62. fejezet

Labirintus

Az elmúlt pár hét elég felkavaró volt Dávid számára, de akkora vihar, mint ami most tombolt a lelkében... hát ahhoz még nem élt át hasonlót.

A repülőn ülve volt egy kis ideje csak önmagára koncentrálni, zenét hallgatni és kizárni a külvilágot.

Ezt az utazást arra akarta szánni, hogy át tudja gondolni, mit szeretne pontosan ettől a kapcsolattól: maradjanak meg barátnak? Legyenek barátok némi extrával? Legyenek csak extrák – szeretők?

Szeretők. Ósdi szó, mégis úgy érezte, máshogy nem tudná leírni ezt az opciót. Nem működhetnének párként, igazi szerelmespárként, csak lopott csókok, lopott pillantások juthatnának nekik.

Újra meg újra megborzongott, amikor eszébe jutott a csók. Amadé csókja.

Dávid már jó pár lányt megcsókolt, de most ébredt rá, milyen igaz szeretettel, szerelemmel megcsókolni valakit. Például: Helga nagyon tetszett neki, és nagyon jó volt vele órákon át az ágyban fetrengve smárolni, de még sosem érezte magát annyira boldognak, mint amikor Amadé óvatos, puha szája az övéhez ért. Még sosem érezte magát annyira szeretve, amikor Amadé átkarolta, a hátát simogatta, a tincseit piszkálta.

Dávid tudta, hogy érzelmileg már nem tud menekülni a helyzetből: nem lépett ki azelőtt a kapcsolatból, hogy szerelembe esett volna, most már minden csak fájni fog neki.

Már most fáj.

Az, hogy menekülniük kellett. Az, hogy titokban, a sötétben tehették csak ezt meg. Az, hogy Amadé láthatóan mennyire reménykedik.

Ez a fájdalom mellett gyengédséget is ébresztett Dávidban, bár nem tudott nem gondolni arra, mi derült ki Amadéról. Ervin. A barátságuk hiánya.

Dávid sóhajtott. Tényleg meg kéne ezt beszélnie Amadéval, mert így csak tippelgetni tud, Amadé mikor érzett barátságot, és mikor... mikor kezdett el neki tetszeni Dávid.

Hirtelen úgy kezdett vigyorogni, mint egy tizenkétéves kisfiú, aki megtudja, hogy tetszik az osztály legszebb lányának.

Dávid az osztály, az iskola, a város legszebb, legkedvesebb, legviccesebb, legvonzóbb fiújának tetszett.

Aki sajnos lehet, hogy a város legkevésbé őszinte fiúja is.

Mindegy, nem számít.

Nem számít? De akkor mi számít?

Az, hogy szeretik egymást. Ez világos, a csók ezt a kérdést teljesen letisztázta – Amadé nem csak lefeküdni akart Dáviddal, Amadénak nem csak Dávid teste tetszett. A csókjuk tündérmesébe illően finom volt, túlfűtöttségtől és erotikától mentes.

Dávid ezt néha kicsit sajnálta, mert úgy érezte, igazán jól működnének Amadéval kicsit forróbb környezetben is.

Ettől a gondolattól elborította a pánik. Még mindig fogalma sincs, mit takar az a bizonyos forróbb környezet – persze, voltak elég konkrét elképzelései, de jóval kevesebb forrása volt informálódni arról, zárt ajtók mögött két fiú mit tud csinálni egészen pontosan, mint arról, hogy mit csinál egy fiú és egy lány.

Inkább kibámult a felhőkre, a szép, cuki, puhának tűnő bárányfelhőkre.

Szóval, összegezve: a teste mindenképp folytatni akarta azt, amit Amadéval elkezdtek. A szíve is. A szíve sajgott attól, hogy nem ült itt mellette Amadé, pedig oda akart bújni hozzá, a mellére akart dőlni, hallgatni akarta a szívének dobbanásait.

Tehát szerelmes. Dávid szerelmes, ezt most már sehogy sem tudná tagadni.

