59. fejezet

Hozzám tartozol

Elég izgalmasan indult a péntek – valahogy csütörtök este nem voltam tudatában annak, hogyha elalszom Dávid ölelésében, akkor ott is fogok felébredni: a kanapén, alaposan elgémberedett tagokkal.

Nyöszörögtem, amikor megmozdítottam a fejem. Jólesett Dávid mellén ébredni, de azonnal fájdalom nyilallt a nyakamba és az oldalamba. A szenvedésemre Dávid is felébredt, és rögtön az óráját kereste.

– Amadé, késő van! – jajdult fel.

– Az mit jelent? – ásítottam, és masszírozni kezdtem a vállam.

– Azt, hogy háromnegyed hét van, és egyikünk sem zuhanyozott le tegnap este!

– Ú, akkor most közösen fogunk zuhizni?

Majdnem a számra csaptam, amikor rájöttem, mi csúszott ki rajta. De Dávid talán meg sem hallotta, mit mondtam, olyan gyorsan pattant fel.

– Két perc alatt lezuhanyzok, addig... addig ébredj fel!

– Már ébren vagyok! – kiabáltam neki duzzogva, de már nem is hallott.

Napközben végig azon rugóztam, hányféleképpen lehetett volna romantikusabbá tenni a tegnap estét és a ma reggelt – volt legalább tíz pillanat, ahol beteljesíthettem volna szívem és testem vágyait, de nem tettem, mert én, az önzetlen szent, Dávidra hagytam a döntés lehetőségét. Ő pedig nem csinált semmit. Csak bámult.

Miközben rajzórán színes spirálokat rajzoltam a füzetem borítójára, elhatároztam, hogy ha szeptember végéig Dávid nem csókol meg, én fogok lépni. Azért állapodtam meg a szeptember végében, mert szeretem Petőfit és a versét.

– Amadé! – bökdösött meg harminc perc alatt nyolcadjára Dávid. – Nem találok jó pillangókat Pinteresten. Szóval, mit rajzoljak a borítómra?

– Rajzolj le engem – tanácsoltam neki. Kezdtem türelmetlenné válni a döntésképtelenségétől. Leginkább azért, mert most láttam, milyen, amikor Dávid döntésképtelen: tegnap este nem így nézett ki, mintha nem is kellett volna döntenie arról, megcsókol-e vagy sem.

De komolyan, Dávid, tudod te, mi jár a fejedben? Most akkor tisztában vagy az érzéseiddel, vagy sem? Adj már valamilyen egyértelmű jelet!

– Nem tudnálak lerajzolni – sóhajtotta Dávid. – Túl szép vagy az én pálcikaembereimhez.

Rámeredtem, de megint nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél vagy sem.

Egy gonosz hangocska dalolt a fülemben: Amadé, nem te mondtad, hogy az az izgalmas, amikor nem vagy biztos abban, mit érez a másik?

Nem értettem, miért mondtam ilyeneket Dávidnak. Ez nem izgalom. Ez kínszenvedés.

– Akkor rajzolj kiscicákat.

– Jó – egyezett bele végül. – Segítesz keresni képet?

– Persze – sóhajtottam. A keresőben találtunk egy rajzfilm-figura macskát, és Dávid szája sarkán kidugott nyelvvel kezdte másolni. Figyeltem, ahogy görcsösen radíroz, ha kicsit rossz helyre csúszott egy vonal, ahogy oldalra biccentette a fejét, amikor nem tudta eldönteni, jó lett-e a cica füle vagy sem.

Muszáj volt lefotóznom, hiába idegeskedtem miatta még az előbb. Nem vette észre, hogy fényképezek, de olyan jól sikerült, hogy később biztos megmutatom majd neki.

Rajz után sajnos nem tudtam ezt megtenni, mert akkor meg Dávid lett ideges.

– A tanár úr azt mondta, rajzoljam újra a macskákat! – dühöngött az ebédszünetben, és véletlenül kikatapultált egy krumplit a táljából.

– Sajnálom – simogattam meg a hátát. – Miért?

– Mert szerinte gagyik a rajzfilm-macskák. Úgyhogy keresett nekem egy élő macskát, amit fogalmam sincs, hogyan fogok lerajzolni, legalább öt órámba fog telni, ha nem többe...

– Majd állítok össze hozzá lejátszási listát, oké? – próbáltam vigasztalni. – Hallgatunk egy kis Britney-t, jó?

– Miért pont Britney-t?

– Miért ne?

Dávid a vállamnak döntötte a fejét, és bosszúsan fújtatott.

– Utálom, hogy semmi nem jön össze!

Jaj, édesem!

– Képzeld, Vil és Adrián elhívott kocsmázni ma estére. Van kedved jönni? – vetettem fel. Angolon inkább erről tanácskoztunk, mintsem az igeidőkről.

– Nem akarok zavarni az angoltriótokba – hárított Dávid, de éreztem, hogy nem őszinte.

– Nem zavarsz. És én szeretném, ha jönnél.

– Tényleg? – nézett fel Dávid kétkedőn, félősen. Lehajoltam hozzá, ami talán túl bensőséges volt egy iskola folyosójának kellős közepén.

– Hát persze. – Homlokon pusziltam, nem érdekelt, hogy butaság-e vagy sem.

Akartam őt, és tudtam, hogy ő is akar engem, vagy legalábbis akarni fog. Csak el kell érnem, hogy erre rájöjjön, most már tényleg.

Szeptember vége.

Hirtelen jutott eszembe, hogy a szeptember vége nekünk hamarabb jön el – Dávid egy hét múlva szombaton éjszaka utazik el az apjával Párizsba.

Mondani akartam valamit, bármit, megérinteni, még egyszer megpuszilni, de végül nem tudtam csinálni semmit, mert levetődött mellém Lujza, az asztalra pedig Tekla pattant fel.

– Na mizuuu! – borzolta meg a hajam a lány. Rövid fürtjei az égnek álltak, a spagettipánt lecsúszott a válláról. Láttam, hogy ezen megakad Dávid pillantása is, és azt is láttam, hogy Lujza mindent végignézett: ahogy egymást átkarolva nézzük Tekla meztelen vállát.

– Kinek van latinházija? – érdeklődött derűsen Tekla, mint aki ebből semmit nem vett észre.

– Amadénak biztos van – mosolygott Lujza. Kényszeredetten visszamosolyogtam rá, és bólintottam.

Rám tört az álmosság, ásítozni kezdtem – bűntudatom volt, amiért nem tudtam rendesen odafigyelni a lányokra, de muszáj volt elpihennem Dávid vállán, amíg a többiek a latin tanárt cikizték.

Lujzára hunyorogtam, de közben arra gondoltam: ha ma este Dáviddal tényleg elmegyünk kocsmázni, számos alkalmam nyílhat arra, hogy előrelépést hozzak a kapcsolatunkban.

Csak egy a fontos: nem szabad innom.

/*/

A fehér szoba mintha felerősítette volna a gondolatok visszhangját – Petra hiába próbált a matekházira koncentrálni, az igazgatónál elkapott mondatokat hallotta újra meg újra meg újra.

Nem tudni, ki az... drog...a takarító kutyája... tanár vagy diák?... Liliom talán nem éli túl...Nem tudhatja meg senki...

Petra leejtette a tollát, amikor megcsörrent a telefonja. Visszazökkent a valóságba, a tenyerébe rántotta a jojóját és fogadta Emma videóhívását. Régen látta utoljára, de a lány nem sokat változott: göndör haja a vállára omlott, látványosan festékfoltosak voltak a tincsei és az arca is. Viszont fekete karikák húzódtak a szeme alatt, mintha nem aludna mostanában rendesen.

– Helló, Petra! – köszönt, és előrehajolt a kamerába. – Nahát, ez a berzsenyis orvosi? Utoljára akkor voltam itt, amikor eltörtem a karom! Képzeld, a jobb karomat, és amíg gipszben volt, megtanultam bal kézzel is rajzolni, ami rengeteget segített, hogy...

– Miért hívtál? – szakította félbe Petra. Emma sértetten beszívta az ajkát, mielőtt válaszolt volna.

– Hát... Tori miatt.

– Igen, ezt gondoltam – sóhajtott Petra. – Bővebben?

Emma göndör tincset csippentett az ujjai közé, és azt húzkodta.

– Mi van vele?

– Nem tudom. Nem nagyon beszél róla.

Némi bűntudat támadt Petrában, amiért ilyen közömbösen beszél Emmával egy fontos témáról, de az agyát annyira az igazgatóiban meghallott foszlányok foglalták le, hogy nem igazán sikerült jó beszédpartnerré válnia.

De Emma egyértelműen pocsékul érezte magát. Tehát az igazgatónak, Liliomnak és a drogoknak várnia kellett – Petra szeretett volna jó barát lenni, még ha ehhez rengeteg energiát is kellett felhasználnia.

