54. fejezet

Érzelmek kavalkádja

Ha naplót írnék, az lenne a bemutatkozásom egyik legfontosabb pontja, hogy utálom a testnevelést. Főleg első órában.

Igyekeztem nem késni, de persze így is csak az utolsó pillanatban sikerült beesnem, az öltözőben már alig voltak ott a fiúk. És már mindenki átöltözött legnagyobb sajnálatomra – pedig legutóbbi óra előtt megállapítottam, hogy számos csinos felsőtestű fiú jár az A-ba és a D-be.

– A tanár úr meg fog ölni – nyaggatott Dávid. A sarkamban járt, és próbált a lelkiismeretemre hatni, hogy legközelebb ne késsek.

– Ez van – vonogattam a vállam, és nyugodtan álltam neki az ingem kigombolásának.

– El fogsz késni! – topogott Dávid. A tekintete ide-oda ugrált a mellkasom, a szemem és a padló között.

– Hát... ja – bólintottam, és visszanyeltem a vigyoromat.

– A tanár úr nem szereti a késést!

– Én meg nem szeretem az óráit.

Dávid sóhajtott.

– Nem akarok én is késni – mondta. Zavarba ejtett, hogy akkor is beszélt hozzám, amíg én épp a nadrágomat vettem le, de azért próbáltam nyugodt maradni.

– Nem kell. Fél perc és becsöngetnek, menj csak nyugodtan! Nem akarom, hogy kikapj miattam, baba.

Amíg az ajkát rágva gondolkozott, mosolyogva az arcára tettem a kezem.

– Menj csak – ismételtem. – Sietek én is. Nem bántódok meg. Tényleg.

– Oké – rebegte hálásan Dávid, a hangja erőtlen volt, mintha súlyos gondolatok nyomasztanák. Majd megőrültem, amiért nem láthattam bele a fejébe.

Mielőtt elkezdődött volna az óra, gyorsan megettem egy Sportszeletet, amit a kisboltban vettem reggelire, de hamar megbántam.

Már akkor kicsit felkavarodott a gyomrom, amikor végigsiettem a folyosón. Akartam inni egy kis vizet, hogy felfrissítsem a torkom, de a tanár rám üvöltött, és ezért muszáj volt követnem őt és a többi fiút.

Amint meglátott, Adrián átkarolta a vállam.

– Jaj de jó, hogy itt vagy! – sóhajtott. – Nélküled meghalnék. Gyűlölök futni.

– Hogy mi? – nevettem fel hitetlenkedve.

– Futunk. A suli körül.

– Na még mit nem! – ráztam a fejem. – Kizárt dolog.

– Három kör.

– Fúj!

– Kuss legyen, fiúk! – förmedt ránk a tanár úr, és nagyokat tapsolt.

– Nem vagyok kiskutya – dünnyögtem Adriánnak, aki nagy nehézségek árán visszanyelte a röhögést.

A melegítő futkározást is elég nehezen bírtam, főleg azért, mert egész végig bámult a tanár úr, és így nem lehetett csalni. Dávid a pillantásával próbált biztatni, hogy csináljam, csináljam – ő bezzeg elől ugrabugrált, lendítgette a sarkát, és amikor én előrefele mentem, ő már laza kocogással tért vissza a sorba.

És csak ezután jöttek a sulikörök. Elfutottam a sarokig, aztán utána sétára váltottam, ahová már nem ért el a tanár úr pillantása. Adriánnal nem tudtunk beszélgetni, egyikünk se kapott levegőt. Én azért próbáltam panaszkodni, túl sok gondolat kavargott bennem:

– Hát én elhányom magam. Én megfulladok. Elhányom magam és belefulladok. Mindenesetre biztos, hogy meghalok. És akkor ez a hülye tanár majd nézhet! Amikor fel lesz jelentve. Bizony, börtönbe fog vonulni!

Adrián nem válaszolt, csak az oldalát szorongatta. Amikor Dávid elhaladt mellettünk odakiáltott, hogy „Gyerünk, Amadé!", de én csak integettem neki, és utána kiabáltam, hogy:

– Most látsz utoljára, mert menten meghalok, és neked komolyan ezek az utolsó szavaid? Biztatsz a halálra?!

Dávid hátraintett, és csak a fel-le ugráló hajkoronáját láttam, a csinos kis testét, ahogy elrohant előttem. Sorban mindenki megelőzött a második körrel is, és amikor az első körünk utolsó negyedéhez értünk, Adriánnal összebólintottunk: megint kocogni kezdtünk, hogy lássa a tanár az igyekezetünket.

– Lassúságok! Hát ezt nem hiszem el, végiggyalogoltátok a hosszt, mi? – őrjöngött Rákóczi tanár úr. – Ha nem végeztek öt percen belül, két egyessel indítjátok az évet!

