61. fejezet

Lent, aztán fent, végül hol?

Dávid csak csütörtök reggel jött rá, hogy elfelejtett latinházit írni – tegnap a kis ajándékokat készítette el, amiket Amadénak akart adni este. Visz neki egy kis virágot általa díszített cserépben, és színes, finom illatgyertyákat, hogy megadja számukra a tökéletes hangulatot.

Nem tudta, pontosan mit akar Amadétól. Csókot. Azt biztos szeretne. De hol kellene megcsókolnia Amadét? Mármint, azon kívül, hogy a száján. Nem akarta az ágy vagy a kanapé mellett megtenni, nehogy kicsit többe forduljon a dolog. Mondjuk attól függ, mit jelent a kicsit több. Mindenesetre a sokkal többre még nem érezte késznek magát. De nem tudta azt sem, hogy Amadé mit akar pontosan: biztos félne ő is attól, hogy hova fajulhat a csókolózás, és Dávid nem szerette volna, hogy a barátja megijedjen és rossz élményként maradjon meg neki.

Szóval, az asztal mellett kéne megtörténnie. Állva. Egymást átölelve, a másik hátát simogatva.

De miért állnának az asztal mellett? Ha ülnek az asztalnál, és Dávid úgy hajol előre, az kínosan jönne ki, nem?

Ilyen fontos dolgokon aggódott szerdán, és közben teljesen kiment a fejéből a latin házi.

Csütörtökön két tanóra között egy kanapén ücsörgött, és írta, amit Amadé diktált neki. Dávid írta, írta, amit a fiú mondott, de semmit nem fogott fel belőle. Túl andalítóan szólt Amadé hangja.

– Nahát, nézd, fotó! Mosolyogj, baba! – zökkentette ki az álmodozásból Amadé, mire Dávid felkapta a fejét. Vilt látta egy kamerával a kezében, amint képet készít róluk.

– De kis édesek vagytok, fiúk! – nevetett Vil, és kattintgatott még párat. – Képzeljétek, fotós leszek a suliújságnál! Milyen király már, nem?

– Van suliújság? – lepődött meg Dávid, mire Vil fájdalmasan sóhajtva huppant le mellé.

– Van. És én vagyok a fotós, tegnap óta. Mosolyogj, Dávid!

– Jaj, olyan büszke vagyok rád, William! – paskolta meg a fiú térdét Amadé. – Lehet a himnuszotok Cseh Tamás?

– Miért lenne Cseh Tamás a himnuszunk? – érdeklődött Vil, miközben a fényképezőjét nyomkodta.

– Tegnap színházban voltunk – magyarázta Dávid, és némi büszkeség töltötte el, ahogy ezt mesélte. – És azóta Amadé folyamatosan a ravaszdi Shakespeare Williamet énekli.

– A címe az, hogy Dal a ravaszdi Shakespeare Williamről.

– Ó, ne haragudj.

– Vétkeztél, többet nem beszélek veled – legyintette meg Amadé.

– A fene! Hát oké, akkor, Vil, legközelebb veled megyek színházba.

– Ebből a vitából, légyszi, hagyjatok ki – röhögött Vil. – Inkább bújjatok össze megint, és csinálok nektek egy cuki képet.

– Na jó, legyen – egyezett bele Amadé, és belecsimpaszkodott Dávidba. – Icipicibabácskám.

Ha már mások előtt is így viselkedik vele, vajon mi lesz este?

Dávid alig bírta kivárni.

/*/

Az irodalomórán csoportmunkába osztották őket, és Lujza nagyon hálás volt Harangvölgyinek, amiért a random generátorral való sorsolás eredményeként Amadéval került egy csoportba – Dávid nélkül.

Ókori költőkről tanultak, Szapphó és Anakreón verseit nézegették. Lujzát nem igazán kötötte le a téma, de Amadé lelkesen magyarázott mindenfélét – amit valószínűleg ő talált ki. Hogy Szapphó a nőket szerette, és Anakreón az egyik versében egy olyan lánynak vall szerelmet, aki lányokkal volt együtt. Lujza csodálta Amadé fantáziáját, bár kicsit aggasztotta, hogy két nő kapcsolata izgatja. Mondjuk úgy gondolta, a tizenéves fiúk minden formában élvezettel gondolnak a lányokra... Lujza azon tűnődött, vajon Amadé el szokta-e képzelni őt, vagy akár őt és Teklát együtt. Elég bizarr lenne, de azért tetszetős is.

– Amadé, szeretnéd te megtartani az órát? – szólt rá a fiúra Harangvölgyi. Amadé a tanárnő nagyjából minden szavát megmagyarázta és kiegészítette a csoportjának, amit Harangvölgyi nem nézett jó szemmel.

– Ami azt illeti, szívesen beszélnék Szapphó szerelm...

– Költői kérdés volt – hűtötte le Harangvölgyi, és visszafordult az osztály felé: – A feladatotok versírás lesz.

– Ez az! – kiáltott fel Amadé. Lujza még soha nem látta ilyen lelkesnek és elevennek. A harmadik csapattársuk, Zéti csöndben hallgatta a történéseket.

– A biológia valahogy nem izgat ennyire – jegyezte meg Lujza, és játékosan meglökte Amadé vállát. A fiú elnevette magát.

– Hát mivel egyelőre semmi izgalmasról nem tanulunk, tényleg nem. Na de majd, ha a női testről tanulunk, akkor mondd ezt rólam!

Ezt meghallotta a szomszédos padsorban ülő Vil, és amíg Harangvölgyi papírokat osztott szét (mert a könyvükben nem volt az a vers, amivel foglalkoztak), odaszólt Amadénak:

– Női testekről van szó?

– Miről másról! – horkantott Lujza.

– Lujza női testéről van szó? – vigyorodott el Vil. Lujza néha azt hitte, tetszik Vilnek, de a fiú mindenkivel így viselkedett.

– Micsoda? – kapta fel a fejét Dávid, aki Vil mellett körmölt valamit.

– Amadé pajzánkodik. Hallod, milyen szuper irodalmi szót tanultam meg? – villogott új tudásával Vil Amadénak.

– Annyira büszke vagyok rád! – szipogott meghatottan Amadé, és a szívére szorította a kezét. Közben végig dobogott a lábával. Tényleg nem pörgött még ennyire, amióta Lujza ismerte.

Dávid felállt, hogy kidobjon egy koszos zsepit, és visszafele menet megállt Amadé mögött. Elkapta a vállait, és lehajolt hozzá, valahogy úgy, ahogy egy nagytestvér piszkálja a kisebbet.

– Hát pajzánkodsz, Amadé, pajzánkodsz? – gügyögte, és csiklandozni kezdte Amadé oldalát, miközben összenyomta az arcukat. Lujza nevetést erőltetett magára, de közben utálta, hogy ennyire irigyli a két fiú kapcsolatának közvetlenségét.

Harangvölgyi rájuk szólt, és megfenyegette Amadét, hogy kiküldi óráról. Ez mindkét srácot egyaránt megijesztette, Amadét valószínűleg azért, mert akkor nem írhatna verset, és Dávidot is minden bizonnyal azét, mert akkor Amadé nem írhatna verset.

– Szerelmes verset kell írni! – sóhajtott Lujza, és Amadé pillantását kereste. A fiú viszont már egy papír fölé görnyedve írogatott.

– Nem csapatfeladatnak kellene lennie? – szólalt meg unottan Zéti. Lujza a tenyerébe támasztotta az állát.

– De, szerintem is.

Amadé nem is nézett fel. Lujza megérintette a vállát, mire elérte, hogy végre ráfigyeljen.

– Mi az? – pislogott a fiú.

– Csapatmunkával kellene írni a verset – mondta Lujza, és megkopogtatta a papírt.

– Ó, én azt hittem, ti a táblázatot töltitek ki, én meg ezt csinálom.

– Hát... mi meg csapatban akartuk csinálni – erősködött Lujza. Amadé elhúzta a száját.

– Bocsi, de én nem igazán tudok csapatban verset írni. Nagy baj lenne, ha...?

Ez rosszul esett Lujzának. Nagyon szeretett volna Amadéval szerelmes verset írni, közben egymásra nézni, megérinteni a karját...

– Nem, dehogy. Csináld csak – mondta keserűen, és lehangoltan figyelte, amint Amadé mosolyogva megköszöni, és visszafordul a költeménye felé. Összenézett Zétivel, aki a homlokát ráncolta.

– Na, nézzük a táblázatot! – mondta a fiúnak.

Negyedórájuk volt a munkára, utána közösen megnézték a kitöltéseket – és meghallgatták a verseket.

Lujza még a kis konfliktus után is reménykedett abban, hogy kap valami jelet Amadétól a vers felolvasása során, de csalódnia kellett. Semmi rá vonatkozó utalást nem tudott kisajtolni a szövegből, és Amadé még csak rá sem nézett olvasás közben vagy után.

Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de visszanyelte a sírást.

Annyi más fiú van még a világon! Ennek kell a szeme előtt lebegnie, nem az Amadé közömbössége okozta könnyeknek.

/*/

Úgy pörögtem egész nap, mint a búgócsiga – még edzésen is lendületesen csináltam a feladatokat, ami mindenkit meglepett.

– Mi ütött beléd, Amadé? – kérdezte gyanakodva Tori az edzés végén.

– Semmi, semmi – legyintettem.

– Van kedved ma eljönni kicsit bulizni?

– Á, talán majd máskor. A jövőhét csütörtök milyen lenne? – kérdeztem vissza, mert nem akartam megbántani, és mert tényleg szívesen elmentem volna vele csinálni valamit.

– Hát, rendben – sóhajtott lemondón Tori. – Jó szórakozást ma estére! Látom, alig várod.

– A ma este lesz a legjobb egész életemben – jelentettem be bátran.

– Úgy legyen – köszönt el Tori, és láttam, hogy cigarettára gyújt, mielőtt még rohanni kezdtem volna haza.

/*/

Amikor Dávid felcsöngetett hozzám, majdnem elájultam az izgalomtól. Nem tudtam, pontosan mire számíthatok, csak halovány elképzeléseim voltak arról, mi járhat Dávid fejében.