És az esze – az esze vajon mit akar? Mert végtére is az esze fog dönteni.

Amadé hazudott neki. Amadé mérges volt rá, amiért gondolkozni akart. Dávid is megbántotta Amadét a megbántottságával. Amadénak tetszik Dávid. Dávidnak tetszik Amadé. Magyarországon még mindig nem vállalhatják fel az érzéseiket. Nagyon jól csókol Amadé...

Dávid bosszús volt, amiért az esze nem tud a szívétől elvonatkoztatva gondolkozni.

Felhangosította a zenét. Most inkább nem akart gondolkozni.

De persze így se tudta kitiltani a gondolatokat az agyából.

Ha folytatják ezt Amadéval... mégis hogyan tudnák folytatni? Milyen lenne a dinamikájuk? Dávid eddig a barátjának tartotta Amadét, Amadé meg talán nem is gondolkozott így.

Miről beszélnének ezután? Ugyanúgy néznének sorozatokat?

Ez megrémisztette Dávidot.

Végre volt egy barátja, akivel imádott együtt lenni, akivel imádott semmiségekről és fontos témákról beszélgetni, akivel imádott vitázni értelmetlenségekről vagy jogos dolgokról, akivel imádott egy ágyban aludni... és akivel imádott csókolózni. Nyilván, lesz egy hiperszuperlegjobb barátja, akibe nagyon nem kéne belezúgnia, mégis megteszi. Ez csak természetes. Dávid életében soha semmi nem történik úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.

A könyvekben és filmekben miért járnak jól végül a fiúk? Miért izmosak mindig? Miért tetszenek meg rögtön a legszebb lányoknak? És Dávid miért nem? Dávid miért nem tud mintasrác lenni, akiről az összes romantikus regény szól?

A lejátszási lista egy Taylor Swift számot dobott be, amit először fel sem ismert. Tovább akarta kapcsolni, de aztán meghallotta a dalszöveget és inkább végighallgatta.

Korábban nem kedvelte kifejezetten az énekesnőt, de amióta Amadé elénekelte neki a You belong with me-t, sokkal szívesebben hallgatta a zenéit.

Ez a szám most a Labyrinth címet viselte, korábban egyszer sem hallotta még – de ez a szöveg... az érzései rémisztően és megnyugtatóan tökéletes leírása volt.

Hátradőlt az ülésében, ismétlésre állította a számot, és próbált nem gondolkozni, csak bámulni a falatnyi szürke felhőket az éjszakai ég palástjában.

Nem járt túl sok sikerrel.

/*/

Mindig féltem a repüléstől, ezért az egész éjszakám rettegéssel telt. Nem nyugtatott meg a tudat, hogy manapság a repülés a legbiztonságosabb utazási mód – én Dáviddal még éveket akarok leélni. Nem volt elég néhány hónap!

Percenként frissítettem a Messengert, az SMS-t és az Instagramot is, vártam, hogy Dávid megírja, leszálltak már. Felszállás előtt küldött egy képet magáról, de az arra való reakciómat már nem nézte meg – pedig örültem volna neki, ha válaszol valami olyasmit, hogy „köszi, vigyázok magamra, szeretlek én is!"

Azt olvastam a neten, hogy másfél-két és fél óra között mozog az, hogy milyen gyorsan ér Párizsba egy gép Budapestről.

És már három óra eltelt a gép indulása óta.

Három és félóra múlva egészen véletlenül kattintottam a hírekre, ahol először fel se fogtam, mit olvasok.

Lezuhant egy Párizsba tartó gép.

Lezuhant egy Párizsba tartó gép.

Hirtelen zúgni kezdett a fülem és fekete foltok úsztak be a szemem elé.

Nem, nem, nem, nem. Nem, az nem lehet.

Nem történhet ez meg. Ez nem Dávid gépe. Biztos sok gép megy Párizsba.

Ösztönösen csörgetni kezdtem Dávidot, de csak csöngött és csöngött és csöngött, nem volt elérhető.

