67. fejezet

Álom vagy valóság? Avagy egy csók nem old meg mindent

Ádám matekon az ablak mellett ült, így pont látta, hogy lefékez egy taxi az épület mellett és Madarász Amadé száll ki belőle. Meglehetősen bizonytalanul. Aztán egy nála kicsit idősebb lány mászott ki az ülésről. Szintén kicsit imbolyogva. Bár kócos volt a haja és még ilyen távolságból is látszott, hogy elkenődött a sminkje, Ádám dögösnek találta. Túl dögösnek ahhoz, hogy Amadét ölelgesse és puszilgassa.

Ádám összehúzott szemöldökkel figyelte az eseményeket.

Itt valami gyanús.

/*/

Ha már Dávid nem jött suliba, Lujza lecsapott a lehetőségre, hogy Amadé mellé üljön latinon. Szeretett volna adni maguknak egy utolsó esélyt. Szerencsére a tanár mindig késett, így volt egy kis idejük beszélgetni kezdés előtt.

A fiú a falnak döntötte a hátát, a könyökével az asztalon támaszkodott, hogy meg tudja tartani a le-lebiccenő fejét. Úgy nézett ki, mint aki egy hete nem aludt, és alkoholtól bűzlött.

– Egy egyetemi bulin voltam – motyogta, amikor Lujza megkérdezte, merre járt. Megértőn bólogatott, de Amadénak csukva volt a szeme és ezért nem látta.

– Ja, értem – mondta ki hangosan Lujza. – Az egyetemistáknak a csütörtök a péntek.

Hallgatás volt a válasz. Aztán Amadé halkan felnyögött. Lujza megköszörülte a torkát, próbálta folytatni a beszélgetést.

– És jó volt?

– Aha. – Amadé javára legyen mondva, hogy próbált jófejnek tűnni, még a szemét is félig kinyitotta. Bár ettől Lujza kicsit kellemetlenebbül érezte magát, azért nem akart leállni:

– És hányra értél haza?

Amadé erőtlen nevetést préselt ki magából, és fájdalmas grimaszba torzult az arca.

– Hát... nem értem haza.

Lujza ettől ledöbbent. Kezdte úgy érezni, hogy teljesen félreismerte Amadét.

Hála istennek megérkezett a tanárnő, és így nem kellett tovább gyötörniük egymást.

/*/

Irodalmon ma nem csoportban, hanem párokban kellett dolgozniuk, és Ádám kifejezetten idegesen fogadta, hogy Amadé lett a párja. A srác arca szürkészöldnek tűnt, és csak hunyorgott, mintha bántaná a szemét a fény.

– Nem akarlak megijeszteni, de lehet, hányni fogok – jelentette be, amikor épp valami nagyon másról kellett volna beszélniük.

Ádám hátradőlt a székén.

– Menj ki a mosdóba.

Amadé nyögött, de azért feltápászkodott. Épphogy becsukódott mögötte az ajtó, amikor Harangvölgyi rászólt Ádámra:

– Kérlek, kísérd ki!

Ádám elnyomott egy fintort, de azért engedelmeskedett.

Nem sietett utolérni Amadét – most a szokásosnál is jobban utálta. Toró az előző szünetben mutatta meg Amadé Instagram-történetét, amiben azt a csajt ölelgette meg puszilgatta, akit Ádám a taxiban is látott.

Ez legalább három szempontból is megdöbbentette Ádámot. Egyrészt: nem is tudta, hogy Amadénak van Instagram-fiókja. Másrészt: egészen biztos volt benne, hogy Amadé nem normális. Miért ölelgetne egy lányt, ha egyszer a fiúk jönnek be neki? Harmadrészt pedig: Amadé komolyan hétköznap megy bulizni? Jár egyáltalán bulizni?

Toró szerint Amadé lefeküdt azzal a lánnyal.