Adott nekem egy kis kaspóban virágzó növényt, ami bár nem egy romantikus csokor rózsa volt, de azért majdnem.

– Drága vagy! – suttogtam neki, amire Dávid válaszul szemérmesen somolygott. Arcon pusziltam, de amikor esélyem lehetett volna megcsókolni, elfordult.

Megvacsoráztunk – csináltam tonhalkrémes szendvicseket, és vacsora közben jókedvű, baráti beszélgetés folyt le köztünk, amit néhol flörttel fűszereztünk. Egy pohár bort is elkortyoltunk. Ez egy randevú volt, és kész. Előre megbeszélt vacsora, kis virággal és csokornyi szerelemmel. Ráadásul Dávid kis pólóinget viselt, amit úgy értelmeztem, hogy kiöltözött.

Ez tehát már a második randink két napon belül!

Végigsimítottam Dávid haján, aztán a homlokán. Pírba borult az arca, és gyorsan felugrott a székéről.

– Elmosogatok!

– Ugyan, Dávid, hagyd már! – unszoltam, és követtem a konyhához.

– Mosogassunk el gyorsan, aztán meglátjuk, mi legyen a következő lépés – győzködött Dávid. Nem tudtam eldönteni, hogy a tisztaságmániája tört ki rajta, vagy valami más.

– Következő lépés? – mosolyogtam, és megsimogattam a derekát. Látványosan kirázta a hideg, de úgy gondoltam, jó értelemben.

Nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan vagyok képes mosogatni, de elég hamar befejeztem. Odaléptem Dávid mögé, átkaroltam a hasát, és az orromat a tarkójához dörgöltem.

– Na, kész vagy már? Jöhet a következő lépés? – faggattam, mint egy ötéves. Csak kicsit másra vágytam, mint egy kisgyerek.

– Jöhet – mondta Dávid, mire izgatottan ujjongó hang szakadt fel belőlem. Dávid megfordult az ölelésemben, és így nagyon közel kerültünk egymáshoz. Most lesz a csók? Most fog megcsókolni?

Imádtam, hogy fölé hajolhatok, hogy fölé támaszkodhatok, hogy láthatom és érezhetem, amint kapkodja a levegőt.

Aztán Dávid megfordított bennünket, és így én préselődtem neki a konyhapultnak, ő nézett le rám. Tetszett ez a felállás, és csak nagyon nehezen tudtam visszafogni magam. Már majdnem ráüvöltöttem Dávidra, hogy csókoljon már meg, amikor a mutatóujját a számra nyomta. Hangosan felsóhajtottam, amit Dávid mosollyal jutalmazott.

– Dávid! – rebegtem legvégső kétségbeesésemben, de ő megint visszautasított.

– Még egy kicsit várj, Amadé! Ez nem a legjobb pillanat...

– Miről beszélsz? – fortyantam fel. – A legjobb pillanat mindig a most!

– Muszáj lezuhanyoznom, és neked is. Oké? Majd utána...

– De Dávid... én most akarom, hogy megcs...

Dávid befogta a számat.

– Kérlek! – A szemében csillogás reszketett, és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Dávid szorong. Nemcsak izgul, konkrétan remeg. Fél? Dávid még mindig fél?

– Jól van, legyen – egyeztem bele, és a nyaka köré fontam a karjaimat, úgy öleltem meg. A haját, a hátát, a vállát simogattam, hogy kicsit megnyugtassam és bátorítsam. Biztosan nem attól félt, hogy nem viszonzom az érzéseit, mert akarva akaratlanul is kezdtem egyre egyértelműbbé tenni a vonzalmamat.

Emellett pedig egyre kevésbé tudtam megértetni magammal a „nem" és a „várj" szavakat.

/*/

Dávid nagyon gyorsan végzett a zuhanyzással, és közben folyton azon agyalt, hogy elszúrta-e vagy sem.

Gyertyák. Kellettek a gyertyák.

Nem igazán értette magát, hogy miért késlelteti annyira az egészet – eddig egyetlen lánnyal sem tartotta annyira nagy dolognak a csókot.

Amadéval kapcsolatban mégis aggasztotta: mi van, ha nem lesz elég jó? Mi van, ha Amadénak nem tetszik az, ahogy egy fiú csókol? Vagy ahogy Dávid csókol?

Mi van, ha az összes eddigi jelet félreértelmezte?

Mi van, ha Amadé nincs tisztában azzal, mire készül Dávid?

És mi van, ha pontosan tisztában van vele, mire készül?

És ő vajon mit akar? Csak egy csókot, csak egy ölelést, csak egy éjszakát?

Vagy többet? Együtt töltött napokat, heteket, hónapokat?

Nem kéne idegeskednie. Majd lesz, ahogy lesz.

Csak kellenek a gyertyák.

A konyha nem volt ideális helyszín, mosószerszag volt, és Dávid úgy érezte, bűzlik az izzadtságtól. Nem akarta, hogy Amadénak az első csókukról az jusson eszébe, hogy Dávid büdös volt.

Szólni akart Amadénak, hogy mehet fürdeni, de ledermedt a háló ajtajában állva: Amadé az ágyában feküdt és egy kis füzet fölé görnyedve írt valamit. Biztos egy verset.

Elmerengett az irodalomórán: Amadé szavai a szívéhez szóltak. Majdnem kilencvenszázalékban biztos volt abban, hogy neki írta, ugyanis amikor befejezte az olvasást, sötét pillantását Dávidra csillantotta, mielőtt Harangvölgyihez fordult volna.

– Na, mit szólsz? Most már jöhet a következő lépés? – Amadé feltérdelt az ágyán, és a karját nyújtotta Dávid felé.

– Te nem akarsz lezuhanyozni? – kérdezte Dávid, és közelebb lépett hozzá. A fiú nagyot nyögött, és visszaült a matracra.

– De. Vagyis látom, hogy te azt akarod, hogy megtegyem, szóval...

– Kell nekem itt egy kis idő – mosolygott Dávid. Remélte, hogy inkább kedvesnek, mintsem idegesnek tűnik a gesztus.

– Ó, hát az más – vigyorodott el Amadé. Ki tudja, mire gondolhatott?

Dávid zavartan topogott, amíg Amadé mellette elhaladva puha puszikat nyomott az arcára, aztán kisietett a konyhába, hogy előszedje a rózsaillatú gyertyákat, amiket sorban meggyújtogatott és elrendezett Amadé hálószobájában a meghittség végett.

Összedörzsölte a tenyerét. A szoba közepén kéne várnia, hogy Amadé visszatérjen, és ott ölelje majd át, hogy megcsókolhassa?

Vagy feküdjön le az ágyra, és várja, amíg Amadé lép valamit?

Gyűlölte a perfekcionizmusát, miért kell megfertőznie az életének ezt a részét is?

Mert azt akarja, hogy tökéletes legyen Amadéval minden. Egyetlen egy hibát sem akart véteni vele szemben.

Amadé szokása szerint elég sokáig zuhanyozott, Dávid nem mert belegondolni, mi mindent csinálhat odabent. Inkább körbenézett a szobában, és megakadt a tekintete a szép kis füzeten, amit Amadé kifelé menet az asztalára dobott.

Dávid csak az utolsó verset akarta elolvasni, hogy megbizonyosodjon afelől, mit érez iránta a fiú. Elhatározta magát: ha róla szól a vers, ha egyértelműen felismeri magát benne, megteszi. Akkor megcsókolja.

Forró izgalom égette a mellkasát, amikor sötét fürtökről, sötét szemekről és rózsás ajkakról szóló sorokat olvasott. Hosszú, fehér ujjak, nagy fülcimpa – ez Dávid! Ezek mind-mind Dávid.

Nem tehetett róla, muszáj volt továbblapoznia. Kíváncsi volt, van-e még róla vers – nem azért, mert hiú volt, hanem mert így biztosabbnak érezhette magát Amadé érzéseit illetően.

Élete legnagyobb hibáját követte el ezáltal.

Ugyanis egy idő után feltűnt neki néhány vers, amit nem Amadé kézírásával írtak. A töltőtollal jegyzett sorok egytől egyig túlfűtött hangulatot árasztottak magukból, és nem telt sok időbe, mire Dávid ráébredt, miről szólnak ezek a versek.

Jobban mondva: kiről.

Amadéról. Amadéról. Amadéról, mint vágy tárgyáról. Amadéról, mint fiúról. Amadéról, mint meztelen fiúról.

Fogalma sem volt, ki írhatta ezeket a szavakat, de az első pár percben ez nem is érdekelte – csak annyi volt egyértelmű, hogy egy másik fiú írt róla. Csak bújta, bújta a buja költeményeket, amik elé festették Amadé csípőjének ívét, arcának pírját, ujjainak reszketését. Szinte hallotta a fiú sebes lélegzetvételét, szinte érezte a fiú bőrének az ízét, a szorítását a karján.

A szoba félhomálya, a fürdőszobából áradó zuhany hangja, a vers érzékibbnél érzékibb képei egyre nehezebb helyzetbe hozták Dávidot, aki egy idő után már csak kapkodni tudta a levegőt – de letenni a füzetet, azt nem. Magába szívta a versek Amadéját, azt a sötét, vad, csábító alakot, aki az oldalakból áradt, és akit ő is egyre jobban szeretett volna megízlelni.

Amikor hallotta, hogy elzáródik a víz, először elképzelte Amadét, amint a zuhany alól kilépve csuromvizesen a törülközőért nyúl... aztán észbe kapott, és elrakta a füzetet, vissza oda, ahol találta. De mielőtt becsukta volna, érdekes dolgot pillantott meg: Ervintől szeretettel.

A név olvastán görcsbe rándult a gyomra, és a forróság helyén kínzó hideg maradt. Ervin. Ez csak az az Ervin lehet, akit ő is ismer. Akivel találkozott. Aki átkarolta Amadét, aki az orra előtt flörtölt Amadéval – ezek szerint nem viccből.

Lassan, nagyon lassan értette meg, mi történt.

Vagy hogy mi történt a múltban.

És ez... ez összezúzott mindent, amit az elmúlt pár hétben felépített magában.

/*/

Amadé először semmit nem vett észre abból, ami épp Dávidban ment végbe.

