7. fejezet

A szabadság íze: porcukros eper

Az elmúlt években sokat gondolkoztam azon, vajon milyen íze lehet a szabadságnak.

Amikor megkóstoltam a friss háziepret (amit Vil hozott magával a piknikre), rögtön megtaláltam a tökéletes ízt.

– Ez a szabadság! – sóhajtottam fel, mire a mellettem ülő Lujza felnevetett. Ő egy zabkekszet rágcsált.

– Mit élvezel ennyire? – kérdezte vidáman.

– Az epret – avattam be, a szám elé tartva a kezem, hogy látszani azért ne látszódjon, mit eszek.

Lujza megint nevetett. Próbáltam édesen csilingelőnek felfogni a nevetése dallamát, de valahogy nem sikerült.

Azért nem tiltakoztam, amikor felemelt egy epret, porcukros tálba mártotta és felém tartotta. Ujjai a számhoz értek, ahogy a fogaim közé csíptem a gyümölcsöt, amitől hirtelen nagyon kínosan éreztem magam. Főleg, hogy legszívesebben megint felsóhajtottam volna – porcukor és eper. Ez a legjobb dolog a világon.

Nem tudtam eldönteni, hogy Lujza most ezzel lényegében flörtöl-e velem. Aztán végiggondoltam, hogyha én ezt csinálnám Dáviddal, akkor azt valószínűleg ilyesmi indítékokkal tenném, és menten elpirultam.

– Ez nagyon jó – mondtam teli szájjal nyammogva.

– Tudom – mosolygott Lujza. – Régen nagyon sokat ettem ilyet, most már igyekszem elhagyni ezt a szokást.

Erre hirtelenjében nem tudtam mit felelni, ám hiába igyekeztem, végül lehetőségem sem akadt választ adni, mert valaki a hátamra csapott és rám kiáltott:

– Mekkora kujon vagy te! – Még egy csapás, mire majdnem kiköptem a mennyei porcukros epret. – Már csak a sétapálca, a cilinder, a fűzők meg a szoknyák kellenek, és tiszta Jane Austen-korabeli udvarlós jelenet lehetnétek.

Lenyeltem az epret, és nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak. Szerintem az elmúlt tíz évben összesen nem mosolyogtam annyit, mint ebben az egy hónapban.

– Ennyire jártas vagy a témában? – fordultam Dávid felé, aki lehuppant mellém.

– Dorián angol irodalom mániás – közölte. – Mindent tudok Austenról. Jó, nem, de annyit igen, hogy ezzel a vajszínű inggel egy magyar Mr. Darcy is lehetnél.

– Nem is hasonlítok Mr. Darcyra – ellenkeztem. – Epret?

Dávid felvonta a szemöldökét és ő is elvigyorodott.

– Austen-korabeli udvarlás második forduló? Elfogadom.

– Csukd be a szemed, megleplek.

– Jaj, jaj, jaj – hajtogatta, de azért becsukta a szemét. Adtam neki porcukros epret. Nem gondoltam bele, hogy hogyan tudnám úgy odaadni a gyümölcsöt, hogy ne érintsem a száját, szóval majdnem leejtettem az epret, de aztán úgy gondoltam, megérte: sosem érintettem semmit, ami puhább lenne Dávid ajkánál.

Dávid orrán összehúzódtak a kis ráncok, ahogy beleharapott az eperbe. Felnyögött, és elkapta a karom.

– Istenek istene! Ennél finomabbat még soha nem ettem!

– Lujzának köszönd – mondtam pironkodva, és hirtelen eszembe jutott, hogy ő is itt van. Oldalra néztem, ahol az imént ült, de meglepetten konstatáltam, hogy már nincs ott.

– Lujza elszublimált – állapította meg Dávid. – Kár, mert meg akartam dicsérni a mályvarózsaszín fölsőjét, passzol a hajához és a bőrszínéhez.

Szóval ezt nemcsak rajtam szokta kiszúrni, ha valami passzol. Fájt – ma is kaptam tőle bókot, hogy a vajszín ingem milyen szépen kiemeli a sötét színeimet.

– Na de mit fog szólni hozzá Helga? – tettem fel a kérdést, amit lehet nem kellett volna. Mintha egy pillanatra megbomlott volna Dávid jókedve, a homloka ráncokba gyűrődött.

