64. fejezet

Ideg

Szerda

Vil szerda reggel is a nyakába akasztotta a kamerát, hogy fotózzon kicsit az iskolaújságnak. Korábban nem tudta, hogy érdekli ez a hobbi, de amikor Márk, az újság fotós vezetője felajánlotta neki, hogy próbálja ki, nyomban megszerette. Nem gondolta, hogy kifejezetten ügyes, de az elmosódott képek igazán művészinek hatottak, a Berzsenyibe meg rengeteg művész járt.

Kilenc előtt tíz perccel Vil kiszúrta a művészközeg egyik legművészebb alakját – személyes kedvencét –, Madarász Amadét, aki jelenleg is alakította az elvarázsolt művész figuráját. Garbóban, selyemingben, sálban, kereklencsés napszemüveggel az orrán rontott be az iskolába, és körbe se nézve szelte át az aulát, nem figyelt se jobbra, se balra. Vil épp megörökítette, amint szerencsétlen Lujza köszönni próbál a fiúnak, de az észre sem veszi.

Leengedte a kameráját, és loholt is a barátja után.

– Amadé! Amadé! Mr. sztár! Legjobb költő valaha! Kérlek, hadd csináljak egy képet! – kiabált utána, de Amadé csak mogorván hátra kiáltott:

– Hagyj békén, Vilmos!

– Ezután már biztosan nem – jelentette ki Vil, és megszaporázta a lépteit. – Miért van rajtad szemüveg? – faggatta, amikor megérkezett ő is a termük elé.

– Mert kötőhártyagyulladásom van.

– Dehogy van.

– De igen.

– Dávid a baj?

– Nem. Kötőhártyagyulladást kaptam.

– Végigbőgted az estét?

– Kötőhártyagyulladás!

– Fogadni mernék, azt se tudod, mi az.

– Vilmos... – Amadé hangja fenyegetőn szólt, szóval Vil próbált viccelődni inkább:

– Akkor csak hadd fotózzalak le, bébi! Őrülten szexis vagy ebben a szerkóban.

– Nem flörtölsz valami ügyesen – jegyezte meg Amadé.

– Te viszont nagyon ügyesen pózolsz – vágott vissza Vil. – Mint egy modell. Ebédszünetben beszélünk?

– Randira hívsz?

– Hát, ha már a múltkor is olyan puszilkodósan sült el, miért ne?

– Jogos, ezzel az elviselhetetlen kémiával tényleg kezdeni kéne valamit. Az baj, ha én nem eszek?

Vil frusztráltan sóhajtott, de már nem hagyta őt válaszolni a csengő.

/*/

A mai csoportmunka irodalmon jóval kevésbé telt izgalmasan, mint tegnap. Ez talán azért is lehetett, mert most nem Teklával kerültem össze, hanem Ádámmal.

Szerencsére villámhárítóként ott volt Gigi, egy alacsony, göndör hajú lány, akivel szerintem öt szónál többet még nem váltottam. Múlthéten láttuk először, mert korábban nem jött el találkozókra, a tanév elején meg Spanyolországban nyaralt. Tud élni, az már biztos.

Most se tudtam meg róla túl sokat. Öt perc alatt lezavartuk a munka oroszlánrészét, aztán csak nyomkodtuk a telefont. Nekidőltem a lambériának és unottan bámultam a szemközti falon lévő képeket. Érdekesek voltak sötét szűrőn keresztül – még mindig nem voltam hajlandó levenni a szemüveget, össze is szólalkoztam Harangvölgyivel, de végül én nyertem és így maradt a szemüveg.

– Hallod, Ádám, te minden eseményre elmész, amit Facebookon jelölsz? – kérdezte Gigi szórakozottan.

– Dehogy. – Ádám idegesítően rázta a lábát, amitől mozgott az egész asztal. Rágózott, a csámcsogása iszonyúan irritált, de próbáltam türelmes maradni.

– Ennyi minden érdekel? Nem is tudtam, hogy szereted az Elefántot. Nem néztem volna ki belőled.

Na, ez engem is meglepett. Ádám és az Elefánt?

– Ja, nem szeretem. Épp ezért jelöltem be – magyarázta Ádám. – Hogy senki ne tudjon kiismerni.

– Fú, de rejtélyes – jegyeztem meg. Ádám éles pillantást vetett rám.

– Hasznos. Így nem fogja megtudni senki, hogy hova megyek tényleg, és hogy mi érdekel.

Legszívesebben az orromra húztam volna a szemüveget, hogy a tekintetemmel is hangsúlyozzam a mondanivalómat:

– Te komolyan azt gondolod, hogy bárkit is érdekel, hova mész meg hova nem?