Csak azt láthatta, amint az ágy szélén heverészik. Azt nem, hogy közben az a kérdés zakatolt az agyában: mégis ki az a fiú, akinek az ágyában fekszik?

Ezt igazolta az is, hogy Amadé milyen látványos izgatottsággal mondta:

– Sietek-sietek, máris kapcsolom a lámpát! – Csak a sötétben tűnt fel neki a sok gyertya, amit Dávid még egy másik időszámításban gyújtott meg. – Nahát, te aztán tényleg készültél! Sose gondoltam volna az első találkozásunkkor, hogy Pataky Dávid ennyire romantikus alkat.

Dávid nem válaszolt. Csak azt tudta volna mondani, hogy ő sem gondolta volna nagyon-nagyon-nagyon sokáig, hogy Madarász Amadé milyen alkat.

– Na, most már jöhet a következő lépés? – türelmetlenkedett Amadé. Bebújt a helyére, a fal és Dávid közé. Látszott, hogy felületesen törülközött meg, vízcseppek csillogtak az arcán, a karján, a pólója néhol vizes foltokban tapadt a mellére, a tincsei nedvesen simultak a nyakára. Vonzó volt, de Dávid még mindig úgy érezte, hogy valaki kést forgat a szívében.

A tanácstalanság és fájdalom nem múlt el attól sem, amikor Amadé a hallgatását félénkség értelmezvén Dávid mellkasára simította a kezét, és lágyan cirógatta, miközben közelebb hajolt.

– Mi jár most a fejedben? – kérdezte gyengéden, és Dávidnak hirtelen feltűnt, Amadé mennyire tudatosan viselkedik. Amadé... Amadé épp el akarja őt csábítani.

– Ne csináld – szólalt meg Dávid rekedten. Amadé nem állt le, tovább simogatta, ezért Dávid megragadta a csuklóját és megismételte, kicsit erőteljesebben: – Ne csináld!

Látta, hogy Amadé megbántódott, és ez újból megingatta a hitét. Egyáltalán nem értette, mi történik.

– Most mi az, baba? – kérdezte Amadé.

Dávid felült, Amadé pedig hátra dőlve a könyökére támaszkodott. Ezt egy igen vonzó mozdulattal sikerült megtennie. Még Ervin is írt arról a verseiben, hogy Amadé hogyan tud könyökölni, hogyan emelkedik meg ilyenkor a mellkasa, hogyan biccenti oldalra a fejét, hogyan néz közben.

Egyszerűen nem bírta magában tartani.

Nagyon szerette volna, de nem bírta ki. Ha mondjuk egy órája lett volna felkészülni a versek elolvasása után, akkor talán sikerült volna neki, de így lehetetlenség volt.

– Amadé, elolvastam a verseket.

– Milyen verseket? – ráncolta a homlokát a fiú. Dávid hezitált, de úgy döntött, ha már belekezdett, nem hátrál meg.

Itt az ideje, hogy pontot tegyenek a róluk szóló kacifántos mondat végére.

Na jó, inkább pontosvesszőt. Ez biztos nem fog ma véget érni.

– Ervin verseit – mondta halkan. Amadé ajka előbb elnyílt, aztán összeszorult. A szemei előbb tágra nyíltak, majd összehúzódtak.

– Miért?

– Kíváncsi voltam arra a versre, amit addig írtál, amíg zuhanyoztam.

– És tetszett? – kérdezte Amadé. A hangja színtelenül szólt, érezhetően zárkózottá vált. Dávid az ajkába harapott, mielőtt válaszolt volna.

– Igen, de a többi...

Amadé hallgatott. Dávidnak kellett folytatnia a beszélgetést.

– Te... te és Ervin – próbálkozott rekedten. Amadé arckifejezés keménységet sugallt, Dávid nem tudott olvasni a gondolataiban. – Ti együtt voltatok.

– Valami olyasmi, igen – felelt Amadé kimért hangon.

– Mikor?

Te idióta, ez a legfontosabb kérdésed?!, rivallt magára Dávid, de már nem szívhatta vissza a kérdést.

– Pár éve. Meg most nyáron egy kicsit.

Most nyáron. Dávid szíve megsajdult a gondolatra.

Amadé védekező kiállása nem tetszett neki. Nem akart támadni.

Vagyis átgondolva a dolgot, de, igen, akart támadni.

– Eltitkoltad előlem.

– Nem titkoltam – ellenkezett Amadé. – Csak nem mondtam el.

Dávid arra gondolt, amikor rárontott Amadéra nyáron a mosolyszünetük után. Akkor is ezt szegezte neki, hogy titkolózott előtte, és akkor Amadé elvileg mindent elmondott.

De hát ezek szerint mégsem.

– Nem mondtad el azt sem, hogy te... – Dávid hangja elcsuklott. Nem bírta kimondani azt a szót, ami hetek óta visszhangzott az agyában. Nem bírta kimondani azt, hogy meleg. Most, hogy ennyire aktuálissá vált, újból mérgezőnek érezte ezt a szót. – Hogy neked tetszenek a fiúk.

Amadé keserűen felnevetett.

– Hogy mondhattam volna el? Akkor nem akartál volna barátkozni velem.

Ez a mondat Dávid elevenére tapintott. Barátság... volt köztük valaha is barátság? Vagy Amadénak mindig ez volt a célja?

Az elárultság érzése mintha kiirtotta volna belőle minden vágya írmagját.

Ervinre gondolt, a fiú ezüstmosolyára és hűvös kisugárzására. Arra, hogy mennyire nem illik Amadéhoz.

És akkor hirtelen eszébe jutott valami nagyon-nagyon-nagyon fontos.

– Te jó ég, Dorián! – kiáltott fel, és a homlokára csapott.

– Dorián? – visszhangozta Amadé.

– Muszáj felhívnom – pánikolt Dávid.

– Miért? – értetlenkedett Amadé, és feszülten kisöpörte a haját a szeméből. Dávidot megbabonázta ez a mozdulat, ezért minél előbb a mobiljához akart jutni.

– Hát... Ervinnel barátok, de mi van, ha... Dorián biztosan nem tudja, hogy Ervin micsoda.

Amadé megragadta Dávid csuklóját, mire szinte hallhatóan sisteregni kezdett a bőrük. Dávid rémülten próbálta elnyomni magában a vágy szikráit, úgyhogy inkább Doriánék problémájára próbált összpontosítani.

– Hagyd őket, Dávid – kérte gyengéden Amadé. – Nem a mi dolgunk.

– De Dorián biztos nem tudja – hajtogatta Dávid kétségbeesetten.

– Hát... – Úgy tűnt, Amadé kifogyott a szavakból. Végül annyit nyögött ki: – Akkor sem a mi dolgunk. Meg aztán, miért lenne baj, hogy Ervin meleg?

Meleg. A szó villámként hasított a sötétbe.

– Mert... Dorián nem az – bökte ki Dávid. Amadé mélyet sóhajtott, és egy pillanatra lenézett az ujjaira, amik még mindig Dávid csuklója köré kulcsolódtak.

– Attól még lehetnek barátok. Nem biztos, hogy – Amadé nyelt egy nagyot – Ervin ráhajt a bátyádra.

Dávid rámeredt.

– De hát Dorián fiú.

Amadé a szemét forgatta.

– Na és! Neked is vannak lánybarátaid, vagy nem?

– Jó, de néha eszembe jut, hogy milyen lenne velük lefeküdni – ellenkezett Dávid. Amadé megvonta a vállát. Elengedte Dávid kezét, és visszadőlt a könyökére, abba a felháborítóan vonzó testtartásba.

– Hát, lehet Ervinnek is eszébe jut néha – ismerte el. – De ez nem jelent semmit.

Dávidba hirtelen belemart a kíváncsiság, és mielőtt becsukhatta volna a száját, kibukott rajta a kérdés:

– Te gondoltál már arra, milyen lenne velem lefeküdni?

Amadé merőn nézte Dávidot, és Dávid tudta, a pillantásából tudta, hogy csak egyetlen válasz lehet igaz.

– Igen – mondta végül a fiú. Halkan, de őszintén.

Dávid úgy érezte, menten felrobban ettől a választól. Az agya nyomban el is képzelte, amint Amadé Dávidról álmodozik, de félt, hogy akkor nem bírná kordában tartani beteges vágyait, és rávetné magát.

Ezért megkérdezett még egy nagyon fontos dolgot:

– És arra, hogy milyen lenne Villel lefeküdni?

– Ó, azt is – bólintott rá Amadé. Dávid szíve összefacsarodott. Még sem olyan különleges Amadé szemében?

Ő volt az, akit a legkönnyebben lehet megkapni? Aki belemenne a dologba?

És mi van akkor azzal a sok érzéssel, amiről azt hitte, igazak?

Nem tudta eldönteni, hogy Amadé mit érezhet iránta, muszáj volt mindent átértékelnie fejben.

Ezért inkább tovább faggatta Amadét.

– Adriánnal?

– Igen – hangzott a kiábrándító felelet.

– És Ádámmal?

Amadé gúnyosan horkantott.

– Ádám nagyon jó pasi, de annyira szutyok a személyisége, hogy még félmeztelenül sem akarom elképzelni.

Ez zavarba hozta Dávidot, és az összegyűrődött lepedőre szegezte a tekintetét.

Ádám jól nézett ki félmeztelenül. Vagy legalábbis annyira jól, mint minden fiú. Mint minden izmos fiú. Vagyis...

Dávid a hajába túrt. Elképesztő, mikre nem képes gondolni.

Felnézett Amadéra, és úgy érezte, a vágy, amit iránta érez, egyszerűen nem lehet természetellenes. Ahhoz túl jó érzés.

Az agya vitára kélt a szívével: attól még, hogy jó érzés, lehet borzasztóan káros. Ott van például a dohányzás. Az is ilyen.

Dávid a fejét rázta. Amadé lenne a következő függősége?

Az elmúlt heteket végiggondolva, már az is.

Nem értette magát. Azt hitte, már elfogadta a helyzetet.

