63. fejezet

Pezsgő és Taylor

Hétfő

Dávid arra számított, hogy az apjával közösen múzeumokba mennek majd, híres helyeket néznek meg, de amikor reggel lement a nappaliba, az apja egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki múzeumos napot szeretne tartani.

– Jó reggelt, fiam – köszöntötte mosolyogva, kávét kevergetve. – Mit fogsz ma csinálni?

– Hm, hát, nem tudom – mondta zavarodottan Dávid. – Szerintem megnézem az Eiffel-tornyot.

– Azt már tegnap megnézted, nem?

Milyen figyelmes, hogy emlékszik rá! Dávid itta magába az apróságokat, amik bebizonyítottak, hogy az apja törődik vele és szereti.

– Hát igen, de ma hátha más színű az ég.

– Értem – nézett furcsállva az apja, bár valószínűleg hozzászokott már a művészfiúkhoz. Vagyis Jászonhoz, mert Doriánhoz nem nagyon volt lehetősége hozzászokni. – Giselle azt mondta, szívesen sétál veled a városban Coline délutáni alvása után.

– Az jó lenne – mosolygott Dávid. Giselle a kezét-lábát törte, hogy jó benyomást tegyen Dávidra, de nem olyan álnok mostoha módon. Tényleg szeretett volna jó kapcsolatot vele, amire Dávid nyitott is volt.

– És te mikor jössz haza? – kérdezte kissé félénken. Nem merte konkrétan kérni, hogy töltsenek el egy kis időt közösen.

Pataky Dániel szánakozva nézett a fiára.

– Sajnos most nagyon sok a munkám, de szerdára tudtam kivenni egy fél nap szabit, arra gondoltam, elmehetnénk a Louvre-ba. Giselle ott dolgozik és tud kedvezményes jegyet szerezni nekünk.

– Jaj de jó! – Dávid elpirult a boldogságtól. Lefotózhatja a Mona Lisát Amadénak! Biztos örülni fog neki. És vehet neki egy Mona Lisás füzetet vagy táskát is.

Na meg válaszolnia is kéne a fiúnak.

– Köszi, apu!

– Nincs mit, tökmag. – Dániel megigazgatta a nyakkendőjét, még egyszer rámosolygott a fiára, aztán elindult dolgozni.

Dávid visszament a szobájába, amíg a többiek aludtak, és helyzet jelentett Amadénak. Tudta, hogy bántja a másikat a kommunikáció hiánya, ezért most visszafogta a félelmeit és írt neki pár szót. Hogy milyen jó lenne, ha vele lenne. Hogy mi lenne a kedvenc Mona Lisás tárgya. Hogy Dávid milyen csokit vigyen haza neki. Hogy egyszer közösen is el kéne jönniük ide.

Visszaszerette volna vonni az utolsó üzenetet, mert megrémítette magát vele – Párizs a szerelem városa, ezzel a mondattal most kijelentette, hogy járnak?

Akarta is ezt, meg nem is. Érezte, hogy kirázza a hideg, de nem csak képletesen, tényleg elborította a stressz és a pánik. Azt ígérte Amadénak, hogy gondolkozik magukon, de még egyáltalán semmit nem tudott meghatározni.

Sóhajtott, és megmosta az arcát a saját kis fürdőjében.

Kopogtak az ajtaján, mire visszaért. A mostohatestvére, Amélie jött be, arcán széles mosoly ült. Franciául köszönt neki, és élénk csacsogásba kezdett.

–... apukád mondta, hogy angol nyelvű képregényt szeretnél venni, én tudok egy nagyon jó boltot!

Dávid megszeppenve bólintott. Az apja tegnap este egy bankkártyát nyomott a kezébe, rajta egy nagyobb összeggel, hogy vegyen nyugodtan képregényeket és könyveket – pedig csak annyit említett neki, hogy a The last airbender képregények közül szeretne venni párat. A saját pénzéből.

Azt nem mondta neki, hogy Amadénak szánja a köteteket meglepetésként.

– Ó, az szuper! – mondta Dávid. Kicsit feszélyezve érezte magát, pedig nagyon szeretett volna feloldódni a mostohanővére mellett.

– Neked nem suliban kéne lenned? – érdeklődött Dávid, miközben már Párizs utcáit szelték.

