68. fejezet

Nem olyan könnyű

Szörnyű fejfájás kínozta Dávidot, amit okozhatott a közelgő rosszidő és hidegfront, vagy az a tömény stressz, amitől alig bírt aludni két összefüggő órát az éjszaka.

Korán reggel beért az iskolába, és már a harmadik kávét vette a büfében, amit rosszallón nézett a büfésnéni.

– Fiatal vagy még ennyi koffeinhez – dorgálta, de Dávid csak dünnyögött valamit az orra alatt és fizetett. Egy kanapéra vackolta be magát, és miközben a forró italt szürcsölte, válaszolgatott Amadé üzeneteire. A fiú kétpercenként helyzetjelentett, hogy épp fogat mos, már a cipőjét húzza, a kulcsát keresi, megbotlott a lépcsőn, pont elérte a villamost. Olyan aranyos volt, hogy hajnalban kelt Dávid kedvéért és hogy az ébresztő első hangjára felkelt!

De valami bibi mégis volt. Egy porszem a gépezetben. Dávid egész éjjel kereste azt a bizonyos hibát, de annyira fáradt volt és Amadé annyira elvonta a figyelmét, hogy még nem sikerült rájönnie.

Ezért próbálta elnyomni magában ezt az érzést, de elég nehezen ment.

Amadé még úgyis az utolsó pillanatban érkezett meg, hogy időben elindult.

– Nem tudod elképzelni, mennyire bedugult a város! – mérgelődött, ahogy a terem felé ballagtak. – Valami baleset volt, meg valami rolleres, és különben is telihold lesz...

Dávid alig bírt rá figyelni. Erős késztetést érzett arra, hogy megölelje, magához akarta szorítani, hosszan, de közben nem mert felé nyitni.

Félt a lebukástól. Már attól is, hogy csak egymás mellett mentek, száz és száz kutató pillantást érzett a hátán, mintha mindenki azt találgatná, csókolóztak-e tegnap, vagy sem.

Amikor Amadé megérintette a vállát, rémülten rándult össze és oldalra lépett.

– Baj van? – kérdezte aggódva a fiú.

Dávid kerülte a tekintetét.

– Nem – motyogta.

– Ülünk egymás mellett?

Nehéz volt erre válaszolni, mert Dávid egyszerre akart és nem akart mellette ülni.

Igazság szerint veszélyes lett volna mellé ülni. De nem akarta megbántani sem.

Eddig is sok órán ültek együtt, miért lenne most ebben bármi különös?

Többen köszöntek neki, örültek, hogy visszatért az egyhetes szünet után, Franciaországról kérdezték meg a párizsi lányokról.

Igyekezett mindenkinek udvariasan válaszolni, de lassan sírás kezdte fojtogatni a torkát, a kétségbeesés tetőtől talpig beborította, mint egy súlyos takaró, ami alól nagyon nehéz kimászni.

Amadé, aki Villel beszélt valamiről, észrevette, hogy valamin nincs rendben, és közel húzódott hozzá, hogy halkan megkérdezze, mi a baj.

– Nincs baj – ingatta a fejét Dávid. Amadé a térdére tette a kezét, de ő megint lerázta magáról. – Ne csináld! – sziszegte idegesen, és hátra lesett a válla fölött, hogy vajon valaki látta-e.

– Bocs – szabadkozott Amadé, és hátradőlt a székén. – Nem volt szándékos.

Hallatszódott a gúny a hangjából, de Dávid nem foglalkozott vele.

Ki kell találniuk egy haditervet. Határokat kell felhúzniuk. Mi az, amit a barátok csinálnak, és mi az, amit már nem tehetnek?

Muszáj kifigyelniük a környezetük reakcióit.

Ez pedig komoly munka lesz. Amihez egyre inkább úgy tűnt, Amadé nem akar asszisztálni – a sokadik visszautasítás után meglehetősen ingerült lett.

Az ebédszünetben összeszólalkoztak – Amadé meg akarta ölelni, de ő túl soknak tartotta, aztán Amadé pont akkor ölelte meg Vilt, amikor Dávid nagyon hévvel megindult a mosdóba.

Amadé berontott a kis helyiségbe, végigzörgette az összes ajtót, aztán nekilátott leteremteni Dávidot.

– Hát ez meg mi volt?

– Semmi – felelte feszülten Dávid. – Csak kijöttem megmosni az arcomat.