– Kizárt dolog. Amadé buzi – közölte barátjával Ádám. – Azt a nyári csajt is bekamuzta. Megkérdeztem Teklát, és azt mondta, Amadé szingli. És buzi. Ebben biztos vagyok.

– Hát, szerintem meg fixen összejöttek – erősködött Toró. – Nincs csaj, aki ezt az ölelgetést-puszilgatást hagyná anélkül, hogy akarna valamit. Ráadásul te mondtad, reggel is együtt jöttek.

– De nem csókolták meg egymást! És nem tűnt úgy, mintha járnának.

– Lehet azért nem smaciztak, mert Amadé tök büdös. Mintha egy hete alkoholban fürdene.

Toró biztos volt az igazában, de nem nagyon érdekelte a dolog. Ádám viszont egész nap ezen agyalt. És mire elért a fiúmosdóig, már meg is volt a haditerve.

Amadé egy csapba hajolva hideg vizet engedett az arcára. Láthatóan nem hányt még.

Ádám becsukta maga mögött az ajtót, és ellenőrizte, hogy egyedül vannak-e.

– Ugye nem megölni akarsz? – kérdezte erőtlenül Amadé. Hogy a rohadt életbe tud még ilyen állapotban is kötekedni?

– Ne adj ötleteket – mordult Ádám, és nekidőlt a csempének. – Lefeküdtél azzal a csajjal?

– Mi? – nyögte Amadé.

– Azt kérdeztem, lefeküdtél-e azzal a csajjal.

– Milyen csajjal?

Hogy tetteti az idiótát!

– Akivel az instasztoridban vagy.

– Torival?

– Hát, ha így hívják.

– Bocsi, de nem látom, hol van ehhez közöd. – Amadé megtámaszkodott a mosdókagylón, és felvonta a szemöldökét.

– Tudni akarom, buzi vagy-e.

– Még mindig ezen pörögsz? – sóhajtott Amadé. Ádám ettől ideges lett. Nyilván pörgött rajta. Ha van egy potenciálisan nem-hetero osztálytársa, arról tudnia kell, hogy tudja kezelni az esetleges közeledését.

Ezt elmondta Amadénak is, amit az egyre nagyobbra nyíló szemmel hallgatott. Végül elröhögte magát.

– Te nem vagy normális.

Ádámnak ökölbe szorult a keze.

– Te nem vagy normális!

Amadé szánakozva ingatta a fejét.

– Ha el akarsz hívni randira, akkor mondd azt, Ádám. Nem szeretem, amikor valaki játszadozik velem.

Ádámnak leesett az álla. Először azt hitte, Amadé végre bevallotta a dolgot, de aztán rájött, hogy a srác csak szórakozik vele.

– Te megőrültél! – nyögte. – Hogy mondhatsz nekem ilyet?!

– Egyszerűbb lenne, ha azt kérdeznéd: Amadé, szereted a kínait? Mire én mondanám, hogy igen, te pedig kézen fognál és elmennénk egyszer vacsizni. Nem nagy cucc. És kicsit bájosabb, mint folyton azon rugózni, hogy most izgulok-e a fiúkra vagy sem. Mert bár marha cuki ez az agresszív viselkedés, azért kicsit megijeszt. Nem szeretném, ha szerelemféltésből megölnél egyszer.

Ádám üvölteni akart, vagy minimum felpofozni ezt a szemtelen kis dögöt.

Aztán arra gondolt, hogy a legjobb támadás az, ha nem reagál a piszkálódásra. Amadé nyilván remekül szórakozott azon, hogy a dühtől vörös lett a feje, és remegett az ökle.

– Csak azért nem fojtalak meg itt helyben, mert te fogod felolvasni a párosmunkánkat – sziszegte végül. – Egyébként meg az életeddel játszol! Nehogy egyszer tesin fejbe rúgjalak egy focilabdával. Vagy várjunk csak! Dávid úgyis megvédene. A másik kis szerelmes kiskutya.