– Anya egész hétre kivett, hogy veled tölthessem az időt – válaszolt derűsen a lány. – Családi program, tudod.

– Király! Majd ti is meglátogathatnátok minket, hogy nekem is járjon egy kis szünet – nevetett Dávid, bár tudta, hogy nem bírná ki, hogy egy hetet hiányozzon, miközben a fővárosban van.

– Nagyon kíváncsi vagyok Budapestre! – lelkendezett Amélie, és faggatni kezdte Dávidot a városról.

Amikor megérkeztek a képregényboltba, Dávid megtorpant az ajtóban, és csak bámult tátott szájjal. Nem volt rendszeres képregényolvasó, de most kedvet kapott ahhoz, hogy a világ összes képregényt beszerezze.

Végül összeszedte magát és nagyot sóhajtva megkérte Améliét, hogy vezesse az angolnyelvű részleghez.

Amélie jóban volt az eladólánnyal, aki nagyon mosolygott Dávidra, főleg, amikor megtudta, hogy egy barátjának veszi a képregényt.

Mivel elég sok – túl sok – pénzt kapott az apjától, és vagy három Avatar-folytatást betett a kosarába, nézelődni kezdett, és hogy építeni tudja a kapcsolatát a mostohanővérével, megkérdezte tőle, milyen képregényt szeret.

Amélie egy kupachoz rángatta, ahol színkavalkád fogadta Dávidot.

– Az egyik kedvencem a Heartstopper! – mesélte a lány rajongó tekintettel. – Annyira cukiságbomba! Legalábbis az első pár rész. A negyedik már nem tetszett annyira a mentális betegségek behozása miatt, nekem is van barátnőm, aki anorexiás volt, és...

Dávid alig fogta fel az utolsó mondatokat, annyira elragadta a figyelmét a borító, amin két fiú szerepelt. Mindketten megtalálják a szerelmüket a kötetben? Vagy... valami másról szól?

– Ők... me-me...melegek? – Nehezen sikerült kimondani a szót, de amikor sikerült, megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Igen – bólintott Amélie. – Szerintem olvasd el az első-két részt, tetszeni fog!

– Oké – egyezett bele félve Dávid. – De szabad ezt? Mármint, még nem vagyok tizennyolc.

Mostohanővére felhúzta a szemöldökét.

– Hogy érted? Mondd el angolul!

Dávid angolul is elismételte, bár kicsit kínosan érezte magát. Biztos volt benne, hogy jól mondta franciául is.

Amélie nagyokat pislogott.

– Mi baj van azzal, hogy nem vagy tizennyolc? Nincs bankkártyád?

– De, de van. Csak... ez a könyv. Nem való nekem? – Kérdés lett a kijelentés vége. Otthon külön részleg volt az olyan tartalmakra, ahol melegekről szóló könyveket lehetett venni, és általános szégyenérzet töltötte le az embert, ha arrafelé ment. Így hát egyre kisebb és kisebbek lettek ezek a részlegek a boltokban; Dorián sokat bosszankodott miatta, mert a kedvenc könyvét, a Dorian Gray arcképét alig bírta beszerezni magyarul.

– Azért, mert rózsaszínes a borító? Ne aggódj, nem ciki – legyintett Amélie, aztán cinkosan kacsintott. – De ha gondolod, fizetem én neked, és nem látja az eladó.

Nem is volt ideje megköszönni, a lány már vitte is a könyveket a pulthoz, ő meg kiszáradt torokkal követte.

Hazafele végig Amélie beszélt, Dávid a gondolataiba merült és hallgatta a dallamos francia csicsergést. Fura volt, hogy Amélie mennyire imádta a két meleg gimnazistáról szóló történetet – bár Dávid azt is furának találta, hogy van történet két meleg gimnazistáról. Sőt, már önmagában a két meleg gimnazista is fura volt!

Úgy érezte, beszélnie kellene a dologról Améliével, mivel láthatóan benne van a témában – de egyelőre még nem állt rá készen.

/*/

Hétfőn elfelejtettem bemenni a suliba.

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy sikerült. Reggel későn keltem, megkávéztam és leültem verseket olvasni – szándékosan nem néztem meg a telefont, nem akartam látni, hogy Dávid hogyan nem válaszolt. Persze lehet, hogy írt valamit, de nem volt kedvem azt látni, hogy mégsem.