Ádám sértetten fintorgott.

– Vannak, akiket érdekelhet, és nem akarom, hogy ők tudják.

– Rajongók? Jó csajok? Nem szeretnéd, hogy jó csajok kövessenek mindenhová?

– Ne keverj össze magaddal, Madarász! – fenyegetőzött a srác. Remek, még mindig melegnek tart.

Gigi értetlenül kapkodta a pillantását köztünk és hallgatta a vitát, amit egy ártatlan kérdéssel robbantott ki.

– Komolyan a jó csajoktól rettegsz ennyire?

– Vannak, akik rosszat akarnak nekem! – csattant fel Ádám. Szórakoztatott, hogy ennyire idegbe hoztam, így kicsit én is le tudtam vezetni a feszültségemet.

– Ugyan már, egy angyal vagy, téged aztán mindenki szeret – mondtam negédesen, amitől Ádám láthatóan majdnem felrobbant. – Csak nem vagy kicsit paranoiás?

– Nem! – förmedt rám Ádám, és erőteljesen rácsapott az asztalra.

– Juj. – Fészkelődtem, és felhúztam a lábam a mellkasomhoz. – Most leleplezted magad. Én már tudom, hogy nem szabad az érdeklődéseidet figyelni, hanem a...

– Állj már le! Nincs itt Dávid, és most engem kell csesztetned?

– Én csak kérdéseket tettem fel és megjegyzéseket fűztem hozzá egy kissé logikátlan gondolatmenethez – mondtam fellengzősen, de éreztem, hogy kezdem túlfeszíteni a húrt. – Tudod mit? Ezt itt zárjuk le, aludni szeretnék.

– Idióta – motyogta Ádám, és összefont karral hátradőlt a székében.

Fájt, hogy Dávidot említette. Nagyon szerettem volna őt „csesztetni" – egy kicsit megrázni, hogy vegyen már be a döntési folyamatába, vagy csak dobjon ki egy határozott szóval.

A tegnap esti szomorúság után jött a düh, amit próbáltam ugyan elfojtani és nem Dávidra zúdítani üzenetek formájában, de egyre jobban és jobban vonzott a lehetőség.

/*/

A Louvre csodálatos volt. Dávid imádta nézni a festményeket, a Mona Lisa előtt negyedórát ácsorgott, hogy minden részletét magába szívja. Pár lépés távolságból már hunyorognia kellett, ezért „sajnos" közel kellett állnia a képekhez.

És bár a festészet koronázatlan királyainak munkáit nézhette meg a múzeumban, a legjobban az tetszett neki, amikor az egyik teremben véletlenül egy rajzórára tévedt be. Nem olyan rajzóra volt, mint az iskolában: a tanítványok állványon másoltak egy kiállított kompozíciót, egy nő járkált körülöttük és magyarázta pattogósan-franciásan, mit hogyan kell csinálni. Dávid óvatosan belesett néhány diák válla mögött a munkájukba: vázlatok, vonalak és karikák feketéllettek a sárgás papíron.

Elvarázsolták a félkész rajzok, ahogy a művészpalánták árnyalták a vonalakat, ahogy a színek után nyúltak. Tetszett neki a terem harmóniája, és legalább negyedórán keresztül figyelte a rendhagyó rajzórát.

Délután kiderült, hogy miközben ő a tanoncokat nézte, Giselle őt leste, és később, otthon egy kisebb csomagot adott át Dávidnak.

– Láttam, mennyire érdeklődsz a művészet iránt – kezdte a nő. Izgatottan előrehajolt, miközben Dávid felbontotta a csomagolópapírt. Ceruzákat, festékeket és egyéb rajzeszközöket talált a dobozkában. Először nem tudta, mit mondhatna, esetlenül kereste a szavakat, de se magyarul, se angolul, se franciául nem találta a megfelelőket. Szerencsére Giselle megérezte Dávid meghatottságát, és mosolyogva beszélni kezdett:

– Szívesen tanítalak rajzolni – ajánlotta. – Tegnap megmutatta Coline a macskát, amit rajzoltál neki. Bőven van benned tehetség, csak csiszolni kell.

Dávid őszintén meglepődött. Bár neki is egészen tetszett az a cica, amit Coline kunyerált tőle, azt a képet másolta, így nem számította „igazi művészetnek". Giselle meg olyan lelkesen nézte, hogy Dávid egészen bekönnyezett.

– Köszönöm szépen! – szipogott, és félénken ölelésre nyújtotta a karját. Giselle magához szorította és még puszit is nyomott a fejére. Dávid nagyon nem akarta észrevenni, de mégis tudatosult benne, hogy a nőnek nincs alkoholszaga. Arra gondolt, hogy ez az ölelés, a puszi meg az alkoholszag hiánya árulás az édesanyjával szemben.

