67. fejezet

Lelkizni a fürdőben a legjobb

Dávid a fürdőben kuporgott, a kádnak támasztott háttal. Nehezen szedtem össze magam, hogy utána menjek, de végül megtettem. Láttam, hogy ott gubbaszt, de nem csatlakoztam hozzá, inkább a csaphoz mentem. Hidegvizet locsoltam az arcomra, közben hallottam, hogy Dávid sírdogál a földön.

Egyszerűen nem tudtam, mit kellene tennem vagy mondanom.

– Ne haragudj, Amadé – szólalt meg szipogva Dávid. – Nem így akartam ezt...

– Gondoltam.

–...nem akartam veled lefeküdni...

– Á.

– ... mármint nem most. Mármint... ó, istenem, Amadé, mindig mindent elrontok! – jajdult fel. Még mindig kicsit közömbösen viselkedtem, de rájöttem, hogy ez nem lesz jó út. Így hát leültem mellé a földre. Dávid azonnal hozzám bújt, az arcát a vállamba fúrta, úgy tört ki belőle újra a zokogás.

– Remélem, nem taknyozod össze a szép ingem – jegyeztem meg kedvesen. Szerettem volna elérni, hogy Dávid elnevesse magát vagy valami, de ő erre még keservesebben sírt. Elfordította a fejét, a haja az államat csiklandozta.

– Most már van kedved beszélni? – kérdeztem. Átkaroltam és magamhoz húztam, de közben minden egyes pillanattal jobban sajgott a szívem.

– Kedvem az nincs – sóhajtotta szakadozva Dávid. – De muszáj.

Az oldalamba kapaszkodott, a fejét a mellkasomon nyugtatta.

– Annyira nehéz ez az egész – motyogta. – És én annyira rettegek. Igazad volt, Amadé: gyáva vagyok. Nagyon-nagyon-nagyon gyáva.

Hezitáltam a válaszadással. A haját, a tarkóját, a hátát simogattam, de sehogy sem sikerült megnyugtatnom.

– Minden rendben lesz – böktem ki végül.

– Már hogy lenne minden rendben? – horkantott Dávid. – Itthon tiltott az, amit érzünk. Betegség. Nem vagyunk normálisak.

– Te is tudod, hogy ez butaság – mondtam szelíden. Arra gondoltam, amit Ádám pénteken mondott nekem, és vettem egy nagy levegőt. – Figyelj, az most nem számít, mit mond a kormány vagy a társadalom. Az számít, hogy te mit akarsz.

Dávid lassan felemelte a fejét, az arca pirosan felpuffadt, a bőre könnyben ázott.

– Nem igaz. Az számít, hogy mi mit akarunk.

Ennek hallatán elakadt a lélegzetem.

Szeretem Dávidot. Te jó ég, mennyire szeretem őt!

Lehajoltam, hogy megcsókoljam, de Dávid az ajkamra tette a mutatóujját.

– Ne kezdjük újra. Beszéljünk!

– Oké. Beszéljünk – bólintottam. – Én azt szeretném, ha megpróbálnánk együtt.

– Én is ezt szeretném – kezdte Dávid, majd sokat mondón elhallgatott.

– De? – kérdeztem kicsit félve.

– De még nem tudom, pontosan hogyan.

– Hát ezt meg hogy érted? – húztam össze a szemöldököm. Dávid felült, de a kezét még rajtam tartotta.

– Úgy értem, hogy valami nem stimmel.

– Nem ezen gondolkoztál egész héten? – kérdeztem kissé idegesen.

– Nem – vallotta be Dávid. – Azon gondolkoztam, hogy mégis hogyan lehet az természetes, hogy vonzalmat érzek egy fiú iránt.

Csalódottan sóhajtottam, de Dávid folytatta.

– És azon, hogy ezt a vonzalmat hogyan tudnám... hasznosítani.

– Hasznosítani – ismételtem kritikus hangnemben. Dávid védekezőn a magasba emelte a kezét.

– Nem tudom, mi a jó szó, de érted! Keret kell nekünk. Szabályok. És... remény. Remélem, hogy kibírjuk.

– Gondolod, hogy nem bírnánk ki? – vontam fel a szemöldököm.

