55. fejezet

Hiba

A hétvégének nyugalmasan kellett volna telnie. Dávid tucatnyi illatgyertyát égetett el alig harmincóra alatt, mindent igyekezett megtenni azért, hogy megoldja a problémáit.

Próbálta kitörölni az agyát, kisöpörni onnan az összes meleg-gondolatot. Péntek este a Tüske Daniékkal való sörözés helyett besötétített a szobájában, leült az ágya közepére és összeszorított szemmel meditált. Belégzés, kilégzés, semmire gondolás. Nyugalom.

Miután elég higgadtnak érezte magát, végigpörgetett néhány képet Amadéról. Egészen addig jól bírta a nézegetést, amíg egy olyan képhez nem ért, ahol Amadé édesdeden aludt. Ott megdobbant a szíve. Aztán következett egy olyan, ahol Amadé inge alig volt begombolva. Aztán egy, ahol úgy néz a kamerába, hogy...

Dávid teste bizseregni kezdett.

Hiába égett az illatgyertya, hiába volt olyan nyugodt az imént, most megint idegesítő vágy zubogott végig a testén.

Az ölébe vette a laptopját, és megnyitotta a böngészőben az inkognitólapot. Először csak a Youtube-on keresgélt videóklipeket, ahol szép énekesnők táncoltak, de még utána is csak Amadéra bírt gondolni.

Fújtatott, és kiment a fürdőbe megmosni az arcát, majd visszatért a laptophoz. Nagy levegőt vett, majd elhatározta magát, és megnyitott néhány felnőttfilmes oldalt.

Reménykedett benne, hogy a meztelen nők látványa visszakattintja a rendes kerékvágásba az agyát, de egyáltalán nem ez történt. Ugyanis meztelen férfiak is megjelentek a képernyőn, amik egészen rémisztő hatással voltak Dávidra.

Hezitálás nélkül lecsapta a laptopját, és rohant vissza a fürdőbe, letépte magáról a ruháit és beállt a hideg zuhany alá. Próbálta kitalálni, mit kellene tennie, mit tehetne önmaga és a vágyai ellen – de végül nagy sokára arra jutott, hogy ezzel ő semmit nem tud kezdeni most egyelőre.

Egyedül annyit tehet, hogy próbál nem gondolni rá és nem görcsölni rajta. Ez nyilván nehéz úgy, ha az ember mindig mindent túlgondol és mindig mindenen szorong, de mást tényleg nem tud csinálni.

Előbb-utóbb úgyis elmúlnak ezek a dolgok: egyszer nagyjából egy hónapig halálosan szerelmes volt egy lányba, de aztán nem sokkal később teljesen kihűltek az érzései. Helgával is ez történt, csak kicsit lassabban és nagyobb csalódással.

Talán majd Amadéval meg a fiúkkal is elmúlik ez a dolog.

Legalábbis nagyon remélte.

/*/

Rosszkedvűen gömbölyödtem össze a fotelben. Nem arról volt szó, hogy különösebben aggódtam volna nagyapáért – mindig kivágja magát a kellemetlen helyzetekből –, de mégis nyugtalanná tett a hír, amit Erikától kaptam.

Szerettem volna felhívni Dávidot, hogy kicsit beszélgessek vele. Tudtam, hogy attól jobban érezném magam, de nem akartam rátelepedni, nem akartam megfojtani a közelségemmel.

A telefon alig félméterre volt tőlem, mágnesként vonzott magához.

Erika a konyhában tett-vett, egy koszos, elnyűtt pizsamát viselt, a haja kócos kontyban lógott a hátára. Nem tűnt aggodalmasnak, csak idegesnek. Mintha pusztán bosszantaná, hogy nagyapa megint összeveszett valami campaniai klánnal.

– Ne szuszogj már itt! – förmedt rám egyszer csak, mire összerezzentem.

– Mi?

– Idegesít a lélegzésed. Nem akarsz bemenni a szobádba?

Nem, nem akartam bemenni a szobámba, de éreztem, hogy Erika mennyire feszült, ezért inkább nem ellenkeztem vele. Túl sok éles és kemény tárgy volt a keze ügyében, féltem, hogy valamit hozzám vág.

Nem válaszoltam, csak felmarkoltam a telefonomat és bezárkóztam a szobámba.

Mielőtt lehetőségem lett volna meggondolni magam, felhívtam Dávidot.

A legjobb barátom. Még ha rágódik is valamin, még ha ő nem is akar velem beszélni, nekem szükségem van rá. Nekem is ő a legjobb barátom, ha én nem tudok neki segíteni, ő azért még segíthet nekem. Vagy nem?

Mire a végére jutottam a gondolatmenetnek, Dávid már fel is vette a telefont.

Szabadkozással kezdtem:

– Sajnálom, tudom, hogy most távolságot tartasz a világtól meg minden, szóval, ha nem jó most...

Dávid félbeszakított:

– Amadé! Mondd csak, mi bánt.

– Honnan veszed, hogy bánt valami? – kérdeztem vissza. – Szerinted csak azért hívnálak fel, mert...

Ismét közbeszólt, de a hangja olyan gyengéden szólt, hogy teljesen elolvadtam hallatán.

– Amadé. Hallom a hangodon, hogy valami nincs rendben.

– Azért, mert be van dugulva az orrom.

– Amadé!

– Nagyapa valószínűleg bajba került Castellammaréban – böktem ki.

