57. fejezet

Normális

Utoljára húsvétkor találkoztam a szüleimmel, és bevallom, nem nagyon hiányzott a látványuk. Nyűgös kisgyereknek éreztem magam, amikor még az utolsó pillanatban is feltettem a kérdést Erikának, nem akarunk-e inkább pizzázni menni.

– Nyilván szívesebben mennénk pizzázni – mondta, de nem nézett rám. – Tudod, mit szokott mondani nagyapa: a kötelesség súlyosabb a hegynél.

– Szerintem meg az súlyosabb a hegynél, hogy jól érezzem magam. És ettől határozottan nem érzem jól magam – ellenkeztem. Erika papírokat töltött ki, a pult mögött ülő nő grimaszolva nézte. Látszott, hogy sajnál minket.

– De utána elmegyünk pizzázni. Fizetem én.

Megmosolyogtam Erika kedveskedését – eddig mindig nagyapa vitt el minket a közeli pizzériába, és vett nekünk nápolyi pizzát. Mindig reméltem, hogy valami nem fog tetszeni neki a feltéttel, mert olyankor mindig jelenetet rendezett és az nagyon vicces volt.

Évek távlatából megvilágosodtam: talán azért állt neki mindig balhézni, hogy felderítsen a szüleimmel való találkozás után?

A hétköznapokban nem éreztem meg különösebben erősen a hiányát, sose volt szilárd alapja a napjaimnak. De most nagyon hiányzott, szerettem volna, ha megfogja a kezem, megszorítja az ujjaimat.

Az ajkamba haraptam, és próbáltam valami másra gondolni, de a fertőtlenítő szagú helyiségben nem sikerült. Még Dávid érintését sem tudtam élesen felidézni.

Erika mellém lépett, megérintette a könyökömet, aztán a keze rátalált az enyémre. Levegő után kaptam a megdöbbenéstől. Erika és az érzelem kinyilatkoztatás két különböző dolog.

– Utána kaphatsz ananászt a pizzádra – mondta halkan. Nagyapa is mindig ezt ígérte. Ez is mindig jókedvre derített, és emiatt megérte végigülnöm a két félórás beszélgetést – nagyapa mérhetetlenül utálta, hogy szeretem a pizzán az ananászt, soha nem engedte, hogy egyek. Kivéve a látogatások után.

– Köszönöm, Era – suttogtam. A megbeszéltek szerint én mentem előbb apához, nehogy Erika felbosszantsa előttem, és aztán rajtam vezesse le a dühét. Engem amúgysem kedvelt túlságosan, a beszélgetésünk mindig elég szellősre sikeredett.

– Szia, apa.

– Szia, fiú.

Mintha nem lenne nevem.

– Hogy vagy?

– Kitűnően. Te?

– Soha jobban.

Mondanám, hogy mindig sajnáltam azt, hogy soha nem tudtam rendesen elbeszélgetni az apámmal, de ez nem lenne igaz – hiába szeretünk mindketten olvasni, hiába lehetne közös témánk, hiányzik a kémia.

Na meg persze nehéz azon túllépni, hogy az apám soha nem mutatott bűntudatot, amiért annyi életet elvett. Mintha az egész szórakoztatta volna. Kiskoromban sok tárgyalásán bent ültem, akkor még nem értettem, mi történik. Általában a nagyapa engedélyével zenét hallgattam vagy olvastam valamit, esetleg latin szövegeket fordítgattam.

Ha most kellene végigülnöm a tárgyalásokat, talán sokkal jobban megterhelné a lelkem.

Láttam apa arcán, mennyire un engem, és sütött belőle az, hogy mennyire biztos a szabadulásában.

Undorodtam a pillantásától.

Meg attól is, hogy saját magam idősebb mását láttam benne, a szemünk, az orrunk, az ajkunk formája egyforma volt. Annyiban különböztünk, hogy az ő bőrét már ráncok redőzték, a haját pedig nem ápolta rendesen.

A vele való találkozás után sokkal jobban utáltam tükörbe nézni.

Kicsit megkönnyebbülés volt átmenni anya fülkéjébe, de a vele való beszélgetés is nyomasztóra sikeredett, csak kicsit máshogy.

Az a helyzet, hogy anya egy kicsit megőrült. Emlékszem, már gyerekkoromban is gyenge volt az idegrendszere, de a börtönben végleg megtörték. Apa túlságosan erőszakos volt vele, de ő mindig rajongott érte – talán még mindig.

Nagyon hasonlított Erikára, viszont a lányával ellentétben nem tűnt sem magabiztosnak, sem erősnek. Narancssárga rabruhája kiemelte sápadtságát, lila karikák virítottak arcán a kialvatlanság jeleként.

– Kicsikém! – köszöntött szipogva. – Boldog vagy?

Mindig ez volt az első kérdése hozzám, amitől elszorult a szívem. És mindig ez volt az a rész, ahol a legjobban örültem annak, hogy Erikával megittunk egy gin tonikot a látogatás előtt. Az alkohol nem ütött be, de épp annyira felhigította a józanságom, hogy ne látszódjon rajtam, mennyire erőltetem a mosolyt.

Genetikai adottságom, hogy az alkohol mosolyogtat, ezt azt hiszem, nagyapától örököltem.

– Igen, anya, boldog vagyok – füllentettem. – Megismerkedtem valakivel, aki igazán szeret.

– Úgy, mint apád engem?