– Attól félek, hogy te nem bírod ki. Hogy túl sokat akarsz.

– Hogy én? – kaptam fel a vizet.

– Igen, te – bólintott Dávid. – Nekem ez az egész új, és még mindentől félek. Én nem tudok biztosítókötél nélkül a mélybe ugrani, úgy, mint te.

– Értem – mondtam rövid vonakodás után. – Szóval mi lesz?

– Nem... nem tudom. Én csak... téged akarlak. Mármint... azt, hogy... amit a szobámban csináltunk...az... az ne egy egyszeri alkalom legyen... de ne úgy, hogy csak ez legyen...

– Rendben, szívem, értem – nyugtattam, bár ez nem volt teljesen igaz. Sose tudok mit kezdeni egy síró emberrel, főleg nem akkor, ha szeretem az illetőt. Már az én szememet is könnyek csípték, és tudtam, ha Dávid a szemembe néz, el fogok pityeredni.

– Az egész héten, Amadé, bocsánat, csak... egész héten ez járt a fejemben.

– Micsoda? – Lassú mozdulatokkal cirógattam a vállát, hogy ha már a szavaimmal nem tudom megnyugtatni, akkor talán az érintéseimmel segítsek.

– Te. Hogy mennyire hozzád akarok bújni. Főleg az a videó... Amadé, túl jól nézel ki ahhoz, hogy úgy döntsek, csak a barátod akarok lenni – fújtatott Dávid.

– Szeretnéd, ha csúnyább lennék? – nevettem fel esetlenül. Erre Dávid hirtelen felült.

– Teljesen mindegy, hogy nézel ki! – szögezte le gyorsan, aminek hallatán bennem rekedt a lélegzet. – A személyiséged, a lelked, a szíved, az Amadéságod. Ezek vonzanak.

– Hú, de nyálas vagy – mosolyodtam el. Természetesen fülig pirultam a boldogságtól.

– Persze nemcsak ez vonz – magyarázta tovább Dávid, az ő orcája is piroslott. – Csak érted, szóval...

– Értem. Értelek, Dávid. Nem mondom, hogy olvasok a gondolataidban, de...

– De majdnem? – viszonozta a mosolyomat Dávid. A nyakamhoz emelte a kezét, az ujjait az államra simította. Meg akart csókolni, de ekkor felcsendült egy Beatles-dal. Dávid az ölébe húzta a telefonját, amin ébresztő zizegett. A felirat a következő volt: Amadénak mennie kell.

– Ez remek szakítós duma – jegyeztem meg, mire Dávid elsápadt.

– Nem-nem-nem! Ez csak arra utal, hogy... – Észrevette, hogy vigyorgok, és játékosan duzzogva oldalba bökött. – Nem vagy vicces.

– De hát vonzódsz a humoromhoz. Egyszerűen imádod, nem igaz?

– Hát már kezdek elgondolkozni rajta – dünnyögte Dávid. Halántékon pusziltam, és az arcához dörgöltem az orromat. Felfoghatatlan mértékű boldogság hullámok söpörtek végig a lelkemen, pedig még meg sem értettem teljesen, mit jelent ez a beszélgetés.

Dávid hozzám bújt, a szívem pedig úgy dobogott ettől, mintha ki akarna repülni a mellkasomból.

– Szóval mennem kéne – törtem meg a csendet egy idő után, mert tudtam, hogy Dávid szólni akar, de nem mer.

– Hát... még meg kellene írnom a beadandót a trójai mondakörből.

Élesen szívtam be a levegőt, de mielőtt bármit mondhattam volna, Dávid lemondón sóhajtott:

– Elfelejtetted, mi?

– Hát... ez nem az én hetem volt.

– Majd a következő az lesz! – mondta szenvedélyesen, és megszorította a kezem.

– Na jó, menjünk! – paskoltam meg a lábát, aztán felsegítettem. – Ez messze az egyik legromantikusabb pillanat volt az életemben.

– Ez bájos. – Dávid nem engedte el a kezem, láttam, hogy még mondani akar valamit.

– Mi az? – kérdeztem, és elfogott az izgalom attól, ahogy rám nézett.