– A piknik után van kedved még maradni velem kicsit? – kérdezte, tőle szokatlanul komoly hangon.

– Persze – vágtam rá. Próbáltam nem leizzadni a gondolattól, hogy valami történt, valami történt, valami történt. Legszívesebben körömmel martam volna az agyamba, hogy kitépjen onnan ezeket a gondolatokat. Remélem, nem történt semmi, és nagyon boldogok Helgával. Igen. Úgy remélem!

Elfordítottam a tekintetem Dávidról, aki rávetette magát a porcukros eperre. Végignéztem az osztályon, majdnem mindenki itt volt, kisebb-nagyobb csoportokba verődve ácsorogtak, beszélgettek, iszogattak. Idilli pillanat volt, bár kicsit jobban örültem volna, ha nem vagyunk jelen annyian, mondjuk kicsivel többen egy főnél és kicsit kevesebben, mint hárman – úgy nagyjából a kettő lenne a legtökéletesebb szám.

Búcsúként Ádám maga köré gyűjtött minket, és vigyorogva invitált:

– A bátyámék bulit szerveznek a Kuckóban, és mindenkinek szabad a belépés! Mármint persze nyilván fizetni kell a jegyért, de tizenhat év alatt is beléphetünk, szóval tiszta jó lesz.

– Jóóóó! – ugrott fel Dávid. – Én mennék.

Egy sötét hajú, alacsony srác a tarkóját vakargatta.

– Én nem hiszem, hogy...

Ádám felé fordult és széles vigyorra húzta a száját.

– Na-na, Zétény, te mindenképp gyere! És hozd el a nővéred meg a legjobb barátnőjét is, légyszi. Annyit hallottam már Daliról, hogy most már muszáj élőben is látnom!

Kíváncsian fürkésztem a fiút, aki paprikapirosra pirult, láthatóan nem örült, hogy a figyelem középpontjába került. Eddig még nem nagyon figyeltem fel rá, szerintem az eddigi találkozókra nem is jött el.

Már ment le a nap, amikor a csoport szétvált és én kettesben maradtam Dáviddal. Izgatottan reszketett a gyomrom, bár tisztában voltam vele, hogy a „gyomrom" fölöslegesen reménykedik.

– Történt valami? – kérdeztem rá, amikor Dávid csak leszegett fejjel kavicsokat rugdalt. A Margit-szigeten kóvályogtunk, a fák itt még lélegeztek, nagyjából madarak is éldegéltek itt. A Margit-sziget és a Park folyamatosan párbajoztak egymással, ezért nem volt nehéz kényelmes padot találnunk, amiről gyönyörű kilátás nyílt a Dunára.

– Elég sok minden történt – sóhajtotta Dávid, és ingerülten beletúrt a hajába. Ilyen komolynak szerintem még nem láttam rövid ismertségünk során, és meleg érzéssel töltött el, hogy felfedi előttem ezt az oldalát.

– Nekem elmondhatsz bármit – mondtam halkan, és nem tudtam, hogy illik-e most megfogni a másik térdét vagy sem. Azért megfogtam, megsimogattam, majd gyorsan elvettem a kezem.

Dávid fújt egyet, majd röviden összefoglalta a problémát:

– Szakítottunk Helgával.

Aztán mielőtt reagálhattam volna, ömleni kezdett belőle a szó.

– Szóval ott aludtam nála, sokszor, vagyis inkább többször, igazából legfeljebb háromszor, de mindig inkább aludtunk, nem csináltunk semmi mást, vagyis, azért de. Úgy értem, megbeszéltük, mi lesz, és akartuk is, aztán... hiába... ott voltam, hogy végre... de aztán... – Dávid az arcára szorította a kezét, és hosszasan, szaggatottan, hol hadarva, hol fojtott hangon összefoglalta a történetet, én pedig a végére már megint a térdét simogattam és próbáltam együttérző arcot vágni.

– Sajnálom – mondtam, amikor végül befejezte.

– Én is! – kiáltott fel. – Jászon esküszik, hogy kell a szerelem, Dorián szerint viszont egyáltalán nincs rá szükség.

– Hát... én nem tudom.