– Azt hiszem, elszúrtam. Elszúrtam az egészet Torival.

– Jaj, ne kezdd ezt! – nyögött Petra. – Már megbeszéltük párszor.

– Nem lett volna szabad otthagynom őt. Nem így.

– Hát azt valóban csinálhattad volna másképp – ismerte el Petra. – Nem viselte túl jól, hogy pár hét alatt fordult fel az egész élete.

– Ha előbb elmondtam volna neki, nem engedett volna elmenni – sóhajtotta Emma. Összeszorította a szemét, az arca grimaszba torzult. Látszott, hogy fizikai fájdalmat okoz neki az, hogy ezt bevallotta, holott Petra úgy gondolta, ezt régóta tudják mindannyian.

– Vagy veled akart volna menni.

– De ő Budapesten él, ott dolgozik, ott tudja megalapozni a jövőjét. Nekem viszont kell ez a képzés, hogy én is elkezdhessem otthon építeni a karrierem – magyarázta Emma, mintha kicsit magát is győzködte volna.

Pedig Petra szerint igaza volt.

– Én nagyon tisztellek azért, amit tettél – mondta teljesen őszintén. – Két külön ember vagytok, még ha együtt éltek is. Minden jogod megvan ahhoz, hogy néha a saját érdekeidet helyezd az előtérbe. Évekig Torit támogattad, Emma, mindenben. Az, hogy ő egy döntésedet hisztis kisgyerekként kezeli, nem a te hibád.

– Ez erős volt – jegyezte meg Emma. Jellemző, hogy még most is Torit védi.

– De hát tényleg nem túl felnőttes.

– Évekkel idősebb nálad.

– Akkor sem viselkedik éretten.

Emma nagyot rántott a haján, Petra csak látta a mozdulatot, de így is szinte érezte a fájdalmat. Megint kezdtek elterelődni a gondolatai.

– Megmondtam neki, hogy menjen pszichológushoz – mondta végül.

– De nem ment el, igaz?

– Persze, hogy nem. Azt hiszi, attól, hogy Taylor Swiftet hallgat és iszik, minden jobb lesz.

– Megint iszik? – Emma a tenyerébe temette az arcát.

– Nem hiszem, hogy a szokásosnál többet inna – vont vállat Petra. Liliom... drog... kuka... igen! Határozottan volt szó kukáról is.

– Petra...

– Igen?

– Tori... ugye nem drogozik?

– Drog? – kapta fel a fejét Petra. Emma arca kipirosodott.

– A kelleténél jobban felcsillant most a szemed.

Petra elszégyellte magát.

Most barátidő van, nem munkaidő!

– Nem tudok róla, hogy Tori drogozna. Füvezik, de nem hinném, hogy ennél mélyebbre süllyed. Csak hisztizik, de talán ennyire nem csúszik szét. Meg aztán, most talált egy új szórakozást.

– Amadét az edzésről, mi? – fintorgott Emma. – Csodás. Örökbe akarja fogadni.

– Minek?

– Idézem: azért, hogy legyen egy macskánk.

Petra összevonta a szemöldökét, és meglendítette a jojót, hogy arra figyeljen, és ne a takarító kutyájára.

– Amadé lenne a macskátok?

– Tori kicsit sem volt józan, amikor ezt mondta. – Emma szoros kontyba fogta rakoncátlan fürtjeit, a mozdulataiból áradt az idegesség. – Voltál a lakásunkon azóta, hogy eljöttem?

– Nem – rázta a fejét Petra.

– Menj át valamikor, kérlek! Nagyon aggódom, milyen állapotban van. És hogy mik vannak a szekrényben meg a hűtőben.

– Talán tényleg jól jártatok volna egy kisállattal – tűnődött Petra. – Az lekötné Torit, és talán jobban vezetné a háztartást.

Emma bágyadtan nézett.

– Kezdem én is bánni, hogy nem egyeztem bele egy kutyusba.

– Mikor jössz haza?

– Legkorábban decemberben fogok tudni menni. Elég drága a repülőjegy.

– Ne aggódj, Tori kibírja – ingatta a fejét Petra. – Ne hagyd, hogy befolyásolja az ottani életedet, rendben? Ne stresszelj Tori miatt.

Miután lerakták a telefont, Petra elmélázott azon, mennyire fura élete lehet a művészeknek. Örült, hogy nem tartozott közéjük.

Lapozott a füzetében, és felírta a kulcsszavakat. Aztán összekötögette a pontokat, majd a vonalakat átrajzolta pirossal. Arra gondolt, hogy egy parafatáblára kéne kiírogatnia az eddigieket, mintha ő lenne Sherlock Holmes és a fala előtt állna.

Nem szeretett kifejezetten olvasni, de a Holmes történeteket mindig kedvelte. Ahogy a többi detektív-sztorit is. Olvasni, nézni, hallgatni. Kiskorában mindig nyomozó akart lenni.

A hajába túrt. Ideges lett, mert ismerős érzés töltötte el a mellkasát. Az az érzés, hogy „tudom, mit akarok kezdeni az életemmel".

Ez nem volt túl jó, hogy újból rátalált a felismerés. Már féléve nem volt erre példa – aminek rendesen örült is. Már féléve elhatározta (azt hitte, végre véglegesen), hogy mivel akar foglalkozni. És most megint elbizonytalanodott magában.

Vett egy nagy levegőt, erőszakkal akarta kisöpörni a gondolatokat a fejéből.

De tudta, hogy már késő – a gondolat magja már bevette magát az agyába.

/*/

Dávid egyszerre volt ideges és egyszerre örült Amadé meghívásának – tanórák után megbeszélték mikor és hol találkoznak, aztán elváltak, így Dávid magára maradt a gondolataival.

Az eredeti terv az volt, hogy lefekszik aludni, hogy este éber maradhasson, de folyamatosan zakatolt az agya, így inkább elővette a rajzfüzetét, hogy megcsinálja a háziját.

Az a macskás kép, amit a tanár úr választott neki meglepően nehéznek bizonyult, főleg úgy, hogy Dávid sosem tartotta magát kifejezett rajztehetségnek. Amikor magántanuló volt, nem voltak rajzórái, a különböző iskolákban pedig nem tanultak semmit, lényegében csak firkálgatniuk kellett. Sajnálta, mert mindig szívesen rajzolt volna valami szépet, ami hasonlít az elképzeléseihez.

Hálás volt, amiért másról kezdett gondolkodni, de egy idő után felhúzta magát a tehetségtelenségén – egyszerűen nem tudta jó mozdulatban elkapni a cica mancsát. Fújtatva vonult le a nappaliba, hogy nassoljon valamit. Lent találta az anyját, aki épp most ért haza.

– Kicsikém! – üdvözölte Dávidot, és a karjába zárta, mintha hetek óta nem látta volna. – Sajnos a szemész legkorábban októberben tud fogadni. Jobban érzed magad azóta?

Bár nem indokolta a helyzet, Dávid mégis elpirult.

– Hát, igen, azt hiszem, jobban – makogta, és beletúrt a hajába. – Aludhatok ma Vilnél, anyu?

– Amadénál? – kérdezett vissza Mariann, és egy tubusból vagy három adagnyi kézfertőtlenítőt nyomott a tenyerébe. Szörnyű szaga volt.

– Nem. Vilnél, Gödöllő közelében, egy farmon – javította ki Dávid, bár lehet, hogy az imént tényleg Amadét mondott. Nem lenne meglepő, amennyire sokat járt a fejében a délután során.

– És hogy jutsz ki oda? – vonta össze a szemöldökét Mariann. Remek, most kezd el aggodalmas szülőt játszani?

– Hát, gondolom busszal – vonogatta a vállát Dávid. Gyanúja szerint majd tökrészegen elérik az utolsó éjszakai buszt, amivel kizötyögnek a tanyára.

– Most, délután?

– Hát, előbb kocsmázunk a városban – vallotta be Dávid. – De nem lesz semmi baj, anyu. Tizenhét vagyok, megoldok én bármit.

– Persze, picim, tudom. Lesz valaki a társaságban, aki nem iszik?

– Aha, Adrián. Egy d-s srác, jó fej. – Fogalma sem volt, Adrián iszik-e, mindenesetre most a cél az volt, hogy lenyugtassa az anyját.

– Ja, jó, persze, akkor menj csak – bólintott Mariann, de láthatóan már más probléma járt a fejében. Dávid azért nyomott egy puszit az arcára, amit a nő mosollyal fogadott. – Majd mesélj, milyen volt Amadénál aludni!

Dávid feltrappolt a lépcsőn.

– Vilnél! – kiabált vissza.

/*/

17:05

A „durva este" elnevezést Adrián adta a kis csoportnak, amivel újfent megcsillogtatta remekül rejtegetett, de amúgy zseniális humorát.