– Kit érdekelnek az egyesek – morogtam, de a zihálás miatt túl hangosra sikerült. Láttam, hogy a tanár úr elvörösödik, és kicsit megijedtem attól, hogy rám emeli a kezét, ezért elinaltam előle. Az icipici, rövid sprintecske is rosszul esett a gyomromnak, az a fél sportcsoki, amit sietősen, szinte egyben nyeltem le, nem érezte túl jól magát a szervezetemben.

– Adrián! Én tényleg hányni fogok – jelentettem be, és megálltam nem sokkal a sarok után.

– Nem akarok két egyessel kezdeni, az anyám meg fog ölni – állt meg Adrián is, és rémülten rágta az ajkát. Felnéztem, és megláttam az őszinte a kétségbeesést az arcán, amitől rögtön visszakoztam:

– Menj csak! Ha kicsit sétálok, jobb lesz. – Még mosolyt is erőltettem az arcomra. Adrián kicsit még vonakodott, de aztán biztosítottam a felől, hogy jól leszek, ő pedig bólintott, vállon veregetett, majd sietősen elfutott. Én pedig leültem a kőkerítés tövébe, hogy nagyokat lélegezzek. De újra meg újra rám tört a hányinger, és inkább testhelyzetet változtattam, hogy ne a ruhámat hányjam le.

Dávid már a harmadik sulikört futhatta, amikor ebben a csodás pozícióban rám talált.

– Amadé! – kiáltotta a nevem, és azonnal letért a járdáról, hogy odajöjjön hozzám. – Minden rendben?

Nem kellett volna megpróbálnom válaszolni, mert szavak helyett valami egészen más bukott ki a számon.

– Jaj, istenkém – sóhajtott Dávid. Kicsit lihegett, azért a sok futás az ő szervezetét is kikezdte. Gyorsan próbálta úgy fogni a fejem, hogy kihúzza a fürtjeimet az arcomból. – Mi történt, Amadé? Gyere, gyorsan bemegyünk egy kis vízért.

– Eeeeh – nyöszörögtem, a szám meg-megremegett. Megint öklendeztem, pedig már nem volt más a gyomromban.

– Deja-vu érzésem van – jegyezte meg Dávid. – Mintha pár napja pont ugyanez történt volna.

– Eh – válaszoltam, ahogy tudtam.

– Gyere, bekéredzkedünk a mosdóba – noszogatott finoman Dávid, és végigsimított a hátamon.

– Nem kell, jól vagyok – hörögtem. Szavaimat meghazudtoló módon öklendeztem még egy kicsit, Dávid pedig kedvesen azt mondta:

– Semmi baj, babácska. Menjünk.

Felsegített, és átkarolt, úgy indultunk el visszafelé. Toró és Ádám kocogott el mellettünk, mindketten alaposan kipirultak és megizzadtak. Toró lelassított és helyben futott, amíg megkérdezte, minden rendben van-e.

– Amadé rosszul lett, de jól lesz – felelte Dávid, és szánakozva rám mosolygott. – Hajrá az utolsó körhöz!

Toró jobbulást kívánt, aztán elrohant. Utána néztem, és eszembe jutott, amint Adrián pár perccel korábban itthagyott.

– Így nem lesz ötösöd! – lihegtem Dávidnak, és erőtlenül megragadtam a karját.

Dávid egy pillanatra összepréselte az ajkát és lesütötte a pillantását, de aztán elmosolyodott és felnézett.

– Nem baj. Legalább te túléled az órát.

– De Dávid...

– Csitt már – szólt rám. – Gyere!

Ránehezedtem, hagytam, hogy támogasson. A lábaimból kifutott minden erő, úgy tűnt ez a huncut szelet sportcsoki nemcsak a csokitól szabadított meg, de a sporttól is.

– Dávid, adnék neked köszönöm-puszit, de most lehet nem örülnél neki.

Felnevetett, és igazat adott nekem.

– De nem is a puszidért csinálom – tette hozzá.

– Hát egy tündér vagy, istenem – ingattam a fejem. Megdörgöltem a szemem, és láttam, hogy a tanár úr milyen csúnyán néz ránk.

– Mi történt? – sóhajtott.

– Amadé hányt – jelentette Dávid. – Bekísérem az orvosiba.

A tanár úr savanyú képet vágott.

– Anyámasszony katonája – dörmögte nekem, aztán legnagyobb meglepetésemre kelletlenül megveregette Dávid vállát. – Te meg jó csapatjátékos vagy. Nem hagysz hátra senkit.

Dávid úgy elpirult a bókra, mintha magától az istentől vagy legalább egy nagyon szép embertől kapta volna.

– Hallottad ezt, Amadé? – mondta nekem rajongó hangon, miközben a lépcsőket vettük.

– Nehéz nem hallani valamit, amit ez a mamlasz mond. A legkisebb hangereje is felér egy elefánt trombitálásával.

– Úgy látom, jobban vagy – jegyezte meg Dávid.