Hát, ez a passzivitás meg nem-reagálás nem igen jött össze.

Ami kár volt, mert Amadé újabb felületet kapott a támadáshoz.

– Ó, de édes, ahogy féltékenykedsz – gügyögte a srác. – Hát persze, hogy felolvasom neked a csoportmunkát. Csak fel ne robbanj, bébi!

Ádám már épp ugrott volna, hogy elkapja a grabancát, amikor nyílt az ajtó és Vil lépett be.

– Miért hívod bébinek Ádámot? Lemaradtam valamiről? – pislogott a kis szöszi. Ádám már őt is meg akarta verni.

– Á, csak egy jó kis smárolásról – legyintett Amadé. – Ádámnak nagyon bejön, hogy nem aludtam semmit. Szerintem tetszenek neki a fekete karikák a szemem alatt.

– Mindjárt kapsz tőlem még pár fekete karikát! – bukott ki Ádámból.

– Mi? – fülelt Amadé. – Hogy azt mondod, bocsánat? Ó, köszönöm, elfogadom a bocsánatkérésedet, amiért egy tahó voltál és a magánéletemben turkáltál. Semmi baj, hogy mindent tudni akartál az éjszakámról, amit a világ legjobb csajával töltöttem. Semmi baj, hogy erőszakoskodtál és öt perc alatt legalább tízszer meg akartál verni.

Vil összefonta a karját.

– Nahát, Ádám, ilyen rosszaságokat csináltál! Ne bántsd már kicsibaba Amadét. Nézd, milyen kis ártatlan!

Ádám nem akart hinni a fülének.

Most akkor nem is Dáviddal van valami, hanem Villel?

De aztán Vil nem bírta tovább, és elnevette magát.

– Ne mérgelődj már, nagyfiú. Kössetek békét, aztán tartsátok meg a kiselőadást. Kérjetek mindketten bocsánatot, és kaptok csokis fagyit!

– Ez csak a tesóidnál válik be – szólt közbe Amadé, de azért a jobbját nyújtotta Ádám felé. – Felőlem köthetünk békét.

Ádám a fogát csikorgatta.

– Te minek jöttél utánunk? Nincs szükségünk papra.

– Nem utánatok jöttem, hanem vécére. Csak elálljátok az utat a piszoárokhoz, ráadásul mindjárt vér fog folyni, én meg nem akarom vállalni a felelősséget.

Vil idegesítően sokat tudott beszélni néha, de Ádám érezte, hogy most már muszáj csillapodnia.

– Bocs – mondta, és nagy nehezen megrázta Amadé kezét.

/*/

Nem bírtam bent maradni az utolsó órára, muszáj volt hazamennem. Harangvölgyi írt nekem kilépőt és megkérdezte, haza kell-e kísérnie engem valakinek. Nemet mondtam, pedig lehet jó ötlet lett volna, mert elaludtam a buszon és nem szálltam le időben.

Otthon végigaludtam a délutánt, csak egyszer keltem fel, hogy meglátogassam a fürdőt és megtekintsem közelebbről is a gyomrom tartalmát.

Estefelé megint csak aludtam, már nyugodtabb gyomorral. Aztán zizegni kezdett a telefonom – láttam, hogy Dávid hív. Bár megfordult a fejemben, hogy ne vegyem föl, de félálomban hamar bevallottam magamnak: hiányzik a hangja. Hallani szeretném, mert megnyugtat, ahogy kimondja a nevem, ahogy félénken arról beszél, mit szeretne tőlem. Megnyugtat, de közben mégis fájdítja a szívem.

Megnyomtam a zöld gombot, kihangosítottam a hívást és visszafeküdtem a telefon mellé.

– Amadé! Amadé, itt vagy? Jól vagy? A plafont látom!

– Aha – dünnyögtem. Fel se tűnt, hogy videóhívást indított. – Csak alszok. Bocsi.