– Igen – bólintottam, az álmosolyom kezdett fájni. Apát azért utáltam a legjobban, ahogy anyával viselkedett.

– Ó, az jó – sóhajtott anya. Arra gondoltam, hogyha szőke lenne, tökéletesen passzolna hozzá Liza, a rókatündér szerepe.

– Ha a bátyád élne, biztos segítene, hogyan tartsd meg, és hogyan bűvöld el újra meg újra.

Anya másik igen kellemetlen tulajdonsága az volt, hogy úgy beszélt a halva született bátyámról, mintha ismerné azt az életet, amit soha nem kaphatott meg Alfonz.

Néha őszintén meglepődök, amiért nincsen egy tucat mentális betegségem. Főleg az döbbent meg mindig, hogy ezek után a látogatások után nem alakul ki a lelkemben automatikusan valamilyen személyiségzavar.

Mindig megfogadom, hogy többet nem jövök vissza, és most is elmorzsolok egy esküt kifelé menet.

/*/

– Többet nem jövök vissza – jelentettem ki meginghatatlanul pizzaevés közben. Jóízűen nyammogtam az ananászon, és nagyot kortyoltam a koktélból, amit Erika külön kevertetett az itt dolgozó sráccal.

Kint ültünk a teraszon, az arcomat felváltva csipkedte a napfény és a hűvös szellő.

– De ha apa egyszer kiszabadul, akkor rohadt mérges lesz rád emiatt – jegyezte meg savanyúan Erika.

– Nem érdekel. Dávid elvisz Franciaországba és meg fogok menekülni. Jöhetsz te is!

– Látom, beütött a koktél – dünnyögte. Már vagy a negyedik cigit tekerte, de én nem kértem egyet se.

– Mi ez a szent élet? – vont kérdőre, amikor harmadjára is visszautasítottam. – Régen mindig azon nyavalyogtál, hogy nem kínállak meg.

– Dáviddal leszokunk – mondtam büszkén. És ha már témánál voltam, elújságoltam neki: – Dávid... Dávid egészen biztosan nem hetero.

– Aha.

Előhúztam a telefonom, és kikerestem a képet, amit Vil küldött arról, amint összebújva ülünk a kanapén, Dávid keze a hasamon, az arca az arcom mellett. Mintha egy pár lennénk.

Erika hunyorogva vette szemügyre a fotót.

– Tényleg nem hetero – szakértette meg. – De ha jól értem, még nem is tudja, hogy meleg.

– Szerintem már sejti – helyesbítettem. – Csak sajnálatos módon úgy látszik, végtelenül felzaklatja a dolog.

– Érthető.

– Anya szerint Alfonz meleg lenne.

Évente négyszer beszélünk Alfonzról, amikor anyát meglátogatjuk. Erika gyűlöli a témát, talán még nálam is jobban.

– El kéne mondanod neki, hadd örüljön, hogy ezt a pontot is beteljesítetted. Szerintem szentül hiszi, hogy Alfonz reinkarnációja vagy.

– Ettől annyira kiráz a hideg – sóhajtottam. – Bármikor máskor kérdeznéd meg, azt mondanám, csodásan érzem magam, élvezem az életet, de... ezek után mindig elgondolkozom, hogy be akarok vonulni a diliházba, méghozzá kényszerzubbonyban.

– Már nincsenek diliházak. Csak pszichiátriák – javította ki Erika.

– Még jobb. Mondjuk, ha kiderülne, hogy érdekelnek a fiúk tizenhatéves létemre, lehet, már ott ülnék és gyógyszereznének – tűnődtem. Elképzeltem, amint egész nap egy fehér, kipárnázott szobában ülök, ahol köpenyes orvosok próbálják gyökeresen megváltoztatni az életem, és ettől megint megborzongtam. Persze fogalmam sem volt, mit csinálnak átneveléskor, de injekciókat és csöveket láttam magam előtt, amik nem tetszettek.

– Este táncházba megyek – váltottam témát. Erika pislogás nélkül meredt rám.

– Ez új. Lehet tényleg szükséged lenne egy orvosra?

Horkantottam.

– Nem táncolni megyek. Hanem inni és remélhetőleg Dáviddal smárolni.

– Ja, így már értem – forgatta a szemét Erika. – Hát, szurkolok. Én Sofival megyek inni. És talán smárolni.

– Na, ha valami, ez új. Smárolni akarsz Sofival?

– Nem – vont vállat Erika. – Nem tudom. Csak azt akarom, hogy egy kicsit szeressen valaki.

Most én bámultam rá tátott szájjal. Erika felnyögött.

– Te jó ég, nekem van szükségem orvosra!

– Vagy csak kicsit sokat ittál – böktem a koktélos poharára, amit az elmúlt másfélórában háromszor töltetett újra. Erika grimaszt vágott, és ismét kiürítette a poharát.

– Még egy témaváltást kérek! És még egy kis gint.

Sok-sok óra eltelt, mire szedelődzködni kezdtünk, már felmerült az égben a sötétedés gondolata. Az alkohol megoldotta a nyelvünket, és megejtettük életünk leghosszabb, legnormálisabb és legkellemesebb beszélgetését. Még soha nem nevettünk semmin őszintén, és most ez is megtörtént – érzelmi hullámvasút ez a nap.