Igazából Vil nem tervezett kifejezetten durva estét, csak egy szuper kis baráti összejövetelt, ahol négy jó fej srác elmegy közösen szórakozni. Délután mindenki hazament pihenni és felkészülni, de mivel Vil kint lakott a világ végén, Adrián áthívta magához. Tetszett Vilnek a kis panellakás, és azonnal összebarátkozott Adrián kiskutyájával.

– Dolly nagyon bír téged – mosolygott Adrián kávéfőzés közben. Nagyon jól tudott kávét főzni. Bár Vil nem szerette kifejezetten ezt az italt, Adrián valahogy olyan tökéletesen keverte el az ízeket, hogy még ő is élvezettel kortyolta.

– Én is bírom Dollykát – gügyögte, és lerogyott egy kanapéra, a kiskutyával a kezében. Innen pont rálátott a könyvespolcra. – Nahát, te könyvmoly vagy?

– Á, az túlzás. Inkább csak filozófiát olvasok – vonogatta a vállát Adrián, és egy falon függő oklevélre mutatott. – Apa filozófiát tanít egyetemen.

– Kár, hogy gimiben nincs filozófia – tűnődött Vil. – Elvileg latinon mi foglalkozunk majd vele, bár ahogy Lédus tanít, én biztos nem leszek ébren azon az órán.

– Én szívesen tanulnék latint – jegyezte meg Adrián, és leült ő is a kanapéra. Egy ideig hallgatott, aztán sóhajtott egy nagyot. – A ti osztályotok sokkal jobb, mint a miénk.

– Hogy érted?

– Hát, nem sok mindenkivel találom meg a közös hangot – fintorgott Adrián.

– Még csak pár hete járunk suliban, ne add fel! – mondta Vil gügyörészve, mert közben Dolly úgy nyalogatta a tenyerét, hogy muszáj volt hozzá beszélnie, miközben Adriánhoz intézte szavait. – Egyébként, ha az osztályod nem is a legjobb, mi itt leszünk! Nézd csak, ma is tök jól fogunk szórakozni!

Adrián nem válaszolt, maga elé meredt.

– Mi az? Kérsz egy kis Dollyt? – kérdezgette Vil.

– Nem, semmi baj. Vagyis... – Adrián hezitált, de végül egy sóhajtással kimondta: – Azt hiszem, Dávid utál.

Ennek hallatán Vil elnevette magát.

– Dávid nem utál.

– Pedig néha olyan érzésem van, mintha meg akarna ölni.

– Dávidnak az nem tetszik, hogy mennyire jóban lettél Amadéval. Fél, hogy elszereted tőle – magyarázta Vil. – Rám is féltékeny volt sokáig, de aztán megbeszéltük a dolgot. Amadé az őrülten-halálosan legjobb barátja meg lelkitársa meg mit tudom én, micsodája.

– Áh – bólintott értetlenkedve Adrián. – Amíg nem akar kiszorítani a társaságból, addig én, azt hiszem, kedvelem.

– Szerintem ő is kedvel – biztosította Vil. – Csak magában bizonytalan néha.

– Annyira nem nézném ki belőle! A suliban tök laza, mindenkivel jóban van, focizik...

– Ne dőlj be, Dávid a legédesebb srác a világon. Én imádom. És biztos te is imádni fogod, ha kicsit jobban megismeritek egymást – nyugtatta Vil. Kicsit magát is nyugtatta ezzel: nagyon szerette volna, hogy a négyesük jól működjön, ha már a kis triója Zétiékkel rögtön a kezdet kezdetén kicsit zátonyra futott.

– Jó lesz ez a ma este – szögezte le.

Adrián halványkéken mosolygott, a reménykedés és reménytelenség egyszerre látszott az arcán.

Vil nem volt hajlandó negatívan gondolni az estére.

Jó lesz, és kész.

/*/

19:39

Elég rosszul indult a program, tekintve, hogy Amadé képtelen volt odaérni időben a megbeszélt helyre – jobban mondva, képtelen volt felébredni.

Amikor Vil felhívta, Amadé gyanúsan még az ágyában feküdt.

– Nem hiszem el – zsörtölődött, és idegesen dobolt az asztalukon.

– De nem is lepődsz meg – jegyezte meg Dávid. Valami sakkos játékkal játszott a telefonján, ami, mint kiderült, Adrián mobilján is megvolt, így ültek egymás mellett, és online csatároztak.

– Reméltem, hogy nem felejt el – dünnyögte Vil. A fejük felett függő lugasra emelte a tekintetét, és belélegezte a füst és alkohol szagát. Nagyot kortyolt a söréből.

– Biztos nem felejtett el minket – védte Adrián. Vil látta, ahogy Dávid szeme megvillan.

– Amadé nagyon nem aludt jól az este – mondta furcsa hangszínen, amitől Adrián összehúzta magát.

Vil a száját rágta. Nagyon remélte, hogy a sakkozás összehozza a két srácot. Már két sörrel koccintottak, mire érkezett a hívás Amadétól, hogy nem találja a helyet.

– Csak azért is jó esténk lesz! – csapott az asztalra Vil, miközben feltápászkodott. – Kérjetek ki nyolc rövidet, hogy mindenkinek extrajókedve legyen.

– Nyolcat? – hallotta Adrián dünnyögését, és azt is, hogy Dávid kedvesen megnyugtatja, hogy nem kell innia, ha nem akar.

Vil bosszús lett attól, hogy a tervei talán kisiklanak az estét illetően, de amikor a bűnbánó Amadé a nyakába ugrott, és agyon puszilgatta az arcát, kicsit feloldódott a feszültsége.

– Annyira... – Puszi. –...de annyira... – Puszi. –...de tényleg annyira...– Puszi. –...Sajnálom!

– Jól van, jól, Amadé, nyugi már! Olyan vagy, mint Dolly! – nevetett Vil. Amadéra lehetetlen volt sokáig haragudni.

– Dolly Parton? Szeretnéd, ha elénekelném neked a Jolene-t? Akkor megbocsátanál?

– Bébibogyócskám, nincs baj – mondta Vil nagyon kedvesen, mert nem akarta, hogy ez a kis bosszúság a szuper estéjük útjába álljon. Őszinte vidámsággal nevetett fel, amikor Amadé előhúzott a dzsekije alól egy üveget.

– Vodkakóla, talán ettől már tényleg megbocsátasz – vigyorgott Amadé.

– Abszolút – veregette hátba a srácot Vil, és a vállánál fogva a kocsma felé kormányozta. – De maradjon meg a dzsekid alatt, amíg el nem megyünk innen, különben kidobnak.

/*/

20:49

Adrián sejtette, hogy ez lesz – Amadénak természetesen nem sikerült megtartania az üveget a dzsekije alatt. Rögtön legurította a két rövidet, ami szinte azonnal ki is ütötte... aztán hamarosan már Dáviddal bontogatták a kólát az asztal alatt.

Adriánt ez végtelenül lehangolta – az emberek mekkora butaságokat csinálnak részegen! Vil hiába szólt rájuk többször is, csak röhögcséltek. Mint az ötévesek.

Egyre sötétebbnek látta a jövőt. Mármint az estét. Hogy lehetne ennek jó vége?

De legalább Dávid már nem utálta annyira Adriánt.

Amint megérkezett Amadé, Dávid le sem bírta venni róla a szemét, és amikor Adrián mondott valamit Amadénak, ő birtoklón átkarolta.

Adrián el se tudta képzelni, hogy egy barátjával így viselkedjen. Vagy hogy egy barátja így viselkedjen vele.

Furcsa. Nagyon furcsa.

/*/

21:54

Vil rengeteg képet és videót készített, valahogy a fények nagyon szépen kiemelték a fiúk arcát, mozdulatait és pillantásait. Szeretett volna összevágni az estéből egy kis videót, hogy megőrizhessék a szép emléket.

Már ha szép emlék lesz.

Egy ideig nem is volt olyan rossz a dolog, felváltva koccintottak és beszélgettek, de aztán megtörtént a baj.

– Egy pillanat, csak elmegyek mosdóba – jelentette be Dávid, és nekiállt kihámozni magát Amadé öleléséből. A két srác úgy tapadt össze, mint ha ragasztóval kenték volna be őket.

– Elkísérjelek? – kérdezte Amadé, széles vigyorral az arcán. Úgy nézett Dávidra, mint korábban a vodkakólájára.

– Megoldom egyedül is – nevetett Dávid, és homlokon puszilta Amadét.

Vil és Adrián összenéztek, majd egyszerre sóhajtottak.

Amadé és Dávid meg persze mindebből semmit nem vettek észre. Még sutyorogtak egy sort, mielőtt Dávid tényleg felállt volna és hármasban maradtak.

Arról is készült pár kép, hogy Amadé és Dávid ölelkezik, meg arról is, hogy Adrián maga elé bámul.