– Nagyon zavarlak? Visszahívhatlak később.

– Nem, nem, mondd csak – ásítottam, és nagy nehezen az oldalára fordítottam a telefonom, hogy Dávid lássa az arcom, meg én is lássam az övét.

– Nagyon nem szeretnél, ha kiakadnál – rágta az ajkát Dávid.

– Ne aggódj ezen – ásítoztam tovább. – Most nincs elég energiám hozzá.

– Legfeljebb szombat estére érek haza – bökte ki Dávid. – Giselle meglepett azzal, hogy szombat napközben elmegyünk közösen Bécsbe, ahol megnézünk pár múzeumot és csak este indulok haza. Ne haragudj, Amadé, hidd el nekem, hogy én legszívesebben már most ott lennék veled!

– Drágám, nem kell a könyörgés – pislogtam álmosan. – Majd beszélünk, ha hazaérsz.

– Tényleg nem haragszol rám?

– Dávid, a szemem alig bírom nyitva tartani. Szerinted ilyen állapotban képes vagyok érezni bármit is?

– Bocsánat, nem úgy értettem! – szabadkozott gyorsan Dávid.

– Nyugalom már – csitítottam fáradtan. A szememet már meg se próbáltam nyitva tartani. – Majd beszélünk. Érezd jól magad a múzeumokban!

Az elköszönését már nem is hallottam, mert ismét álomba merültem.

/*/

Bár Dávidnak nagyon tetszett Bécs, nem tudta élvezni sem a város látványát, sem a múzeumok kínálatát. Otthon akart lenni Amadéval, beszélni vele, hozzábújni, bocsánatot kérni és megbocsátani neki.

Tűkön ült, hogy hazaérjen, emiatt kapkodva búcsúzott el a családjától – ami után rendesen el is fogta a bűntudat. Pedig Giselle, Amélie és Coline szinte könnyek között csókolták össze, és fogadkoztak, hogy hamarosan ellátogatnak hozzá Budapestre.

Sokáig búcsúzkodtak, aztán Dávid kapkodva kezdte keresni a vonatot, amire fel kellett szállnia. Hosszas vonatútnak nézett elébe, amit filmezéssel és zenehallgatással tervezett tölteni.

Végül felszállt, elindult, de Győrben, ahol át kellett szállnia, legalább egy órát álltak egyhelyben, mert valami probléma volt az egyik sínnel. Dávid írt az anyjának meg Amadénak a késésről, de csak az anyjától kapott választ.

Nagy nehezen elindultak Győrből, ám Székesfehérvárnál leszállították őket a vonatról, mert füstölni kezdett az egyik kocsi. Szerencsére a váróterem barátságos meleggel várta az ideges utazókat, és Dávid már végső kimerültségében hívta fel az anyját, nem tudván, mit tegyen. Megbeszélték, hogy megnézi a busz menetrendjét, de Dávid már kezdett nagyon kikészülni a sok csomaggal a kezében, még mindig távol Amadétól. A pótló buszt ugyan félóra múlvára írták ki, de folyton csúszott az érkezése, és Dávid még mindig nem indult el, akkor sem, amikor már otthon kellett volna lennie.

Mariann felhívta, és dühösen morgolódott a telefonba.

– Jól van, fiam, most már maradj ott! Inkább elmegyek én érted.

– Ugye nem ittál ma, anyu? – aggodalmaskodott Dávid.

– Nem. Amikor meghallottam, hogy apád nem repülővel, hanem vonattal küld haza, sejtettem, hogy ilyesmi lesz a vége, és felkészültem. Szóval, drágám, egyet se félj, mindjárt ott lesz érted anyu!

Dávid beletörődve sóhajtott. Régen sokat csúfolták bizonyos osztálytársai, ha eljöttek érte a szülei az iskolába vagy a kirándulásokra, és ez kicsit még most is beleszúrt, de elhessegette a gondolatot. Kinek kéne most megfelelnie?