– Helga a leggyönyörűbb ember a világon, és én mégis... – A tenyerébe temette az arcát és azt hittem, felzokog. De nem, csak hátradőlt a padon, aztán a vállamra borult.

– Ó, Dávid, úgy sajnálom – húztam közel magamhoz. – És... mit gondolsz, miért...?

– Nem tudom! – kesergett Dávid. – Mert egy nyomorék vagyok?

Reméltem, hogy a nyomorék alatt nem homoszexuálist ért.

– Dávidom, ezt azonnal felejtsd el! – szóltam rá igen mérgesen, és rászorítottam a vállára. Teljesen felélénkített az érzés, hogy ilyen közel van hozzám és így érinthetem.

– Tudod mi a legrosszabb az egészben? – Dávid felpattant a mellkasomról, hogy a szemembe nézhessen. – Az, hogy megkönnyebbültséget érzek minden egyéb helyett, amit egy szakítás után éreznem kéne.

– Ó.

– Nem volt egy jó kapcsolat. Sőt, Helgával azt hiszem, ki nem állhatjuk egymást. Volt köztünk kémia, bár inkább csak... szikra. Nem, még annyi se. Nem tudom, mi volt köztünk, de ez valami tragédia.

Nem tudtam, mit mondjak és ez zavart. Valószínűleg a legrosszabbat böktem ki, amit lehetett:

– De... a lányok tetszenek, vagy mégsem?

Dávid elszörnyedve nézett rám.

– Persze, ki más?

Meghökkenten és kicsit megbántottan hátrahőköltem, mire Dávid visszakozott.

– Úgy értem, semmi bajom a melegekkel, felőlem mindenki szeressen, akit akar, egyszer Franciaországban láttam két lányt csókolózni és a látvány kifejezetten tetszett... de... jaj, mit is akartam mondani?

– Hogy a lányok tetszenek – segítettem ki keserű ízzel a számban.

– Ja, igen. Sose gondoltam másra. – Félrenézett és rémültnek tűnt. – Azért nem tudtam vele lefeküdni, mert meleg vagyok?

– Dehogy – vágtam rá gyorsan. – Lujzán is tetszett a babarózsaszín, ha meleg lennél, nem akartad volna megdicsérni.

– Jó, igaz. Mindig a lányok tetszettek. Helgával van baj – mentette ki magát gyorsan a krízisből Dávid. Próbáltam tartani magam, nehogy feltűnjön neki, mennyire rosszul esik mindez.

– Amúgy meg mályva.

– Mi?

– Mályvarózsaszín tetszett Lujzán, a babarózsaszín nem állna neki olyan jól.

– Aha – válaszoltam zavartan. Dávid összefonta a karjait a mellkasán és a lábával dobolt az aszfalton.

– Ideges vagyok – mondta.

– Látom. De el fog múlni. Hidd el, hogy fogsz te még sokkal jobbat is találni Helgánál, akivel sokkal kényelmesebben és fesztelenebbül fogod érezni magad. Aki lehet, hogy nem lesz annyira modell alkatú és szépségű, mint Helga, de téged sokkal jobban el fog bűvölni és sokkal jobban fogod őt akarni, mint ezt a lányt.

Dávid kicsit feloldott, leengedte a kezeit, a könyöke az enyémhez ért.

– Sose kedvelted őt.

– Nem igazán. És valóban csinos volt, de soha egy ujjal sem érnék hozzá – vallottam be. Dávid ajka és szemöldöke komiszan megrándult.

– Miért, neked nem a lányok tetszenek?

Elfutott a méreg.

– A lányok tetszenek, de azok, akik természetesek és nem....

– Helgán semmi nem volt szilikonból, ha erre gondolsz. Ennyit azért biztosan állíthatok.

A fejem ráztam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a kaján vigyorát, ami fogalmam sincs, miért került az arcára. Azt hittem, sikerült kiismernem, de ezek szerint mégsem.

– Nem, nem fizikailag gondolom, hogy mű lenne. A kisugárzása, a nevetése, a pillantása. Kiráz tőle a hideg, és ezért nem akarok hozzányúlni.

Dávid oldalra biccentette a fejét, elgondolkozott.