Igazából a „korábbi" helyzetet el is fogadta – lassan, lépésenként közeledtek egymáshoz Amadéval, mintha mindkettőjük ismeretlen terepen járna. Dávid örült neki, hogy Amadéval együtt fedezhetik fel a különös vágyakat, a különös érzéseket. Nem akarta melegnek címkézni magukat, azt akarta, hogy csak két fiú legyenek, két barát, akik egyre többet és többet éreznek a másik iránt.

Szeretetet akart. Különleges, egyedi szeretetet, egy sajátos kapcsot, ami összefűzi őket.

És ez most mind porba hullott. Mert Amadé talán nem látott ebben az egészben semmi egyedit. Amadé... Amadé nem felcímkézetlen ember volt. Amadé... ugyanolyan volt, mint Ervin.

– Szóval Ervin... meleg – nyögte ki Dávid. – Meleg, és te megcsókoltad.

Amadé felvonta a szemöldökét. Bár látszott, hogy minden igyekezetével próbál nyugodtnak tűnni, mellkasa emelkedése-süllyedéséből ki lehetett venni feszültségét.

– Igen. Nem csókolok meg heteró fiúkat.

– Engem is megcsókoltál – vágta rá Dávid. Ha már címkékkel aggatják magukat, ő ezt szerette volna.

Mert ez a normális.

Amadé oldalra biccentette a fejét, a nyaka karcsú íve tökéletes gyilkos fegyverként is bevethető lett volna.

– Te heteró fiú vagy? – kérdezte csöndes hangon, ami beverte az utolsó szeget Dávid önuralmának koporsójába.

– Igen – válaszolt Dávid nagy nehezen. – Az vagyok.

– Nem vagy az – ellenkezett finoman Amadé, és felült.

– Attól még, hogy a te ábrándjaidban nem vagyok az, a valóságban lehetek! – fortyant fel Dávid, és szinte érezte, amint a szavaival mellbe vágta Amadét.

Már azelőtt tudta, hogy Amadé neki fog támadni, mielőtt a fiú kinyitotta volna a száját. Épp ezért ő is felkészült a védekezésre.

– Akkor csak néha megkívánod a fa...

– Amadé! – Ennél erőteljesebben nem bírt szólni, a hangja elcsuklott. A tenyerébe temette az arcát. Itt feküdt mellette a fiú, akit imádott, és akiről kiderült, hogy élete egyik legfontosabb részéről Dávidnak tudomása sem volt.

Pedig ő mindent elmondott neki.

Na jó, majdnem mindent – egyedül az őrlődését nem osztotta meg vele, de azt pedig ma akarta a tudtára adni.

– Sajnálom, Dávid – hallotta meg Amadé visszafogott hangját, aztán megérezte a fiú tenyerét a hátán. – Nem akartam kiabálni.

Dávid nagy sokára bírt csak válaszolni:

– Én pedig nem akartam látni azokat a verseket.

– Sajnálom... őszintén sajnálom. Nem így kellett volna megtudnod.

– Hát nem – értett egyet Dávid, és elhúzódott Amadé simogatása elől.

– Szeretlek – mondta Amadé halkan, egyszerűen, mégis cirógatón.

De Dávidban most nem keltett jó érzéseket ez a szó.

– És neked ez mit jelent? – vonta kérdőre, és elfordult tőle, a lábát végighúzta a göröngyös szőnyegen.

– Hogy érted? – kérdezett vissza értetlenkedve Amadé.

– Hát ez az! – fakadt ki Dávid. – Ez a lényeg, hogy te hogy értetted eddig! Volt valaha is, hogy a barátodnak tartottál?

– Te meg miről beszélsz? – döbbent meg Amadé, a szája is tátva maradt. Dávid nem bírta magába fojtani a keserűséget:

– Végig csak el akartál csábítani, igaz? Végig ez volt a célod! Sosem érezted azt irántam, amit én irántad.

– Ezt nem gondolhatod komolyan – bökte ki Amadé némi habozás után. De ez a habozás elég volt ahhoz, hogy Dávidban végleg összetörjön minden.

– Pedig igenis komolyan gondolom. Mert amikor én azt mondtam neked, hogy szeretlek, arra gondoltam, hogy te vagy a legjobb barát valaha. A legbízhatóbb személy az életemben. Aki mindig mellettem lesz.

– Természetesen én is így gondoltam, Dávid! Hogy is gondolhattam volna ezt másként?

Dávid megint elhúzódott, amikor Amadé ismét közeledni akart.

– Azt kifelejted a sorból, hogy te mindig csak hozzám akartál érni. Hogy egy puszi nem ugyanazt jelentette neked, amit nekem. De mindig... végig csak... ezt akartad. Hogy itt feküdjek az ágyadban, kiszolgáltatva a vágyaidnak. Végig csak játszottál velem! És hagytad, hogy bolondot csináljak magamból. – Dávid levegő után kapott a szörnyűségtől. Annyira fájt neki minden kimondott szó. Nem tudta, igaza van-e vagy sem, de alig bírt másra gondolni, minthogy sosem érezték ugyanazt a másik iránt. Amíg Dávid a sötétben tapogatózott, Amadé az orránál fogva vezette, és hiába volt nála egy zseblámpa, nem kapcsolta fel.

– Én most... én... azt hiszem, én most inkább kimegyek. Kint alszom a kanapén. – Dávid hangja elcsuklott.

– Nem foglak megerőszakolni álmodban, Dávid – hallotta a háta mögül Amadé hangját. – Eddig se tettem.

De vajon gondolt-e arra, hogy történik köztük valami, miközben egymás mellett aludtak?

Dávid tudta, hogy ez nem egy fair kérdés, mivel ő is sokszor gondolt arra, hogy történik köztük valami. Ettől a felismeréstől még rosszabbul érezte magát, és zsibbadó tagokkal felemelkedett az ágyról.

– Nem azért megyek ki – lehelte a szavakat.

– Hát akkor? Miért? – faggatta Amadé.

– Csak hagyj menni!

– Dávid... kérlek...

Szörnyű volt hallania Amadé erőtlen rimánkodását, de tényleg muszáj volt kijutnia azon az ajtón, különben itt szakad meg a szíve. Mintha futóhomok közepére tévedt volna, süllyedni kezdett alatta a szőnyeg. Szinte fuldokolt.

Amikor a kilincsbe kapaszkodott, Amadé még egyszer utána szólt, most már erősebb hangon:

– Dávid! Beszéljük meg. Kérlek!

Ez pont úgy hangzott, mintha Dávid miatt történne most ez az egész. Mintha Dávid lenne a hisztis. Mintha Dávid hazudott volna a másiknak.

– Amadé – fordult meg lassan, izzadt tenyere csúszkált a kilincsen.

Amadé szemébe nézett, akinek kipirosodott az arca: a zavartól, a szégyentől, a vágytól – ki tudja?

Dávid úgy érezte, itt az ideje, hogy a sarkára álljon.

– Adj nekem időt, Amadé.

– Mire? – akaratoskodott a fiú, ami felbosszantotta Dávidot. Ha már összetöri a másik szívét, akkor legalább vállalja, hogy annak a bizonyos másiknak szüksége van néhány órára, amíg meggyászolhatja magában, amit meg kell.

– Mindenre, Amadé, mindenre! – csattant fel Dávid. – Hogy feldolgozzam a hónapokon át tartó hazudozásod. Én... Amadé... ez fáj, nagyon. Nem tudod megoldani néhány... – Dávid simítást vagy puszit akart mondani, de végül mást mondott: –... kedves szóval.

– Sajnálom, tényleg, de...

– Nincs de! – kiabálta Dávid. – Gyűlölöm benned azt, hogy nem bírsz hozzám őszinte lenni!

Amadé dühösen fúrta az ujjait a hajába.

– És én tudod mit gyűlölök benned, Dávid? – kérdezte kihívóan.

– Na mit?

– Azt gyűlölöm benned, hogy gyáva vagy. És önző.

Dávid erre már nem bírt válaszolni. Kirontott a szobából, becsapta az ajtót – majd kibukott belőle a zokogás.

A földre rogyott, a hátát az ajtónak vetette, a térdét felhúzta, az arcát a combjába temette. A fogai az ajkába mélyedtek, az ujjai a hajába, a körmei a fejbőrébe vájtak.

A kétségbeesés sűrű köde telepedett rá, az elárultság érzése a mellkasára nehezedett, a fájdalom szaga eltelítette az orrát, fölöslegesen kapkodott levegő után. A szeméből csípős könnyek potyogtak, minden egyes könnycsepp egy-egy betű alakját vette föl abból a vereskötetből.

Amikor már nem szúrtak millió tűvel a tüdejébe, és elég oxigénhez jutott az agya, gondolkozni kezdett.

Mi tévő legyen most?

Eddig nem volt benne teljesen biztos, hogy Amadé mit érez a fiúkkal kapcsolatban, de most, hogy tudta, ötlete sem volt, mit kellene kezdenie az információval. El volt veszve. Nem tudta, mit akar vagy mit akarhat.

Egy biztos: nem így akarta megtudni, érdekli-e Amadét.

Nem más szavai által. Nem más szemével.

Tudta, hogy csak pár percen múlt az, hogy megcsókolják egymást és ekképp bizonyosodjon meg Amadé érzései felől.

De persze ő elrontotta ezt is. Ahogy általában mindent mást is.

Nem tehetett róla, de valamiért soha semmi nem jött össze neki. Valahogy mindig mindent elrontott.

Kirázta a hideg, milyen érzés lett volna azután megtalálni ezt a füzetet, hogy már megcsókolta Amadét. Talán még ennél is szörnyűbb.

Így is úgy érezte, már senkibe nem éri meg bizalmat fektetni. Ő soha nem tette volna ezt meg Amadéval...

Megdörgölte az arcát, érezte, hogy nedves bőre mennyire megduzzadt.

Tudta, hogy ő is lehetett volna őszintébb Amadéhoz – de Dávid azon kívül, hogy mit érezhet Amadé iránt, minden mást elmondott.

Amadé meg... Amadé... ki tudja, mi olyan van még, amit Dávid nem tud Amadéról, az életéről?