Többször próbálta felhívni Amadét, de nem vette fel, ezzel pedig kérdések és kétségek hosszú sorát vetette fel Dávidban: most haragszik rá? Valami baj történt vele? Vagy csak alszik, esetleg olvas?

Küldött neki pár üzenetet, de már elengedte, hogy ma este találkozzanak.

– A holnapi napot tanulással fogod tölteni? – kérdezte az anyja hazafelé. Már mindent elmeséltetett vele a hetéről, most a jövő hétről faggatta. Dávid sejtette, hogy azért teszi ezt az anyja, mert élesen kirajzolódik az arcán a rosszkedv.

– Igen – mondta savanyúan Dávid. – Gondolom, eléggé lemaradtam. Vil elküldte, miket vettek a héten. Sokat kell majd pótolnom.

– Nem baj, szerencsére nagyon okos fiú vagy.

Dávidnak könny szökött a szemébe. A körmét és a körme körötti bőrt kezdte kapirgálni, a feszültség lázasan dolgozott a testében.

– Ne aggódj, kicsim, nemsokára hazaérünk.

– Csak fáradt vagyok.

– Hallgassunk egy kis Beatlest!

Mariann lelkesen bekapcsolta a rádiót, és rögtön énekelt is az együttessel:

– I need somebody! Help! Not just anybody... – Annyi biztos volt, hogy Dorián nem az anyjuktól örökölte az énekhangját. – Help! You know I need someone...

Dávid csak rosszabbul érezte magát a daltól. A Beatlesről eleve Amadé jutott eszébe, de a szövegtől egészen összeszorult a szíve. Megőrül, ha nem találkozhat vele.

Budapest határában jártak, amikor látta, hogy Amadé írt neki: szörnyű fejfájásra hivatkozva lemondta az éjszakát, azt is írta még, hogy Dávid is biztos fáradt, aztán küldött néhány szívecskét és egy aranyos GIF-et. Szóval nem haragszik. Vagy mégis? Bár látná az arcát! Dávid megkérdezte neki, hogy holnap azért jön-e. A fiú azt mondta, igen.

Dávid érezte, hogy kipirosodik az arca.

– Az baj, ha holnap Amadé átjön? – kérdezte az anyjától.

– Nekem nem, csak pótold be az elmaradásaidat. Ez volt a feltétele annak, hogy elmenj! – emlékeztette Mariann.

– Tudom, tudom – motyogta Dávid. Legszívesebben az egész napot Amadéval töltötte volna.

Sóhajtott. Egy egész nap! Már csak pár órának is örülne.

/*/

Dávid az éjszaka egyrészét szorongással, másik részét pedig tanulással töltötte. A másnap reggelt pedig végigaludta. Látta, hogy Amadé többször kereste őt, de ő aludt. És így nem látta.

Remélte, hogy ezzel nem sértette vérig Amadét, és rögtön fel is hívta. A fiú nyugodtan vette fel, de valami különös távolságtartás hallatszódott a hangjából. Amikor először beszéltek azóta a buli óta, Amadé félálomban volt és kedvesen válaszolgatott. Most azonban nem tűnt túl vidámnak.

Dávid sóhajtott. Amadé nyilván ideges. Ez teljesen természetes: Dávid elég furán harangozta be a mai beszélgetést. Dühösen fújt egyet, és hanyatt dőlt az ágyán. Miért kell ennyire megnehezítenie a saját életét?

Újra felvette a mobilját, hogy kicsit ihletet merítsen a „tárgyaláshoz", és megerősítse magát a döntésében. Végigpörgetett egy csomó képet Amadéról – az olvasó Amadéról, az alvó Amadéról, a nevető Amadéról, a koncentráló Amadéról. Aztán eljutott ahhoz a videóhoz, amit pár napja rögzített Instagramon.