Akkor derült ki, hogy hétfő van, amikor megszólalt a telefonom. Először szívbajt kaptam, hogy Dávid most hív, és feltúrtam a fél lakást, hogy megtaláljam a mobilt, de amikor láttam, hogy csak Tekla az, kicsit lehangoltabban vettem kézbe.

– Mizu? – kérdeztem, és visszakucorodtam az ágyamba.

– Hogyhogy mizu? – hitetlenkedett a lány. – Miért nem vagy suliban?

Ekkor esett le, hogy mi történt.

A homlokomra csaptam, és káromkodtam.

– Azt ne mondd, hogy elfelejtettél bejönni.

– Hát... nem mondom.

– Amadé, ez hogy sikerült?

– Egész éjszaka forgolódtam, és eszembe se jutott, hogy ma nem vasárnap van – magyaráztam. – Harangvölgyi nagyon mérges?

– Vil azt mondta neki, hogy nem érezted jól magad. Nem válaszoltál senkinek! Totál szívrohamot kapott mindenki. Még Dávidnak is írtunk, hogy tudja-e, mi van veled.

– Tényleg? – kérdeztem, a nyelvem súlyossá vált a számban. – És mit mondott?

– Azt írta, hogy nem tudja, de majd keres téged.

– Nem hívott. Mikor mondta ezt?

– Kábé egy órája. Figyelj, minden oké?

– Persze – vágtam rá, de eltelített a düh, a keserűség és a tehetetlenség, amiért Dávid elmondása ellenére sem keresett.

– Jó, akkor még egyszer megkérdezem. Minden oké?

– Most milyen választ vársz tőlem? – kérdeztem vissza idegesen.

– Gyere el velünk enni! Elmarad a duplaóránk.

Megdörgöltem a szemem.

– Hova mentek?

– A kínaiba. Húsz perc múlva találkozunk?

– Rendben – egyeztem bele végül. Jót fog tenni, ha kicsit kimozdulok. A vasárnapot a szenvedésnek adományoztam, hétfőn jól fogom érezni magam.

Összekészülődtem, és mielőtt elindultam volna, megnéztem Dávid üzeneteit. Reggel küldött pár képet Párizsról, a mostohatestvéreiről (bosszantóan csinos a mostohanővére), a lakásról, egy képregényboltról, bagettekről. Aztán írt vagy tíz üzenetet arról, hogy ugye jól vagyok-e, és háromszor hívott is, amit a telefonom nem jelzett ki.

Amikor látta, hogy megnyitottam az üzenetét és pötyögni kezdek valamit, hívást indított.

– Amadé! – Jó volt hallani a hangját, de kicsit feszültté is tett. Bezzeg akkor nem hívhattam fel, amikor azt hittem, lezuhant...

– Dávid – feleltem. Próbáltam kedvesnek hangzani, de kicsit hűvösre sikerült.

– Mi van veled? Jól vagy? – faggatózott, de kellemetlenül éreztem magam tőle.

– Aha, minden oké. Csak elfelejtettem suliba menni.

– Amadé, ez nem vall rád – mondta szelíden Dávid, szinte az arcát is láttam hozzá.

– Honnan tudod? – förmedtem rá. – Alig egy hónapja járunk egy osztályba!

– De Amadé...

– Sajnálom. – Fújtam egyet. – Csak tegnap elég pocsékul voltam, és azt hittem, ma van vasárnap. – Elhallgattam, aztán összegyűjtöttem a bátorságom, és folytattam: – Szerettem volna beszélni veled tegnap. Akár két szót is.

Dávid hezitált.

– Most beszélünk.

– Ja.

– Sajnálom, Amadé – kezdett a szabadkozásba Dávid. Kinyitottam az ablakot és rágyújtottam, hogy enyhítsek az idegességemen. – Egyszerűen csak annyira nehéz megfogalmazni, mit akarok. El se tudod képzelni, mennyire szétszakít. Mármint biztos el tudod képzelni, hiszen te is... meleg vagy. – Ezt a szót halkabban tette hozzá, ami a szívembe szúrt. – De mindegy is. Ezt már elmondtam szombaton. Csak... sajnálom. Nem akarom, hogy miattam csináld ezt. Ugye... ugye nem vágtad meg magad?