Mintha tőrök hasogatták volna a szívét, amikor rájött, hogy a kérdés inkább az... Amadé mennyit szándékozik ebből elárulni Dávidnak? Mennyire akarja őszintén felfedni önmagát a „legjobb barátja" előtt?

Őrülten megfájdult a feje, a gondolatok kalapáccsal dörömböltek a koponyájában. A szíve dübörgött a mellében, és azt zakatolta: még mindig szereti Amadét. Nem tudta pontosan megmondani, hogyan, de érezte, hogy bár az őket összekötő húrok erősen megpendültek, de nem szakadtak el. Még.

Ki tudna derülni valami olyan Amadéról, ami elszakíthatná ezt a köteléket?

Megint a sírás határára került, de már nem maradtak könnyei. A mellkasa is fájt, a torka kiszáradt. Mintha hónapokat töltött volna el egy sivatagban.

Pedig még csak most került ide, ebbe a száraz, gyötrő érzelmi-sivatagba.

Még legalább egy órába telt, mire összeszedte magát annyira, hogy feltápászkodjon. Fogalma sem volt arról, mit kéne tennie vagy éreznie, de nem bírt tovább a földön kuporogni. A kanapéra nézett, de csak az jutott eszébe, ahogy Amadéval múlthéten összebújtak ott – és ekkor rátámadt a gondolat: vajon Amadé hogy érzi most magát? Vajon ő is sírt? Vagy meggyűlölte Dávidot? Vagy...

Dávid benyitott a szobába. Amadé összegömbölyödve aludt az ágyban, szigorúan a saját felén feküdt, mintha meg akarta volna adni Dávidnak a lehetőséget, hogy visszatérjen. Szaggatott szuszogás hallatszott felőle, amitől elgyengült Dávid térde. Közelebb ment, és leült az ágy szélére. Nyikorgott, de Amadé természetesen nem ébredt fel rá. Ahogy arra sem, hogy Dávid megérintette gyanúsan csillogó arcát. Még kicsit nedves volt, és püffedtnek érződött Dávid ujja alatt.

Darabokra tört a szíve attól, hogy Amadé is szenved. Mindketten gyötrődtek egyikük hibája miatt – ez nem volt igazságos. Bár ne kutakodott volna! Bár egyszerűbben ment volna minden!

Ledőlt az ágyra, a kezét visszahúzta Amadé arcától. Ébresztőt állított be a telefonjára, hogy minél korábban felébredhessen majd holnap – még Amadé előtt.

/*/

Elég pocsékul telt a reggel. Dávid visszafogott bökdöséssel és szűkszavú mormolással könyörgött ki az ágyból, hogy aztán végig az asztalnál üljön, amíg én összekészülődök. Nyilván sokkal, de sokkal korábban felkelt és készült össze nálam, így esélyünk sem volt arra, hogy egymásnak ütközzünk a kapkodásban vagy valami.

Őszinte meglepetésemre időben elindultunk. A buszon féltem, hogy Dávid nem fog mellém ülni, de megtörtént – egészen addig háromnál több szót nem váltottunk, most viszont elénk tárult a lehetőség.

– Most... mi lesz? – tettem fel a kérdést halkan, rekedten. A torkom még mindig kicsit ki volt száradva attól, hogy a féléjszakát végigbőgtem.

– Fogalmam sincs – felelt Dávid hasonló hangon. Akartam is ránézni meg nem is: féltem, mit látok majd az arcán. Fájt, hogy ennyire szűkszavú: egy beszédes embertől az fáj a legjobban, ha nem szól.

Bennem rekedt a levegő, amikor Dávid megérintette a combon nyugvó kezem.

– Valahogy túl leszünk rajta – ígérte csöndesen. Gondolkozás nélkül fűztem össze az ujjainkat néma válaszként, de nem kellett volna. Dávid elhúzódott, nyirkos ujjai kicsusszantak az ujjaim közül, amivel a szívem maradék egyben lévő része is ripityára tört.

Az ablak felé fordultam, hogy Dávid ne vegye észre, mennyire a sírás határára kerültem, de hiába próbáltam visszanyelni, nem sikerült. A könnyem kicsordult, a légzésem kapkodóvá vált.

Dávidnak nyilván feltűnt – csak éppenséggel úgy tett, mint akinek nem.

A buszról leszállva Dávid sietni kezdett, én viszont lassítottam.

– Még elszívok egy cigit – mondtam neki, mire megrántotta a vállát.

– Oké.

Abban a pillanatban nagyon gyűlöltem őt.

Megbántottam, eltitkoltam valamit, ez rosszul esett neki – mind érthető. De miért kell úgy viselkednie velem, mintha végzetes bűnt követtem volna el?

Amint én is beléptem az épületbe, Vil várakozó arcával találtam szembe magam.

– Mégis mi a fene történt köztetek? – kérdezte vádlón.

– Hát, azt nehéz lenne megmagyarázni – sóhajtottam. – Bonyolult. Nagyon bonyolult.

– Aha.

Az órámra néztem, és isteni szerencsém megsegített: pont becsöngettek.

– Nahát, nézd, csengő! – csaptam a homlokomra, és elinaltam az emelet felé, nem törődve Vil kiáltásával:

– Amadé!

/*/

Az egész nap nagyon feszülten telt, Dávid agya újra meg újra kikapcsolt az órák során, és látta, hogy Amadé még a szokottnál is kevésbé figyelt.

A csúcspont – vagyis inkább a mélypont az ebédszünetben jött el.

Egy kis csapat gyűlt össze az egyik lépcső melletti asztalnál, Dávid a pad szélén ült Toró és Tekla mellett, Amadéval és Villel szemben.

Röhögcséltek, beszélgettek, szerencsére annyian voltak, hogy Dávidnak és Amadénak nem is kellett semmilyen szempontból érintkeznie a másikkal, ami kicsit lenyugtatta őket – vagy legalábbis Dávidot megnyugtatta.

De nem kellett sok ahhoz, hogy megint szörnyen idegessé váljon.

Utálta magát, hogy nem ő ül Amadé mellett, de tudta, hogy nem is bírna most ott ülni. Már az órákon is nehezére esett nem hozzáérni, pedig korábban folyton összeért a térdük, a könyökük, a karjuk, a kezük...

Hát, most Vil ült ott Amadé mellett, és Amadé különböző testrészei Vil különböző testrészeihez értek hozzá.

És úgy tűnt, még csak nem is véletlenül. Dávid savanyúan nézte őket.

Mivel zúgott az ebédlő a zsivajtól, nem hallotta mindig, éppen min röhög Amadé és Vil, csak azt látta, hogy Amadé Vil vállára hajtja a fejét, aztán...

Aztán beütött a krach.

Dávid fekete-fehéren látta a jelenetet.

Amadé odahajolt Vilhez, hogy puszit adjon a fiú arcára, de Vil Amadé felé fordult, és a puszi... Amadé szája... nem Vil arcához simult, hanem Vil szájához.

Dávid kezében megállt a villa.

Amadé és Vil elhúzódtak, az arcukon látszott a döbbenet.

A csöndet Tekla visító nevetése törte meg, és ezután a többiek is csatlakoztak hozzá.

– El nem hinnéd – röhögött Amadé, a tenyerébe temetve az arcát –, de ez a héten már másodjára történik meg velem!

Ekkor már nem fekete-fehér volt a világ Dávid előtt, hanem inkább csak fekete. Megszédült és a hányinger kerülgette, a végtagjai szúrósan bizseregni kezdtek. Bár nem volt abban biztos, hogy elbírja a lába, menekülnie kellett.

Elmotyogott valamit arról, hogy hányingere van, és miközben a mosdó felé igyekezett, még hallotta, ahogy Toró röhög rajta, amiért „nem szereti a buzikat".

Dávid fúriaként tört be a fiúmosdóba, feltépte egy fülke ajtaját, magára zárta, és lezöttyent a padlóra, a hátát a fülke hideg csempefalának vetette.

Zúgott a feje, attól félt, hogy el fog ájulni. Ha elájul, senkinek nem fog feltűnni, hogy idebent fekszik, és még a végén itt fog meghalni.

Nagyon igyekezett, hogy ne veszítse el az eszméletét.

Mit érthetett Amadé az alatt, hogy a héten másodjára történik meg vele...? A véletlen csók? Kivel? Kivel, ha nem Dáviddal? Majdnem minden idejüket együtt töltötték, és amikor nem voltak együtt, akkor is majdnem mindig Messengeren beszélgettek.

Tori. Egészen biztosan Tori lehetett az.

Bár... mint kiderült... Amadé nem a fiúkra bukik?

Dávid alig kapott levegőt, nem tudta eldönteni, miért fáj a mellkasa: mert ismét megszakadt a szíve, vagy mert a tüdeje mindjárt felmondja a szolgálatot?

Fogalma sem volt, meddig lehetett ott, egy ideig még hallotta a mosdóban lévő fiúk beszélgetését és röhögcsélését, de aztán minden elcsöndesült, Dávid magára maradt a kapkodó légzésével, a szeme előtt táncoló fekete foltokkal és a szívfájdalmával.

Amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, eltakarta az arcát, hogy csillapítsa a légzését, nem akarta, hogy bárki is meghallja a jelenlétét. De az érkező, mint kiderült, pont őt akarta meghallani.

Vil volt az.

– Dávid! Tudom, hogy itt vagy. Melyik fülkében bujkálsz?

Dávid nem válaszolt, de Vil végigzörgette az összes ajtót, ami után hamar kiderült, hol lapul. Vil vagy egy percig kopogott az ajtón, de Dávid továbbra is csak hallgatott. Azt akarta, hogy Vil menjen el. Nem akarta, hogy itt legyen. Nem akarta látni őt, nem akarta látni a száját, ami az előbb még Amadé szájához ért.

Csakhogy Vilt nem volt olyan egyszerű lerázni.

Dávid majdnem szívrohamot kapott, amikor hallotta a zörejeket – elképzelni sem tudta, mire készül Vil. Még jobban megijedt, amikor Vil feje felbukkant a fülke elválasztófala fölött, majd az egész teste is.

– Vil! – nyögte Dávid, és fel akart állni, hogy segítsen, de Vil nélküle is lemászott a vécépapírtartó és a vécéfedél segítségével. Letelepedett Dáviddal szemben, mintha csak az ajtón jött volna be.