Szívszaggató volt látni azt, ahogy Amadé Torit ölelte. Dávidot felőrölte a féltékenység és a vágy különös keveréke, azt akarta, hogy őt ölelje így Amadé, hogy őt csókolja ilyen hévvel, hogy hozzá simuljon.

Összekuporodott az ágyán, és adott magának pár percet, hogy ábrándozhasson róla. Próbálta megtervezni, mit fog mondani Amadénak, de csak arra tudott gondolni, hogy Amadé végigsimít a mellkasán, hogy az ajkát úgy nyomja a nyakához, mint Vilék farmján, hogy úgy csókolja meg, mint egy hete a lépcsőházban.

Kicsit megijedt attól, hogy mégis miként fog így Amadé elé állni és beszélgetni vele. Most legmélyebb érzései és vágyai szerint magához szorítaná, lecsókolna minden tiltakozást és „kommunikációt" a szájáról, lehúzná róla a csinos ingét és hozzábújna, mintha nem lenne holnap.

Nehéz lesz ez így.

/*/

Vasárnap ebéd után mentem át Dávidhoz. Nem volt sok kedvem hozzá, tudtam, hogy egy nagyon jelentős pillanat elében állunk. Nem akartam elrontani semmit. Kicsit átéreztem, milyen lehet az, amikor még több időt szeretnél kérni valami meghatározó dolog előtt – csakhogy én nem tűntem el emiatt napokra, ahogy valaki szokta.

Feszült voltam akkor is, amikor Dávid ajtót nyitott. Vártam, hogy szájon csókol vagy valami, de csak zavartan átkarolt és bevezetett a lakásba.

– Ööö... van kedved megnézni a képeket, amiket csináltam?

Oldalra döntöttem a fejem. Nem beszélni akartunk?

– Nem muszáj! – hátrált meg rögtön.

– Szívesen megnézem – mondtam. Még én sem álltam készen arra, hogy Dávid esetleg szembesítsen vele: csak a barátom akar maradni.

Egyébként fogalmam sem volt, mit akarhat Dávid. Amikor felmentünk a lépcsőn, végig a derekamon tartotta a kezét, de nem úgy, mintha csak barátok lennénk. Képnézegetés közben is egészen közel ült hozzám, de végig kerülte a tekintetem.

Próbáltam nem kimutatni a bosszúságomat, de egyértelmű volt, hogy Dávidnak feltűnt a dolog.

Rekedtes hangon magyarázta, mi látszik a képeken, én pedig belefeledkeztem az Eiffel-torony szépségébe. Pontosabban az Eiffel-torony előtt álló Dávid szépségébe: a szél belekapott borzas hajába, miközben a kamerába nevetett – annyira áradt belőle az a Dávid, akibe beleszerettem. Nem egészen az a Dávid volt, aki itt idegeskedett mellettem.

Pár perc után vettem észre, hogy bámul rám.

– Mi az? – kérdeztem. Nem akartam ilyen bunkón mondani, csak ilyen formában szakadt ki belőlem a feszültség. Hogy elvegyem a szavaim élét megszorítottam a kezét. Dávidnak elakadt a lélegzete.

– Amadé... – A hangja erőtlen volt, a nevem csupán egy sóhajtásként szakadt fel a mellkasából.

Egyáltalán nem számítottam arra, hogy a következő pillanatban meg fog csókolni – de megtette.

Az ajkát erősen az ajkamra szorította. Néhány pillanatig tartott csak, utána hátrahúzódott.

– Bocsi – bökte ki.

– Ne – nyögtem. Azt gondoltam, talán most végre elkezdünk beszélgetni, de a szeméből áradó érzelmek mást mutattak.