Amadénak szinte füstölt a füle.

– Még mindig vannak barátaim! Nem sértődhetsz meg minden egyes alkalommal, amikor...

– Nem az a bajom! – fakadt ki Dávid, és a hajába túrt vizes ujjaival. Amadé összefonta a karját a mellkasán, és gúnyosan felvont szemöldökkel várta a magyarázatot, amit Dávid kicsit higgadtabban adott meg: – Az a bajom, hogy én nem tehetem meg. Én nem ölelhetlek meg.

– Miért ne tehetnéd? Mi is barátok vagyunk.

– Nem. Mi nem csak barátok vagyunk.

– Na és? Ezt mások nem tudják – vonogatta a vállát Amadé. Arcpirítóan lazán viselkedett.

– Hogy az istenbe ne tudnák? – tárta a szét a karját Dávid. – Ezt az emberek megérzik.

– Az embereket rohadtul nem érdekli! – csattant fel Amadé. – Miért érdekelne bárkit is, hogy...

– Halkabban, halkabban! – csitította könyörgőn Dávid.

– Halkabban, halkabban – figurázta ki Amadé. – Nem akarom halkabban!

Dávid végső kétségbeesésében egy gyors csókkal némította el.

– Ne már, ennél több kell ahhoz, hogy befogjam – piszkálta Amadé, és belekapaszkodott Dávid vállába.

– Suliban vagyunk, nem lehet – sziszegte. Amadé a szemét forgatta, aztán megragadta Dávid csuklóját és behúzta egy vécéfülkébe.

– Hé, mit művelsz? Nem ezt akartam...

– Tudom – nyugtatta meg Amadé, és bezárta az ajtót. – Csak kell egy kis privátszféra.

– Mihez? A szidáshoz? – morogta Dávid.

– Ugyan, dehogy – mondta Amadé higgadtan, de megint villámlani kezdett a szeme. – Csak egyszerűen nem értem, miért csinálod ezt. Senki nem gyanakodna, ha ugyanúgy viselkednénk, mint eddig!

– Nem, ez nem igaz! – tiltakozott Dávid. – Értsd meg, már csak az is lebuktathat, ha rád nézek!

– He?

– Nem látod, hogy hogyan nézek rád? – mutogatott hevesen Dávid. – Elárulok vele a világnak mindent!

– Nagyon túldramatizálod – vélekedett Amadé kritikus hangon.

– Egyáltalán nem! Nézd meg: konkrétan érzem, hogy ég a szemem, ahogy rád nézek. Lángra lobbanok a közelségedtől. És ez nekem iszonyú gyors, Amadé. Nem tudom leplezni. Sajnálom.

– Te most szakítasz velem? Vagy le akarsz smárolni?

– Nem tudom – túrt a hajába Dávid kétségbeesetten és a falnak dőlve lecsúszott a földig. – Annyit tudok, hogy nem akarom elszúrni, de mégis folyton elszúrom.

– Nem értelek – vallotta be Amadé, és mellé térdelt. – Egyáltalán nem értelek.

– Én sem értem magam – sóhajtozta Dávid. – Mintha bipolárissá váltam volna. Lehetek bipoláris egyik hétről a másikra?

– Nem hiszem – mondta szelíden Amadé.

– Te sem vagy semmi – bökte meg Dávid. – Az előbb le akartad tépni a fejem, aztán a ruhámat, most meg teljesen nyugisan itt vigasztalsz.

Amadé leült, és arcon puszilta.

– Legalább együtt vagyunk ebben a gödörben.

– Ja – döntötte Dávid a fejét Amadé vállának. – Legalább.

– Mi az? Mondd el, hadd próbáljak meg segíteni.

– Túl gyors – bökte ki Dávid, majd akadozva folytatta: – Nagyon gyors. Egyik pillanatról a másikra. Ez egy bipoláris kapcsolat.

– Hagyd már ezeket a szavakat – kérte Amadé, és Dávidhoz bújt. – Mit akarsz? Értem, hogy gyors. Nekem is fura még. De mit szeretnél? Mi az, amivel meg tudnánk oldani?

– Le kéne lassítanunk. – Dávid lesütötte a pillantását. Fázni kezdett, hiába simult hozzá Amadé meleg teste.

– Hogyan?

– Hát, például úgy, hogy nem bujkálunk ölelkezve egy vécéfülkében?

