72. fejezet

Haladunk a békesség felé 

Az iskolában még mindig kicsit nehezebben ment az összecsiszolódás. Az órákon egymás mellett ültünk, együtt ebédeltünk, együtt csináltunk mindent, de valahogy mégis olyan furcsa volt az egész.

Ritkán váltottunk hosszabb pillantásokat, csak olyankor, amikor mondjuk egyedül álltunk a szekrényeknél – akkor viszont úgy simogattuk egymást a tekintetünkkel, mintha a kezünkkel tennénk.

Egy-egy bókot súgtunk a másik fülébe, futón megérintettük a másik hátát vagy a térdét, aztán délután valamelyikünk lakásán kiélveztük a csöndes magányt.

Hétfőn például gyorsan megírtuk a házit, hogy aztán befejezhessük az Avatar sorozatot, és én végre bevallhattam Dávidnak:

– Annyira vártam, hogy Zukónak ilyen haja legyen! Most olyan, mint a tied. Nagyon tetszik.

– A hajam, Zuko haja, vagy Zuko? – kérdezte gyanakodva Dávid.

– Mindegyik tetszik, illetve te is – nyugtattam meg, és megpusziltam az állát.

– Zuko a versenytársam? – pislogott tovább Dávid.

– Ugyan, dehogy – legyintettem. Elindítottam a részt, hogy lezárjuk ezt a vitát, de pár perc múlva Dávid nyomta meg a stopgombot.

– Tudod, azt hiszem nekem is tetszik Zuko – tűnődött. – Ez a haj tényleg jó.

– Nekem nem ilyen a hajam – jegyeztem meg lebiggyesztett szájjal.

– Nem, ez igaz – bólintott rá Dávid, és megborzolta a tincseimet. – A tiéd sokkal jobb.

– Ó, de cuki vagy!

– Te még annál is cukibb.

Már nyitottam volna a számat a csipkelődésre, de Dávid vigyorogva az ajkamra nyomta az ujját.

– Tudom, tudom, nagyon nyálas vagyok, de melletted nem tudok uralkodni a nyálasan romantikus énemen. – Szorosabban ölelt át, meleg tenyerét az arcomra simította. – Bocsánat.

– Ne kérj bocsánatot – mondtam, aztán kicsit lehalkítottam a hangom és úgy folytattam: – Csak azért cukkollak, hogy leplezzem, mennyire tetszik, amikor nyálasan romantikus vagy.

Lassan megcsókoltam Dávidot, amit olyan lelkesedéssel viszonzott, hogy muszáj volt letennem a földre a laptopot.

– Mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét Dávid, de közben a keze már el is foglalta a laptop volt helyét a combomon.

– Ó, én semmit, csak... – Nem sikerült befejeznem a mondatot, mert az ajkamat beszéd helyett másra akartam használni. Ezt Dávid meglehetősen elégedetten fogadta.

Én igazán próbáltam visszafogni magam, nehogy a Dávid által annyira rémisztőnek titulált lángok túl messzire vigyenek minket, de ahogy teltek a pillanatok, Dávid egyre csak táplálta azt a bizonyos tüzet.

A hajába túrtam, az arcát, a fülcimpáját cirógattam, aztán bátrabbá váltam, és finoman simogatni kezdtem a nyakát, amitől Dávid hevesebben vette a levegőt. Ez egészen felélénkített, és hamarosan a kezem lecsúszott a válláról a hátára, a derekára, a csípőjére, ahol könnyedén kitapintottam a pólója szegélyét.

Az első érintéseket Dávid még készségesen fogadta, de amikor megérintettem a köldökét, visszafogottabbá vált, és néhány óvatosabb csók után elhúzta a fejét.

– Kicsit szomjas vagyok – mondta rekedten. – Hozok vizet.

– Jó, jó, rendben – bólogattam. – Én is kiszáradtam kicsit.

Dávid zavartan elmosolyodott, és a pólóját meg a nadrágját igazgatva mászott le az ágyról. Amint eltűnt az ajtóban, izzadt tenyerembe temettem lángoló arcom, hogy kicsit lehiggadjak. Értettem, mi a baja Dávidnak, és nem tudtam rá haragudni, még ha bolondított is egy kicsit – már annak is örültem, hogy elkezdődött a közös történetünk, minden továbbira ezer évet tudtam volna még várni.

Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy amikor megérkezett a két pohár vízzel, úgy tett, mintha mi sem történt volna.

– Folytatjuk a sorozatot? – kérdezte. Kicsit féltem, hogyan fog viselkedni, de ugyanúgy közel ült hozzám, ugyanúgy átkarolt, ugyanúgy magához húzott.