Finoman végigsimítottam a hüvelykujjammal a kézfején – ezzel pedig minden bizonnyal belobbantottam valamit, mert Dávid ezután szinte rám vetette magát. A csókja égetett, a nyelvét a számba fúrta, kezével a vállamba markolt. Döbbenten fogadtam a hevességét, de viszonoztam a csókot: az arcára simítottam a tenyerem, és óvatosan megcirógattam a könyökét. Dávid kétségbeesett hangot hallatott, majd az ölembe ült, két térdével közrefogta a csípőmet, az ujjaival a hajamba túrt, a körmei a fejbőrömbe mélyedtek. Egy kicsit lesokkolódtam, de aztán hamar felvettem Dávid édesen-kapkodós ritmusát, és ahogy csak lehetett, magamhoz húztam.

Nem tudtam, hogyan történt, de a következő pillanatban már vízszintesben voltunk, Dávid fölött támaszkodtam és hozzásimultam, amit ő halk sóhajokkal fogadott. Alig eszméltem fel abból a döbbenetből, hogy Dáviddal csókolózunk és hogy Dávidon fekszek, máris fordult a kocka: Dávid egy határozott mozdulattal gyűrt maga alá, és úgy csókolt, hogy majd' beleőrültem.

Röpke olyan gondolatok jutottak eszembe (majd sorra hagyták el az agyam), minthogy: nem beszélni akartunk? Ez most mit jelent? Mit akar Dávid?

Az utóbbi kérdés egyre többször vetődött fel bennem, mivel Dávid egyre hevesebben és egyre mohóbban csókolt, az ajkam harapdálta, közben pedig az ingembe markolt, mintha le akarná rólam tépni. Aztán az ajka a számról az államra siklott, az államról a nyakamra, a nyakamról a kulcscsontomra, a kulcscsontomról pedig a mellkasomra. Reszkető ujjakkal gombolta ki az ingem, miközben ajkával tüzes ösvényt égetett a bőrömbe. Egy ideig még tudtam kontrollálni a kezem, hogy puhán cirógassam Dávid haját, amíg a mellkasomat csókolja, de aztán már csak tehetetlenül kapkodtam levegő után. Mintha egyre jobban belesüppedtem volna a matracba, vagy valamiféle különös forróságba.

Dávid visszatért a számhoz, és újra megcsókolt, ezúttal még mélyebben, mint korábban, a szívem eszeveszettül kalapált a mellemben. Nagy nehezen elszakadtam Dávidtól, és ernyedten, a hátamon fekve felbámultam rá. Ő zihálva nézett le, a pillantása elsötétült, ahogy a combját a combomhoz nyomta.

– Dávid! – nyögtem. Felkönyököltem, és félkézzel a tenyerembe fogtam az arcát. – Mit szeretnél tőlem?

Dávid döbbenten húzta fel a szemöldökét.

– Nem egyértelmű? – A hangja bár halk volt, de tisztán kihallottam belőle azt a nyers vágyat, ami ennyi magabiztosságot adott neki. Tetszett. Nagyon tetszett. Nem gondoltam volna, hogy egy hasonló helyzetben Dávid lenne az, aki a lepedőhöz szegez engem, de határozottan tetszett ez a felállás.

– Nem, nem igazán – feleltem esetlenül. Nem tudtam, hova lett az én magabiztosságom. Bár jelenleg nem tudtam, volt-e nekem egyáltalán olyan valaha.

Dávid felhevült mellkasomra tette a tenyerét, aztán újra rám nézett.

– Tényleg nem?

– Na jó, hagyjuk – mordultam, és a hajába túrva visszahúztam magamra.

Újból egymásba gabalyodtunk, de Dávid ismét elhúzódott a számtól, hogy egyre lejjebb és lejjebb haladjon a felsőtestem felfedezésével.

Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténik. Dávid nyelve a köldökömet rajzolja körbe. Ez egészen biztosan egy álom.

Aztán hamar kiderült, hogy ez nem álom, hanem a valóság. Dávid elidőzött a köldököm környékén, az ujját az övembe akasztotta, majd... majd felemelte a fejét, a sarkára ült, egy „bocsánatot" motyogott és botladozva kirohant a szobából.