– Mi van? – fagytam le. Majdnem félrenyeltem a füstöt. Vajon érzi telepatikusan, hogy tegnap megszaladt a kés, miközben uborkát szeleteltem?

– Ó, te jó ég, te megvágtad magad!

– Persze, mert alig bírtam figyelni, majdnem szétrobbant a fejem!

– Amadé, ne csináld ezt, kérlek! – könyörgött Dávid. – Ez... ez érzelmi manipulálás.

Ettől már teljesen összezavarodtam, aztán megértettem, és még mérgesebb lettem.

– Nem arról volt szó, hogy ismersz, Pataky? Megvágtam magam egy kurva uborka miatt, ennyi történt! Ne hidd, hogy miattad fel akarnám vágni az ereimet!

Hallottam, hogy elakad Dávid lélegzete, hogy vesz egy nagy levegőt. Aztán azt mondta:

– Kérlek, kapcsold be a kamerát.

Fújtattam, de azért megtettem. Ő is így tett, egy erkélyen ült, szellő borzolta sötét haját. Csodásan festett, és hirtelen megbántam, hogy az előbb úgy kiakadtam.

– Nem akartalak vádolni. Csak megijedtem. Ne haragudj – kérte Dávid. Megbánás ült a szemében, félelem, szeretet és egy adag káosz.

– Ne haragudj, hogy kiabáltam – mondtam én is. – Nem érint kellemesen a téma Ervin miatt.

– Ervin – ismételte a nevét, és rájöttem, hogy a gyengéjére tapintottam.

– Ő neki voltak ilyen dolgai – folytattam nehézkesen. – Tudod, ilyen... önbántalmazó dolgai.

– Meséltél erről a barátodról – emlékezett vissza Dávid az egyik késő éjszakai lelkizésünkre. – Csak nem gondoltam, hogy szerelmes is voltál belé.

– Aha. Hát, akkor még nem igazán tudtam, mi a szerelem.

Láthatóan fejbe vágta Dávidot ez a mondat. Nem akartam kijavítani, csak figyeltem, ahogy ide-odakapkodja a pillantását.

– Azt hiszem, most le kell tennem – mondta végül.

– Milyen meglepő! – sóhajtottam.

– Most miért mondod ezt? – kérdezte elszontyolodva.

– Mindig elmenekülsz, ha az érzéseimről beszélek.

– Nem szándékosan.

– Szerintem meg de.

– Megijesztesz, Amadé! Ez az előbbi kifakadásod, hogy nem mentél suliba... biztos jól vagy?

– Igen, csak nem aludtam jól. – Vettem egy nagy levegőt. Folytattam: – Nem, igazából nem vagyok a legjobban. Hiányzol. Zavar a bizonytalanság, amiben tartasz. De ettől eltekintve nincs semmi bajom. Tényleg. Nyugodj meg, és élvezd Párizst.

– Te is nagyon hiányzol – bökte ki Dávid. – Nagyon. És hidd el... én utálom a legjobban, hogy most nem vagyunk együtt. Mármint egy helyen, érted.

– Dávid, ne hazudj magadnak – kértem gyengéden. – Mindketten tudjuk, hogy most örülsz bizonyos szempontból a távolságnak.

– De nem miattad! Szeretlek.

Na, ez meglepett. Mármint tudtam, hogy szeret, mondta már, de... nem a csók után. Dávid is megdöbbent saját magán, és gyorsan helyesbített is:

– Mármint, szeretlek, minthogy... szeretlek, mint legjobb barátot, meg hát, mint tudod... vagyis gondolom sejted... szóval egy kicsit tetsz-tetszel is... mármint nem is kicsit... csak tudod... Jaj, Amadé, ez iszonyú kínos – temette a tenyerébe az arcát Dávid.

– Én is szeretlek – mondtam neki, amit zavart mosollyal nyugtázott.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm, de... így se tudom, hogy... – Nem bírtam tovább hallgatni a rágódását, főleg, hogy sejtettem, mire gondol: hogy még a szeretetünk ellenére sem biztos, hogy amellett fog dönteni, hogy próbáljunk meg valamit közösen.