– Na, most nem menekülsz, be vagyunk zárva – állapította meg. Vilnek meg se kottyant, hogy átmászott egy falon, Dávid meg a focilabdát alig bírja a kapu közelébe eljuttatni. Előjött benne a Villel szemben lévő kisebbségi komplexusa, és hiába próbálta legyűrni, újra meg újra a két barátja röpke „csókját" látta maga előtt.

– Mit akarsz? – vonta kérdőre Vilt, és próbálta leplezni a kiborulásának nyomait, de már fölösleges lett volna eltakarnia az arcát.

– Az igazat. Mi történt köztetek?

– Hát... ez elég bonyolult – sóhajtott Dávid.

– Igen, ezt már Amadé is elmondta – bólintott Vil. Dávid arca automatikusan megrándult Amadé neve hallatán, ami Vilnek is feltűnt.

– Figyelj, Dávid – kezdte, és megpödörte egyik göndör fürtjét –, ami az előbb történt, tényleg tök véletlen volt.

– Tudom – mondta Dávid, hátradöntötte a fejét. Égett az arca, és utálta, hogy Vil ilyen gyenge pillanatában látja. – Nem azért vagyok ideges.

– Hát? Én azt hittem, te vagy az, aki...

Akit korábban megpuszilt véletlenül?

Dávid majdnem megint sírva fakadt.

– Nem. Nem én vagyok.

Vil hezitált, de végül folytatta:

– Amadé nagyon szeret téged.

Na de hogyan?

– Tudom.

– Meg kéne beszélnetek – tanácsolta Vil. Dávid nem tudott már többet mondani:

– Tudom.

– Jöttök este, nem?

Dávid nagyon szerette volna, ha Vil békén hagyná már végre.

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát. Nagyon fáradt volt már, semmi kedve nem volt elmenni sörözni vagy biliárdozni vagy táncolni, vagy nem is tudta, mi volt a terv.

– Amadé azt mondta, jöttök – jegyezte meg Vil.

– Remek.

– Szerintem jót tenne, mielőtt elmész egy hétre. És ha máshol nem is, ott tudnátok beszélni, nem? – erősködött Vil. Átült Dávid mellé, hogy átkarolhassa. Dávid először nem akart nekidőlni, de aztán nem bírt ellenállni egy ölelésnek. Szipogni kezdett.

– Vil, fogalmam sincs semmiről – motyogta. Vil simogatta, cirógatta, de egyszerűen nem tudta megnyugtatni őt. Mondjuk a néma támogatása is jobb volt, mint a semmi.

– Mit hisz a tanárnő, mi van velem? – sóhajtotta Dávid egy jó tíz perc múlva.

– Amadé azt mondta, hányingered van – mondta Vil, mire Dávid megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Az nem is olyan rossz.

Ez alatt azt értette, hogy nem kínos. Amadé bosszúból mondhatott volna valami kínos dolgot is, de nem tette.

Ez mindenképp jel. Na de mire?

Dávid tudta, hogy ezt egyféleképpen derítheti ki: beszélgetéssel.

/*/

Meglepő módon semmi kedvem nem volt ehhez a kis összezörrenéshez, de mivel már megígértem, nem tehettem másként, el kellett mennem.

Annak azért örültem, amikor a kocsmából a szórakozóhely felé menet Dávid a könyökömnél fogva visszahúzott, és kicsit lemaradva mentünk a többiek utána.

– Igen? – kérdeztem. Próbáltam leplezni a tömény reményt a hangomban, bár az a két korsó sör már kicsit felhígította a feszültségem.

– Beszélnünk kéne – mondta Dávid, de hiába néztem rá várakozón, csak hallgatott.

– Oké. Hát beszéljünk.

– Ööö... – Csupán ennyit sikerült kinyögnie. Ő is ivott már kicsit, és bizonytalan léptei láttán arra gondoltam: mennyire szürreális az, hogy hetente bulizunk, iszunk, és hetente kerülünk újra meg újra ilyen helyzetbe.

Kezdett elegem lenni.

Mielőtt kifakadhattam volna, Dávid végre megszólalt:

– Nem akarom elveszíteni a barátságunkat.

– Én se – bólintottam. Majd azért kihangsúlyoztam: – Nem akarok elveszíteni ebből semmit.

Dávid biztos megértette, mire gondolok, de ettől még nem mondott rá semmit, csak némán baktatott tovább mellettem.

– Örülök, hogy megbeszéltük – mondtam, és meglöktem a vállammal Dávid vállát, amitől végre hallottam tőle egy kis nevetés halovány visszhangját.

– Én is! – válaszolt Dávid, esetlenül meglapogatta a hátam, majd maga mellé ejtette a kezét. – Bent majd iszunk valamit, oké?

Persze beleegyeztem, amit mosolyogva fogadott.

– Meg biliárdozhatunk is, ha gondolod – ajánlotta fel, és amikor megemeltem a szemöldököm, zavartan megpiszkálta a haját.

– Ez azt jelenti, hogy elfogadod a bocsánatkérésem? – kérdeztem.

– Köszönöm, hogy falaztál ebéd után – mondta „igen" helyett Dávid, és megállt a bejárat előtt, ahol többen dohányoztak és iszogattak, míg két biztonsági őr árgus szemekkel figyelte őket, nehogy kabát alól előrántott piát kóstoljanak. Az úttest mellett taxik álltak, és megpróbálva belesni az elsötétített ablakok mögé kétes erkölcsű dolgokat sejtettem látni, de amikor Dávid a derekamhoz érve kicsit előrébb tolt, már nem is érdekeltek.

Mert egy pillanatra azt hittem, minden elfelejtődött köztünk, de amikor Dávid még mindig nem tudott két másodpercnél tovább a szemembe nézni, tudtam, hogy bőven maradt feszültség a levegőben.

– Na, jössz? – hívott, és amíg a barátaink rögtön a tánctérre vonultak, addig mi egy félhomályos sarokba húzódtunk, ahol zöldpalástú asztalok álltak.

– Aha. Hogy is kell játszani? – érdeklődtem, mert tudtam, hogy csúnya leégés lenne abból, ha megpróbálnám eltitkolni tudatlanságomat. Dávid a sarokba mutatott, ahol ütők vagy botok vagy mik sorakoztak.

– Hát, először is, fogj meg egy dákót!

– Ó, az menni fog – csúszott ki a számon, és még a vigyort sem tudtam visszatartani. Dávid pislogás nélkül meredt rám.

– Ehhez nekem még inni kell – közölte. – Hozz négy rövidet!

– Alkoholmérgezést fogunk kapni – jegyeztem meg, de azért engedelmeskedtem.

Kicsit úgy éreztem, mintha megtört volna a jég – de biztos azért nem voltam benne.

/*/

Dávid nézte, ahogy Amadé a pult felé sasszézik. Inge széle meg-meglibbent, kivillant a zöld anyag alól a barnás bőr. Dávid megbámulta Amadé csípőjének ívét, ettől pedig kicsit bepánikolt.

Amadé titokzatos mosollyal tért vissza, de csak két pohárkát tartott a kezében a négy helyett.

– Kicsit sok lesz a pia – mondta, és koccintásra emelte a sajátját.

– Az meglehet – bólintott Dávid. Lehúzták a pohár tartalmát, az alkohol lángjai végignyaldosták Dávid torkát.

– Ez finom – sóhajtott Amadé, és behunyt szemmel hátradöntötte a fejét. Dávidot elbűvölte a látvány, Amadé nyakának a látványa, és az jutott eszébe, hogy mi más lehet még finom.

– Na, gyere játszani – mondta gyorsan, mire széles vigyor terült szét Amadé arcán.

– Szívesen játszok veled bármit – felelte incselkedő hangon.

Dávid még emlékezett mindenre, amiért kicsit távolságot akart tartani Amadétól, de most, itt, mellette elképzelhetetlennek tartotta, hogy csak egy lépést is távolodjon tőle.

Amadé kezébe nyomta az egyik dákót, és elkezdte magyarázni a szabályokat és a technikákat, de a fiú láthatóan nem tudta követni.

– Nem akarod megmutatni? – pislogott Amadé ártatlanul. – Még mindig nem értem.

– Próbáld meg! – biztatta Dávid, és szórakozottan figyelte, ahogy Amadé tanácstalanul az asztal fölé hajol, próbálja megfelelően tartani a dákót, igyekszik célozni. Amikor sokadjára sem sikerült eltalálnia a fehér golyót, Dávid önkéntelenül is felnevetett és odalépett hozzá, mögé.

– Majd én segítek – mormolta, ahogy Amadé hátához simult. Vörös fények kezdtek villódzni lelki szemei előtt, de Amadé közelsége módszeresen elkezdett minden gondolatot kisöpörni a fejéből.

Karjait Amadé karjaira fonta, ő irányította a mozdulatait. A mellkasa Amadé hátához simult, a lába Amadé lábához. Kábító volt, a keze remegett, de nem érdekelte, hogy még az ő segítségével sem sikerült rendesen eltalálni a golyókat.

Egy idő után Amadé szaggatottan sóhajtott, és elengedte a dákót.

– Meguntad? – kérdezte Dávid. Viccelni akart, de kicsit máshogy szólt a hangja. Bele akarta temetni az arcát Amadé hátába, csak ölelni akarta, és nem gondolni Ervinre, Vilre, hogy ki mást puszilt még szájon Amadé...

De ezt nem tudta megtenni.

Elsősorban azért nem, mert Amadé fészkelődött kicsit, aztán megfordult Dávid karjában, és így a testük még több égő ponton összeért. Amadé végigfuttatta a kezét Dávid karján, vállán, mellkasán, hasán, derekán, csípőjén, combján, fenekén, hátán – a tenyere végigsimított Dávid arcán, haján, fülén, aztán megállapodott a mellén.

– Kitapogattad magad? – kérdezte Dávid. Még egy kérdés, ami viccnek indult, de valami egészen más lett belőle.

– Hát, ha már így kérded... nem igazán. Ez még bőven nem volt elég – válaszolt Amadé Dávid hangszínéhez hasonlóan, ami egészen megdöbbentő volt.