Amadé elnevette magát.

– Oké, értem a célzást. – El akart húzódni, de Dávid végül utánanyúlt.

– Még ne! – Megadta magát saját magának, és szégyenlősen pislogott fel Amadéra: – Azért egy csók...?

– Nekem nem kell kétszer mondani!

/*/

Azt hittem, a mosdóban megesett kis romantika után könnyebb lesz a nap, de Dávid utána órákig úgy tűnt, mint aki menten elsírja magát, én pedig nem közeledhettem felé, mert még rosszabbul festett tőle.

Órák után arra kért, menjek át hozzá beszélgetni, de nekem muszáj volt hazamennem Erikához egy kis egyeztetésre.

– Meddig tart? – kérdezte kétségbeesetten Dávid. Megkínáltam cigivel, de elutasította. – Anélkül is mindjárt elhányom magam – mondta. Tényleg falfehér volt.

– Majd írok, ha végzek, jó?

– Köszönöm, köszönöm! – hálálkodott, mintha királyként pénzt adományoztam volna egy alattvalómnak.

Automatikusan megrándult a karom, hogy megöleljük egymást, de Dávid erre most egyértelműen nem volt hajlandó.

Hazafele menet elmorzsoltam pár könnycseppet, de igyekeztem összeszedni magam. Ez persze nehéz volt, mert az útközben hallgatott dalszövegek meg-megsirattak, ám végül sikerült száraz arccal megérkeznem.

Erika a kanapén ült, és valami kis fémesen csillogó gömböcskét nyomogatott.

– Hé, nézd! Kaptam egy hangszórót.

– Kaptál egy hangszórót – ismételtem, mire felnézett. Fokozatosan akar kilépni az éjszakai életből, ezért napközben elkezdett takarítani egy gazdagabb családnál, ahol az anyuka valami technikai cégnél dolgozott. Gondolom, ő adta neki.

– Aha – mondta színtelen hangon Erika. – Egyébként jövő héten fellebbeznek. Lehet, hogy tanúskodnunk kell majd.

– Apánk ellen vagy mellett? – kérdeztem lemondón, bár sejtettem a választ. – Kizárt dolog.

– Nem hiszem, hogy túl sok választásunk lesz.

– De ne már! – fakadtam ki, és ledobtam magam a kanapéra. – Dáviddal is bonyolult minden, miért kell még ezzel is foglalkoznom?!

– Sajnálom. Igyekszem megúszni majd, de nagyapa nélkül elég nehéz.

– Mikor jön haza? – kérdeztem nyűgösen, és magamhoz öleltem egy párnát.

– Azt mondta, legkésőbb a születésnapodkor.

– Az már nemsokára itt van. Addig nem tudod elhúzni a dolgot?

– Szeretném, de nem tudok sok száz logikus érvet kipattintani az agyamból. Tudod, mennyi koffein van bennem, hogy nappal és éjjel is tudjak dolgozni?

– Mhmhm – motyogtam, mert erre nem tudtam, vagyis nem akartam válaszolni. Viszont tudtam, mi az, amit hozzá kellene fűznöm, mert elhatároztam, hogy mindent megteszek az ügyünk érdekében: – Rendben, nővérkém, akkor majd segítek én!

/*/

Elbóbiskoltam a kanapén. Kifáradtam a Dávid okozta, egész napi lelkiterheléstől.

Arra riadtam fel, hogy valaki az ajtón dörömböl – Dávid volt az, és amint kinyitottam az ajtót, úgy ahogy volt, csurom vizesen rám vetette magát. Kapkodva szorította a számra a száját, mintha az élete múlna azon, megcsókol-e most vagy sem.

Becsuktam az ajtót, és vártam a folytatásra, de Dávid most csak a mutatóujját tette az ajkamra.

– El akarok mondani valamit.

– Rendben, drágám, de előbb öltözz át – kértem, és megdobbant a szívem, amikor a becézésre felcsillant Dávid szeme. – Hozok neked ruhát.

Alacsonyabb és soványabb is vagyok, mint ő, ezért kilógott a hasa meg a bokája a ruháimból; őrülten vonzónak találtam, de erőt vettem magamon és nem ugrottam rá – féltem, hogy ellökne magától.

– Gondolkoztam – jelentette be Dávid. Felvett egy bő kardigánt, amit a szobámban talált, és ami szintén nagyon jól állt neki. Nyeltem egyet, hogy halványuljon a vágy, és könnyebben tudjak koncentrálni a beszédére.