– Hogy hol? – kérdezett vissza Dávid. Az ágyamba bújtam, és mivel fázott a lábam, alaposan bebugyoláltam a takarómmal.

– Castellammare di Stabia. Nincs messze Nápolytól, és egy nápolyi mondás úgy tartja, hogy: vannak helyek, ahol nem tanácsos leszállni a buszról – Castellammaréban azonban meg sem állnak a buszok.

– Ó – bökte ki Dávid. – Hát ez nem hangzik jól. És hogy van?

– Fogalmam sincs. Pénzt próbál alkudni. Jól lesz, nagyapa mindent megold, csak kicsit...

– Értem – mondta Dávid együttérző hangon. – Ha itt lennél, megölelnélek.

– Köszönöm – sóhajtottam. Tüsszentettem egyet, mire Dávid egészséget kívánt. Kínos csend telepedett közénk, mintha nem lenne témánk, pedig nagyon szerettem volna beszélgetni vele valamiről, bármiről.

– Tudok valahogy segíteni? – kérdezte, én pedig ismét olvadozni kezdtem a hangja hallatán. Nagyon szerettem volna, ha idebújna most az ágyamba, és én bevackolhatnám magam mellé.

– Már azt is köszönöm, hogy beszélhettem veled kicsit – mondtam, és a mondatot egy újabb tüsszentéssel zártam. Ebből csúnya megfázás lesz, bosszankodtam.

– Bármikor, Amadé! És ne aggódj, minden rendben lesz! – Dávid hangja szenvedélyesen szólt, amitől elöntött a melegség. Annyira hiányzott.

Nem sokat beszéltünk ezután, de már ez is megnyugtatott – ha Dávid mondja, valamiért könnyebben elhiszem, hogy tényleg minden rendben lesz.

/*/

Dávid vasárnap épp esszét írt angolra, amikor egy bejövő Messenger videóhívás állította meg a háttérben szóló zenét.

Felvont szemöldökkel nézett szembe a képernyőn vigyorgó három fiúval. Adrián és Amadé egy asztalnál ültek, mögöttük Vil ácsorgott, az állát Amadé fején nyugtatta. Hm.

– Na mi az, nem megy az angol? – kérdezte Dávid. Amadé még szombaton megkérdezte, van-e kedve velük angolozni, de Dávidnak, bár kedve lett volna, mersze nem, ezért kedvesen visszautasította a meghívást.

– Hát nem éppen – kezdte Adrián, de mielőtt folytathatta volna, félbeszakították:

– Now we just talk english! – ellenkezett Amadé, majd tüsszentett egy nagyot.

– Speak, te lüke! – legyintette meg Vil. – Nem talk!

Amadé és Vil vitázni kezdtek, de mielőtt belemelegedhettek volna, Dávid megköszörülte a torkát és közbeszólt:

– Tudok valamiben segíteni, srácok?

– Aha – hajolt előre Adrián. – El tudsz magyarázni néhány nyelvtani szabályt? Nem értjük a Past Perfectet.

– Miért nem jössz át, Dávidka? – Vil félretolta Amadét a képből, hogy kényelmesen tudjon beszélni. – Sokkal könnyebb lenne, ha helyben magyaráznál, látnád a példákat. Meg aztán, annyira jó likőrt találtunk itt, hogy hú...és Adrián hozott sütit. Elképesztő, milyen jól süt a srác!

– Dávid is tanul, csitt! Mondta előre, hogy nem fog tudni jönni – lökdöste el magától Vilt Amadé. – Csak két kérdést akartunk feltenni, aztán már...

Amadé tiltakozása szíven ütötte Dávidot, és még azelőtt megszólalt, hogy a nyelvére haraphatott volna:

– Tényleg szívesen láttok?

– Persze! – csillant fel Vil szeme. Amadé meglepetten mosolygott, ami felforrósította Dávid érzéseit. Egy rövid ideig szemeztek egymással képernyőn keresztül (vagyis Dávid így érezte), aztán Amadé megint tüsszentett.

– Jaj, fúj, Amadé! – nyögött Vil.

– Be fújolj, inkább adj egy zsebit! – morgolódott Amadé, eltakarta az arcát és kihajolt a kamera elől.

– Ha tényleg jössz, Dávid, hoznál egy adag zsepit? – kérdezte sóhajtva Adrián, és meglapogatta Amadé hátát. A mozdulat gyengéd volt, óvatos. Dávid némán figyelte, amint Adrián hátra dől és beletúr puhának tűnő hajába, ahogy nagyokat pislog szürkészöld szemével. Bár Dávid átlagosnak találta a fiú kinézetét, volt benne valami, ami tetszett neki.

Mármint nem tetszett Dávidnak, hanem csak... az a valami jól állt Adriánnak. Vagy mi.

Dávid vett egy nagy levegőt.

– Nemsokára ott leszek – ígérte. Egy kicsit bosszantotta magát azzal, hogy ilyen könnyen megszegte a távolmaradási fogadalmát, de végül is a változás az univerzum alaptörvénye.

És Amadé olyan kis édes náthásan.

Meg persze szüksége van zsebkendőre. Amit csak Dávid adhat meg neki.

A fejét fogta, miközben bedobálta a holmiját egy táskába – milyen idióta, romantikusan hősies szerepet oszt magára! Szörnyű.

Bár ez nem is romantikus. Csak szimplán jó barátként viselkedik.