Vil letette a mobilját, szerette volna valamivel felvidítani a barátját, de Amadé lecsapta a kezéről a lehetőséget – pár másodpercig csak bámult Dávid után és sóhajtozva-nevetve rendezgette a haját, aztán észrevette Adrián kedvetlenségét és odaült mellé.

– Adriánom, kicsi drágám, mi bánt? – gügyögött, és átkarolta a fiút, hasonlóan ahhoz, ahogy korábban Dáviddal tette.

– Csak fáradt vagyok – mosolygott bágyadtan Adrián.

– Nem lehetsz fáradt, ma este szétcsapjuk magunkat – jelentette be Amadé, és megborzolta Adrián haját. Vil videóra vette az egészet. Nem akarta kihagyni a pillanatot, amikor Adrián végre mosolyog!

– Keveset aludtam – ingatta a fejét Adrián. Amadé vigyorogva csipkedte az arcát, aztán eszébe jutott az évszázad ötlete:

– Hát, nálam van kóla! – kurjantotta, és ismét elővette az üveget, amiből korábban csak titokban kortyolgattak Dáviddal.

Sajnos egy felszolgáló épp a szomszédos asztalt törölgette, és végignézte, amint Amadé nagyot kortyol a saját italából. Látszott a nő arcán a feszültség, és odament az asztalukhoz, hogy leteremtse Amadét – és hogy elküldje őket a fenébe.

Vil a világért nem tette volna le a kamerát.

/*/

22:06

Legalább meleg volt az este, Adrián ezt határozott pozitívumként élte meg. Bár lehet, csak azért lett kissé jobbkedve, mert Amadé belediktált jó pár kortyot a vodkás kólájából.

Egy ház falának dőlt és tűnődve hallgatta, hogy Amadé és Vil vitatkoznak: azon szólalkoztak össze, ki szóljon Dávidnak arról, hogy indulniuk kéne.

– Én megyek, kicsikém – bökte mellkason Vil Amadét. – Téged látni sem akar ez a kocsma.

Amadé bosszúsan fújtatott, de végül kint maradt Adriánnal.

– Tudod, Adrián, én tökre nem akartam inni ma este – szólalt meg Amadé kissé lehangoltan. – Szerettem volna józan lenni. És szerettem volna, hogy ti is... vagy legalábbis, hogy Dávid józan maradjon. Csak elaludtam, aztán ti már ittatok, aztán én is, aztán becsavarodott ez az egész káosz...

– Ne bánkódj – érintette meg Adrián a fiú vállát. Nem szokta magától keresni a fizikai kontaktust; magát is meglepte most ezzel a mozdulattal.

– Már késő, depressziós vagyok. Ki fogok ugrani egy vonat elé. Nézd, már jön is egy! – siránkozott Amadé a semmi felé mutogatva, aztán Adrián vállára borult.

– Két perc múlva visszajön Dávid, és már nem leszel depressziós – suttogta Adrián. A depresszió emlegetésétől megint kezdett rosszkedvűvé válni, de mielőtt a szürkeségbe süppedhetett volna, érezte, hogy Amadé megpuszilja. Adrián egyáltalán nem szándékosan lökte el magától, csak megijedt, és hát sajnos ez volt az első reakciója.

Megbántottság suhant át Amadé arcán, ahogy hátratántorodott. és Adrián most már úgy érezte, nem is szürkeségbe, hanem koromfeketeségbe zuhan.

– Sa-sajnálom – dadogta, és esetlenül Amadé után nyúlt. – Én csak... nem számítottam rá.

– Semmi baj – mondta Amadé, és szipogott egyet, bár nem szomorúnak, csak döbbentnek tűnt. – Tudom, hogy ez nem mindenkinek fér bele.

– Nem, én csak... – Adrián nem tudta befejezni az ellenkezést, mert kipenderült az utcára Dávid, és ez elvonta róla Amadé figyelmét: pár lépésnyi nekifutás után Dávid nyakába ugrott, aki átölelte és megpuszilta és megemelte és forogni kezdtek, mint valami olcsó, nyálas, romantikus filmben.

Adrián nem érezte helyénvalónak, hogy romantikus filmekhez hasonlítja a barátait, de egyszerűen nem tudott nem arra gondolni, hogy már csak egy csók hiányzik a két fiú közül.

Megrázta a fejét. Túl sokat ivott.

/*/

22:16

Bár Vil elmondta, mit fogunk csinálni és hova fogunk menni, nem bírtam rá figyelni. Kicsit furcsa volt – mintha nem is négyen, hanem csak ketten lennénk ezen az éjszakai bolyongáson.

Nem tehettem róla, de egyszerűen minden gondolat eltűnt a fejemből: Dávid két ujjával az én két ujjamba kapaszkodott, és úgy követtük Vilt meg Adriánt. Kézen fogva mentünk az utcán. Mások előtt.

Rendben, részegek voltunk és alig láttunk valakit az éjszakai városban, de ez mit sem számított: mert ez jelentett valamit. Mégpedig azt, hogy Dávid szeret engem. Pont úgy, mint én őt.

Azt hiszem.

Mindenesetre sosem éreztem még magam ilyen boldognak.

/*/

22:23

Nehezebbnek bizonyult eljutni a karaoke-bárba, mint azt Vil gondolta. Adriánnal bosszúsan bújták a térkép alkalmazást, de vagy nyolcadjára derült ki, hogy rossz irányba mennek. Amadé és Dávid nem igazán váltak hasznukra, jobban lekötötte őket az, hogy csillagképeket keressenek az égen.

A csillagok persze nem látszottak, de ez mintha őket nem is érdekelte volna, csak álltak egymást ölelve, és fel sem tűnt nekik, hogy Vilék mennyire próbálják egyben tartani az estét.

Vil vett egy mély levegőt, hogy kifújja az ingerültségét.

Akkor is jó lesz az este!

/*/

22:26

Dávid lényegében csak a Göncöl-szekeret ismerte, és azt se látta jelenleg, de azért izgatottan mutogatott a sötétlő égre. Átkarolta Amadé hasát, magához húzta, az állát a fiú vállán pihentette, míg Amadé nyugodtan, ellazulva dőlt Dávid mellkasának, és érdeklődőn figyelt.

– És az ott Héra – magyarázott valami butaságot Dávid, amit Amadé még tíz perc után is békésen hallgatott. – Szóval épp ott szidja meg a fiát, Apollónt, mert ellopta azokat az ökröket ott, látod?

– Hihetetlen, hogy te még a semmiről is ilyen csodásan tudsz mesélni! – sóhajtott Amadé, és elnevette magát. Dávid leengedte a kezét, és a másik karját is Amadé köré fonta, aki részegen kuncogott. Valószínűleg egyáltalán nem volt tudatában annak, miket mondott, de ez most nem számított, Dávidot nem érdekelte.

Mert persze, Amadé mondhatta ezt barátságból is, mert hát megpuszilta Vilt is, és megérintette Adrián térdét, de mégis... mégis...

/*/

23:12

Végre megérkeztek a karaoke-bárba! Amíg Amadé és Adrián elmentek mosdóba, Vil tudott váltani pár szót Dáviddal.

– Igazán lehetnél kedvesebb Adriánnal – jegyezte meg, miközben elrendezték a táskáikat az ülések mellett. Zöld műbőrrel vonták be a padokat, fényfüzérek lógtak a plafonról, középen egy diszkógomb fénylett, és a zene (jobban mondva az egyik vendég éneklése) olyan hangosan szólt, hogy Dávid akár úgy is tehetett volna, mintha nem hallotta volna Vilt. De szerencsére figyelt rá:

– Igyekszem – mondta összevont szemöldökkel, és maga elé húzta az itallapot.

– Igen, azt látom, de Adrián nagyon érzékeny – erősködött Vil. Persze tudta, hogy Adrián nem igazán haragszik Dávidra, de örült volna, ha a srác magától rájön arra, hogy mi az igazi probléma: hogy a négyes találkozó egyáltalán nem négyes találkozóként működik.

– Jaj, szegényem – pislogott Dávid. – Hát, akkor veszek neki egy ajándékpiát – döntött, és feltápászkodott. – Meg neked is. Mindjárt jövök!

– De...

Dávid viszont már nem hallotta, elsiklott az asztaluk mellől a pult felé. Vil megdörgölte az arcát, és csak remélni merte, hogy tényleg jó lesz végül ez az este – azért még elég sok hátra volt belőle, nyugodtan reménykedhetett.

Amadé és Adrián nevetgélve érkezett meg, ami kicsit megnyugtatta.

De aztán persze Amadé rögtön keresni kezdte Dávidot a tekintetével, és amikor kiszúrta a pult előtt álló sorban, azonnal odavetett egy félmondatot Viléknek arról, hogy segít Dávidnak, és máris lelépett.

Adrián csak pislogott.