– Tudod, mit Era? Ez az első olyan látogatás, amit nem bántam meg – vallottam be a villamosmegállóban. És nevetni kezdtem, mert ez annyira vicces volt, ha jobban belegondoltam a dologba.

– Azt hiszem, én se bántam meg – biccentett Erika. Sóhajtott, látszott, hogy az alkohol hajszolja ki belőle a következő szavakat: – És a beszélgetést se bántam meg. Nem tudtam, hogy... – Hezitált kicsit, aztán csak kibökte: – Nem tudtam, hogy ennyire nem vagy nem jó fej.

Megint nevettem, de most azért, mert nem értettem a szavait, csak az érzéseit.

– Köszi, nővérkém.

Felvillantak a távolban a villamos fényei. Erika a zsebébe dugta a kezét, tudtam, hogy az ölelés-szinten még nem állunk, de ez a délután kárpótolt érte.

– Hát akkor... jó smárolást Dáviddal – mondta.

– Nem fogok vele smárolni – láttam be mélyet sóhajtva. – Többet ér a barátsága, mint egy jó éjszaka, amire talán amúgysem emlékeznék.

– Hogy lehet két olyan embernek, mint a szüleink, olyan jólelkű gyereke, mint te? – ingatta a fejét Erika. Amikor rájött arra, mit mondott, eltátotta a száját. Gondolom, a lelke és szíve egy sötét, eltitkolt bugyrát tárta most föl előttem, mert láttam a tekintetén, ahogy újra bezárkózik. Hűvös hangon mondta: – Na jó. Szia.

És elment. Én meg az örömtől majdnem kacagni kezdtem. Erika talán soha nem is utált annyira, amennyire mutatta? Tényleg jó volt valamire ez a látogatás.

/*/

A Kobuci egy kellemes kis hely volt, Dávidnak tetszettek a fákról lógó izzósorok, a kényelmes tánctér, a kis színpad a népizenekarral, a padok a sok-sok piával. Mivel Dali barátja ismert valakit az itt dolgozók közül, rengeteg ingyen italt kapott a társaság.

Bár Dávid nem ivott egy korty alkoholt sem – nem bírt magával, délután megint bevett egy tablettát, amire nem akart inni. Rettegett az Amadéval való találkozástól, ugyanakkor percenként leste, Amadé épp melyik megállóból küld magáról szelfit. A képek elmosódottak voltak, mintha Amadé nem tudná egyenesen tartani a kezét.

Amikor a fiú megérkezett, egyértelművé vált, hogy kicsit sem józan. Dávid nyakába ugrott, majd' kiszorította belőle a szuszt, de Dávid nem bánta – az ölelésével szerette volna jelezni Amadénak, hogy számíthat rá, bízhat benne. Amadé sokáig ölelte, és amikor hátra húzta a fejét, behunyt szemmel dünnyögte:

– Dávid! Azt hiszem, mostanában túl sokat iszom. Alkoholista vagyok?

– Minden nap iszol? – kérdezte Dávid halkan. Amadé kinyitotta az egyik szemét.

– Nem.

– Csak a bódultságban érzed magad biztonságban?

Ezen eltűnődött.

– Bódultságban, igen, de nem alkoholbódultságban. Én... melletted elbódulok és még biztonságban is érzem magam, Dávid.

Dávid egy pillanatra majdnem komolyan vette, de aztán Amadé nevetni kezdett.

– Hát nem vicces ez? – kacagott hátravetett fejjel. Dávid nem értette, miről beszél a barátja, ezért csak azt mondta ki, amiben biztos volt:

– Nem vagy alkoholista, Amadé. Nyugalom.

– Az jó – hümmögött a fiú, és Dávid nyaka köré kulcsolta a karját. Vajon tudta, mennyire nehéz Dávidnak megállnia, hogy ne húzza magához még közelebb és közelebb?

– Jól vagy? – kérdezte Dávid, és a homlokát Amadé homlokának támasztotta. A fiú nem húzódott el, csak megint nevetett.

– Persze. De azért jólesne egy kis itóka még.

Abból a kis itókából egyre több és több csúszott le Amadé torkán. Az ötödik szörpshot után már táncolni rángatta Dávidot. Mivel Dávidban egy csepp alkohol sem volt, nem élvezte túlzottan a körtáncokat, és örült, amikor Amadé elhúzta még egy italt venni.

– Te miért nem iszol, Dávidom? – kérdezte Amadé derűsen, és megborzolta Dávid haját. Az arca kipirosodott, a szája nedves volt. Felkönyökölt a pultra, és Dávid a fiú karja láttán csak arra tudott gondolni, miként ölelte át az imént még Lujzát.

– Délután fájt a fejem és vettem be rá gyógyszert – füllentett Dávid. Amadé színpadiasan elszörnyedt.

– Ez most komoly? Ha megkértél volna, hogy adjak neked gyógypuszit a buksidra, most vedelhetnél velem, amitől aztán talán nem csak a buksidra adnék gyógypuszikat.

Dávid szíve fájdalmasan megdobbant.

– Ha részeg vagy, olyan komolyan tudsz mondani komolytalanságokat! Borzasztó.

– Vagy inkább komolytalanul mondok komolyságokat? – Amadé nagyot kacsintott, valahogy úgy, ahogy egy szívtipró meggyőz egy lányt arról, hogy egész éjszaka együtt kell majd táncolniuk.