/*/

Gödöllőre menet Villel zenét hallgattunk, nem beszéltünk. Rávett, hogy töltsem nála a napot meg az éjszakát, aminek mondhatni örültem, de szívesebben feküdtem volna egész este tétlenül.

– Ó, te jó ég! Imádom a nővéredet! – sóhajtottam, amikor láttam, hogy kijött elénk kocsival a lány, aki elkapta a lovat. A lovat, ami megakadályozta, hogy Vil tanyáján csókolózzunk először Dáviddal.

Fordult egyet az ebéd a gyomromban. Arra gondoltam, vajon mi történt volna, ha akkor nem lép közbe az a démon? Ha részegen megcsókoljuk egymást? Vajon akkor is így kiakadt volna Dávid? És mivel lett volna még idő az elutazásáig, meg tudtuk volna beszélni a dolgokat?

Vil mindent megtett, hogy elterelje erről a gondolataimat – és végül az anyja volt az, aki semmi energiát nem hagyott a tépelődésre.

– Ha mozogsz és állatokkal foglalkozol, jobb kedved lesz – közölte velem, és lényegében kötelezett arra, hogy én is részt vegyek Vil lovas edzésén. Vagy min. Kaptam kölcsön spéci nadrágot meg cipőt, és egy kobakot is hoztak nekem.

– Én félek a lovaktól – vallottam be Vilnek, miközben egy füves placcon sétáltunk két ló felé az egyik karámban.

– Miért nem mondtad meg anyának?

– Hát, tőle jobban félek.

A nő tényleg elég ijesztő volt: szoros konty, szigorú pillantás, feszes tartás. Inkább dobjon le egy ló, minthogy úgy töltsek el éjszakát ebben a házban, hogy nem engedelmeskedtem az anyának.

– Jó lesz, ne aggódj! – nevetett Vil. – El fogja terelni a figyelmed, és talán még élvezni is fogod.

– Ja – mondtam savanyúan. – Valami kicsi lovat szeretnék.

– Megkapod Mimit, oké?

– Békés neve van.

– Nagyon lusta.

– Akkor tökéletes lesz!

Egy barnaszőrű, gülüszemű lovacskát választott ki nekem Vil, ami nyugodtan csámcsogott valamin. Gondolom, füvet eszegetett. Vil megakasztotta az evésben, a fejére tett egy kötőféket, és a kezembe nyomta a kötelet.

– Én nem merem húzni – aggodalmaskodtam. – Nem fog neki fájni?

– Dehogy – legyintett Vil, és megsimogatta a másik lónak az orrát, ami mellette állt.

– Várj, várj! Muszáj lefotózzalak vele – állítottam meg, és a zsebembe nyúltam. – Szőke herceg a fehér lovával! Csodálatos beállítás.

– Amúgy szürke ló – jegyezte meg Vil, miközben pózolt a képekhez.

– De hát ez fehér.

– De nem úgy hívják.

– Miért kell mindent túlbonyolítani? – kérdeztem panaszosan. – Ezért a legjobb és legrosszabb képet is feltöltöm rólad instára.

– Hé, pedig én csak a legjobbat raktam ki rólad! – röhögött Vil.

– Tényleg? Nem is láttam – mondtam. Azonnal eszembe jutott, hogy Dávid vajon látta-e, de csillapítottam magam. Kit érdekel Dávid. Engem aztán nem.

Instagram-történetet készítettem Vilről – hihetetlen, de a legjobb és a legrosszabb fotón is nagyon jól nézett ki. Tényleg, mint egy szőke herceg, a fehér-szürke lova mellett.

Alaposan megizzasztott az, hogy felnyergeljük a lovakat. A lecsutakolás még tetszett, amikor viszont az állat patáját kellett kapargatni, udvariasan hátrébb léptem, hogy átadjam Vilnek a terepet. Majd nagyjából tíz percbe telt, mire Vil fellökdösött a nyeregbe, közben az anyja, az egyik nővére és két ikerkistestvére végig engem nézett. Icipicit kínosan éreztem magam.

Az egyórás lovaglóórán elég sokat szenvedtem, de lehetett volna rosszabb is. A lovam tényleg elég lusta és lassú volt, de legalább kevesebbet kellett zötykölődnöm. Vil anyja fogta a kötélke egyik végét, ami Mimi kantárjához volt erősítve, és így kellett körbe-körbe szaladgálnunk.

Meglepően leizzadtam a végére, és fájdalmasan álltam neki Vil oldalán Mimi leszerelésének. Vil sokkal ügyesebb volt, óra közben is szívesebben néztem őt, mint a nekem kiabáló anyját.