Dávid most már akkor is tudta volna, miért borzong meg Amadé az ölelésében, ha tegnap nem olvasta volna el azt a rohadt versesfüzetet.

A versesfüzet. Amadé két véletlen-csókja a héten. Az alkohol.

Dávid menekülni akart. Csak hát... Amadé ölelése, pillantása és forrósága egyszerűen nem hagyta.

/*/

Lehetetlen uralkodni magadon, amikor valaki így ölel. Amikor Dávid így ölel.

Lüktetett bennem az alkohol, de már az sem érdekelt, hogy nem vagyok teljesen józan – ha ez kell ahhoz, hogy végre történjen valami, akkor legyen.

– Dávid! – sóhajtottam, és a pólója nyaka mellett cirógatni kezdtem a bőrét, ami egyértelműen hatással volt rá. Lehajtotta a fejét, így összeért a homlokunk és az orrunk hegye.

– Amadé...

– Dávid...? – Próbáltam biztatni a hangsúlyommal, egy kis édes simogatással, azzal, hogy közelebb bújok hozzá.

De Dávid agya a jelek szerint nem ugyanazon járt, mit az enyém.

– Amadé, megcsókoltad Vilt – suttogta. Végighúztam az arcán a mutatóujjam.

– Téged is megcsókoltalak már. Kétszer is – feleltem halkan, és finoman összedörgöltem az orromat az orrával. – Szeretnéd, ha megtenném még egyszer?

Nos, ezt lehet nem kellett volna mondani.

– Amadé... – Bár ismét csak a nevemet mondta, de hallottam benne a tiltakozást. Ettől ideges lettem.

– Dávid, ne csináld már – kértem. – Pontosan tudom, mit akarsz.

– Fogalmad sincs, mit akarok. – Ez nem hangzott túl hitelesen, tekintve, hogy még mindig az enyémhez simult a teste, ami azért elég sok mindent elárult arról, mit akar.

– Tényleg? – tettem fel a kérdést szinte susogva, és amikor Dávid kicsit félrefordította a fejét, csak annyira, hogy esélyem se legyen látni, hogyan szorítja össze a szemét, én a nyakához hajoltam, és leheletnyi puszit nyomtam a bőrére.

Gondoltam, ezzel nem lőhetek félre, hiszen egy hete úgy tűnt, ez eléggé tetszett neki, most viszont felhördült és elhátrált, zavartan nekiütközött egy másik biliárdasztalnak, aztán fogta magát és kirohant az épületből. Habozás nélkül rohantam utána.

Először megijedtem, hogy nem látom sehol a kint cigiző tömegtől, de aztán kiszúrtam fehéren világló pólóját az út túloldalán, egy csöndesebb utca felé tartott.

– Dávid! – kiáltottam, mire felemelte a kezét.

– Hazamegyek! – jelentette ki.

– Várj meg, ne csináld ezt! – kiabáltam szinte könyörögve. Dávid megtorpant, visszafordult, a tekintete lángolt.

– Mi bajod van? – rivalltam rá, de nem hátrált meg. – Nem azt mondtad, hogy megbocsátasz?

– Én megbocsátok neked, Amadé, minden hülyeséget, de a bizalmamat már eljátszottad – közölte, amikor mellé értem.

– Sajnálom! De szeretném, ha megértenéd, hogy ez nem olyan egyszerű, mint...

– Értem, én azt értem, Amadé! De ... mi volt az a csók?! – Kicsit visszafogta a hangját, hogy ne zengjen tőlünk az utca, de ez a hűvösség még rosszabb volt, mint a heves vita. A heves vita legalább tud izgalmas lenni. De ez a szóváltás... ez csak célzott késszúrások sorozata.

– Az csak véletlen volt – mentegetőztem. – Eszem ágában nem volt Vilt megcsókolni! Egyáltalán, semmi...

– Na és a másik? – vont kérdőre Dávid.

– Milyen másik? – értetlenkedtem, és kellemetlen emlékek ötlöttek fel bennem Dorián puha szájáról.

– Azt mondtad, hogy ez a héten már másodjára történik meg – mondta szigorúan Dávid, és a mutatóujjával böködött felém. – Tori volt, igaz? Őt csókoltad meg véletlenül? Vagy egy fiút? Adriánt? Valakit az edzésről?

– Dávid, hagyd ezt abba – dörgöltem meg a halántékom, mert zúgni kezdett a fejem. – Nem mindegy? Vélet...

– Nem hagyom abba! – csattant fel, és idegesen a hajába túrt. – Miért csináltad mással, amikor itt vagyok én?

– Te vagy? Hol vagy te? – kezdtem idegbe jönni én is. – Hol voltál, amikor meg tudtad, hogy tetszel? Eltűntél! Dávid, nem voltál sehol! Kiviharzottál a szobából, mintha fertőző beteg lennék!

– Elég! – kiáltott rám. – Ebből egy szót sem mondanál ki, ha nem ittál volna!

– Az lehet, de gondolni gondolnám! – Vettem egy nagy levegőt, és úgy folytattam: – Fogalmam sincs, elmondtam volna-e, ha nem iszok, de... örülök, hogy megtettem. Mert neked is tudnod kell, hogy bántasz ezzel a viselkedéssel. És kezdem úgy érezni, hogy neked mindegy, mennyire szeretlek és hogyan, ha egy hibát vétek, te rögtön elvonulsz gondolkozni és magadban őrlődni, ahelyett, hogy bármit meghallgatnál abból, mi a véleményem.

Dávid átölelte magát, görnyedve hajolt előre, mintha hányingere lenne. Könnypatakok fénylettek az arcán, amitől elfogott a bűntudat, de úgy éreztem, muszáj befejeznem ezt a gondolatmenetet:

– Dávid, hibáztam, és ezt belátom. De te is hibáztál és ezt neked is be kell látnod. Beszélnünk kellene. A konfliktusokat meg kell beszélni. Nem oldódnak meg annyival, hogy elmész duzzogni, aztán egy semmi szóváltást követően eljátsszuk, mintha mi sem történt volna, és vígan egymás nyakába borulunk a biliárdasztalnál!

Nem válaszolt, de láttam, mennyire sok minden zakatol benne.

Szelídebben folytattam:

– Ráadásul holnap este elutazol... én nem szeretnék úgy elválni, hogy nem tisztázzuk a... hát ezt a... a dolgokat.

– Ez... ez jó ötlet – bökte ki némi habozás után Dávid. – És... én is sajnálom, csak...

– Igen, tudom. Nem kell csak – mondtam határozottan, és közelebb léptem hozzá. Éreztem már a győzelem ízét, de Dávid rögtön lelombozott.

– Holnap majd megírom, hányra gyere át, és akkor tudunk beszélni.

– Mi? – rökönyödtem meg. – Miről beszélsz? Miért nem tudjuk ezt most megtenni?

Mondjuk az ágyában ülve, összebújva, a másik térdét simogatva, forró csokit szopogatva.

– Mert most mennem kell.

– De Dávid, pont erről beszélek, hogy...

Dávid felemelte a kezét, ellentmondást nem tűrően nézett rám.

– Tudom, és sajnálom, de kérlek, ezt a napot még hagyd meg nekem! Rengeteg dolgot át kell gondolnom, amit még nem sikerült tegnap óta. Kell egy kis nyugalom, egy kis csend, hogy meg tudjam fogalmazni, mit érzek és mit akarok ettől az egésztől.

– Ettől az egésztől? – szisszentem fel. – Nem az lenne a helyes, hogy mit akarsz tőlem?

– Amadé, sose beszélnél így, ha nem lennél részeg – csitított Dávid.

– Elég baj, ha ettől így elkényelmesedsz! – dühöngtem. – Miért nem tudod eldönteni most? Miért nem tudtad eldönteni eddig?

– Azért, Amadé, mert nekem ez az egész új! – fakadt ki. – Hogy nem bírod ezt megérteni? Még sose voltam ilyen helyzetben! Nem tudom, hogy mit szabad! Hogy mit szabad akarnom.

– Hogyhogy mit szabad? – pörögtem fel teljesen. – Dávid, mindent szabad! Senki nem szabhatja meg, mit szabad érezned!

– Ja, itthon viszont alaposan megszabják, mit lehet kezdeni az érzéseimmel! Ugyanis elég durva következményei lehetnek – vitatkozott Dávid.

Az volt a legrosszabb az egészben, hogy még csak ellent mondani sem tudtam, mert ez igaz volt. Csak hát engem nem éppen a törvény vonala mellett neveltek, míg Dávid a jog árnyékában nőtt fel. Őt nyilván jobban érdeklik a szabályok, mint én.

Dávid fél. Dávid nem mer bátor lenni. Dávid nem mer szeretni.

– Holnap, Amadé, holnap – rimánkodott Dávid, és egy taxi felé kezdett hátrálni. Minden egyes lépése szimbolikusan lesújtott a szívemre, amiről azt hittem, nem törhet szét több darabra, de hát, ezek szerint: mégis.

/*/

Délután háromkor Dávid még mindig nem írt nekem semmit. Még csak elérhető sem volt. Én egész nap egyhelyben ültem és bámultam magam elé. Ennyire voltam képes. Kétszer elmentem vécére, egyszer ittam egy pohár vizet és megettem egy szelet kenyeret. Ezen kívül csak vártam, hogy megzizzenjen a telefonom.

Fél négykor Dávid végre írt: hogy menjek át fél hatra, de nem lesz sok időnk, mert itt van az apukája és teljes káosz van most náluk.

Hát én nagyon akartam sajnálni, de már olyan mérges és megbántott voltam, hogy egyszerűen nem tudtam.

Nem vettem fel semmi extrát, csak gyorsan belebújtam a bő pulcsimba, és csak félúton jutott eszembe, hogy még mindig Dávid illatát érzem rajta. Nagyon rossz előérzetem volt, féltem, hogy Dávid meg fog hátrálni – a tegnapi beszélgetésünk alapján erre minden esély megvolt.

Amikor a kaputelefonba azt mondta, hogy lejön, mert most nem tudna behívni a lakásba, már tudtam, hogy ez a kapcsolatunk halálos ítélete volt. A körmeimet a tenyerembe mélyesztettem, hogy a fájdalmam ott összpontosuljon, és ne a szívemben.