Dávidnak nem kellett volna erre a hasonlatra gondolnia, mert ezzel sikeresen bevonzotta a szívtipró-Amadét, a lányt és a táncot. Nem is igazán értette, hogyan keveredett egymás mellé Amadé meg az a barnahajú lány, de egy idő után táncolni kezdtek, kiléptek a körtáncból és ott ropták kettesben. Dávid nem volt benne teljesen biztos, de mintha a lány kezdeményezett volna, és nem Amadé...

Elég hamar megunta a körtáncot és a részeg Amadé ugrabugrálását, ezért inkább leült az egyik asztalhoz. Idegesítette, hogy nem ment neki a néptánc, Dalinak, Vilnek és Tüske Daninak is sikerült követnie a lépéseket.

Vonzotta a lehetőség, hogy igyon valamit, valami alkoholtartalmút, de továbbra is hallgatott a józan eszére. Gyógyszerre nincs pia. Szinte hallotta Babett szigorú hangját.

Csak ült, nézte a táncolókat, a sötétbe boruló eget, a fényeket és a selyeminges, nyakkendős Amadét. Nemsokára a fiú megindult felé, a karján ott csüngött az a csinos lány. Valamin nagyon nevettek, a lány szinte rátapadt Amadé testére. Megálltak Dávid padja mellett, a kis barna Amadé vállába kapaszkodott, nem nézett Dávidra, aki inkább úgy tett, mintha oda se figyelne. De hallgatózni azért hallgatózott.

– Jaj, te szépfiú! – duruzsolta a lány. – Nincs kedved hátra menni és csókolózni kicsit?

Dávid nagy nehezen megállta, hogy ne horkantson fel. Hogy a fenébe tudott összeszedni Amadé egy ilyen belevaló lányt?

– Á, köszönöm, most nincs kedvem – utasította vissza Amadé, a hangja nevetősen csengett. Dávid leplezetlen döbbenettel nézett fel a jelenetre.

A lány sértetten pislogott.

– De jó volt, a tánci-tánci, grazie – nevetett rá Amadé. Dávid egy pillanatra azt hitte, hogy a lány arcon fogja csapni a barátját, de végül csak szó nélkül sarkon fordult és elviharzott.

Amadé lehuppant Dávid mellé a padra, a hátát az asztalnak döntötte.

Dávid értetlenül bámult a barátjára, aki most felnevetett a sárgásan sziporkázó izzókra. Imádta hallgatni Amadé nevetését, de Dávid most leginkább válaszokat akart hallani.

– Miért nem mentél el vele? – kérdezte, és az asztalra tette a mobilját. Amadé huncut pillantással nézett Dávidra.

– Mert nincs kedvem.

– Csókolózni?

– Vele csókolózni.

Dávid érezte, hogy felhevül az arca, és önkéntelenül is közelebb hajolt.

– Hát ezt meg hogy érted?

Amadé kacagott egy sort, aztán ő is közel hajolt Dávidhoz, megszorította a derekát, és azt mormolta a fülébe:

– Úgy, hogy talán van valaki más, akivel szívesebben csókolóznék hátul.

– Valaki más? – Dávid nagyot nyelt.

– Értsd, ahogy akarod – felelt Amadé, és megint kacsintott és megint nevetni kezdett, amivel végképp összezavarta Dávidot. – Na, hozok még valamit inni. Kérsz egy jägert?

– Nem ihatok – mondta reszelős hangon Dávid, ami talán túlságosan sokat árult el a lelkiállapotáról. – De egy kólát elfogadok.

– Jól van, szívem – paskolta meg a vállát Amadé. Volt képe még homlokon is puszilni Dávidot, mielőtt elindult volna.

– Amadé, rettenetesen utállak – sóhajtotta Dávid, amit sajnos meghallott Amadé. Finoman (és nagyon csábosan) megszorongatta Dávid állát.

– Ha ez megnyugtat, én is nagyon utállak – mosolygott tüneményesen.

– Részegen mindenkivel flörtölsz. Ez borzasztó. – Dávid azt remélte, talán a fiú elgondolkozik ezen és egy kicsit visszavesz, de... de nem.

Amadé negédesen mosolyodott el.

– Hát mit szeretnél, kicsim? Ha csak egy emberrel flörtölnék? Ha csak veled flörtölnék?

Dávidnak lángra gyúlt az arca, és hebegni kezdett:

– Nem... nem ezt akartam...

– Hát mit akarsz? – Amadé beletúrt Dávid hajába, nevetős arca azonban elvette a gesztus komolyságát. A kétségek azonban beférkőztek Dávid gondolatai közé: mi van, ha igaza van Amadénak, és tényleg komolyan gondolja ezeket a komolytalan dolgokat? Mi van, ha... ha esetleg Dávid érdekli Amadét?

Bár tény, hogy a barna lányon kívül Dávid látta Amadét flörtölni Lujzával, Teklával, Tüske Danival, Villel, sőt még a párkapcsolatban élő Dalival is (akit nyomban elrángatott a jókedélyű Amadé elől a magas, helyes, szélesvállú néptáncos barátja – Dávidnak talán nem kellett volna ennyire megbámulni a srácot).

– Haza akarok menni – nyögte Dávid. Kezdett tényleg fájni a feje, és nagyon szeretett volna rá gyógyszert bevenni, de félt, a fájdalomcsillapító nem lenne jó hatással a nyugtatóra.

Amadé még mindig vigyorgott, ahogy azt mondta:

– Ugyan, baba. Neked ott van az otthonod, ahol én vagyok. Tehát most éppen itt.