– Klassz a gyertyatartó-élet, mi? – kérdezte tőle Vil keserűen, és beljebb csúszott a padon.

– Jó látni, hogy mások boldogok – mondta olyan hangon Adrián, mintha most halt volna meg a háziállata.

– Ja – bólintott Vil, és fújtatva hátra döntötte a fejét. – Próbáltam utalgatni Dávidnak, hogy esetleg foglalkozhatnának velünk is, de szerintem ezt elengedhetjük. Lehet el kéne mennem rendezvényszervezőnek, úgy látszik, csodajó randit szerveztem le nekik.

A pult felé nézett, ahol Amadé és Dávid előtt már ott sorakoztak a vérpiros röviditalok, de ők még mindig egymással beszéltek – sőt, nem is csak beszéltek, szinte szégyentelenül tapogatták a másik vállát, karját, derekát, csípőjét.

Vilnek üvölteni lett volna kedve.

/*/

23:20

Imádtam, ahogy Dávid a csípőmre teszi a kezét, miközben Madonnáról és a Borderline című daláról fejti ki a véleményét. Egy szavát nem fogtam fel, csak arra tudtam koncentrálni, hogy megérint és hogy hogyan érint meg.

Amikor én is a csípőcsontjára tettem a kezem, Dávidnak felgyorsult a beszéde, csak úgy pattogtak a szavai, és közelebb és közelebb hajolt... Mielőtt egymásba gabalyodhattunk volna a pultnál (határozottan úgy éreztem, nem vagyok teljesen ura a testemnek), megjegyeztem, hogy vissza kéne térnünk a srácainkhoz, szegények olyan savanyú képpel néztek minket az asztalnál...

Láttam Dávidon, hogy mikor vette észre a fiúk arckifejezését, és azt is, hogy ez mit indított el benne: tudtam, hogy kicsit vissza fog húzódni, és ezt, végül is, helyes döntésnek tartottam.

Nem Vil és Adrián előtt kellene elnyernem Dávid szívét és ráébresztenem, hogy nincs semmi baj a vonzalmával és hogy ne aggódjon, mert összetartozunk és közösen majd megoldunk mindent...

Nos igen, ennek a nagy ébresztésnek és szerelmi beteljesülésnek most tényleg nem volt itt helye – a barátainkkal, egy karaoke-bárban, igencsak ittas állapotban.

/*/

23:25

Átmenet nélkül vált minden jóvá: Amadé és Dávid visszatért az italokkal, és bár egymás mellé ültek le, nem tapadtak a másikhoz, hanem előrehajoltak, hogy tisztán hallják, mit mondanak Vilék a másik oldalon.

Vilben szétáradt a nyugalom: minden hibás lépésük ellenére most Amadé és Dávid próbálkoztak. Csodálatos! Imádta őket. És még jobban imádta őket, amikor látta, hogy már Adrián is őszintébben mosolyog és vidámabban nevet a vicceken.

Beszélgettek, nevettek, egyszerűen csak jól érezték magukat együtt – és erre ez a karaoke-bár nagyszerű helyszín volt. Nézték, ahogy a náluk jóval részegebb fiatalok üvöltve énekelnek egy mikrofonba, és izgatottan várták a dalokat, amiket a vetítőn előre kiírtak.

– Ohó, micsoda Taylor-sorozat – vigyorgott Amadé. – Imádom ezeket a számokat, kettőt konkrétan kívülről tudok. Ami azért nagyon vicces, mert nem beszélek angolul.

– Mióta vagy te Swift-rajongó? – csodálkozott Adrián, egy fém poháralátéttel játszott.

– Felsőben bele voltam zúgva egy lányba, aki Szent Johanna Gimit olvasott és Taylor Swiftet hallgatott. Nem lévén más választásom, muszáj volt beleásnom magam a mániáiba, hogy elnyerjem a szívét.

– Olvastad a Szent Johanna Gimit?

– Elnyerted a szívét?

Adrián és Dávid kérdése egyszerre hangzott el, amin Vil jót derült.

– Nem és nem – válaszolt Amadé nevetve. – A sorozatról összefoglalókat olvastam a neten, a lány szíve pedig... hát, a közelébe se jutottam. De őszintén, egyiket sem bánom.

Szemérmes mosolyt villantott Dávidra, aki úgy tűnt, megnyugodott ennek hallatán.

Hirtelen ujjongás tört elő Amadéból, amikor Dávid válla fölött a kivetítőre nézett:

– Ó, na nézzétek, kellett nekem emlegetni a Szent Johanna Gimit! Valaki a You belong with me-t választotta! Remélem, jól énekli majd a csaj.

– És ha fiú akarja énekelni? – vonta fel a szemöldökét Dávid. Amadé leutánozta az arckifejezését, és egy pillanatra mintha megint kizárták volna a külvilágot, de aztán Dávid ránevetett Vilre: – Mi van, ha Vil akarja énekelni?

– Persze, csak neked, csak most – horkantott Vil, és vigyorogva megcsapta barátja karját.

Nemsokára Amadé kiment a mosdóba (Dávid csak húszmásodpercenként lesett a vécéajtók felé, a maradék időt Vilékre szánta), és pont, amikor visszatért, akkor kezdték el keresni a You belong with me énekesét. A zenéket keverő fickó a sötét napszemüvegével már majdnem lemondott az utolsó Taylor-számról, de aztán szerencsére Amadé odament hozzá. A fiúk elhallgattak, és figyelték a barátjukat, mire készül. Nem hallották Amadé és a férfi párbeszédét, mindenesetre Amadé végül megszerezte a mikrofont, és besasszézott az énektér közepére.

– Hát ez meg mit csinál? – röhögött Vil, és az asztalra könyökölre bámult.

– Szerintem ezt vedd fel videóra – javasolta Adrián, és Vil kezébe nyomta a telefonját. Dávid szájára tapasztott kézzel, láthatóan visszatartott nevetéssel bámult Amadéra, aki a torkát köszörülgette, és amint felcsendültek az első hangok, az asztaluk felé fordult.

Vil úgy helyezkedett, hogy ne csak Amadé, de Adrián és Dávid is látszódjon a videóban. Megtalálta a tökéletes szöget, és épp akkor Amadé elkezdett énekelni.

/*/

23:29

Adrián nem tudta eldönteni, hogy Amadé előadása borzalmas vagy zseniális. Nem volt jó hangja, de olyan átéléssel énekelt, hogy az ember nem is figyelt arra, mennyire hamis. Na meg táncolt, vagy legalábbis mutogatott. Az ujját telefonként tartotta a füléhez, a pólóját húzogatta, az összes „you"-nál előremutatott, az összes „me"-nél a mellkasát, a szívét csapkodta.

Lenyűgöző volt, hogy mi mindent megtett Amadé agyával az alkohol.

/*/

23:31

Vil figyelmét egyáltalán nem kerülte el az, hogy az összes „You belong with me" sor Dávidnak szólt – bár jobban belegondolva, Amadé minden egyes sort Dávidnak énekelt. Igaz, néha nem nézett rá, mert becsukta a szemét, olyannyira beleélte magát a dalszövegbe.

Nagyon figyelt rá, hogy egyenesen tartsa a telefont, és közben Dávidra lesett, aki mosolyogva-vigyorogva-nevetve figyelte Amadé parádézását. Vil kizárt dolognak tartotta, hogy ne vegye észre az összes utalást és az összes szerelemrezgést, amit Amadé küldött felé.

/*/

23:32

Dávidnak fogalma sem volt arról, kire gondolhat Amadé éneklés közben – a lányra, akinek megtanulta a dalszöveget?

Az agya próbálta ráerőltetni a szívére a buta gondolatokat, de legbelül mélyen tudta, miről szól ez a dal: róla, Amadéról és Helgáról, a lányról, aki nem értette meg Dávidot, aki nem értette a humorát úgy, mint Amadé, aki folyton mérges volt valami miatt, amit a telefonon mondott.

De igazából a You belong with me legfőképpen arról szólt, hogy ő és Amadé mennyire, de mennyire egymáshoz tartoznak.

/*/

23:33

Minden erőfeszítést beletettem a produkcióba, és csak remélni mertem, hogy Dávid felfogja, miről énekelek. Hogy én vagyok az, akinek mellette a helye, én vagyok az, aki megnevetetti, amikor mindjárt kitör belőle a sírás, aki tudja, mi a kedvenc dala és akinek mesél az álmairól...

Az utolsó hangok után fújtatva meghajoltam, és akkor... akkor rádöbbentem: ha Dávid ezek után sem veszi észre, hogy mi ketten egyszerűen egymásnak teremtetettünk, akkor már soha, de soha nem fog rájönni.

/*/

23:34

Dávidnak komolyan vigyáznia kellett, hogy ne puszilgassa össze Amadét, amikor visszatért mellé. Így is az ölelésébe zárta, és alaposan megborzolta a haját, ujjbegyei újra meg újra végigszántottak a fiú arcbőrén és fülén.