Hangosan hallgatta a zenét az utcán, és nem bírt magával, minden szembejövő férfit megbámult – vajon tetszenek neki? Honnan tudná, ha melegek lennének? Néhányan észrevették, hogy bámulja, egy idősbácsi és egy fiatal srác rámosolygott, egy üzletember morcosan elnézett.

Dávid azon gondolkodott, hogy feltűnne-e neki, ha Vil vagy Adrián vagy Amadé melegek lennének. Vil és Adrián is úgy nyúlt Amadéhoz, mintha... mint Dávid? Nem, az lehetetlen. Senki nem nyúl úgy Amadéhoz, mint Dávid.

Jesszus, ez nem igaz.

De ha ők is gyengéden érnek Amadéhoz, akkor az azt jelenti, hogy nincs baj Dáviddal, nem? Lehet, hogy ez csak Amadé átlagos bűvereje, ami kihat az emberekre?

Nem. Dávid ezt kizárta a lehetőségek közül. Meg amúgy is, csak rájuk kell nézni: sem Vil, sem Adrián nem melegek.

Nem mintha Amadé és Dávid melegek lennének.

Talán egyszerűen csak lelkitársak, és ez furcsán ütközik ki rajtuk. Talán csak még sosem volt igazi legjobb barátja Dávidnak, és az ilyen.

Ilyen intenzív, forró és bódító?

Dávid még jobban felhangosította a zenét. Nem akart gondolkodni.

Nemsokára odaért Amadé házához. Amikor meglátta a fiút a lépcsőn ülni, idegesen rákiáltott:

– Hé, Amadé! Komolyan itt ülsz kint betegen?

– Nem működik a kapucsengő – magyarázta Amadé. Egy nagy sállal és egy bő kardigánnal bugyolálta be magát.

– Menjünk be gyorsan!

Amadé feltápászkodott, és a karját nyújtotta Dávid felé.

– Előbb ölelés!

Megint intenzív, forró és bódító érzések fúrták be magukat Dávid szívébe. Amadé úgy bújt a karjai közé, mintha napok óta erre várt volna. Azt ugyan nem tudhatta biztosra, hogy Amadé mire várt, de Dávidnak ijesztően nagyon hiányzott egy ölelés.

Egészen belemerült az ölelkezésbe, amikor Amadé tüsszentett egy nagyot.

– Te most összetaknyoztad a hajam? – érdeklődött Dávid. Amadé félig nyöszörgött, félig nevetett, és elhúzódott.

– Neeeem! Hoztál zsepit?

Dávid mosolygott.

– Persze. Meg még pár dolgot.

– Meglepit? – ujjongott Amadé, és megint prüszkölt egyet, amitől elmúlt a jókedve. – Gyűlölöm a náthát. Nem tudom, hol fáztam meg rögtön ősz elején. Elég bosszantó.

A lépcsőket szedve Amadé szája be sem állt, a mondatait tüsszentések tarkították, néha-néha majdnem orra bukott a lépcsőn fölfelé. Dávid ilyenkor mindig megtámogatta, és újra meg újra az a péntek este járt a fejében, amikor az esőtől vizes ruhában kapaszkodtak egymásba...

– Tudom én, mitől fázhattál meg – szakította félbe a barátját. – A csütörtöki esőtől.

– Gondolod? – vont vállat Amadé. – Nekem mindegy, csak gyógyuljak ki belőle gyorsan.

Dávid szeretett volna gyógypuszit nyomna az arcára, de inkább zsebre dugta a kezét, hogy esélye se legyen közel húzni magához a fiút.

A lakásba érve Vil öleléssel köszöntötte, Adrián csak egy intéssel. Ő zavartan mosolygott, furcsa volt ennyi emberrel együtt lenni abban a lakásban, ahol Amadéval...

Inkább arra koncentrált, hogy levegye a cipőjét. Az sokkal normálisabb gondolatokkal járt.

– Naa, mit hoztál? – kíváncsiskodott Vil. Dávid látta a szeme fényléséből, hogy valami alkoholt fogyasztott már.

A konyhapulton látta is a likőrösüveget, Amadé elkapta a pillantását és szó nélkül töltött neki is egy kis pohárkányit.

– Hoztam zsebkendőt – jelentette be Dávid, és nekiállt kipakolni a táskáját. A pultra tett egy százas csomag papírzsebkendőt, egy textilzsebkendőt, aztán egy dobozka torokcukorkát, és néhány filter teát.

Vil szeme elkerekedett.

– Hát ez meg mi ez a zsibvásár? Ezt mind Amadénak hoztad? Nem is tudtam, hogy te vagy Amadé sugar daddyje.

Dávid összehúzta a szemét.

– Na nézd csak! Valaki mégiscsak tud angolul.

– Csak az igazán lényeges dolgokat – kacsintott Vil. Dávid vissza akart vágni, de Vil figyelmét már el is vonta a likőr. – Azt még megiszod?

– Vil, állj már le! – lökte meg nevetve Amadé. – Mindjárt kapsz még te is.

– Köszi, szívem csücske – vigyorgott Vil, és cuppanós puszit nyomott Amadé arcára. Dávid levegő után kapott féltékenységében – meg tudta volna fojtani a fiút. De végül békésebb utat választott a két barát szétválasztásához:

– Vil, neked is hoztam finomságot. Sportcsokit.

Amadé fájdalmasan nyögött fel a Sportcsoki emlegetésére, de Vil azonnal Dávid mellé penderült, és a válla köré fonta a karját.