És kacsintott. És nevetett.

Dávid szerette volna kijavítani a kérdésre adott korábbi válaszát: sírni akart, nem csak egyszerűen hazamenni. És annyira, de annyira bele akart látni Amadé fejébe, annyira szeretett volna olvasni a barátjából, de egyszerűen képtelen volt rá – a józan Amadé működéséhez is néha úgy érezte, szüksége lenne használati útmutatóra, de a részeg Amadén még nehezebben tudott kiigazodni.

/*/

Nincs is jobb, mint reggel azt hallani a zuhany alatt, hogy új kedvesed épp kávét főz neked.

Dorián egészen véletlenül keveredett bele ebbe a románcba, és bár tudta, hogy másfél hétnél nem tarthat tovább, igyekezett minden cseppjét kiélvezni.

Ma a Halászbástyára akarta felvinni Travist, aztán estig sétálni a Nemzeti Galériában, végül sötétedés után egy fák mögött megbújó padon akart vele csókolózni a Gellért-hegyen. Tudta, hogy a fiú követni fogja mindenhova, mindenre rá fog csodálkozni, és minden lehetőséget megragad majd arra, hogy csókot lopjon Doriántól. A mosdóban, a hátsó kijáratnál – ez Kanadában valószínűleg egyáltalán nem számított nagy dolognak, Budapesten viszont pezsdítően veszélyes játék volt.

– Merci beaucoup, mon amour! – rikkantotta Dorián ajtónyitás közben. Kilépett a fürdőből, a törülközővel dörgölte a haját.

Nem számított arra a látványra, ami a konyhában fogadta: nem Travis főzött kávét, hanem Tori. A lány megfordult a hangra, és amint meglátta az meztelen Doriánt, felszaladt a szemöldöke. Dorián érezte, ahogy a lány pillantása végigsuhan a testén, és csak két másodperc múlva kapott észbe, hogy eltakarja magát.

– Khm... jó reggelt, Viktória – mondta gyors torokköszörülés után. – Elárulnád, mivel köszönhetem a korai látogatásod?

– Kedves Pataky Dorián – kezdte Tori, és oldalra döntötte a fejét –, szeretném veled tisztázni, hogy nem látogatóban vagyok itt. Ez a szerkesztőség. Ervin nekem is adott kulcsot a lakáshoz. Amit azért kaptunk kölcsön, hogy rendben tartsuk és itt intézzük az újság ügyeit. Nem pedig azért, hogy a szeretőidet tartsd itt.

– Nem tartok itt senkit – tiltakozott Dorián. – És nem tudtam... nem tudtam, hogy neked is van kulcsod.

Ervin emlegetésére tüske szúrt a szívébe, de Travis megmentette a kétségbeesett szívfájdalomtól. Nagyon álmosan és nagyon meztelenül támolygott ki a hálószobából. Dorián most is megcsodálta a szép férfitestet – Travis amerikai focizott, ami miatt iszonyú izomkötegek húzódtak a testén. De az izmoktól eltekintve is szép srác volt: sötét bőre, sötét pillantása, bárgyú mosolya pont úgy hatott Doriánra, mint először.

Travis az éjszaka kellős közepén öngyújtót kért tőle angolul, rémesen erős francia akcentussal, ami azonnal levette a lábáról a részeg Doriánt.

A fiú észrevette Torit, nyugodtan intett neki, aztán visszafordult a szobába, hogy felhúzzon egy alsónadrágot. Dorián imádta a srác nyugalmát.

Tori döbbenten nyitotta nagyra a szemét – Dorián sejtette, hogy Travis van rá ilyen hatással. A teljesen felöltözött Travis is csodás, na de a meztelen... Szóval teljesen megértette Tori ámulatát.

De Tori végül nem Travist illette dicsérettel.

– Komolyan az exed lakásában...

– Megbeszéltem Ervinnel – szakította félbe Dorián. Ez igaz volt: teljesen véletlenül gabalyodott össze az afroamerikai-francia-kanadai sráccal a dohánybolt mögötti sötét utcában, másnap pedig rögtön felhívta Ervint, mert... csak beszélni akart vele, és kibökte azt a kis kalandot is, amit Ervin támogatott, sőt, ő erősködött, hogy nyugodtan menjenek a lakásába.

Ez gyanús volt. Mintha Ervin azt szorgalmazta volna, hogy Dorián minél hamarabb lépjen túl rajta.

Ez annyira fájdalmas gondolatfolyamot indított volna el Doriánban, hogy inkább Travisre koncentrált, aki meglepően könnyen magára tudta vonni a figyelme minden morzsáját.

– Ti vagytok a legfurább pár valaha – állapította meg Tori. Dorián vállat vont.

– Én is felöltözök – mondta inkább. – Nekünk is csinálsz kávét?

– Nem vagyok a cselédetek – dünnyögte Tori, de aztán levett még két bögrét a szekrényből. Dorián mögé lépett, és puszit nyomott az arcára. Tori nem húzódott el, csak horkantva meglökte Doriánt a vállával.

– Fúj, ne puszilgass itt pucéran, fúj!

Dorián nevetett, és megcsipkedte a lány arcát.

– Félsz, hogy elcsábulsz, mi? – kérdezte piszkálódva. Tori megfordult, amitől olyan közel került Doriánhoz, hogy egy pillanatra úgy érezte a fiú, neki kéne félnie az elcsábulástól.