Dávid a lépcsőn jött le, gyűrött pólót és bő melegítőnadrágot viselt. A legkevésbé sem tűnt kisimultnak, nyugodtnak és tökéletesnek.

– Örülök, hogy eljöttél – mondta, de nem válaszoltam. Eddig még kicsit talán reméltem, hogy elmegyünk valahova, de a melegítőnadrágja ezt megcáfolta: Dávid soha nem menne sehova melegítőben.

– Minden oké? – kérdezte, amikor megállt előttem.

– Nem.

Dávid megköszörülte a torkát.

– Gondolkodtam.

Nem volt kedvem válaszolni, hagyni akartam, hogy magától beszéljen.

– Gondolkodtam – folytatta. – Gondolkodtam, de még nem jutottam túl sokra. Mármint... azt tudom, Amadé, hogy nem akarlak elveszíteni. Az elmúlt hónapok után... nem is tudom, hogy élhetnék nélküled.

Csodás, nagyzoló szavak – itt valami fájni fog.

– Sajnálom, de másfél nap alatt még nem tudtam feldolgozni ezt a... ezt a sokaságot. – Bizonytalan pillantást vetett rám, de én csak biccentettem, hogy folytassa. – Úgy érzem, túl nagy döntéseket kell meghoznom, és senki nincs, aki ebben segíteni tudna.

– Miféle nagy döntések? – fintorogtam.

– Pontosan tudod, miről beszélek – mondta, mintha betanult szöveget mondana. Biztos, hogy egész nap azt fogalmazgatta, mivel fog engem itt szembe állítani.

– Őszintén szólva, nem, nem tudom, miről beszélsz. Nem értem, milyen hatalmas döntéseket akarsz most itt egyedül meghozni. Én azt hittem, az érzéseidet fogod végiggondolni, de most már nem értek semmit.

– Amadé, túlreagálod – csitított Dávid, mielőtt felemelhettem volna a hangom annyira, hogy visszhangozzon a lépcsőházban.

– Mit reagálok túl? Ebben a döntésben én is benne vagyok! Fájdalmat okozol azzal, hogy engem nem veszel bele! Minek hívtál ide? Ez mire jó most?

Dávid hozzám lépett és a vállamra ejtette a kezét.

– Azért hívtalak ide, hogy el tudjunk búcsúzni. És hogy elmondjam: a héten bőven lesz elég időm arra, hogy átgondoljam a dolgokat...

– Csak úgy mondom, hogy a hét során nekem is lesz időm átgondolni mindent. És lehet, hogy arra fogok jutni, hogy nekem ez így nem kell. Nem kell olyan ember az életembe, aki akarva-akaratlanul is bánt és...

– Most zsarolsz? – döbbent meg Dávid.

– Nem... nem tudom. Ha igen, akkor az nem szándékos – hajtottam le a fejem. – Csak kimondom, amit érzek.

Dávid finoman megemelte az állam, de mielőtt ő mondhatott volna valamit, folytattam:

– Félek attól, hogy ez a hét tönkretesz minket. Amíg távol vagyunk. Amíg nem beszélünk. Amíg a távolból nyugtatjuk vagy hergeljük magunkat.

– Amadé, romokba dőlt az egész világom. Minden. Nem várhatod el, hogy pont úgy reagáljak mindenre, ahogy te tennéd.

– Tudom, és sajnálom – sóhajtottam.

Kompromisszum.

Muszáj arra gondolnom, hogy ez a hét jól is elsülhet, nem csak katasztrofálisan.

– Amíg távol vagy, addig azért... fogunk beszélni? – kérdeztem félénken. Reméltem, hogy Dávid nem fog nemmel válaszolni.

– Fogunk – ígérte Dávid, és bizonytalanul felemelte a karját. Megöleltem, és majdnem-sírós sóhajjal a vállára támasztottam a fejem.

– Nagyon fogsz hiányozni – suttogtam, annak ellenére is, hogy az elmúlt másfél napban minden szavával és minden hallgatásával fájdalmat okozott.

– Te is nekem – felelte halkan. Nyugtatóan simogatott, mintha ő tudná, hogy minden jó lesz. Irigyeltem, mert nekem fogalmam sem volt semmiről.

Csak arról, hogy egyvalamit megígértem magamnak úgy két hete. Egyvalamit, amit még meg kell tennem, mielőtt Dávid elutazik.

Elhúzódtam, de a karomat még mindig köré fontam, hogy jelezzem, még ő se lépjen hátrébb.

– Dávid, én csak... valamit akarok mondani, mielőtt elmész – kezdtem óvatosan. – Az elmúlt két napban... nem volt túl jó ez az egész. És utálom magamat is érte, meg kicsit téged is.

Dávid bólintott, mintha értené, amit mondok.

Arra gondoltam, hogy valószínűleg ő is így érez, és erre minden joga meg is van.

És bár ez kicsit megnyugtatott, ettől még szörnyű volt az egész helyzet, amibe kevertük magunkat.

– Szóval most épp utálok mindent – folytattam –, de attól még nagyon fontos vagy nekem. És nagyon szeretlek.

– Köszönöm, hogy ezt mondod – mondta csöndesen Dávid. – Én is utállak és én is szeretlek.

– Köszi – nyomtam el egy mosolyt. Gyűjtöttem az erőt, bár ez elég biztató volt.

Mondjuk az fájt, amikor kicsit előrébb hajoltam, hogy arcon pusziljam, de Dávid félősen hátrahúzta a fejét.

– Csak puszi – nyugtattam suttogva. Dávid biccentett, és megnyalintotta a száját, ami meg felbátorított.

Dávid annyira kaotikus.

Hosszú puszit nyomtam az arca egyik oldalára, aztán elhúzódtam, hogy az arca másik felére is adjak egyet. Dávid felsóhajtott, a karja szorosabban fonódott körém. Hátrahúztam a fejem, láttam, hogy Dávid lehunyta a szemét. Újra az arcához nyomtam a szám, amire egészen izgalmasan reagált.

Mintha megérezte volna, mire készülök, egy pillanatra kinyitotta a szemét, amiben beleegyezést láttam – így hát megtettem.

Nagyon lassan közelítettem felé, és amikor éreztem, hogy Dávid hagyja, az ajkához nyomtam az ajkam. Először féltem, hogy nem lesz semmi vagy elrántja a fejét, mert eleinte nem kaptam reakciót, Dávid ledermedt.

Aztán megtört a jég, Dávid felfogta, mi történik, és elmélyült a csók. Nem volt heves vagy szenvedélyes, nem téptük le a másik fölsőjét – inkább érzelmes volt, szerelmes, édes és minden pillanata aranyat ér. Ahogy átöleltük egymást, ahogy végre a számon éreztem szája melegét... el se hittem, mi történik.

Egy idő után muszáj volt elhúznom a fejem, hogy levegőt vegyek, Dávid is zihált pár sort, aztán ő csókolt meg újra. Az arcomat simogatta, belefúrta a hajamba az ujjait, bele-belemarkolt a vállamba, mintha egyre többet és többet akarna, de még mindig úgy éreztem, ez a csók nem a testi vágyait elégíti ki, hanem a szíve vágyát.

És ettől az én kicsi szívem majdnem felrobbant. Boldog voltam, szerelmes voltam és reményteljes, és próbáltam úgy viszonozni Dávid csókját, hogy ő is boldognak, szerelmesnek, reményteljesnek és nyugodtnak érezhesse magát.

Nem tudtam, hova futna ki ez, ha Dávid hálójában lennénk, de az volt az érzésem, hogy akkor se történne ennél több, és nem is kellene. Ez így volt tökéletes.

Fogalmam sincs, mikor hagytuk volna abba, ha nem halljuk meg ismeretlen léptek zaját a lépcsők felől.

Levegő után kapkodva váltunk szét, még mindig a másik vállába kapaszkodtunk, bámultunk a másikra, aztán zavartan elnevettük magunkat. Még nyomtam egy gyors csókot a szájára, mielőtt még hangosabbak lettek volna azok a léptek, és elengedtem.

– Menned kéne – zihált Dávid. Az arca egészen kipirosodott, a hajában még kirajzolódtak az árkok, amiket az ujjaim szántottak.

– Már most hiányzol – feleltem kifulladva. Ezt egyszerre értettem őrá és a csókjára is. Dávid bólintott, és újra meg újra megnyalta a száját. Meggyengült a térdem ennek láttán, és legszívesebben újra rávetettem volna magam.

– Kikísérlek – mondta, és a felkaromnál fogva húzni kezdett. – Ez az apám lesz – mondta magyarázkodva, amitől kicsit jobban igyekeztem, hogy ne essek orra.

– Csókoltatom – nevettem el magam. – Téged meg csókollak.

– Gyere, gyere, babácskám, gyere – duruzsolta, olyan könnyednek tűnt, hogy arra gondoltam, előbb kellett volna megcsókolnom.

– Ugye írsz majd? – kérdeztem reménykedve. Mintha meg se történtek volna a viták, a veszekedések, a hazugságok és bántások.

– Persze – felelte, mintha az egyértelmű lenne. Bár tényleg egyértelmű lenne!

A kapualjig terelgetett, ahol még egy utolsó csókot adott nekem, és megígérte, mielőtt felszállnak és akkor is, amikor leszállnak, jelentkezni fog.

Az utcán alig bírtam egyenesen járni, jobban megrészegültem a boldogságtól, mint valaha bármilyen alkoholtól.

Újra és újra visszajátszottam fejben a csókunkat, lelki szemeim előtt egészen filmesen láttam már: romantikus zene, teljes sötétség, csak felülről süt ránk valamiféle fény, arany csillámpor vesz minket körbe, miközben édesebbnél édesebb csókokat váltunk.

Még mindig nem tudtam biztosan, Dávid miről és hogyan akar dönteni a hét folyamán, de reméltem, hogy ez kicsit befolyásolni fogja őt valamilyen irányba.

Már most alig vártam, hogy visszatérjen, és már előre láttam: ez lesz életem leghosszabb hete.