– Akkor leszel az én sugar daddym is? Óóó, Dávid, légyszi legyél! Vegyél nekem még cukorkát!

– Hagyj már békén! – nevette el magát Dávid, és kibújt Vil ölelése elől.

– De komolyan, tök jó lenne cukorkát kapni valakitől. Az elmúlt években mindig én adtam valakinek cukorkát. Még Amadé is tőlem lopja a nyalókát.

– Nem lopom, te adod! – tiltakozott Amadé, miután alaposan kifújta az orrát.

Dávid közéjük állt, és visszaterelte őket az asztalhoz, hogy kezdjenek bele az angolba. Érezte, hogy Amadé tekintete végigsimít az arcán, a hála jeleként.

Szegényke nagyon betegnek nézett ki pirosló bőrével, zsíros hajával és lázfényes szemével, Dávid szíve összeszorult a látványtól. Bármit megtett volna azért, hogy a fiú kicsit jobban érezze magát – bár úgy tűnt, Amadé csak fizikailag van rosszul, a mosolyából őszinte vidámság sütött.

Amadé lezuttyant a laptop elé, megpaskolta Adrián combját, és megnyitott egy prezentációt, amin valószínűleg eddig dolgoztak.

– Az összes igeidőről kell csinálnunk diát – magyarázta Adrián. – Minden csapat csak egyet fog bemutatni, viszont az összesből fel kell készülni.

– Azta – biccentett Dávid –, jó alapos a tanárotok.

– Hál'istennek – fintorgott Amadé.

– Nem az lenne a cél, hogy megtanuljatok angolul? – tette fel a logikus kérdést Dávid. Amadé kifújta az orrát. Vil kuncogni kezdett.

– Mutasd meg neki a YouTube-videókat, amiket találtunk! A tanárnőci sokkal kivágottabb pólóban csinálja a videóit, valahogy izgalmasabb, mint az órái.

Amadé átkattintott a böngészőre, ahol egy videón egy igen csinos fiatal nő – az ötös csoport angoltanára – mutogatott valamit egy fehér mágneses táblán.

– Ezt néztétek tanulás helyett, mi? – ingatta a fejét Dávid. Előrehajolt, hogy visszalépjen a prezentációhoz. Amadé vállához ért a mellkasa, remélte, hogy nem érzi a fiú, milyen hevesen dobog a szíve.

– Ugyan, dehooogy – nevetett Amadé. Hangosan szipogott, és hátra döntötte a fejét, a haja megcsiklandozta Dávid fülét.

– Ne szörcsögj az arcomba – szólt rá Dávid. Tanulmányozni akarta az igeidőkről írt jegyzeteket, de alig bírt gondolkozni Amadé szédítő közelségétől.

– Bocsiii – húzta el az i-t Amadé, és álmosan behunyta a szemét, a fejét Dávid homlokának döntötte.

– Nincs neked hőemelkedésed? – merült fel Dávidban a gondolat, és Amadé arcához nyomta az arcát.

– Ez valami újfajta lázmérés? – Dávid az arcán érezte Amadé mosolyát. – Nem rossz.

Nem rossz? Ezt Amadé úgy érti, hogy tetszik neki? Vagy úgy érti, hogy nem kedveli a hagyományos lázmérőt, és ez ahhoz képest...?

– Forró az arcod – jelentette ki Dávid. Vagy inkább az ő arca forró? Elhúzódott, kiegyenesedett, a dereka megroppant, mintha a teste jelezné: nem akar eltávolodni Amadétól. Eleget tett a teste követelésének, kezét Amadé vállára ejtette.

– Ne már! – sóhajtott Amadé. – Így hogy fogok holnap előadni angolból, fiúk?

– Gondolom, itthon maradsz, ha lázas vagy – állapította meg Adrián. Vil piszkálódva oldalba bökte Amadét.

– Nem mintha annyira nagy segítség lettél volna!

– Csinálok teát – mondta Dávid, és megszorította Amadé vállát. – Addig megméred rendesen is a lázad?

– Igenis, apuci – vigyorgott sután Amadé.

– Daddy-daddy – vihogott Vil. – Gyere, Amadécska, hozok neked egy pokrócot, ha megmondod, hol van.

Dávid szeretett volna összeroskadni, a haját tépni és még több Shakira-klipet nézni, hogy elfelejtse, merre vannak a pokrócok Amadé lakásában és merre van az az egy, ami alatt összebújtak aznap este. Rettenetesen remegett a keze, miközben a kancsót töltötte fel vízzel, ezért inkább gyorsan kiment mosdóba, mielőtt leforrázta volna magát.

Megmosta az arcát, és addig csípte össze a bőrt a karján, amíg a fájdalmon kívül nem tudott másra összpontosítani.

Vett egy mély levegőt.

És kilépett a fürdőből, úgy, mintha egy új Dávid lenne. Egy új Dávid, aki nem vágyódik a legjobb barátja után, aki nem féltékenykedik egy másik barátjára, akinek nem esik nehezére vizet forralni.

A konyhában Adrián szorgoskodott, unott arccal tájékoztatta Dávidot:

– Nem bírom ezt a pörgést, amit ők csinálnak – panaszolta. – Nekem ehhez több koffein kell.

– Megértem – mosolygott halványan Dávid. A gyomra összerándult, amikor látta, hogy Adrián abba a bögrébe tette fel a filtert, amiben Amadé nemrég kávét adott Dávidnak.