– Ó, te engem nem tudsz elcsábítani – mondta Tori édesen elmélyített hangon. Doriánban fellobbant a versenyszellem, és száz különböző lehetőség jutott eszébe, amivel mégis el tudná csábítani a magában annyira biztos Torit.

Aztán elnevette magát. Mikre nem gondol! Reggel még nem kapott csókot Travistől, a vágy a testében nem a bosszantó lánynak szól, aki előrejelzés nélkül törtet be a lakásába, hanem Travisnek.

– Ez már munkahelyi zaklatásnak minősül – legyintette meg Tori Dorián mellkasát.

– Én két cukorral kérem, Travis háromujjnyi tejjel – vigyorgott Dorián. – Szeretünk!

Tori horkantott, és megint csapásra emelte a kezét, de Dorián gyorsan elinalt előle – vissza a szobába, a vonzó és csodás Travishez.

/*/

Bár Dávid tényleg semmit nem ivott, a szombatot végigszenvedte a másnaposságtól. Fájt a feje, csak feküdt az ágyában, mézesteát iszogatott és sorozatot nézett a laptopján. Csak délután váltott pár üzenetet Amadéval, ugyanis a fiú is végigaludta a napot – vajon mennyire emlékezett mindabból, amit csinált és mondott?

Majd holnap tanul, döntötte el rosszkedvűen. Pedig szeretett volna ma túllenni az angol esszén és a történelemházin.

Este vett egy forró fürdőt, ami közben kellemetlenül sokat gondolt Amadéra, aztán megvacsorázott az anyjával. Utána olvasott, egy disztópiát, amit még Ausztráliában vett meg a bátyja ajánlására. Tetszett neki az Útvesztő, borzongatóan izgalmas volt, hogy a főhőssel fedezhette fel a Tisztás rejtélyeit, aki semmit nem értett a világból – Dávid fájdalmasan átérezte a helyzetét, ő sem értett semmit a világából.

Negyed tizenkettőkor tette le a könyvet, és belebújt a papucsába, hogy a konyhából szerezzen valami nassolni valót. Nem akarta felkapcsolni a lámpát, ezért csak a telefonjával világította meg magának az utat. Még nem lépett ki a lépcső takarásából, megtorpant, amikor meghallotta, hogy szól a tévé – na és hogy miről szól.

–... a Stalóc Máté tagadja a vádakat, elmondása szerint nem bántalmazott egyetlen kiskorút sem. A képek viszont másról árulkodnak...

Dávid kidugta a fejét a fal mögül, hogy rálásson a nappalira. Az anyja a kanapén ülve nézte a híradót, amiben egy híres színész letartóztatását közvetítették. Dávid torka kiszáradt, ahogy azt hallgatta: Stalóc Máté meleg, és a szomszéd kislány előtt ölelt át egy férfit, (akivel vélhetően évek óta együtt él, tehát együtt töltik az éjszakáikat), és ezzel a gyermeknek minden bizonnyal életre szóló traumát okozott.

Szédülés fogta el Dávidot, ahogy szitokszóként hallotta a homoszexuális szót, ahogy végignézte, amint két férfi egymást nézi, miközben fegyveres rendőrök a lakásukon törtek rájuk.

Nem bírta tovább hallgatni vagy nézni, felrohant a szobájába, nem törődött azzal, hogy az anyja meghallotta-e vagy sem. Becsapta maga mögött az ajtaját, és lerogyott a földre.

Gondolkodás nélkül hívta fel Amadét.

– Na, életben vagy? – hallotta meg a barátja derűs hangját, amitől egy picivel jobban érezte magát.

– Beparáztam. Nagyon.

– Jaj, édesem, mesélj!

Dávidot kínozta a becenév, amivel Amadé illette. Annyira kényelmes volt, annyira jó – egy férfit pedig közben hasonló dologért börtönbe zárnak.

– Azt hiszem, tényleg beteg vagyok. Rettegek attól, hogy valami... valami nagyon rossz, egészségtelen dolog történik velem.

– Miről van szó, Dávid? – kérdezte gyengéden Amadé.

– Én... nem... nem merem összefoglal...

Amadé félbeszakította, határozott, de egyben kedves hangon:

– Dávidom! Szerintem hívd fel vagy Petrát, vagy a nővéredet; mindketten többet tudnak a fizikai és mentális betegségekről is, mint én vagy te. Beszélj velük, és majd ők megnyugtatnak, rendben? Én biztos vagyok benne, hogy nincs semmi bajod, drágám.

És te? Te... te nem érzed azt a feszítő kétséget, amit én? Dávid nem tudta elhinni, hogy Amadé fejében nem indultak el különböző gondolatok: hogy valami esetleg nincs rendben vele, amiért úgy érinti meg Dávidot, mintha valami több lenne köztük?

– Gondolod, hogy most fel kéne hívnom valamelyiküket? – rágta a száját Dávid. Az idegesség forrón dobogtatta a szívét.

– Aha. Biztos, hogy jót tenne, ha egy józan, okos lány elmondja a véleményét.

– Józan? Te nem vagy józan? – kapott a téma után Dávid. Amióta Amadé megkérdezte, alkoholista-e, ez újra meg újra elgondolkodtatta. Az anyja alkoholista, Amadé nem. De mi van, ha mégis? Mi van, ha... végül is Amadé könnyedén füvezik hétköznap, és...