– Oké, semmi gáz. Csak örülnék, ha néha beszélnénk. De nem akarok rád nyomást helyezni meg semmi. Csak hát... érted. Érted.

Elköszöntünk, letettük a telefont, elszívtam a cigit.

Nem tudtam eldönteni, hogy mi lesz ebből. Bár nagyon reméltem, hogy Dávid szeret engem eléggé, de közben tudtam, hogy mennyire erős benne a megfelelési kényszer – ezért egyáltalán nem éreztem bebiztosítva a helyzetem.

/*/

Kedd

Dávid nem tudta, pontosan mi a depresszió, de most úgy érezte, hogy rátelepedett. Azóta volt rosszul, hogy beszélt Amadéval – a rémület, a bűntudat, a fájdalom, a szúrós szerelem túltelítette a szívét, és már nem bírt mosolyt erőltetni az arcára, csak feküdt és bámulta a plafont.

Nem ment le reggelizni. Kilenc körül elment vécére, aztán visszafeküdt az ágyába és folytatta a plafonra meredést addig, amíg tizenegykor be nem jöttek hozzá a mostohatestvérei. Coline egyenesen felugrott az ágyra, szőke loknijai beterítették Dávid arcát.

– David! – kiabálta, és úgy tapadt a fiú mellkasára, mint egy kis tengericsillag.

– Jó reggelt, Coline! – üdvözölte Dávid, és úgy tett, mintha most kelt volna fel.

Az apróság vékony hangján sivított:

– Anya azt mondta, hogy ma megnézzük a Notre Dame-ot! Meg akarom mutatni Quasimodót!

– Ez izgalmasan hangzik – bólogatott Dávid, és felült, miközben a kislány végig a nyakába kapaszkodott. Magához ölelte, és azon kapta magát, hogy boldogságot érez: tehát akkor nem teljesen depressziós. És van egy cuki kishúga.

– Minden rendben, Davie? – telepedett le az ágyra Amélie is.

– Persze. Csak jatlegem van – mosolygott kényszeredetten Dávid, és belefúrta az ujjait Coline puha hajába.

– Veszekedtél valakivel tegnap? – kérdezte Amélie gyengéden.

– Hát ezt meg honnan veszed? – húzta össze a szemöldökét Dávid.

– Nyitva volt az ablakom, és egy részét hallottam. Meg néhány káromkodást is megértettem.

Dávid bosszús volt magára, amiért tavaly megtanított neki néhány magyar csúnya szót, amik a látszat szerint beleégtek a lány elméjébe.

– Bezzeg az étkezések nevét nem jegyezted meg – mormolta, mire Amélie meglökte a vállát.

– Tudok segíteni valahogy?

– Köszönöm, de nem tudsz, megvagyok. Jót fog tenni a Notre Dame.

– Igeeeeen! – ujjongott Coline. Erre már Giselle is benyitott a szobába, és tündöklő mosollyal figyelte, ahogy a három gyerek egy ágyban ül.

– Jó reggelt, drágáim! Jöttök reggelizni?

A reggeli, a séta a Notre Dame-hoz, a katedrális megnézése mind gyógyír volt Dávid lelkére, de mindvégig ott lüktetett benne a fájdalom. Amadé tegnap óta nem írt neki, nyilván épp időt hagyott Dávidnak. És bár hálás volt érte, kiderült: jóval nehezebb kezdeni valamit ezzel az idővel, mint ahogy azt először gondolta.

/*/

Most egy kicsit át tudtam érezni Dávid lelkiválságát – ez a döntésképtelenség borzasztó. Én se tudtam, mit kellene éreznem: szomorúságot, amiért Dávidnak ilyen nehéz, vagy dühöt, amiért Dávid így viselkedik velem.

Szóval egész este forgolódtam, forgolódtam és forgolódtam, jobbról balra, balról jobbra. Hallottam, hogy éjszaka Erika telefonál valakivel, hogy rendet rak, mint mindig, amikor ideges.

Én is ideges voltam, de nem akartam rendet rakni. Dávid szeret rendet rakni. Én nem.

A keddet eléggé untam. A legjobb része az volt, amikor Teklával kerültem páros munkába irodalmon, és kiülhettünk a folyosóra beszélgetni, ahol lelkiztünk egy jót. Nem mondtam el neki semmi konkrétat, de így is megnyugtatta a lelkemet az a félóra. Jól egymásra hangolódtunk, és látni kezdtem a biztos jövőt a vele való barátságban.