Megpróbáltam még egyszer. Meg még egyszer.

Folyni kezdtek a könnyeim, a légzésem kapkodóvá vált.

Próbáltam józan maradni, próbáltam gondolkozni, próbáltam kitisztítani a fejem.

Meg kell tudnom, Dávid melyik géppel ment.

De honnan, ha nem tudom elérni Dávidot?

Szerencsére eszembe jutott, hogy Doriánt is fel tudom hívni, amit remegő kézzel meg is tettem. Félkézzel tapogatóztam zsebkendő után, mert már nemcsak a könnyem, de a taknyom is folyt, és még mindig féltem attól, hogy megfulladok, annyira szorított a mellkasom.

– Amadé, mizu? – köszönt Dorián, a hangja nyugodt volt.

– Lezuhant – bukott ki belőlem fájdalmasan.

– Mi?

– Dávid! A gépe! Most láttam a...

– Szívem csücske, drágaságos Amadé, nyugodj meg! – csitítgatott Dorián. – Hallottam arról a szerencsétlenségről, borzalmas... ilyesmi manapság még megtörténhet! De Dávidék már leszálltak. Apa írt anyának, aki meg írt nekem. Nyugi. Minden rendben van Dávidkával.

Most én értetlenkedtem:

– Miii?

– De édes vagy. Dávidnak kutya baja.

– Nem írt még nekem, pedig azt mondta, ha megérkeznek, jelentkezik.

– Majd biztos fog írni, ne félj. Lehet, még be van kapcsolva a repülőgépüzemmód vagy valami.

– Aha – szipogtam. A tragédia szele nemcsak megérintett, de belém vágott, és bár már nem volt alapja a félelmemnek, még mindig reszkettem.

– Egyedül vagy otthon? – kérdezte Dorián.

– Aha – ismételtem, és a mellkasomat markolászva próbáltam rendbe hozni a légzésemet.

– Átmenjek hozzád? Ott is tudok cikket javítani, te pedig nem leszel egyedül.

– Az nagyon jó lenne! – sóhajtottam, de a sóhajt háromszor meg kellett szakítanom. – Félek, hogy meg fogok fulladni.

– Ne butáskodj, Amadé! – szólt rám Dorián. – Nincs és nem is lesz semmi baj. Tizenötperc és ott vagyok!

/*/

Egész éjszaka és hajnalban hívogattam Dávidot, de még mindig nem kapcsolta be a telefonját. Dorián egy idő után elvette a mobilomat és ágyba parancsolt. Kamillateát hozott nekem, és illatgyertyát gyújtott (amit Dávid szobájából hozott el), aztán nyugtató zenét kapcsolt be, amire egy idő után sikerült elaludnom.

Amikor felébredtem, első dolgom volt magamhoz venni a konyhapultra száműzött telefonomat, és megnyitottam a Dáviddal való beszélgetést – vagy nyolcvan üzenetet küldtem neki, könyörögtem, hogy hívjon fel, hogy adjon életjelet. A közel száz üzenetre Dávid nem küldött túl sok választ: bocsánatot kért, hogy elfelejtette bekapcsolnia a mobilját, megnyugtatott, hogy jól van, küldött magáról egy aranyos fotót, és megígérte, hogy majd hív, ha lesz rá alkalma.

– Jobban vagy? – kérdezte Dorián. Még mindig a laptopja előtt ült, és egy új bögréből kortyolt kávét. – Tegnap komolyan megijedtem, hogy valami hisztériás rohamot kaptál. Nem szerettem volna hívni a mentőket, de egyszer-kétszer azért...

– Bepánikoltam – mondtam fáradtan. A fejem hasogatott.

– Azt láttam – bólintott Dor. – Válaszolt Dávid, ugye?

– Igen.

– Akkor már jobban vagy? Nem vagy lázas? – faggatott Dorián.

– Mi? Nem is voltam lázas – tiltakoztam. – Csak kicsit megijedtem.