– Min gondolkoztál? – kérdeztem közömbösen, mintha teljesen átlagos dolgok történnének közöttünk.

– Rólunk. Hogy... lépésenként akarok haladni.

– Ahaaa. – Gombóc szorult a torkomba, a lábam önkéntelenül is ideges dobogásba kezdett.

– Randizni akarok veled – jelentette ki Dávid, mire leesett az állam.

– Mi?

– Most csütörtökön. Egy étteremben. Gyertyafényes vacsora. Öltöny. Vörösbor. Egy romantikus randevú!

– Romantikus randevú? – visszhangoztam. Nem akartam hinni a fülemnek. A mai nap után minimum arra számítottam, hogy heteket akar várni.

– Benne vagy? Eljössz velem?

– Pe-persze – dadogtam zavaromban. Megköszörültem a torkom. Éreztem, ahogy lassan mosolyra görbül a szám. – Nagyon szeretnék veled randizni. Étteremben. Öltönyben. Gyertyafényes vacsorával. De a vörösbort, azt hiszem, ki kell hagynunk. Még nem adják ki nekünk.

Dávid elnevette magát.

– Köszönöm. Illetve... lenne még valami. Csak magyarázatot szeretnék adni, mert félek, hogy ezzel megbántottalak, és...

– Nagyon örülök ennek – tiltakoztam, de Dávid hajthatatlanul folytatni akarta.

– Van köztünk egy tűzhely.

– Mi? Nem értem a metaforát.

– Csss! – legyintett Dávid. – Szóval, van köztünk egy tűzhely. És vannak köztünk... érzések, amik sokszor fellángolnak, magasra törnek, vadul, égetőn.

Egészen izgalomba jöttem attól, ahogy a vágyról beszélt, de próbáltam leplezni.

– Amit szeretném, ha... ha nem így lenne. Félek, hogy megégünk és kialszik a tűz. Azt szeretném, ha parázs lenne köztünk. Ami mindig ott van, nem szűnik meg, néha csak pislákol, néha pedig fellángol.

Némán hallgattam. Bár zavartan beszélt, áradt belőle az, hogy szeret engem, és emiatt még évekig tudtam volna őt hallgatni.

– És igen, nagyon jó veled az ágyban fetrengve csókolózni, de nem szeretném, ha a vágy kiégetné az érzéseket – folytatta az elmélkedést. – Szeretném, ha újra megismernénk egymást. És... Amadé, nekem nagyon hiányzik a barátságunk. A barátod akarok maradni. És közben több is akarok lenni. Félek, hogy túl sokat akarok, és a végén semmit sem kaphatok meg.

Behunyta a szemét, mintha nem merne szembesülni a reakciómmal.

– Dávid – sóhajtottam. – Gyere ide, hadd öleljelek meg!

– Nem megcsókolni akarsz? – kérdezte vonakodva. Nem mintha ő nem csókolt volna meg szívesen.

– Nem, most egy ölelés kell nekünk.

Dávid meghatódva nézett rám, és hagyta, hogy köré fonjam a karjaimat. Megsimogattam esőáztatta, nedvességtől göndörödő haját, a hátát, a derekát.

– Tényleg ez kell – dünnyögte Dávid, miközben a vállamhoz dörgölte az arcát. – Ez a parázs. Ez a békesség. Amadé, én annyira szeretném, ha tökéletesen tudnám csinálni! Annyira sajnálom a mai napot. Nem akartam veled csúnyán viselkedni.

– Semmi baj – vigasztaltam. – Szükségünk van időre. Neked is és nekem is.

Csináltam két bögre teát, és leültünk a kanapéra. Kicsit zavarban voltunk, nem igazán tudtuk, mit kéne mondani, mit kéne tenni, és a tudattól, hogy a másik zavarban van, csak még jobban összezavarodtunk. Nem volt annyira kellemes.

Szóval beszélgetés helyett csókolózni kezdtünk, lassan, puhán kóstolgattuk a másikat. Dávid finoman csókolt, annyira odaadón, annyira szeretettel telve – még mindig alig bírtam felfogni, hogy ekkora szerencsém van, hogy itt ülhetek vele.

Kis idő után Dávid elhúzódott, és azt mondta:

– Beszélgetni szeretnék veled.