Legszívesebben megkérdezte volna, hogy ugye legalább egyszer megnézte a magyar dalszöveget és hogy teljesen tudatában volt-e annak, mit énekel... de végül nem tette meg. Mert abból, ahogy Amadé ránézett, úgy érezte, mintha a fiú tényleg, teljesen tudatosan kiabálta volna neki azokat a szavakat.

És ez végtelenül boldoggá tette – ugyanakkor egy szúrásnyi rossz érzés is oldalba bökte, amivel most egyszerűen nem volt hajlandó foglalkozni. Majd foglalkozik az aggodalmakkal holnap. Most egyedül Amadé számít.

Meg persze Vil és Adrián.

/*/

23:35

Adrián elmélázva nézte a megint összebújó Amadét és Dávidot. Bár Amadé említette már neki, mennyire lelkitársaknak érzik magukat Dáviddal, mégis újra meg újra meglepte az a feltűnő ragaszkodás, ami kialakult kettőjük között.

Őszintén szólva csipetnyi irigységet is érzett irántuk. Bántotta a tudat, hogy őt talán soha senki nem fogja ennyire szeretni. Elszomorodva pislogott Vil felé, akinek az arcán most bosszúság, csalódottság helyett meghatottság fénylett, ahogy újra meg újra lefotózta az egymásra nevető Amadét és Dávidot.

/*/

23:48

– Nem megyünk csocsózni? – vetette fel Vil. Amadé jóízűen felkacagott, és Vil felé emelte az italát.

– Én szívesen megyek csocsózni veled, Viliem, bárhova!

– Hogy te mekkora Casanova vagy! – ingatta a fejét Vil, és átnyúlt az asztal fölött, hogy megborzolja Amadé amúgy is kócos buksiját.

– Nem, én popsztár vagyok – ellenkezett Amadé, és felpattant, megragadta Dávid és Adrián karját, húzta őket a csocsó felé, nehogy valaki befoglalja előttük az asztalt.

Elég unalmas játék volt, mert Adrián egyáltalán nem értett hozzá, Amadét jobban érdekelte, hogy Dávid ujjait nézze, amint a fogóra fonódnak, Vil pedig próbálta egyszerre védeni a kaput és gólokat lőni, ami nehezen ment, mivel Dávidban rögtön feléledt a versenyszellem és úgy pörgött, mintha cukorsokkot kapott volna.

Nem volt meglepő, hogy kezdő focistaként Dávid nyerte meg a meccset – Amadé először fel sem fogta, de amikor Dávid kiáltozni kezdte örömében, ő is felvidult, és Dávid nyakába ugrott. Megint eljátszották a romantikus „láb a levegőbe"-forgolódós ölelésüket, de ezúttal Vil nem ideges lett a látványtól, hanem elérzékenyült. Biztos közrejátszott ebben az a rengeteg alkohol, amit elfogyasztott, de tényleg, ezt most valahogy csak jó volt látni, Amadé dala után: hogy ez a két fiú ennyire szereti egymást.

/*/

0:39

– Az utolsó busz egy húszkor indul – jelentette be Vil, miután otthagyták a játékgépeket –, és még meg kell találnunk a megállót. Mindenki alaposan menjen el mosdóba, mert hosszú lesz az út!

Kicsit aggódott, mert mire nagy nehezen, végre-végre sikerült elindulniuk, már eléggé késésben voltak.

– Na aggódj, szivi, a busz is késni fog! – nyugtatta Dávid. Már megint fogta Amadé kezét, úgy sétáltak, mint egy szerelmespár, bár Vil gyanította, hogy még sem a szerelem, sem a pár nem igaz maradéktalanul.

Az órájára nézett, és idegesen a hajába túrt.

– Tényleg késni fog a busz. A buszok már csak ilyenek – állapította meg Adrián csöndesen. – Nyugodj meg, Vil.

Vil nem tudott megnyugodni. Őt az alkohol pörgette, nem tehetett róla, hogy Adrián meg lassú lett tőle, mint egy lajhár. Mint egy homályosan somolygó, aranyos kis lajhár. De lajhár!

Adrián lajhársága pár perc múlva abszolút bebizonyosodott: egy kihalt zebrán akartak átkelni, amikor egy villogó-süvítő mentőautó bukkant fel előttük. Ha Vil nem tartja fel a karját Adrián elé, a fiú biztos, hogy lelépett volna az útra.

– Te vak vagy? – förmedt rá Vil, amikor észhez tért. A pánik elborította az agyát, de Adrián továbbra is lehangoltan pillogott a mentő után.

– Olyan szomorú dolog ez.

– Mi?

Vil hátranézett a válla fölött, Amadé és Dávid elfoglaltak voltak: Dávid az öngyújtójával próbálta meggyújtani az Amadé szájából lógó cigit, közben pedig részegen vigyorogtak egymásra, az orruk hegye szinte összeért.

Fel sem tűnt nekik, hogy Adriánt majdnem elgázolták.

Bár ez láthatóan Adriánnak sem esett le.

– A mentő.

– Miért szomorú? Megmentenek valakit. – Vil feszülten belekarolt Adriánba, és húzni kezdte. – Srácok, gyertek már!

– Hát, talán nem sikerül megmenteniük. Ez stresszes. Én nem tudnám vállalni a felelősséget. Gondolj bele, Vilmos. Szól a telefon, menni kell, és odaérsz vagy nem érsz oda. Dönteni kell a pillanat törtrésze alatt. Ez...

– Adrián, szívem csücske, kérlek, ne kezdj el most ezen filozofálgatni – simogatta meg a fiú puha haját Vil. – Minden rendben lesz azzal, akiért a mentős ment. Mindenki rendben lesz, oké? Te is, én is, Amadé is, Dávid is és a világ is. Csak... menjünk már, légyszi!

– Jó – dünnyögte Adrián, de továbbra is a cipője orrát bámulta, és ha Vil nem vonszolta volna, valószínűleg sosem értek volna oda a buszmegállóba.

/*/

01:56

Mindennél jobban utálom a buszutakat.

A túl sok alkoholtól hányingerem lett, és egy idő után vécére is kellett mennem. És még éhes is voltam.

De legalább Dávid hagyta, hogy hozzábújjak, átkarolt, szinte dédelgetett. Néha a homlokomnak támasztotta a homlokát, néha csak az orrát érintette az arcomhoz, vagy az ujjaival meg-megszorította a derekamat.

Vil ötlete az volt, hogy játsszunk ismerkedősdit, és mindenkinek sorban kellett válaszolnia, mi a kedvenc filmje, ki a kedvenc énekese, ki a kedvenc írója, ésatöbbi. Egy idő után nem tudtam követni a játékot, csak bólogattam és nyöszörögtem, ha engem kérdeztek.

– Messze vagyunk még? – érdeklődött Dávid, és a fejemnek döntötte a fejét. Megsimogattam a térdét, amit egy sóhajtással nyugtázott. Vagyis, úgy gondoltam, hogy emiatt sóhajtott. De persze, lehet csak azért, mert Vil szerint még legalább húsz perc, mire a megállóba érünk.

– Hát én addig meghalok – tájékoztattam tompa hangon a többieket, és felhúztam a lábaimat. Sehogyse volt kényelmes ez a buszülés.

– Akkor kezdjünk el most hívni egy mentőt – vetette fel Adrián. Vil gyanakodva nézett rá.

– Ha most viccelsz, akkor jóval sötétebb humorod van, mint gondoltam.

– Aha – hagyta rá Adrián, és kibámult a busz ablakán. Nagyon szépen festett, ezüstszínűnek tűnt a haja és a szeme is. Mint egy melankóliatoronyba zárt herceg. Megérdemelne egy verset.

– Tökre bírlak, Adrián – mondtam neki, mire egy halovány mosolyt küldött felém.

– Én is bírlak – válaszolta.

– Az jó – vigyorodtam el. Mivel éreztem, hogy Dávid megfeszül, finoman megpaskoltam a mellkasát.

– Téged is nagyon bírlak – nyugtattam meg. Dávid nem válaszolt, csak kicsit mocorgott, aminek következtében az ajka legalább háromszor hozzáért a homlokomhoz. Nem tudtam eldönteni, hogy ezek vajon puszik, vagy csak véletlenek érintések voltak.

/*/

02:22

Amikor végre leszálltak a buszról, a fiúk döbbenten és szörnyülködve fogadták, hogy még hátra van egy kis séta a tanyáig.

– Én addig nem bírom ki vécé nélkül – jelentette ki Amadé, és a gazos útszél felé indult. – Nem lesznek itt vaddisznók, ugye?

– Legfeljebb kóbormacskák – válaszolt Vil. A homlokát masszírozva figyelte, ahogy Dávid és Adrián is követi Amadét.