– Csak egy szófordulat volt, baba, ne aggódj. Inkább menj, és csörögj rájuk! Ha utána még szeretnél beszélni velem, csak hívj nyugodtan, oké? Szorítok neked!

Amadé puszit küldött a vonalba. Dávid elképzelte, hogy Amadé mellette ül, és puszit nyom az arcára. Aztán a szája sarkára. Aztán a szájára.

Ajaj. Kicsordult egy könnycsepp a szeméből, miközben kikereste a nővére telefonszámát – Petrát nem merte felhívni a pénteki eset után.

Babett szinte azonnal felvette, amiért Dávid hálás volt. Ha nem így történt volna, talán lecsapja a mobilját és kiugrik az ablakon.

Vett egy nagy levegőt, hogy lenyugodjon.

– Dávid! Rég beszéltünk, kicsikém! – Babett csicsergő hangja napfényt hozott a sötét szobába.

– Babi... van egy kis baj – nyögte Dávid.

– Na, mondd csak!

Dávid megmarkolta a pizsamanadrágja anyagát, hogy ne a körmét csipkedje, miközben nekiállt előadni a hazugságot, amit pár pillanat alatt eszkábált össze.

– Szóval... talán emlékszel, arra a két fiúra, akikről már meséltem nyáron. A barátaim az új osztályból. Amadé és Vil. Nos, talán... azt hiszem, hogy van köztük valami. Valami... több, mint barátság.

– Mármint romantikus értelemben? – kérdezte Babett.

– Aha.

– És ez... baj?

Dávid némi gyanakvást is kiolvasott a nővére hangjából, mintha őt, Dávidot személy szerint zavarhatta volna Amadé és Vil lehetséges kapcsolata.

– Mert Magyarországon nem lehet melegnek lenni. Nincsenek melegek – mondta savanyúan. Babett nagyot sóhajtott. Egy ehhez hasonló vitát mintha már nyáron is lefolytattak volna, de Dávid akkor egészen biztosan illuminált állapotban volt és nem foglalkoztatta ennyire a téma.

– Dávid, mindenhol vannak melegek, ez nem földrajzi helyhez kötött.

– Ez egy betegség – vágta rá Dávid, amit pár perce hallott a híradóból. Annyira komoly arccal mondta az a hírbemondó! – Most csuktak le egy színészt, amiért nagy eséllyel meleg.

– Ez az egész ostobaság – reagált Babett Stalóc történetére. – Anyáék nem mondták el neked, hogy ez az egész ostobaság?

– Anyáék nem mondtak nekem semmit. Az internetről tudok mindent. – Dávid tudta, hogy mindig szerették a szülei, és hogy egyszerűen csak rosszkor született, a válásuk kellős közepébe. De attól még a tények tények maradtak.

Babett feszülten fújt egyet.

– Igen, tudom, nyilván a legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a kisfiacskájuk ismerje az emberi természetet. Sajnálom, hogy nem voltam ott – tette hozzá váratlanul. Dávidot ez úgy meghökkentette, hogy először válaszolni sem tudott.

Itt van élete legsúlyosabb identitás-válságában, és Babett bocsánatot kér valamiért, amit először be sem tud azonosítani.

– Ugyan, Babett, külföldön tanultál – ingatta a fejét. – Elvoltam én. Anyáék szerettek, csak nem sokat beszéltünk.

Úristen, mi van, ha ezért vannak ilyen gondolatai? Ha ez tényleg valami mentálisprobléma, és ilyesmi traumák okozták?

– Visszatérve a melegekre, ez színtiszta őrület, ami Magyarországon megy – kezdett bele a nagybeszédbe Babett. Ügyvédek lánya volt, és ez néha kiütközött még rajta is. – És tudom, már elmondtam neked nyáron, de azt is tudom, hogy ezt beléd nevelték otthon és sajnos nagyon sok más emberbe is... de nézd, Dávid, ez nem egy egészségtelen dolog. A meleg fiúk nem tehetnek arról, hogy Julcsika helyett Jancsika tetszik nekik. Arról meg végképp nem, ha szeretik egymást. Mert ez a lényege az életnek, nem? Hogy szeressünk és viszontszeressenek minket.

– De honnan tudhatnám, hogy ők nemcsak nagyon jó barátok? – kérdezte Dávid fojtott hangon.

– Kérdezd meg őket.

– Fogalmazzunk úgy, hogy ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott a fiú. – Nem is tudom... gyanús, hogy... tetszenek egymásnak, és hogy... többet éreznek a másik iránt. – Lázasan kereste, miként tudna hitelesen ferdíteni. – Ahogy egymásra néznek, ahogy egymáshoz érnek. Mindig együtt vannak, és... és...

– Támogasd őket, Dávid – mondta végül Babett. – Biztosítsd őket arról, hogy elfogadod és szereted őket így is.

– De... de hogy lehetnek melegek tizenévesen? – fakadt ki Dávid, mert ezt nem tudta feldolgozni logikusan. – Ráadásul mindketten voltak már lánnyal, ha jól tudom, de most meg együtt, és...