Nem számít.

A laptop az asztalon maradt, Amadé és Vil a nappaliban bevackolták magukat a kanapéra. Vagyis Vil vackolta be Amadét, pokrócokat és párnákat hordott neki, aztán a könyvespolc elé állt. Dávid ösztönösen felnevetett, amikor meglátta Amadét: nyilvánvalóan Vil két copfot fogott össze a fején, amitől úgy nézett ki, mint egy ötéves.

– Ezt még visszakapod, Vili – fogadkozott Amadé. – Azt gondolod, mindent megtehetsz velem, csak mert lázat mérek, és nem mozdulhatok?!

– Nos, igen – hangzott a felelet.

Amadé nyűgösen nézett fel Dávidra.

– Nézd meg, mit csinál velem!

De nem lelt Dávidban szövetségesre – Dávid épp azon ügyködött, hogy megörökítse ezt az édes pillanatot.

– Nemsokára szülinapod lesz, Amadé. Kellenek az ilyen képek rólad.

– Szörnyűek vagytok – dohogott Amadé. Adrián a gőzölgő kávéval és a teával a kezében ült le mellé a kanapéra, a dohányzóasztalra tette a bögréket.

– Mindketten azok vagytok – közölte velük. – Mint az óvodások.

– Bocsi, ha iszom, mindenkivel úgy viselkedek, mintha a kistesóim lennének – szabadkozott Vil, és leemelt egy könyvet a polcról.

– Mindig szerettem volna egy fiútestvért – vallotta be Amadé. – Vil a legjobb fiútestvér lenne.

Összetalálkozott a tekintete Dávidéval, aki csak tátott szájjal bámult. Tudta, hogy mindkettőjüknek ugyanaz jár a fejében: pár hete Dávid azt mondta valakinek (egy lánynak, akit le akart nyűgözni), hogy Amadé olyan, mintha az öccse lenne.

Most pedig...nagyon nem olyan dolgokat képzel róla, amiket az ember az öccséről képzelne.

Először nem értette, hogy a féltékenység miatt miért önti el forróság a mellkasát, de aztán rájött, hogy ez nem is féltékenység – megkönnyebbült, amiért Amadé Vilt a testvérének hívja, őt pedig... hát, őt gyakorlatilag nem hívta semminek, de a testvérének sem, és ez már önmagában is nagyszerű dolog volt.

Dávid egyszerre volt boldog és egyszerre akart sírni. Egyszerre akarta ellökni és magához húzni Amadét. Egyszerre akarta megütni és megcsókolni.

Gyűlölte az ellentéteket, amik szanaszét cincálták a lelkét.

Mielőtt felrobbanhatott volna az érzésektől, Amadé lázmérője csipogni kezdett és megmentette őt és a lelkét a biztos haláltól.

Egyelőre.

/*/

A szerda elsőórai lyukasórákért Lujza nagyon hálás volt, mert így bőven maradt ideje reggel összekészülődni. Szerdánként úgy érezte, jól néz ki, és ez mindig felvidította.

Az első padban ült le. Általában nem szeretett elöl ülni, most is némi hátsó szándékkal tette – az elmúlt két hétben megfigyelte, hogy Amadé minden elsőóráról késik és mindig az első padba dobja le magát. Így hát gondolta, megér egy próbát ideülni.

Jól sejtette, Amadé tíz perc késés múlva kopogott be, zaklatottan nézett körbe a teremben, majd elmosolyodott, Lujzára nézett, és még mindig mosolyogva azt suttogta:

– Leülhetek ide?

Lujza bólintott, és hátra dobta a haját a válla fölött. Remélte, hogy Amadé figyelemmel követi majd aranyhaja libbenését, észreveszi, hogy fedetlen a válla, és esetleg még a parfümje illata is elbűvöli.

De Amadét lefoglalta, hogy beverje a fejét a pad sarkába, miközben a tolltartóját próbálta előhalászni a földre ejtett táskájából.

A srác egy borzasztó rendetlen művészlélek volt – Lujza nem értette, mi tetszett meg neki benne, de hetek óta izgalmas bizsergés fogta el, ha rágondolt, ha beszélt vele, ha Messengeren üzeneteket váltottak.

Csakhogy egyáltalán nem tudta eldönteni, Amadé mennyire viszonozhatja a vonzalmát. Néha úgy tűnt, hogy igen, néha meg úgy, hogy nem.

Amadé egy hatalmas káosz volt.

És Lujza képtelen volt levenni róla a szemét.

Érezte, hogy elpirul, amikor Amadé közelebb hajolt hozzá.

– Hol tartunk? – súgta a fiú.

– Kezdjük azzal, hogy nem kémia van, hanem fizika – suttogta vissza Lujza, és megkocogtatta fehérre festett körmével Amadé füzetét. A felkarja Amadé vállához ért, de a fiú nem reagált az érintésre.

– A fenébe. Akkor a fizika füzetemet Dávidnál hagytam?

– Hát én nem tudom – mosolygott Lujza. Bájosnak szánt mozdulattal a füle mögé tűrte a haját, és figyelte, ahogy Amadé hátrafordul. Lujza követte a tekintetét, ami egyértelműen Dávidon állapodott meg. Miért ilyen fontos kideríteni a fizikafüzet hollétét?, bosszankodott magában. Látta, hogy Amadé derűsen hunyorog Dávidra, aki a fejét ingatta válaszként.