– Bocsi – mondtam azért mégis, mert kezdett bűntudatom lenni.

– Ugyan, miért? – puszilt meg.

– Hát...

– Inkább folytassuk a filmet! Már nincs sok hátra.

Ahogy elpirult, rájöttem, mi a gond: fél. De hogy pontosan mitől, arról csak találgatni tudtam – tőlem fél? A kapcsolatunk elmélyedésétől? A kapkodástól? Magától a fizikai kontaktustól?

Nem tűnődhettem tovább, mert Dávid a derekamba csípett, és rám szólt, hogy nézzem Zukót. A vállára döntöttem a fejem és engedelmeskedtem, de tudtam, hogy ez az eset fog még nekem pár álmatlan éjszakát okozni.

/*/

Amadénak megvolt az a vicces szokása, hogy elszunyókált a délutáni órákban. Éjszaka bezzeg nem tudott aztán aludni, de délután, miután ímmel-ámmal megírta a leckéit, leheveredett olvasni és előbb-utóbb elaludt.

Dávid félbehagyta az egyenletmegoldást, és egy ideig csak nézte a fiút. Felfoghatatlan boldogság töltötte el, amiért megfigyelhette Amadé apró szokásait – bár korábban is sok időt töltöttek együtt, az elmúlt másfél hétben lényegében összenőttek, folyton egy térségben tartózkodtak.

És még nem mentek egymás agyára.

Vagy legalábbis nem nagyon.

Civakodtak párszor, amitől Dávid először megijedt, de aztán rájött, hogy igazából ez normális, és attól még, hogy Amadé a szemét forgatja meg a homlokát ráncolja, amikor ő megpróbálja felébreszteni, az nem jelenti azt, hogy Amadé utálja és épp tönkre megy a kapcsolatuk.

A ceruzája végét rágva figyelte, ahogy Amadé lassan lélegzik. A könyve lecsúszott a mellkasáról. Olyan békés látvány volt, hogy Dávid kötelességének érezte megörökíteni a pillanatot. Miután csinált pár fotót, visszafordult a matekhoz.

Tíz perc múlva már megint Amadét nézte, aki most fázósan húzta össze magát, kis gombócként kuporgott az ágy szélén. Dávid felállt, hogy betakargassa, megpuszilgassa és ismét lefotózza.

Amadé mormogva nyammogott valamit, de Dávid nem tudta eldönteni, hogy bosszúságát vagy szeretetét kívánja így kifejezni. Mindenesetre Dávid adott még egy apró csókot a fiú homlokára, aztán visszaült az asztalához.

Várta már a pénteket, amikor Amadé betölti a tizenhatot. Sokat gondolkozott azon, mi lenne a tökéletes ajándék. Ő nyáron egy verset kapott Amadétól, amit azóta már rengetegszer elolvasott. Szeretett volna valami hasonló súlyú dolgot adni viszonzásképpen.

Habár felmerült benne, hogy önmagát adja Amadénak, de azt egyrészt túl elcsépeltnek érezte volna, másrészt annyira megijedt a gondolattól, hogy úgy döntött, ezzel muszáj várnia, mert csak kínos szituációba kerítené magukat.

Már így is párszor sikerült kellemetlen helyzetet okoznia azzal, hogy nem tudta eldönteni, mit akar. Szokás szerint.

Eleinte „csak" azért nem akart sietni a dologgal, mert szeretett volna előbb összeszokni Amadéval, de végül ez sokkal korábban sikerült, mint gondolta volna.

Egy ideig nem is tudtak mit kezdeni magukkal, hiába szerették egymást, valahogy Dávid nem érezte a régen megszokott összhangot. És ezt fájlalta is. Ám aztán egyszer csak hopp, leöntötte magát borral, Amadé kinevette, és hirtelen minden a helyére zökkent.

De tényleg minden. Egyszerűen minden természetessé vált, mintha mindig ezt csinálták volna – a titkos puszik a folyosón, az együtt alvás, a délutáni tanulás, tanórákon a másik lábának simogatása.

Viszont Dávid egy dologtól még mindig tartott kicsit. Előfordult, hogy csókolóztak, és Amadé úgy nyúlt Dávidhoz, mintha kicsit többet szeretne. Ettől Dávid eléggé megijedt – pedig az ő teste, az ő szíve is folyamatosan többet követelt.

Az esze viszont mindezzel nem törődve szorongást generált. Azt se tudod, mit kell csinálni. Csúnya vagy. Nem fogsz tetszeni Amadénak. Kínos lesz, hogy nem tudod, mit kell pontosan csinálni.