– Én... – kezdte Dávid zavartan. – Esetleg... szabad?

– Mit szabad? – Próbáltam elnyomni a vigyoromat, de nem jártam sok sikerrel. És hogy ne húzzam tovább az agyát, a fürdőszobaszekrénynek dőltem, Dávidot pedig húztam magammal.

Átöleltük egymást, pár pillanatig szerelmesen néztünk a másikra, aztán újból csókolózni kezdtünk. Dávid mohósága egészen letaglózott – perzselő szája, kutakodó ujjai egyre merészebbek lettek, ezért a józan eszemre hallgatva eltoltam őt magamtól.

– Ez kezd kicsit sok lenni – mondtam halkan. Dávid értetlenül pislogott, mire célzatosan lefelé pillantottam.

– Ó. Ó! – jött zavarba. – Köszi. Ez... megtisztelő.

Ennek hallatán felnevettem. Kisimítottam a homlokából a könnyektől és izzadtságtól nedves tincseket, ő pedig belenyomta az arcát a tenyerembe, az ajka a bőrömhöz ért.

– Dávid, te vagy az egyetlen, aki képes ezt mondani – vigyorogtam rá.

– De tényleg megtisztelő – erősködött. – Látványos reakció arra, hogy valamit jól csináltam. Szóval köszi.

Nevetve puszikat nyomtam az arcára, majd, amikor újra megszólalt Dávid ébresztője, erőt vettem magamon.

– Tényleg mennem kéne.

– Annyira sajnálom! A héten még azt hittem, mienk lehet a szombat – mondta Dávid elkenődve.

– Semmi baj. Én ennek az egy órának is örülök – biztosítottam.

Dávid anyja a konyhaasztalnál ült, így az előszobában nem tudtunk valami hosszasan búcsúzkodni. Úgyhogy csak megöleltük egymást, és sokáig bámultunk a másik szemébe.

– Holnap találkozunk – motyogta Dávid. Mosoly ült a szája sarkában, a tekintete sziporkázott. Imádtam a boldog Dávid látványát. Imádtam, hogy én tettem boldoggá.

– Időben fogok elindulni. Már fél hétkor a buszon leszek! – fogadkoztam. Dávid kuncogott.

– Oké. Szavadon foglak.

Vett egy nagy levegőt, és a mosoly eltűnt az arcáról.

– És mi lesz holnap? Veled meg velem?

– Semmi különös – simogattam. – Nem fogjuk egymást falni az aulában. Biztos, hogy nem fogja észrevenni senki.

Dávid lassan bólintott, aztán bizonytalanul nyomott egy gyors csókot az arcomra.

– Én... köszönök mindent. De tényleg. Nagyon. Amadé, te vagy a legjobb.

– Baba, azért ne túlozzunk! Szörnyen viselkedtem a héten.

– Tudom – sóhajtott Dávid. – De azért ez a nap jó volt.

– Vagyis ez az egy óra.

Nagy nehezen abbahagytuk a turbékolás, és még utoljára megszorítottuk egymás kezét.

Bár reggel még tragédiára számítottam, két méterrel a föld felett lebegve hagytam ott Dávid lakását.

/*/

Dávid megpaskolta az arcát, miután becsukta az ajtót Amadé után. Próbált nem nagyon vigyorogni, de nem tehetett róla: leplezhetetlen, őrült boldogság fogta el.

– Felmegyek tanulni – mondta, amikor elment az asztal mellett és az anyja érdeklődő tekintetével találta szemben magát.

– Elég vidámnak tűnsz – jegyezte meg a nő.

– Hát... hiányzott már. Mármint a tanulás. – Dávid tetőtől talpig elpirult, de úgy tett, mintha ez nem történt volna meg.

– Á. Értem – mondta felvont szemöldökkel az anyja.

– Akkor megyek is tanulni – nyögte Dávid, és feliszkolt a szobájába. Jó sokáig nem tudott belefeledkezni az irodalom leckébe, újra meg újra átélte az elmúlt egy órát, Amadé ölelését, Amadé csókjait, Amadé szeretetét.

És bár a boldogság hevesen bugyogott a szívében, a másnappal kapcsolatos rettegését nem tudta teljesen elnyomni.