– Igen, értem, mit mondasz. Engem sajnos jobban lekötött a lehetőség, hogy... hát igen. – Újra lehangolt lett, remek. – Nem tudom. Lehet, hogy Helga egy az egyben hiba volt. Talán mégis a szőkébb Emma Lédánál kellett volna próbálkoznom.

– Mi lenne, ha egyszer a belsőségek alapján szeretnél választani, nem pedig a kinézet alapján? – tettem fel a kérdést igencsak ingerülten. Dávid a tenyerébe támasztotta az állát.

– Nem igazán érdekel, hogy néz ki a gyomra, a mája, a tüdeje vagy a szíve.

– Az a baj, hogy téged tényleg nem érdekel a lányok szíve.

Dávid szemöldöke összeszaladt.

– Úgy nézek ki, mint aki összetöri a lányok szívét?

Rövid gondolkodás után válaszoltam:

– Nos, az alapján, amit eddig tapasztaltam, igen. Miért, nem szeretnél ilyen lenni?

Dávid a szájába harapott. Nem tudtam követni a hangulatingadozásait.

– De, de, csak... mármint, nem. Hagyjuk. – Felnézett rám nagy, sötét szemeivel. – Nem alszol nálunk?

– Ha így próbálkoztál Emma Lédánál is, nem csodálkozom, hogy csak egy Helgára futotta.

Amint kimondtam, rögvest megbántam: Dávid arca fájdalmasan összerándult. De a hangján nem hallatszott fintora:

– Nem tudom eldönteni, ez most flört volt-e vagy gúny. De szeretném azt hinni, hogy az előbbi. És ezzel együtt azt is szeretném hinni, hogy ez egy igen. Átjössz?

– Nem – mondtam a fejemet ingatva. Dávid megbántódva húzódott hátrébb, és csípős tekintettel nézett rám.

– Miért? Mert azt hiszed, téged is meg akarlak fektetni?

– Leállnál végre? – csattantam fel. – Dolgom van.

Felpattantam és a hajamba túrtam, gondolatok zakatoltak át az elmémen, aztán visszahuppantam a padra.

– Sajnálom – sóhajtottam.

– Nincs dolgod, ugye? – kérdezte halkan Dávid. Komolyan elgondolkodtam rajta, vajon skizofréniával küzd-e: egyik pillanatban édes szépfiú, másikban pedig bunkó rosszfiú. Utálom, ha nem tudok valakin kiigazodni.

– Nincs.

– Átjössz?

– Át.

– Nem is érdemlem meg.

Mondanám, hogy „nem, tényleg nem", de végül nem teszem. Mert miért ne érdemelné meg?

– Barátok vagyunk, persze, hogy átmegyek – mondtam, de nem néztem rá. A szemem sarkából láttam, hogy ő is maga elé bámul.

– Barátok vagyunk – ismételte Dávid. Szerettem volna megfogni a kezét, de megelégedtem azzal, hogy a térdünk kicsit összeér.

– Nem? – kérdeztem vissza esetlenül.

– De, barátok – bólintott Dávid. Felállt, és a karját a magasba emelte, várta, némán kérte, hogy megöleljem. Elkapott a sírás utáni vágy, amiért meg akar ölelni, mert ez annyira sok, de közben azért is sírni akartam, amiért Dávid csak meg akar ölelni, mert az annyira kevés. Dávid köré fontam a karjaim, összesimultunk, és bár az ölelésben nem volt semmi romantikus, az én szívem így is majdnem kidobogta magát a helyéről: az arcom Dávid puha, meleg nyakához simult, bőrénél is puhább haja a homlokomat érte, a mellkasomon éreztem, ahogy az ő mellkasa emelkedik-süllyed minden egyes lélegzetvételénél. Próbáltam visszafogni a lélegzetem, mert tudtam, hogy a testem igénye szerint egyre sebesebben kapkodnám a levegőt, és az lehet, hogy nem venné ki túl jól magát. Dávid ujja kőrözött a tarkómon, a hajamnál, ujjbegye csiklandozott, én is lassú köröket írtam le a vállán a hüvelykujjammal.

Könnyű dolga lehet, ha el akar csábítani egy lányt – borzasztó, hogy még a nem romantikus ölelésétől is el lehet olvadni.