Dávid többször próbált rákeresni a neten, hogy két fiú között mi történik pontosan az ágyban – voltak ugyan elképzelései, de az nem volt elég. A kereső viszont semmit nem mutatott neki, minden ilyen tartalmat blokkolt a gépe.

Sóhajtott. Félretette a füzetét, és leült Amadé elé a földre. Nem akart többet gondolkozni a jövőbeli szexuális életükön, csak szorongást okozott. Így inkább próbálta a kamerájával elkapni azt a csintalan napfényszeletet, ami Amadé arcát cirógatta.

– Ez kicsit creepy – szólalt meg egyszer csak Amadé, és kinyitotta az egyik szemét. – Hallod, milyen király új szót tanultam? Creepy, hogy itt fotózgatsz alvás közben.

Dávid majdnem szívrohamot kapott, még mindig zihált kicsit, ahogy válaszolt:

– Bocsi, babácska! Én csak... te csak... olyan édesen alszol. De ha zavar, akkor abbahagyom és kitörlöm és...

– Jaj, nyugalom! – Amadé megérintette Dávid orrát. – Én is szoktam rólad alvós fotókat csinálni. Olyan a fejed, mint egy kiscicának. Imádom.

– Akkor majd csinálhatunk egy Amadé és Dávid alszik fényképalbumot.

– Csodálatos ötlet. Nem jössz ide? – Amadé arrébb gördült, Dávid pedig készségesen mellé feküdt.

– Tanulnom kéne – suttogta, miközben átkarolta Amadét.

– Tarts egy kis szünetet! – csábítgatta Amadé a rosszba. – Most egy kicsit csak bújj ide, és feltöltelek energiával, jó?

Dávidot forróság töltötte el, ahogy a fiú mellkasára szorította az arcát. Összebújtak, Amadé lassan simogatta a hátát, és ráterítette a takaró felét.

– El fogok aludni – mormolta Dávid. – Pedig van még matek...

– Már megkaptam a megoldásokat, nyugi – mondta Amadé. – Ádám elküldte.

– Ádám?! – döbbent meg Dávid. – Te beszélgetsz Ádámmal?

– Ajánlgatta nekem, hogyha kell valami segítség neked, akkor szóljak. Mondtam, hogy hát a matekházi elkélne, és...

– Ezt nem hiszem el! – támaszkodott fel Dávid. – Szegény Ádám!

– Nem árulhattam el, hogy kamuztál – mentegetőzött Amadé.

– Á, borzasztó vagyok – dőlt vissza a hátára Dávid, és a plafonra bámult. – Szegény Ádám.

– Ádám egy bunkó. De azért aranyos vagy.

– De Ádám nem akart nekem rosszat! – sóhajtotta Dávid. Érezte, hogy Amadé odahúzódik az oldalához, és a mellkasára támaszkodik.

– Hááát, neked lehet nem. Nekem talán igen.

– Miért mondod ezt? Eleve honnan jön ez neki, hogy te meleg vagy? – faggatózott Dávid. Nem értette ennek a sztorinak az elejét, igazából mostanában nem is szívesen gondolt a srácra.

– Volt egy buli a nyáron – kezdte Amadé, és köröket kezdett rajzolni Dávid mellkasán.

– Sok buli volt – jegyezte meg Dávid.

– Na, igen. De volt egy, ahol iszonyúan berúgtál, és elaludtál rajtam.

– Rajtad? – lepődött meg Dávid. Mikbe keverte magát?

– Tudod, amikor elhívtad Reikót randizni. Amikor majdnem megcsókoltalak.

– Majdnem megcsókoltál? – visszhangozta Dávid. – Utána nem beszéltünk pár napig, igaz?

– Ahaaa – mondta dúdolva Amadé, és Dávid pólóját igazgatta.

– Ó, te jó ég! – nyögte Dávid, és elképesztő gondolatok csaptak le rá. – Szerinted, ha nem lennének ilyen körülmények akkor... – Kereste a szavakat: –...akkor hamarabb egymásra találtunk volna?

Amadé a kezébe támasztotta az állát, és tűnődve nézte Dávidot.

– Szerintem igen.

– Miért?

– Mert így is alig tudtál ellenállni nekem – vigyorgott Amadé.

– Már azt hittem, komoly választ kapok tőled – dohogott Dávid viccből, de muszáj volt igazat adnia Amadénak.