Lujzát mindig zavarta kicsit, hogy Amadé és Dávid mennyire összenőtt – így lehetetlen volt Amadéval időt tölteni.

– Láttam, hogy benne vagy a talicsopiban messengeren – próbált Lujza újból beszélgetést kezdeményezni, és örült, amikor sikerült magára vonnia a fiú figyelmét. Amadé az asztalra könyökölt, és laposakat pislogott, de egyértelműen figyelt Lujzára.

– Ja, Dávid berakott valahova.

– Jössz pénteken a táncházba?

Amadé összevonta a szemöldökét. Lujza arra gondolt, mennyire szeretne végigsimítani Amadé puhának tűnő arcán. Zavarta, hogy Dávid következmények nélkül megérintheti a legjobb barátját, de Lujza hiába tartotta magukat barátoknak, Amadé vele sokkal távolságtartóbban viselkedett.

– Táncház? Az meg mi az isten?

– Hát, egy szuper kis program. Népzene, közös ivás, táncolás.

– Ebből egyedül az ivás hangzik jól – értékelte Amadé, lehagyva a „közös" jelzőt. Lujza sóhajtott. Sose tudta eldönteni, Amadé egy tízes skálán mennyire szociális ember. Nagyon örült volna, ha kicsit jobban kivenné a részét a programokból.

– Akkor igazán eljöhetnél!

– Igen? – Amadé az ajkába harapott, mintha gondolkozna. Lujza előrébb hajolt, és a tenyerét a fiú combjára tette. Nem csábítgató mozdulattal, csak amolyan barátian, de Amadé továbbra is ártatlanul pislogott, mintha semmilyen hatást nem gyakorolt volna rá.

– Tök jó lenne! Csomóan jönnek. Dali meg a néptáncos barátja, Tüske Daniék, Vil, Dávid...

– Dávid is megy? – szólt közbe Amadé. Lujza örült, hogy valamivel vonzóbbá tette a fiú számára a táncházat, de jobb lett volna, ha ez a vonzó dolog ő lenne.

– Aha, azt mondta – vonogatta a vállát. Amadé elgondolkodva mosolyra húzta a száját.

– Jó, akkor még meglátom. Van kedved akasztófázni?

Lujza boldogan egyezett bele, jelként értelmezte Amadé kezdeményezésként.

Egészen jól telt így az óra, néha egymás szemébe néztek, néha összemosolyogtak, néha összeért a térdük a pad alatt. Lujza szerette volna, ha a szünetben is tudnak majd beszélgetni, de Dávid – mint mindig – elrontotta a lehetőséget. Kicsöngő után odajött a padjukhoz, és rosszallón nézett le a füzetükre.

– Komolyan első padban akasztófáztatok? Szegény tanár úr!

– Ó, hoppá – mosolygott Amadé, és úgy nézett fel Dávidra, mintha a sötét hajú fiú teremtette volna a világot.

– Csak most az egyszer – mondta Lujza, és ő is próbált mosolyogni.

– Hihetetlen, hogy két napig pihentél otthon, és így se bírtál felkelni a második órára.

– Most nem volt túl hatásos ébresztőm.

A fiúk összenevettek, de Lujza nem értette a poént, kiszorítva érezte magát.

Dávid felemelte a kezét, megérintette Amadé haját, arcát, vállát. Ha ezt Lujza teszi, akkor mindenki felvonja a szemöldökét, mindenki pletykálni kezd, arra pedig Lujza nem vágyott – félt, hogy Amadét zavarná a pletyka, és csak eltávolodna tőle.

– Tessék, visszaadom a tollad – köszörülte meg a tollát Lujza, és odatolta Amadéhoz a tollakat és a füzetet. Amadé visszafordult felé, illedelmesen megköszönte, és pakolni kezdett.

Lujza rosszkedvűen szedte össze a füzeteit: nem szokott hozzá, hogy valaki ilyen kedvesen vegye semmibe.

/*/

Bár felmentettem magam tesiről a nátha miatt, bent maradtam az utolsó órán, hogy utána elrángassam Dávidot ebédelni. Megőrültem azért, hogy kínait egyek ebédre, két napja folyton csak a szezámos csirkét kívánom.

Már gyanúsan mindenki kijött az öltözőből, de Dávid még mindig nem volt sehol. Mindenkit végigkérdeztem, de mindenki csak a vállát vonogatta, fogalmuk sem volt, hol lehet a fiú.

Így hát behunytam a szemem, a halántékomhoz érintettem az ujjam, és próbáltam mentálisan rákapcsolódni Dávid érzelmi hullámaira és telepatikus úton megtalálni.

– Nem jössz velünk a Pad Thaiba? – szakított ki a merengésből Tekla hangja.

– Nem, köszi. Dávidot keresem.

– És Dávid nem akar jönni? – érkezett meg Lujza is, és oldalra biccentette a fejét.

– Dávid eltűnt – mondtam lebiggyesztett szájjal. – Ha megtalálom, lehet, utánatok megyünk. Az Egyetem térre mentek?

Lujza rengetegszer emlegette már, hogy az a Pad Thai a kedvence.

– Aha – bólintott Tekla, és szélesen elvigyorodott.

– Majd írok, hogy mi újság – ígértem. Megöleltem őket, aztán magabiztosan elindultam az öltözők felé, a szívem azt súgta, hogy Dávid arrafelé lesz.