Ott álltam Dávid karjaiban, és annyira gyűlöltem, amennyire embert gyűlölni lehet. Amiért barátian megölel és én így érzem magam, amiért lányok szívét töri össze, és én nem tudom itthagyni és elkönyvelni, mint egy társaságomra nem érdemes személyt. Nem tudtam elengedni, és talán még jobban gyűlöltem volna, ha elenged.

Dávid a derekamra vezette a kezét, és a fülembe pisszegett.

– Amadé.

– Hm?

Lehet, hogy túl sokáig öleltem? Lehet, hogy nem vettem észre és túl hevesen szorítottam magamhoz? Lehet, hogy úgy öleltem meg, ahogy szerettem volna? Lehet, hogy melegnek hisz?

– Semmi, csak... – Nyeltem egyet, kővé dermedtem, rettegtem a válaszától. – Azt hiszem, túl sok málnaszörpöt ittam. Vil nem tudom, honnan hozta, de irtó finom volt, legalább négy pohárnyit ledöntöttem, az utolsóban pedig valami likőrt is tett, ha jól értettem... mindegy, a lényeg az, hogy mindjárt szétrobban a hólyagom, szóval lehet, elindulhatnánk és beugorhatnánk egy Mekibe vagy ilyesmi. Fogalmazzunk úgy, hogy nem bánnám.

Megkönnyebbülésemben elnevettem magam, a homlokom a vállának támasztottam.

– A fene egyen meg, amiért mindig meglepsz!

– Ha figyelted volna minden lépésem a piknik folyamán, biztos nem lepődnél meg – vélekedett Dávid, és finoman eltolt magától. Felnéztem az arcába, az orra majdnem az enyémet érintette. A nap fénye beragyogott bennünket, táncot járt Dávid fekete szempilláin és új színekben pompáztatta a szemét.

– Nem figyeltem minden lépésed, bocsi – vigyorogtam rá, és vetettem egy gyors pillantást az ajkára. Épp megnedvesítette, nyelve hegye rózsaszín foltocska volt. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megízleljem, de embertelen erőfeszítéseket téve hátrébb léptem úgy egy tíz centit.

– Ja, téged is lekötött Lujza pólója. – Dávid menetirányba fordult és átdobta a karját a vállamon, az oldalunk összeért, ahogy elindultunk kifelé a szigetről.

– Inkább Vil epre – válaszoltam. – De tény, hogy Lujza is érdekes volt, bár a pólóját túlzás lenne pólónak nevezni. Inkább melltartónak plusz valami kis anyagocskának.

Dávid felkacagott.

– Kis babácska, imádom a humorod.

– Babácska?

– A nővérem hívott így, még kiskoromban. Évek óta nem használtuk, de most rád néztem, és eszembe jutott a szó. Mármint, nyilván nem látod magad kívülről, de várj, megmutatom... – Előhúzta a telefonját és mielőtt tiltakozhattam volna, lefotózott. Aztán megmutatta a képet, amin nagyra nyílt szemekkel bámulok rá, a szám O betűt formáz, készülök az ellenkezésre.

– Mi van? Ez én vagyok – mondtam, és majdnem megbotlottam menet közben, ahogy Dávid az arcomra közelített.

– Ez itt egy haaatalmas babácska – gügyögte elhúzva a magánhangzót. – Babácska. Nézd a hajad meg a kis mosolyod!

– Nem is mosolygok.

– De mielőtt lefotóztalak volna, mosolyogtál. Olyan kis édesen.

– Ne bókolj, mindjárt elpirulok – duzzogtam, és hagytam, hogy újra békítőn átkaroljon. Megborzolta a hajam, és én is átkaroltam.

– Az végzetes lenne – vigyorgott Dávid. – Jól áll a pír az orcádon, Mr. Darcy.

– Utállak, Mr. Akárki – vágtam vissza, és a vállára döntöttem a fejem.

Pont úgy nézhettünk ki, mint egy pár, vagy legalábbis én szerettem volna ezt gondolni. Biztos úgy nézhettünk ki, mert amikor emberek közé értünk, a villamos megállóhoz, kibontakoztunk az ölelésből és én akkor mindennél, de tényleg mindennél jobban szerettem volna tudni, mi zajlik le Dávid fejében.

Mert sajnos abban biztos voltam, hogy egyáltalán nem az, ami az enyémben.