– Ezt te se gondoltad komolyan – simogatta meg Amadé, és lehajolt, hogy cuppanós puszikkal engesztelje ki Dávidot. – Na, menj, csináld meg a matek házit! Ha szeretnéd, nem mutatom meg neked a megoldásokat.

/*/

Az első koncertjük nagyon jól sikerült. Egy nagyon romos romkocsmában, Tori ismerősének ismerőse engedte meg nekik, hogy fellépjenek. Nem voltak ott sokan, de akik igen, azok élvezték a műsort.

Bár hibáztak az izgatottság miatt nem is egyszer, mind egyetértettek abban, hogy jók voltak.

– Megváltjuk a világot! – visította Tori, és az égbe emelte a poharát. A másik kezével Doriánba kapaszkodott, közben pedig Vidre dőlt. Vanessza két keze közé kapta Tori arcát, és homlokon csókolta. Dorián egy pillanatra azt hitte, csókolózni fognak, ezért felnevetett.

– Istennő vagy, amiért összehoztad ezt! Korábban nem tudtam, hogy nekem erre van szükségem.

– Ez azért vicces, mert én se! – röhögött Tori. Négyen egy kis kört alkottak, és átölelték egymást, Dorián érezte, hogy a lányokról átszáll rá az összes csillámpor.

– Tudjátok mi a legjobb az egészben? – szólalt meg. – Az, hogy még nevünk sincs. Csak egy zseniális koncertünk.

Erről a kis körről, ahogy úgy ölelik át egymást, mint egy banda, akik már évek óta együtt zenélnek, több fotó is készült – Torinak még fotós barátja is volt, amit Dorián nagyon szórakoztatónak talált. Tori mindenkit ismert.

Végül mind a négyen Vanessza kis garzonlakásában aludtak, ami Dorián életéből már nagyon hiányzott – egy önfeledt éjszaka a barátaival, amikor együtt buliznak, isznak, énekelnek, jól érzik magukat, élvezik a fiatalságot. És bár sikerült fergetegesen az első fellépésük, ennek egyelőre jobban örült.

Hajnalban, amikor Vaninál kidőltek a padlón, ahol hallgatta Vid horkolását és ahol Tori hozzákucorodott a hűvösben, nem is tudott másra gondolni, csak arra, hogy végre megtalálta a helyét.

/*/

Ádám kezdett nagyon bosszantani.

Sokszor rajta kaptam, hogy minket les.

A tesi öltözőben például úgy bámult, mintha azt várná, hogy Dávid pucér felsőteste láttán elkezdek nyáladzani. Felvont szemöldökkel viszonoztam a pillantását, és úgy tettem, mintha az ő mellkasát bámulnám meg. Ezen persze eléggé felidegesítette magát, de aztán Dávid szipogni kezdett és hozzám fordult (a nagyon szép fedetlen mellkasával).

– Van egy zsepid, Amadé?

Adtam neki, kifújta az orrát, Ádám meg inkább lesütötte a tekintetét, mintha zavarba jött volna Dávid orrfújásától.

A szünetben, amikor Ádám kint cigizett, odamentem hozzá, hogy kicsit lenyugtassam. Arrébb sétáltunk, hogy senki ne halljon minket. A fehér iskolakerítés mögöttem magasodott, nem bántam volna, ha Ádámmal köztünk van egy védelmi határnak. A kerítés mögül egy hatalmas színes bokor szórta felénk az illatát, kedvet kaptam ahhoz, hogy letépjek egy virágot és Dávidnak adjam.

– Hé, Ádám! – kezdtem, miután megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat. – Úgy látom, kicsit kikészített Dávid meg a temetés.

A vállát vonogatta.

– Csak sajnálom őt. Nem jó dolog elveszíteni valakit.

– Nyilván nem egy jó helyzet ez, de... „szerencsére" Dávid nem ismerte annyira a nénikéjét – magyaráztam. – Szóval kedves vagy, de Dávid jól megvan. Az előbb is csak azért fújta ki az orrát, mert allergiás a porra, nem a gyász miatt, vagy érted.

Ádám beleszívott a cigarettájába, és rövid csönd után megszólalt:

– Miért tudsz te róla ennyit? Hogy allergiás, hogy nincs rosszul, hogy mennyire ismerte a nénikéjét – sorolta.

Összehúztam a szemem. Remek, Ádám ugyanakkora tuskó, mint korábban.

– Mert engem érdekelnek a barátaim. És nemcsak a cigi, a pia, a foci és a csajok izgatnak.

– Persze, téged egyáltalán nem érdekelnek a csajok, igaz?

Vettem egy mély levegőt.