– Ja, az nem zavar. Bocsánat, de én nem vagyok víztorony, mint te! – vitatkozott Amadé háttal állva.

– Ez közszeméremsértésnek minősül, srácok – figyelmeztette őket Vil, és megigazgatta a hátizsákját.

– Tényleg? – illetődött meg Dávid, aki pár méterrel arrébb vonult.

– Dehogy! – nyugtatta Amadé. – Itt nincsen köz, ráadásul a világ végén vagyunk, szóval valószínűleg szemérem sincs.

– Miért is szerveztem én ezt a programot? – sóhajtotta az ég felé Vil. Legalább a telihold mosolygott rá, ha már a fenti jóakarója nem.

Fél perc múlva kiderült, hogy a telihold inkább grimaszolt, mint mosolygott – Amadé odadöcögött Vilhez, és cuppanós puszit nyomott az arcára.

– Na, tessék, most még egyszer megsértettem a közszemérmet! – Újabb nyálas puszit adott neki, majd végigsimított Vil nyakán és vállán, míg el nem ért a keze a hátizsákig. – Most pedig kérnék tőled egy kis vizet.

Kirántott Vil táskájából egy palackot, és még mielőtt Vil láthatta volna, melyiket veszi elő, már meg is húzta az üveget.

– Az nem víz! – kiáltott fel Vil, de már elkésett. Amadé prüszkölve előregörnyedt, a földre köpött meg krákogni kezdett: dicséretes módon eljátszotta a hattyú halálát.

– Jól vagy? – veregette meg a fiú hátát Vil, de közben a szemét forgatta.

– Már lenyeltem! – kesergett fuldokolva. – Ez... ez marha erős volt! Mi...mi... mi a rohadt isten volt ebben a pálinkában?

– Nem tudom, a mamám csinálta! – védekezett Vil, és már-már felkészült arra, hogy Amadé hányni fog, de végül a fiú kiegyenesedett, és nagyot nyögve megmarkolta Vil vállát.

– Jól vagyok. Túléltem már ennél rosszabbat is – hörögte.

Dávid biztos hallotta Amadé szenvedését (egyébként lehetetlen lett volna nem hallani), mert már ott is volt mögöttük.

– Mi történt? – karolta át Amadét, a tekintetéből színtiszta pánik sütött. Komolyan, mintha félévnyi háborúzás után kapta volna vissza a párját... egészen megszűnt körülöttük a világ.

Vil úgy látta, hogy ideje visszarángatni őket a valóságba.

– Le van húzva a slicced – közölte Dáviddal, egy kicsit talán túl mogorván. Amadé nyaka szinte belereccsent, olyan gyorsasággal szegte le a fejét, de Dávid keze gyorsabb volt.

Vil türelmetlenül köszörülte a torkát.

– Indulhatunk végre?

– Nézd, Vil, ez a ti cicátok? – hallotta meg Adrián tompa hangját, aki egy macskát babusgatott a karjában.

Vil kezdte feladni. Legszívesebben sírva fakadt volna.

– Nagyon nagy szerencséd van, mert igen – túrt a hajába. – Ő itt Maja.

– Maja nem egy méhecske? – csodálkozott Adrián. Szőke fürtjei a levegőben billegtek, a bőrét kifakította a holdfény.

– Ez a Maja egy macska – fújta a szavakat Vil. Összegyűjtötte Amadét és Dávidot is, majd nekivágott az útnak. Dávid mellette haladt, ruganyos léptekkel; Amadé és Adrián kicsit lemaradtak, de így is hallani lehetett, amint a kismacskát piszkálják és szeretgetik.

/*/

02:29

Dávidot aggasztotta, hogy Amadé meghúzta Vil pálinkásüvegét, de úgy tűnt, dülöngélésen kívül nincs más gondja. Mellette akart menni, magához húzni, a derekát átölelni, de Vil gyilkos pillantásai miatt nem merte megtenni.

Ezért csak néha lesegetett hátra, hogy lássa, Amadé ugye még mindig csak Adrián macskáját simogatja és nem Adriánt.

Jó, na, az alkohol Dávid elméjét is megborította.

Amikor erre rájött, sóhajtott, és megacélozta az idegzetét, hogy vissza tudjon fordulni Vilhez, és minden figyelmét neki szentelhesse.

– Mit fogunk csinálni, ha odaérünk? – kíváncsiskodott, és belekarolt a morcosnak tűnő barátjába.

– Alszunk – hangzott a szűkszavú felelet.

– Ne már, Vil, biztos nem ezt tervezted!

– Hát nem – értett egyet keserűen a fiú.

– Drágaságocskám! – sóhajtott bánkódva Dávid, és átölelte.

– Alszunk, aztán majd holnap csinálunk jó dolgokat, oké? – karolta át Vil is.

– Nagyon örülök, hogy most kibékültünk – vallotta be Dávid, és belerúgott egy kavicsba. – Nem akartam elrontani az estét.

– Az én fejemben össze se vesztünk – jegyezte meg Vil. Dávid erre nem tudott szóval válaszolni, inkább csak arcon puszilta. Egyáltalán nem olyan puszi volt, mint amit Amadénak szokott adni, ez olyan volt, mint régen: csak egy ártatlan, testvéri-baráti puszi. Bár az, hogy elgondolkozott ezen, már némi problémát jelentett.

Ekkor szerencsére eléjük tárult Vilék tanyájának látványa, és ez elvonta a figyelmét a kis problémájáról.

/*/

02:45

Tényleg annyi volt a program, hogy aludjunk – Vil családja már rég lefeküdt, így magunknak ágyaztunk meg valami eldugott, hátsó bejáratos kis szobában a földön.

Eredetileg mi (mármint én és Dávid, ki más) a két szélen feküdtünk, Vil és Adrián által elválasztva. Igazából fogat se mostunk, le se zuhanyoztunk, csak ledőltünk a párnákra, és hallgattuk a többiek szuszogását. Nem mertem beszélgetést kezdeményezni, pedig rengeteg energiát éreztem magamban – arra vártam, hogy Vil meg Adrián elaludjanak, és én elhívjam Dávidot, hogy csináljuk valamit, bármit, kettesben. Már egyre kevésbé éreztem magam részegnek, és úgy gondoltam, ha már ilyen jól alakult eddig az este, igazán megpróbálkozhatnánk többel is.

Vil nagyjából két perc alatt álomba merülhetett, Adriánnak jóval több idő kellett hozzá – meg a macska dorombolása, a kiscicát a mellkasához szorítva szenderedett el.

Reméltem, hogy Dávidot nem ringatta álomba a többiek lelassult légzése, ezért felültem, hogy megnézzem őt. Amint észrevette, hogy emelkedik a mellkasom, Dávid is felkönyökölt. Felvettük a szemkontaktust, némán, telepatikusan üzentem neki valamit. Aztán a hátsóterasz felé biccentettem.

Dávid izgatottan elmosolyodott, és kibújt a takarója alól.

Világéletemben gyűlöltem futni, mégis volt valami varázslatos abban, ahogy Dáviddal átszaladtunk az udvaron a csillagos ég alatt. Itt tényleg látszottak a csillagok, nem úgy, mint Budapest utcáin.

– Várj! Állj meg, kiköpöm a tüdőmet! – kértem, amikor már elszállt belőlem az adrenalin. Mert bár mesés volt a hullámzó búza (vagy más sárgás, mozgó növény) mellett futni Dávid után, a testem ötven méter után nem bírta tovább az iramot.

Dávid erre lefékezett, megfordult, a karjába kapott és megforgatott. A nevetésünk összeolvadt a kellemesen balzsamos esti szellőben.

Elképesztően romantikus pillanat volt.

/*/

02:59

Letette Amadét a földre, lehajtotta a fejét és csak nevetett és nevetett. Dávid magánkívül volt a boldogságtól – az imént volt része egy szinte filmes élményben, amint a világ egyik legcsinosabb fiújával nagyon romantikusan elrohannak a valóság elől az ismeretlenbe.

Megálltak egymással szemben az udvar közepén, körbe ölelte őket a rózsás hangulat.

Amadé lábujjhegyre emelkedett, és homlokon puszilta őt. Dávid felsóhajtott, gyönyörűséges érzés volt, amint a meleg ajkak a bőréhez értek. Amadé újabb és újabb puszit nyomott a homlokára, aztán Dávid arra gondolt, hogy ezeket a puszikat már inkább csókoknak kéne hívnia, olyan pezsgéssel adta őket Amadé.

Egy ideig csak Dávid homlokát csókolgatta, aztán az arcát, a járomcsontját, majd elért az orra hegyéig – Dávid arra gondolt, mennyire jó, hogy nem náthás, mert akkor Amadé nem tudná folytatni a csókok sorát. Ezt elképzelve akaratlanul is felnevetett.