– Kicsit?

– Nem volt hisztériás rohamom – jelentettem ki. – Csak valami olyasmi.

– Ott a kávéd – tolt elém egy bögrét Dorián.

– Köszönöm, hogy itt vagy – mondtam nagyokat pislogva. – Nem... nem szoktam én ehhez hozzá.

– Ne butáskodj, barátok vagyunk – legyintett Dorián.

– Tényleg?

– Sógorok, közösexpajtások... más szinonima?

– Fogalmam sincs, Dor – fújtattam. – Széthasad a fejem.

– Igyál kávét – ajánlotta. – Aztán kocogj egyet.

– Ez most remélem, csak vicc volt – mondtam hidegen. – Inkább visszamegyek és megpróbálom elérni Dávidot.

Csakhogy Dávidot nem sikerült elérnem sem akkor, sem az azt követő órában, sem délután, sem este, sem éjszaka. A vasárnap eltelt anélkül, hogy hallottam volna a hangját, ezt pedig gyűlöltem. Többször könyörögtem neki, hogy legalább hangüzenetet küldjön nekem, de meg se nézte. És persze, tudtam, hogy valószínűleg programokon van, vagy a családjával vagy akárhol, de nem bírtam magammal, nem bírtam az őrületemmel. Még ha csak egy rövid ideig is, de azt hittem, végérvényesen, örökre elvesztettem Dávidot. Amit ő talán nem is tud. Hiányzott. Annyira nagyon hiányzott!

/*/

Dávid a vasárnap nagyrészét Párizsban való császkálással töltötte. Sok-sok hónapot élt már ebben a városban, de akkor még fiatal volt és nem értékelte annyira a közeget, mint most.

Felhívhatta volna Amadét. Meg lett volna rá a lehetősége – de nem merte. Mit mondott volna neki? Szia, szívem? Megijesztette ez a kötődés. Melegkötődés. Dávid most már hivatalosan is meleg. Csókolózott egy olyan fiúval, aki tetszik neki. Meleg és kész.

Ez nem tetszett neki. Úgy érezte, azáltal, hogy Amadéról kiderült a melegsége, így már nem lehet lassan építkezni: el kell döntenie, hogy járnak vagy megszakítják a barátságukat. Már nincs tökéletes opció.

Nem volt a legjobb helyszín Párizs ennek a döntésnek a meghozatalához – mindenütt turbékoló szerelmespárok, boldog emberek.

Dávid kifejezetten örült, amikor apja új jegyesével és a mostohatestvéreivel kellett foglalkoznia. Egy vele egyidős, csinos francia lány, Amélie és egy mosolygós csöppség, Coline fogadta, illetve a mostohaanyja: egy határozott vágású, kedves nő, Giselle.

Dorián sose szerette őket, talán egyszer találkozott velük, de ő igyekezett kivonni magát mindenből, amihez az apjának köze volt. Emiatt Dávid mindig kínosan érezte magát Dorián mellett, ha erről volt szó, mert úgy kellett tennie, mintha ő se kedvelné apja új családját. Viszont most, hogy Dor nem volt mellette, nyugodtan megölelhette Giselle-t és megpuszilgathatta Coline-t.

Igazából nagyjából négyszer találkozott velük, akkor sem túl sokáig, így kicsit tartott is tőle, hogy most egy hetet náluk fog lakni. Vajon szeretni fogják? Vagy ő lesz a fekete bárány?

A szobája mintha egy múzeum mintaszobája lett volna, minden csillogott, minden úgy nézett ki, mintha a tizennyolcadik századból maradt volna meg. Tetszett neki a csillár, és eszébe jutott, Amadénak mennyire tetszene. Lefotózta, de végül nem küldte el a képet.

Nagyon hiányzott neki Amadé, a hangja, a törődése, de egyelőre úgy érezte, még nem áll készen arra, hogy telefonon beszéljenek.

Majd este küld neki valami üzenetet. Holnap pedig tovább gondolkozik.