– Délután az edzésem előtt van kedved csinálni valamit? – ajánlotta fel a lány, én pedig rögtön beleegyeztem. Muszáj elterelnem a figyelmemet Dávidról.

Amikor órák után készülődtünk, Lujza sajnálkozva hallgatta végig, mit fogunk csinálni Teklával.

– Nekem sajnos a másik irányba kell mennem – mondta, én pedig átkaroltam vigasztalásképp.

– Majd legközelebb!

Vil alaposan megölelgetett, és megborzolta a hajam.

– Amadé, úgy örülök, hogy minden rendben van veled! – sóhajtozott. – Sajna most én se tudok veletek menni, de holnap beszélünk!

– Szuper – mosolyogtam rá. Amint kiértünk a suliból, leolvadt az arcomról a mosoly. Folytattuk a lelkizést, Tekla is mesélt magáról, és én is, amennyit szabadott.

– Nagyon jó barát vagy – mondtam neki. – Köszönöm.

– Ó, nincs mit – nevetett rám a lány. – Te is jó barát vagy. És jó veled beszélni.

Ő is elég nehéz időszakban volt, szerette volna otthagyni a vízilabdát, de a szülei nem akarták – belegondolni sem mertem, milyen lenne, ha engem valaki versenysportra kötelezne.

A Westendben sétáltunk, nézegettük a kirakatokat, és bár minden erőmmel Teklára próbáltam figyelni, szinte mindenről Dávid jutott eszembe.

Már búcsúzkodtunk, amikor jóformán a semmiből felbukkant Tori és vidáman köszöntött.

– Hahó! Amadé, helló! – Magához ölelt, meglepően jókedvűnek tűnt. Csinosan festett csupa feketében, mint valami femme fatale.

Amikor észrevette Teklát, felvont szemmel mosolygott, és kedvesen bemutatkozott. Hunyorgott, mintha nem tudná beazonosítani, ki lehet az életemben a lány. Cserébe Tekla is kissé gyanakodva nézte Torit, én pedig egyre inkább zavarba jöttem, mert volt egy olyan érzésem, hogy mindketten épp megkérdőjelezik az általuk feltételezett, Dávidhoz fűződő kapcsolatomat.

– Egy edzésre járunk – magyarázta Tori, Tekla pedig bólintott, és mondta, hogy osztálytársak vagyunk. Láttam, hogy Tekla azt próbálja kiszámítani, Tori hány éves lehet, de ő kortalannak tűnt, lehetett volna tizenhét és huszonhét éves is. Bár én nem értek az életkor megsaccoláshoz, fogalmam sincs, ki hány éves lehet.

– Hát jó, akkor holnap találkozunk – búcsúzott Tekla. – Ti mi jót fogtok csinálni?

– Könyvesbolt? – nézett rám Tori kérdőn. Teklának leesett az álla. Én felvidultam.

– Még szép!

Megöleltem Teklát, aztán Torival a könyvesbolt felé indultam.

– Mi újság? – kérdezte a lány, mire fáradtan sóhajtottam, mert ez a kérdés egy fárasztó választ igényelt. Szóval csak annyit mondtam:

– Minden szuper!

Tori érezte, hogy nem mondok igazat, és mindent megtett azért, hogy jókedvre derítsen. Vett nekem egy könyvet, és elhívott a zenekari próbájukra.

– Zenekar? – jöttem izgalomba. Egyáltalán nem értettem a zenészhez, de nagyon vártam, hogy megnézzem Torit meg Doriánt zenélés közben.

És tényleg elég jól néztek ki. Jól hangzottak, tetszett a mási két tag is. De egy idő után már untam, mert folyton leálltak, beszélgettek, vitáztak, én pedig bealudtam a kis kanapéjukon.

– Hahó, álomszuszék! – rázogatta meg a vállam Dorián. – Megyünk haza.

– Hova haza? – pislogtam álmosan.

– Hát, én Travishez a szállodába.

– Ó.

Csalódott voltam – reméltem, hogy átjön, és így nem kell egyedül töltenem az éjszakát. Végül Tori mentett meg:

– Velem jöhetsz, ha van kedved – ajánlotta fel. – Úgy látom, szükséged van egy igazi Tori-kúrára.