Deja-vu érzésem támadt, nemrég ugyanígy kutattam Dávid után – bár akkor sejtettem, hogy én bosszantottam fel, most sajnos ötletem sem volt, miért nem veszi fel a telefont.

Megrángattam az öltöző kilincsét, egy pillanatra azt hittem, zárva az ajtó, de aztán rájöttem, hogy másik irányba nyílik. Miután bejutottam, különös hangok ütötték meg a fülem: szipogás és tompa puffanások. Sietve szeltem át az öltözőt, és benyitottam a vizes részhez.

Amikor észrevettem Dávidot és a szanaszét dobált cipőit és táskáját, elfogott a rémület, és még jobban megijedtem Dávid könnyes, piros arca láttán.

– Menj innen, Amadé! – Dávid rögtön elfordult, amint meglátott, és elrejtette előlem az arcát.

– Dehogy megyek! – tiltakoztam azonnal. – Úgy látom, sürgősen szükséged van rám.

Megijedtem, hogy túl nyálasan hangzott, amit mondtam, de Dávid láthatóan túl mélyen volt ahhoz, hogy ez feltűnjön neki.

– Nem akarom, hogy így láss – motyogta, és átölelte magát. Hallottam, hogy sírt, éreztem, hogy dühöngött, sejtettem, hogy magát hibáztatja önmaga miatt.

– Dávidom – szólítottam gyengéden. Mögé léptem, és puhán a lapockájához érintettem az ujjaimat. Dávid megremegett, amitől engem is kirázott a hideg.

– Nincs baj, Amadé, tényleg, csak allergia – kezdett hadarni Dávid, és ellépett tőlem, felkapkodta a cipőit, begyömöszölte a táskájába, és kifelé indult.

Megragadtam a karját, hogy ne tudjon elmenekülni. Láttam, hogy visszafojtja a sírást, és nagyon szerettem volna megnyitni kettőnk között egy olyan csatornát, ahol nyugodtan felfedhetjük egymás előtt minden érzésünket.

– Dávid, gyere ide – hívtam csöndesen, és most finom ösztökélésemre elejtette a táskát, a vállamra borult, és szorosan körém fonta a karját. Kibukott belőle a zokogás, aminek hallatán majd' megszakadt a szívem. Mi baja lehet?

Nem kérdeztem semmit, csak simogattam a hátát, a haját, és próbáltam a lehető legtöbb pozitív energiát sugározni felé. Éreztem, hogy meg-megroggyan a térde, ezért puha noszogatással rávettem, hogy telepedjünk le a földre. Tovább sírt a vállamon, és én végre nem tartóztattam magam tovább, beletúrtam a hajába, és masszírozni kezdtem a fejbőrét, ahogy ő tette velem az első kravmaga edzésem előtt.

– Jobban vannak a sejtjeid? – suttogtam a fülébe, mire szipogós-csukladozós hangon felnevetett.

– Ühüm – mondta. Elhúzódott, és megdörgölte a szemét. A tenyerembe vettem az arcát, letöröltem a könnyeit.

– Sajnálom. Tényleg nem szerettem volna, ha így látnál, ez olyan...

– Olyan normális – szakítottam félbe. – Köszönöm a bizalmad, Dávid.

Megint felnevetett, és újabb könnycseppek csordultak ki a szeme sarkából.

– Lényegében rám erőszakoltad ezt a bizalmat, Amadé – jegyezte meg, de a vállamhoz dörgölte az arcát, ami enyhítette szavai gunyorosságát. – Köszönöm, hogy rám erőszakoltad a bizalmat – mondta halkan, amitől majdnem felrobbant a szívem. Dávid nagyon könnyen gyakorol különböző hatásokat a szívemre.

– Bármikor.

– El... elmondhatom, hogy mi bánt? – kérdezte hebegve. Sejtelmes köd burkolta be az agyam, alig bírtam valami értelmeset kibökni:

– Kérlek!

– Rákóczi azt mondta, hogy egyelőre csak csereként venne be a focicsapatba. És ez... kicsit kiakasztott.

– Ó, édesem! – Homlokon pusziltam, amitől először megijedtem, de amikor Dávid nem húzódott el, még egy puszit adtam neki.

– Csak utálom, és nem értem, hogy én miért nem vagyok elég – suttogta Dávid megrendülten.

– Mihez ne lennél elég? – kérdeztem, és megint beletúrtam a hajába. Imádtam, hogy hagyja. Talán a csók ellen sem lenne kifogása... De nem, nem akartam egy érzelmileg ilyen kiszolgáltatott helyzetben letámadni.

– Semmihez. Mármint, ott vannak a testvéreim... Jászon és Dorián is játszott a focicsapatban, Jászon még csapatkapitány is volt. Dorián a suliújság főszerkesztője volt. Babett diákelnök. Én meg... én nem értek semmihez. Jászon jól sportol, de mellette művész, zseniális fotós, Dorián sportos, és zseniális író meg még zenél is, Babett meg leírhatatlanul okos és zseniális...

– És? Te pedig...

– Én pedig nem vagyok semmi! – fakadt ki Dávid. Az arcán hófehér nyomot hagyott a rémület. – Nem értek semmihez. Mindenki jó valamiben, én meg... én meg nem. Az osztályban is: Vil lovagol, te verseket írsz, Tekla vízilabdázik, én meg még focizni se tudok. Nem úgy, mint Ádám, aki nyilván jóképű, izmos, ragadnak rá a lányok, puha a haja, szép a szeme, menő, gördeszkázik, a jövőben egészen biztosan csapatkapitány lesz, és...