– Na, milyen volt? – kérdezett Vil. Nem zihált, miközben én még mindig alig kaptam levegőt.

– Hát eléggé fáj a fenekem. Meg a combom. A hátam. Meg a vállam. És a vádlim is.

– Na és majd holnap hogy fog! – nevetett Vil, miközben a lova sörényét simogatta.

– Ez nem vicces – siránkoztam. – Soha többet nem fogok tudni lábra állni!

– Jól van, mindjárt kapsz egy forrófürdőt izomlazítóval – vigasztalt bazsalyogva Vil. – Majd én visszaviszem Mimit meg a cuccait, ha gondolod.

– Szívesen mennék veled, de két lépés után összerogynék – szabadkoztam.

– Menj be nyugodtan!

Hálásan besurrantam a házba, és elnyúltam a kanapén. Aztán felkecmeregtem, hogy igyak három pohár vizet, majd visszafeküdtem. Tíz perc semmibe bámulás után elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Láttam, hogy van egy nem fogadott hívásom, legnagyobb meglepetésemre pedig Dávidtól. Azonnal rányomtam a visszahívom gombra, de csak csöngött és csöngött a telefon, Dávid nem vette fel. Megnéztem a Messengert, de ott továbbra sem válaszolt. Bosszúsan fújtam egyet, amikor felötlött bennem egy gyanú, és ellenőriztem az Instagram-történetet. Hát persze, hogy Dávid látta. Hát persze, hogy azután hív fel, hogy Vilről töltök fel képet.

Oké, talán volt bennem egy kis provokáció – de az a kis korona emotikon meg tüzes szívecske nem nagy dolog. Azért sejtettem, és kicsit vártam is, hogy Dávid keressen, csak hát az idióta lovaglás miatt lemaradtam róla.

Duzzogva ejtettem le a telefont a földre.

Utálom a világot.

/*/

Dávid látta Amadé hívását, de nem merte felvenni.

Nem tudta, mit mondhatna. Ráadásul kicsit ideges volt a fiúra.

Nincs az az isten, hogy Amadé ne szándékosan posztolt volna ilyen képet Vilről. Amit Vil rakott ki Amadéról, az vicces volt, és Vil mindig posztolt valami ilyet a barátairól.

De Amadé csak ritkán osztott meg bármilyen tartalmat. Szóval ez azt jelenti, hogy Amadé ki akar tőle erőszakolni egy hívást.

Ez nem tetszett Dávidnak. Mérges volt, és manipuláció áldozatának érezte magát. Persze azonnal rákapott a csalira és megcsörgette a fiút, de végül örült, hogy az nem vette fel.

Miközben az elé állított virágos vázát másolta Giselle utasításai alapján, újra meg újra az az eset jutott eszébe, amikor Ausztráliában látta azt a videót Amadéról és Vilről, ahogy egymásba kapaszkodnak és egymás nyakát csókolgatják.

Szörnyű féltékenységi roham támadta meg minden ilyen gondolatra. Tudta, hogy semmi nincs a két barátja között, de akkor is. Amadénak nincs joga visszaélni vele.

És őszintén, ez kicsit el is bizonytalanította – vajon működne így köztük egy kapcsolat? Hogy játszanak a másik érzéseivel, és hogy a legrosszabb pontra tapintanak?

Ugyanakkor rosszabb napjain ki nem csinál hülyeséget?

Amadé pedig egyértelműen rosszabb napjait élte, méghozzá Dávid miatt.

Ez egy kaotikus ügy volt, mindketten számos sebet ejtettek a másikon.

Dávid tudta, hogy Amadénak nagyon rosszul esett a hétfői beszélgetésük, amikor ő attól félt, hogy Amadé esetleg valami hülyeséget csinált. És nyilván az is zavarta Amadét, hogy Dávid csak olyankor keresi, amikor félti őt – vagy amikor féltékeny.

Borzalmas ember. Dávid rájött, hogy borzalmas ember. De ha ő az, akkor Amadé is. És ha Amadé is annak számít, akkor talán nincsenek is jó emberek a világon.

Tegnap Amadé káromkodott és kiabált vele. A fiú általában visszafogottan viselkedett, és nem szokott Dáviddal szemben csúnya szavakat használni. Egyszer elmondta neki, hogy ebben tiszteletet lát, tiszteli a nyelvet és azt, akivel szemben használja. Amadé művészien bánt a szavakkal, és költőként mindig túl is gondolt mindent.

És tegnap nem tisztelte meg Dávidot, és a szavakat sem.

Szóval most már tényleg iszonyú feszült lehet Amadé.

Amivel kezdeniük kell valamit.