Mondom, miből áll egy Tori-kúra: pezsgőből és Taylor Swiftből. Ervin lakásán voltunk, abban az ágyban feküdtünk, ahol a nyáron annyi órát eltöltöttem. Tori hozta a laptopját, bekapcsolta, a háttere egy mosolygós, szőke lány volt, akinek göndör haja az égnek állt. Megnyitott egy mappát, ahol magyar feliratos videókat gyűjtött össze.

– Amikor egyszer nagyon szomorú voltam, de azért nem szerettem volna meghalni, nekiálltam lefordítani Taylor számait és összevágni a klipekkel – magyarázta. – Szóval tessék. Jót fog tenni, ha kisírod magad.

– De hát már mondtam, hogy minden oké – mentegetőztem erőtlenül.

Tori megpöckölte az orrom.

– Ugyan már, kicsim! Mindketten tudjuk, hogy baromira fáj valami.

– Inkább dühös vagyok.

– De szomorú is.

– Dühös akarok lenni. Amiért... ez a szitu.

Tori megfogta a vállam, a szemembe nézett.

– Ez a dolog mindkettőtöknek nehéz. Semmi baj nincs azzal, ha dühöt vagy szomorúságot érzel. Én azt tanácsolom, sírd ki magad alaposan, aztán légy dühös. Ez ebben a sorrendben jobb. Szóval tessék, kezdd a tolerate it-tel. Jót fog tenni.

Koccintottunk a pezsgővel, és egyben lehúztuk, mintha feles lett volna. Tori újabb adagot töltött nekem, és azt mondta:

– Én nekem most el kell ugranom egy vacsira Rézivel, de visszajövök! Addig egyél valamit a hűtőből.

Így hát magamra maradtam ismét – Ervin lakásában, rengeteg fojtogató emlék között, egy üveg csábosan pislogó pezsgővel és Taylor Swifttel.

És elindítottam a felvételeket.

Már az első dalnál bekönnyeztem, a szívem pedig fájdalmasan nehezen dobogott, mintha hétszer nehezebb lenne a normálisnál. Talán tényleg szomorú is voltam. Sajnáltam magam, hogy karnyújtásnyira vagyok a teljes boldogságtól, és talán pont az a személy fog tőle megfosztani, aki meg is adhatná.

Néhány számot újra meghallgattam, valamelyiket ötször egymás után, és már énekelni is tudtam. Az egyik szövegrészlet különösen fájt: arról szólt, hogy bár számos mód van arra, hogy megöld azt, akit szeretsz, a leglassabb módszer mégis az, hogy sosem szereted eléggé.

Nyilván hozzásegített a könnyáradathoz a pezsgőáradat, de nem bántam, mert egy idő után könnyebbnek éreztem a mellkasom. Persze azt nem tudtam, hogy az alkohol vagy a zenék okozta sírás miatt, de úgy gondoltam, igenis bevált Tori pezsgő és Taylor módszere.

Azt hiszem, álomba sírtam magam, valamikor hajnalban. Összekuporodtam az ágyon, bebújtam a takaró alá és csak hagytam, hogy átmossák a lelkem az érzelmek hullámai.

Magányos egy éjszaka volt – de legalább végig velem maradt Taylor és egy üveg pezsgő.

*******

Ha valaki szeretné meghallgatni Amadé és Tori sírós Taylor Swift lejátszási listáját, itt tudja meghallgatni:))

spotify: https://open.spotify.com/playlist/5xxz83eKELdFbDqchVz0hr?si=586843ef92f84dff

youtube: &list=PLR6IJ4_t59V6Ts7jpwME2atBk4g23ZT3l&index=2

Ha nem működik itt a link, a falamra kiírom a linkeket, ide pedig beszúrom a 10 legfontosabb számot a listáról - de tessék meghallgatni a többit is, ha át akarjátok érezni Amadé helyzetét;DD

Taylor Swift...

... High Infidelity

... tolerate it

... All Too Well (10 Minute Version) (Taylor's Version)

... champagne problems

... White Horse (Taylor's Version)

... Dear Reader

... The Great War

... cardigan

... exile

... The Archer