– Figyelj, picur – szakította félbe Babett, mintha nem is hallotta volna Dávid magyarázkodását. – Mennyi olyan ember van, aki átfesti a haját, vagy színes kontaktlencsét tesz a szemébe, hogy megváltoztassa a szeme színét? Kékszeműnek született, de attól, hogy egész nap zöldszeműnek tűnik, még kékszemű marad. Jó, ez lehet kicsit esetlen példa, de hirtelen ez jutott eszembe. Mindenesetre, ha egy meleg srác kavart egy lánnyal, attól még nem lesz kevésbé meleg. Aztán vannak, akiket mind a két nem érdekel, szóval...

Dávidnak zsongott a feje a sok új információtól, könnyek folytak végig az arcán, és nagyon-nagyon részegnek érezte magát, pedig csak az érzések, félelmek és sóvár vágyak vették el a józanságát.

– És... és hogy alakul ez ki? Mitől válik valaki... meleggé?

– Nem tudom. Mitől válik valaki kékszeművé? Melegnek születik az ember.

– De a kékszemedet azonnal észre lehet venni, amint megszülettél – ellenkezett Dávid.

– Igaz – ismerte el Babett. – Ha valaki meleg... beletelhet egy időbe, mire rájön.

A talaj kezdett kicsúszni Dávid alól. Akkor... lehet, hogy ő... lehet, hogy...

– De hát... Babett, ez... ellentmond... ellentmond nagyon sok mindennek... hogy fogja őket szeretni Isten?

– Ezt is a híradóban hallottad?

– Aha.

– Először is, Dávid, nem vagy hívő, szóval emiatt végképp nem értem, miért aggódsz, drágaságom. Másrészt... a hit csodás dolog, aki hisz Istenben, azt biztos szereti Isten, akár meleg, akár nem. Azok az emberek pedig, akik Isten nevében osztogatják az észt és húzzák meg a szörnyűbbnél szörnyűbb határokat... hát, én inkább az ő lelkiüdvükért aggódnék. Nem azokért, akik mernek szeretni.

Akik mernek szeretni... Ez visszhangot vert Dávid fejében.

– Szóval... szóval azt mondod, ez nem baj? Azt mondod, Amadé és Vil... normálisok?

– Persze – mondta gondolkodás nélkül Babett. – És remélem, hogy nagyon-nagyon boldogok. Még ha... nem is vállalhatják fel magukat.

– Úgy sajnálom őket – mondta Dávid, és behunyta a szemét.

– Én is sajnálom az egész helyzetet – sóhajtotta Babett. Dávid szerette volna, ha most megölelné őt a nővére, akkor talán teljesen meg tudna nyugodni. – Figyelj, kicsikém, most mennem kell, de mindenképp jelentkezz majd!

– Jó – lehelte Dávid. Úgy érezte, mintha más világban járna, annyi gondolat zakatolt a fejében, hogy napokra lenne szüksége arra, hogy helyre tegye őket a fejében.

– És Dávid, tényleg, ne izgulj. Nem betegek a barátaid. Örülj a boldogságuknak!

Dávid megköszönte a segítséget, aztán elnyúlt a szőnyegén, és figyelte az utca fényeit, ahogy a plafonon táncoltak.

Babett szerint azok a fiúk, akiknek fiúk tetszenek, nem betegek. Szerinte ez természetes.

Ott volt Johnny és Pete.

És itt volt Stalóc és a párja.

És... itt volt Dávid és Amadé.

Az egész minden egy nagy káoszkavalkád volt Dávid agyában – az érzések, a vágyak, a melegek, a betegségek, a szemromlás, Isten, a híradós férfi, a szeretet, a barátság, a nyugalom, a támogatás...

Amadéra gondolt. A mosolyára, a keze melegére, az ölelésére. A nevetésére.

Összegömbölyödött a padlón, és új gondolatoknak engedett utat, amiket eddig vaskapuk mögé zárt.

Meglepő módon hihetetlen megkönnyebbülés öntötte el, ahogy elképzelte, hogy Amadé szereti őt, és ő is szereti Amadét, és kézen fogva sétálnak az Eiffel-torony mellett, és szerelmes csókokat váltanak az éjszakai Párizs csodás fényei alatt. Mint egy pár. Mint egy igazi pár.

Eddig is elképzelte már, hogy Amadéval csókolóznak, de az általában fülledt környezetben történt, és Amadén nem szokott sok ruha lenni, csak egy alsónadrág – Dávid még nem mert elképzelni anélkül, és most sem tette.

Hetek óta most először nem a teste vágyait élte meg, hanem a szíve vágyait.

Újból utat törtek maguknak a könnyek, de most a szája nem lekonyult, hanem mosolyra húzódott.

Senki nem lenne boldogabb Dávidnál akkor, ha Amadéval Párizsban, éjszaka, az Eiffel-toronynál csókolózhatna.

Még mindig nem tudta felfejteni az összes érzését, még mindig nem tudta, mit akar pontosan, de sokkal izgatottabban állt hozzá a jövőhöz. Az, hogy Babett szerint egészséges, súlyos tömegeket gördített le a mellkasáról.

Kipihegte magát, újabb és újabb álmok bontottak szirmot a képzeletében, és csak valamikor hajnalkor tudatosította magában a következő napirendi kérdést:

Vajon mi mehet végbe Amadéban?

Legszívesebben azonnal átrohant volna a fiúhoz, hogy kikérdezze az érzései és gondolatai felől – de végül csak arra maradt ereje, hogy bemásszon az ágyába és magára húzza a takarót.

A mosolygós Amadé arcát látta maga előtt, mielőtt álomba merült volna.