Amadé kicsit megtorpant, és Dávid megrémült, hogy véget érnek a csókok, de végül Amadé Dávid állához nyomta a száját, aztán... aztán Dávid nyakához hajolt. Először csak óvatos, puha puszikkal hintette be a pólójából kilátszó kulcscsontját, mintha várná a visszautasítást, de amikor Dávidból felszakadt egy vágyakozó sóhaj, bátrabbá vált. Nem szívogatta Dávid bőrét, csak nedves csókokat nyomott a nyakára – ami azt jelentette, hogy nem marad majd nyoma, de Dávid nem volt biztos benne, Amadé ezt tudatosan csinálja-e így.

Félt, hogy Amadét esetleg zavarja az, hogy a félszeg sóhajokon kívül nem ad más visszajelzést – bár testének nyers ösztönei elég erős visszajelzéseket akartak adni a fiúnak, csak hát Dávid erőnek erejével türtőztette magát, hogy ne ijessze meg Amadét. Csupán annyit engedett meg a kezének, hogy Amadé bő ingének anyaga alá kússzon és megállapodjon a fiú csípőjén. Szédülni kezdett attól, hogy érezte, milyen forró a bőre a tenyere alatt.

Mintha Amadé Dávid nevét sóhajtotta volna, de ezt nem lehetett biztosan megmondani. Dávid hosszú-hosszú pillanatokig élvezte Amadé részeg-lelkes kényeztetését, míg el nem borította agyát a pánik: Amadé minden bizonnyal nincs annak a tudatában, mit tesz. Ezek után, ha leesik neki, mit tett... Amadé fog pánikolni. El fogja lökni magától Dávidot, ahogy Dávid lökte el Amadét a pánikrohamai során.

Összeszorította a szemét, nem akart ezen most gondolkozni. Muszáj kiélvezni a pillanatot, nem szabad mindig a jövőtől félni.

Nem kellett sokáig erőltetnie magát, elég könnyen bele tudott merülni ismét a bódító érzésekbe, és újból feléledt benne a pánik által elűzött vágy, ami felhangosította az éjszaka a szíve dobbanásait. Súlyos dobbanásokkal, sebesen vert a szíve, mintha hatalmas vadlovak patái dobogtak volna a földön – tudta, hogy Amadé érzi, mennyire lüktet a nyakán az ér, Dávid meg szinte érezte Amadé csókjaiban a mosolyt.

Vékony ujjak fúródtak Dávid hajába, aki egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy túlhevül a teste, egyre távolabbra sodródik a valóságtól... nem merte vállalni a hirtelen rátörő forrósághullámok következményeit, ezért kinyitotta a szemét, hogy tudatosan megkezdje a vágya lehűtését.

Nos, hamarabb ment neki, mint gondolta.

– Amadé – szólalt meg. Kínosan gyenge volt a hangja, mintha évekig némaságra kárhoztatta volna magát. – Amadé!

– Dávid, Dávid! – felelt Amadé vigyorogva, és nagyon-nagyon-nagyon finoman megharapta Dávid vállát, ami, ha Dávid nem nyitotta volna ki korábban a szemét, egészen biztosan a végét jelentette volna.

– Van mögötted egy... állat.

– Egy bogár? – hagyta abba Amadé az óvatos harapdálást.

– Nem... nos, egy kicsivel nagyobb állat.

Amadé lassan felemelte a fejét. Az ajka nedvesen csillogott, a szemét behunyta.

– Mennyivel nagyobb?

– Hát úgy... sokszor.

Dávid megfogta a kezét, és megszorította.

– De nem kell megijedni, elég kedvesen néz – biztosította, és (még mindig az ing alatt) átkarolta Amadé derekát, hogy magához húzza, és együtt nézhessenek szembe a vendégükkel.

– Én utálom az állatokat – szipogta Amadé, még mindig nem nyitotta ki a szemét. Remegni kezdett, de ezúttal valószínűleg nem a vágyakozástól.

– De ez a paci elég békésen szuszog! – nyugtatta Dávid, és próbált nem elveszni a pillanatban amiatt, hogy így érintheti a drága-drága Amadét.

Mármint, Amadét. Simán Amadét.

– Gyűlölöm a lovakat! – siránkozott tovább a fiú. Végre felnézett, ám így is inkább odabújt Dávid mellkasához, mintha meg kellene őt menteni. – Egyszer kiskoromba leestem egy póniról, aki utána még mellettem dobogott ott a földön... El se tudod képzelni, milyen szörnyű volt!

– Nem hagyom, hogy ez a paci bántson – búgta Dávid, és megpuszilta Amadé homlokát, aztán félkézzel előrenyúlt, hogy végigsimítson a gyönyörű, sötétszőrű ló orrán.

– Ne, Dávid, ne csináld! – kapott levegő után Amadé, és Dávid keze után nyúlt. – Le fogja harapni az ujjaidat!

– Dehogyis.

– Dehogynem!

– Ne kiabálj, ne pánikolj, megijeszted és...

A ló toporogni kezdett, a patáinak dobbanását tompította a poros föld hangja. Dávid lehetetlennek gondolta, hogy ne hallották volna a közeledését – lehet, valami természetfeletti jelenség, aki elítéli a meleg-tevékenységeket?

– Hé, Diablo! – hallottak meg egy női hangot.

– Diablo! – nyögött Amadé. – Ördög?

Dávid ösztönösen kihúzta Amadé inge alól a karját, nem merte vállalni, hogy az ismeretlen nő ilyen pózban lássa őket. Azonnal bűntudat öntötte el, de már nem fordíthatta vissza a cselekedetét, és reménykedni sem reménykedhetett abban, hogy Amadé esetleg nem vette észre.

/*/

03:08

Vil felriadt a recsegő lépcső hangjára, és a nővére káromkodására. Biztos megint Diablo lépett le az istállóból, gondolta álmosan. Az a ló egy zseni volt, de az egész Tordai család örült volna, ha a zsenialitását nem azzal mutatja be, mennyiféleképpen tudja kinyitni az ajtókat.

Átfordult a másik oldalára, és észrevette, hogy eltűnt onnan Amadé. Felült, körbenézett – Dávid sem volt a helyén. Csak Adrián szuszogott mellette békésen, miközben Maja a mellkasán összegömbölyödve dorombolt.

Nem tudta, hogy most meg kellene-e őket keresni, vagy majd visszatérnek maguktól. Nem akart belegondolni, vajon mit csinálhatnak, de remélte, hogy semmi hülyeségbe nem keverednek bele.

Túl sok érzés kavargott benne ahhoz, hogy döntést tudjon hozni, visszafeküdjön-e vagy inkább a barátai keresésére induljon. Végül arra jutott, hogy marad, Amadé és Dávid elég nagyfiú ahhoz, hogy ne hozzanak hibás döntéseket. Legalábbis nagyon remélte.

Engedélyezett egy pár percet, hogy kicsit sajnálja magát. Jó kis bulit akart szervezni, ehelyett csak végig idegeskedett, nézhette, amint Adrián újra meg újra belesüllyed a melankóliájába, ahogy Amadé és Dávid folyamatosan tapizza egymást...

Visszadőlt a földre, Adrián felé fordult, és megsimogatta Maját. A cica nem ébredt fel, de Vilt megnyugtatta puha bundájának tapintása.

Mindegy, a holnap jobb lesz.

/*/

03:23

Miután Vil bájos nővére megmentette őket, Dávid és Amadé szorosan egymás mellett sétáltak vissza a házba. Bár nagyon közel voltak, nem értek egymáshoz.

– Dávid! – szólította meg Amadé visszafogott hangon.

– Igen?

– Ez... ez mit jelentett?

Dávidot kirázta a hideg, mert ő is épp ezen gondolkozott.

– Diablo felbukkanása? Remélem, semmi rosszat. – Már az összes vallás istenét végigpörgette fejben, és nem tudta eldönteni, kinek a lehetséges jelenlététől fél jobban, aki ördög óment küldhetett rájuk.

Amadé összehúzta magát, és elvétette lépéseik közös ritmusát.

– Á. Oké – mondta, miközben kinyitotta az ajtót. Dávid meg akarta vigasztalni, mert úgy tűnt, nem érzi jól magát, de aztán beértek a szobába, és Amadé szó nélkül lefeküdt a helyére.

Ajjaj. Talán most kezdődik nála a pánik...?

/*/

03:25

Nem akartam elhinni, hogy Dávid mit válaszolt. Kit érdekel Diablo?

Beletörődve sóhajtottam. Dávid még mindig nem tudja pontosan, mit akar tőlem. És valamiért nem volt hajlandó megérteni, mire utalok a kérdésemmel. Bezzeg akkor értette, miről volt szó, amikor konkrétan kiskutyaként nyalogattam végig a nyakát – vagy akkor sem értette igazán, csak úszott az árral?

Komolyan mondom, ez a fiú meg fog engem őrjíteni.