Nem bírtam tovább hallgatni, ezért befogtam a száját. Csüggedten elhallgatott, én pedig lázasan kattogtam azon, hogy mit mondjak neki.

– Sajnálom, hogy így érzed – sóhajtottam végül. – Miért nyomaszt ennyire mindez? Valaki tett valamilyen megjegyzést?

Most Dávid sóhajtott, szaggatottan, mintha nem tudna rendesen fellélegezni. Tudtam, hogy hatalmas kősúlyok nyomják a mellkasát, és emiatt borzalmasan sajnáltam őt.

– Nem, senki... csak nem nagyon voltam még olyan közösségben huzamosabb ideig, ahol elég lettem volna önmagamként. Folyton utaztam, itt jártam suliba, ott jártam suliba, ebbe az osztályba jártam, magántanuló voltam, ez történt, az történt.

– Szörnyű, hogy így élted eddig az életed – kezdtem határozottan, és végigsimítottam az arcán –, de most már megtaláltad a közeged. Megtaláltál engem. És nekem elég vagy és elég leszel.

Dávid szomorúan nézett fel rám.

– De miért?

Felhúztam vállam.

– Látod, ez egy jó kérdés. Egyszerűen csak elég vagy. Néha talán még sok is. Mármint, nézd: kedves vagy, segítőkész, vicces, jókedvre derítesz, ott vagy, ha szükségem van rád. Tudod milyen kevés manapság az ilyen ember?

– Sok vagyok? – biggyesztette az ajkát Dávid. Nyilván a lényeget emelte ki. Meglegyintettem a karját.

– Szívem, úgy értem, néha soknak tűnsz hozzám. Én csak elvagyok a világomban, te pedig vagy. Nagy a különbség a kettő között. Hallod a hangsúlyon?

– Azt hiszem – mondta bizonytalanul. – Akkor sincs semmihez tehetségem. Nem értem, ez hogy lehet, és...

– Szuperül beszélsz nyelveken, Dávid, ez elég hasznos tehetség. Nézz rám, egy mondatot alig bírok kinyögni angolul, de olaszul se tudok többet.

– De te legalább magyarul szépen tudsz beszélni. Költő vagy, Amadé!

Gyengéden végigsimítottam az arcán a hüvelykujjammal.

– Ne méregesd magad másokhoz. Még csak tizenhét éves vagy, bármilyen rejtett tehetséged kiderülhet még!

– Gondolod? – szipogott Dávid, és beletámasztotta az arcát a tenyerembe. Hevesen dobogott a szívem, úgyhogy éreztem, most ideje lenne elviccelni a helyzetet, mert különben túl komollyá és romantikussá válhat.

– Lehet, hogy kiváló salsa táncos vagy, és még csak nem is tudsz róla!

Dávid könnyesen felnevetett, és bágyadtan pislogott.

– Szívesen elmegyek egy salsaórára, ha te is jössz.

– Ohó, el se tudod képzelni, milyen jól mozog a csípőm! – nevettem el magam én is. Aztán belém fagyott a nevetés, amikor láttam, hogy Dávid elpirul. Mintha elképzelte volna, hogy hogyan mozog a csípőm. Minden sejtem belebizsergett a gondolatba, és hirtelen nagyon melegem lett.

– Ööö... jobban érzed magad? – kérdeztem gyors torokköszörülés után. Dávid rémülten tágra nyitotta a szemét.

– Mármint mitől? A salsa gondolatától?

– Hát... csak úgy gondoltam, hogy... na mindegy – zártam le a témát. – Tudod mi derítene jókedvre? A kínai!

– Mármint a tizedikes Dodó? – értetlenkedett Dávid.

– Nem. Kaja-kínai. Nem gondolod, hogy egy kis szezámmagos csirke megoldja minden problémád?

Dávid grimaszolt, és végigszántott sötét fürtjein. Elvettem a kezem az arcáról, mielőtt csókba húzhattam volna.

– Most, hogy mondod... nem is tudom, miért nem gondoltam rá korábban.

– Kérsz még egy ölelést? – tettem fel a kérdést, és kitártam felé a karom. Dávid az ajkába harapott, vett egy nagy levegőt, mintha víz alá készülne merülni, és átölelt. Már kicsit lecsillapodott, de azért meg-megrázkódott a válla a tenyerem alatt.

– Biztos fog még ez változni – mormoltam neki. – Ez a focis dolog. Majd az edzéseken megmutatod, milyen ügyes vagy, és máris játszhat rendesen is, nemcsak csereként.

– Mmm, biztos – dünnyögte Dávid, a tincsei csiklandozták a fülemet. – Csak múltkor azt mondta a tanár úr, hogy jó csapatjátékos vagyok, és azt hittem, ez jelenteni fog valamit.

– Jelent is, bekerültél a csapatba – vigasztaltam. – Amúgy meg Rákóci egy barom. Ne foglalkozz vele!

– Jóó, jó. Igyekszem – sóhajtozta Dávid. Az arcomhoz nyomta az arcát, és édes hangon megköszönte a segítségemet. – Nem is tudom, hogy bírtam élni eddig nélküled – súgta, de olyan halk volt a hangja, hogy nem is voltam biztos abban, hogy kimondta.

– Nagyon szeretlek, Dávid – suttogtam, és még erősebben szorítottam magamhoz.

Soha többé nem akartam elengedni.