– Nem akarom, hogy elcseszd Dávid életét – szegezte nekem Ádám, a hangja halkan szólt, de mintha pengékkel vágott volna belém.

– Dáviddal barátok vagyunk – préseltem ki a szavakat magamból. – Nem cseszek el semmit.

– Dávid nekem is a barátom – hangsúlyozta Ádám. – És értem én, hogy te folyton ráakaszkodsz, mert azt reméled, egyszer leitathatod és megdughatod, de ne hazudd azt, hogy barátok vagytok!

Elborított a vörös harag, nem is gondolkoztam, csak lendültek a kezeim, hogy meglökjem Ádámot. A meglepetéstől hátratántorodott, az arcán őrült düh rajzolódott ki. Tettem egy lépést hátra, és valakibe beleütköztem: Toró kapta el a vállam.

– Hé, Amadé, úgy hallottam, megvan neked a latin házi – mondta.

– Nem érdekel a latin házi – szuszogtam, és próbáltam kiszabadulni Toró szorításából.

– Azért légyszi, menj be, és fotózd le nekem a megoldásokat! – Toró szigorúan beszélt, mintha ötéves lennék.

Végül engedelmeskedtem neki – volt egy olyan megérzésem, hogy nem a latin házi kell neki, csak Ádám bosszújától akar megvédeni.

/*/

– Meglökött ez az idióta! – fakadt ki Ádám, és a földre ejtette a cigijét. Toró nyugodtan hallgatta, összefonta a karját és várta, hogy a barátja diszkréten kitoporzékolja magát.

– Mit mondtál neki? Amadét konkrétan lehetetlen kizökkenteni a beszívott álomvilágából.

– Csak megmondtam neki, hogy szálljon le Dávidról – fújtatott Ádám. Toró nagyot sóhajtott.

– Miért?

– Mert szerintem rohadtul nem csak barátságot akar tőle. Itt valami bűzlik.

– Az agyadra mentek a true crime-videók, detektívnek képzeled magad – vélte Toró. – Amadé és Dávid barátok.

– Te is, én is barátok vagyunk Dáviddal!

– Hát, inkább csak jó ismerősöknek hívnám magunkat. Mármint, azt se tudjuk van-e kisállata, vagy hogy hogy hívják a testvéreit.

– Jó, mindegy – forgatta a szemét Ádám, mintha Toró hülyeségeket mondott volna. – Menjünk bemásolni a latin házit.

– Nem fogod megütni, ugye? – kapta el a srác karját Toró, amikor az el akart mellette suhanni.

– Nem. – Toró felvonta a szemöldökét, mire Ádám megint csak sóhajtozni tudott: – Ígérem! Kisujjeskü.

– Kisujjeskü?

Toró felemelte a kezét, és gyorsan ígéretet tettek az egyedi kisujj-kézfogás-pacsijukkal, ami bebiztosította Torót arról, hogy Ádám nem fogja megverni szerencsétlen Amadét.

/*/

Vil imádott bulit szervezni. Meglepetésbulit pedig még jobban.

Dávid az ebédszünetben állt elő az ötlettel, hogy Amadénak egy pénteki kis koncerten kellene valamit összehozni, tortát, embereket, ajándékokat.

– A legjobb embert kérted meg a társszevezésre – jelentette be Vil elégedetten. – Zseniális bulija lesz Amadénak.

Dávid mosolyogva köszönte meg.

– Remélem, örülni fog neki – mondta tűnődve.

– Ó, biztosan – bólogatott Vil, és már képzeletben elkezdte tervezni az estét, amikor egyszer csak feltűnt mellettük Amadé, sietős léptekkel szelte át az aulát, és bebújt Dávid mögé.

– Ádám le akar ütni – figyelmeztette őket.

– Mit mondtál te neki? – sóhajtotta Dávid.

– Csak azt, hogy jól vagy és nem kell túlpörögnie a dolgokat.

– Nem vagy jól, Dávid? – lepődött meg Vil. – Mi a baj?

Dávid a tenyerébe temette az arcát.

– Semmi. Hagyjuk.

Amadé békítőn simogatta Dávid hátát, és közben ijedten lesegetett a fiú válla fölött az ajtó felé.

Vil érezte, hogy valamiről lemaradt, hogy valamiből kihagyták, de azt is érezte, hogy ez egyelőre talán nem is rá tartozik.

Ő csak annyit tudott, hogy imádja Amadét, imádja Dávidot, és imádja, hogy egyre boldogabbnak és egyre boldogabbnak tűnnek.

Mégis – egy kicsit furdalta az oldalát a kíváncsiság.