– Rendben – egyeztem bele, és végigsimítottam a lábán. – Miről?

– Hát ez az – mondta lehangoltan. – Most már soha nem fogunk tudni beszélgetni?

– Ne butáskodj már! – csíptem a térdébe. – Még mindig barátok vagyunk. Ugyanúgy fogunk tudni hülyeségekről beszélgetni, mint eddig.

– De ha rástresszelek, akkor nem – kesergett Dávid, és belekóstolt a teájába, majd szürcsölni kezdte.

– Akkor menj el zuhanyozni – tanácsoltam. – Frissülj fel, utána én is lezuhanyzok, és utána beszélgetünk valami butaságról, rendben?

Dávid nyűgösen nyújtózott.

– Jó, próbáljuk meg – mondta végül, és amikor odahajoltam hozzá, hogy megpuszilhassam, bágyadtan elmosolyodott.

Adtam neki törülközőt meg pizsamát, aztán legalább félórán keresztül zuhanyozott. Addig én zenét hallgattam, és újra meg újra lepörgettem lelki szemeim előtt az előző perceket.

Amikor Dávid végre kijött, megölelgettem és megpuszilgattam, amit pironkodva fogadott.

– Hihetetlen, hogy másfél hete majdnem ugyanebben a helyzetben voltunk – sóhajtottam fel.

– Csak majdnem – súgta Dávid, és szájon csókolt. – Csak majdnem.

Sokkal gyorsabban fürödtem le, mint szoktam, mert alig vártam, hogy Dávid mellé bújhassak az ágyban. Beléptem a szobámba, kicsit fáztam, mert a pólóm és a hajam vizes maradt, de tudtam, hogy hamarosan úgyis fel fogok melegedni.

Dávid az ágyamban fekve, felvont szemöldökkel várt.

– Te Azahriah-t hallgatsz? – vont kérdőre.

– Az Introvertált dal a múlthetem fénypontja volt – vallottam be, és leültem a matrac szélére. – Zseniális dalszöveg.

– Ó, tuti Dali tette a rádióba. A nulltáborban mondta, hogy az a srác az élete szerelme.

– Tényleg cuki göndör hajjal – vélekedtem. Lassan fészkeltem be magam a takaró alá, megadva a lehetőséget Dávidnak arra, hogy elhúzódjon, de legnagyobb örömömre nem tette. Megpöcköltem az orrát.

– Te is cuki vagy göndörkeként. Imádom a vizes hajad.

Dávid tündökölve fürdött a dicséretben.

– Helga nem szerette – jegyezte meg.

– Helga nem látta, milyen kincs van a kezei között – simítottam meg Dávid arcát.

– Inkább a lábai között – felelte tűnődve, mire nevetve meglegyintettem.

– Malac!

Egy órányi nevetgélős beszélgetés elteltével Dávid boldogan hangot adott felfedezésének:

– Tényleg tudunk még úgy beszélgetni, mint régen!

– Nos, nem nehéz, ha pletykálkodás a téma – böktem meg. – Pletykálni mindig mindenki tud.

– Ja, de nem úgy, mint mi.

– Ez is igaz – értettem egyet. Szemben feküdtünk egymással, csak a térdünk ért össze.

– Aludnunk kellene – tette szóvá Dávid.

– Én még nem vagyok álmos.

– Nem fogsz tudni holnap felkelni – figyelmeztetett.

– Hát nem, de az így se, úgy se fog menni.

– Ma olyan ügyes voltál!

– De ez évszázadonként egyszer történik meg, úgyhogy holnap ne számíts hasonlóra...

Végül megadtam magam Dávid józan eszének. Ezután jött egy kis sakkozás, hogy hogyan aludjunk, mert Dávid persze ezt is tökéletesen akarta csinálni.

– Ahogy neked kényelmes – mondtam, kicsit talán már bosszúsan, de aztán összetalálkozott a tekintetünk, és elgyengültem.

– Nekem az a kényelmes, ha hozzám bújsz.

Nem kellett kétszer mondania.

– Így már tökéletes? – kérdeztem, miután a mellkasára hajtottam a fejem, és karommal-lábammal átfogtam a törzsét.

– A lehető legtökéletesebb – csókolt homlokon.

– Olyan nyálas vagy – cukkoltam.

– Vállalom – sóhajtott Dávid. – Ez legyen a legnagyobb hibám.