– Nagyon büszke vagyok – feleltem, figyelmen kívül hagyva a közbeszólását. – De ezt a szuper tulajdonságodat anélkül is tudtuk, hogy Rákóczi nagy nehezen kibökte volna.

– Hátha emiatt bekerülök a focicsapatba – súgta nekem izgatottan. Csak sóhajtani tudtam erre. A témától megint a hányinger kerülgetett.

Elbicegtünk az orvosiig, és közben egyre jobban éreztem magam – napok óta nem simultam ilyen hosszan Dávid testéhez. Határozottan javított a közérzetemen, hogy most hátsóindíték nélkül megtehettem.

Dávid bekopogott az orvosiba. Mivel kiírták, hogy kopogás után nyugodtan be lehet nyitni, Dávid belökte az ajtót. A helyiségben sötét félhomály uralkodott, semmit nem láttam.

– Hahó! Jó napot! – köszönt Dávid bizonytalanul, és beljebb húzott.

– Csssss! – szisszent fel valaki, mire megtorpantunk.

– Lehet előbb a mosdóba kellett volna megmosakodni – jegyeztem meg, a torkomat marta a gyomorsav.

– Majd itt adnak gyógyszert – ellenkezett Dávid.

– Nekem igazából elég a víz – folytattam, amikor hozzászokott a szemem a sötéthez, és láttam, hogy a helyiségben csak egy középkorú nő van, aki a székén fekszik el, egy másik székre teszi fel a lábát, hátra hajtja a fejét, borogatás van a homlokán, és látványosan szenved.

– Csukjátok be az ajtót – rebegte. – Bejön a fény!

– Ööö – mondtam. Megköszörültem a torkom. – Szerintem jobb lenne mennünk...

Ekkor megint kinyílt az ajtó és Petra lépett be a helyiségbe. Megkönnyebbülten felsóhajtottam – Petra meg fog menteni minket ettől az ijesztő, haldokló vámpírnőtől.

– Mi a baj? – kérdezte a lány. – Doktornő, azt hittem, már hazament.

– Édes kicsipici Petrácska, rád vártam. Megyek is! Köszönöm, hogy átveszed az őrködést.

– Semmiség – mondta Petra ridegen, és felkapcsolta a lámpát. A nő felnyögött. Csapzott haja, ráncos arca, gyűrött ruhája nem vámpírra vallott. Sajnálkozva néztem, bár nem igazán értettem, egy iskolaorvos mégis hogy viselkedhet így munka közben. Meglepő gyorsasággal pakolta össze a holmiját, magára tekert egy sálat, felvett egy napszemüveget, és mint egy orosz dáma, kivonult mellettünk. Dáviddal csodálkozva néztünk össze. Aztán köhögni kezdtem, és eszembe jutott, miért is vagyunk itt.

– Kaphatok vizet? – pihegtem. Dávid szorosabban fonta a derekam köré a karját, én hozzásimultam, és elképzeltem, hogy egy tengerjáró hajó orrában állunk, a fejünk fölött a csillagos ég, és mindjárt itt a csók...

Ekkor Petra a kezembe nyomott egy kulacsot, és rám mordult, hogy igyak. Oda lett a romantikus pillanatunk, szóval kicsit rosszkedvűen fogadtam el a vizet, annak ellenére, hogy a torkom sikított folyadék után.

Petra fáradtan sóhajtott és felhúzta a redőnyöket, így természetes fény áradt be a helyiségbe. A világosban láthattam Dávid gyengéd tekintetét, ami mintha simogatott volna. Megborzongtam tőle.

– Mi történt? – kérdezte a lány.

Összegeztem a problémát, mire Petra a mennyezetre emelte a tekintetét.

– Jól van, igyál egy kicsit, öblögess, mosd meg az arcot, aztán adok neked szárazkekszet. Haza akarsz menni?

Dávidra néztem, akinek édes pillantása azonnal lehorgonyzott.

– Nem – mondtam. Jólesett, hogy Dávid az elmúlt pár nap óta először őszintén néz a szemembe, végre őszintén beszél, őszintén ölel.

– Nyugodtan menj haza, Amadé, ha nem érzed jól magad – biztatott Dávid, és finoman végigsimított a vállamon.

– Amúgy nem hiszem, hogy erre tudnék igazolást adni – szólt közbe Petra, megint tönkre téve a romantikus pillanatot. – Azért tettem fel a kérdést, hogy meggyőzzelek a maradásról.

Csúnyán néztem rá.

– Jól van, na – mondtam. – De a tesit csak megúszom!

Petra horkantott.

– Azt igen. Na, mosakodj meg, és adom a kekszet.

Dávid tanácstalanul toporgott. Petra turkált a fehér íróasztal fiókjában, és felé nyújtott egy kekszes zacskót:

– Te is kérsz, Dávid?

– Nekem vissza kéne mennem – hebegte a fiú.

– De hát épp engem pátyolgatsz! – szóltam közbe gyorsan. – Ó, maradj, kérlek, kérlek, maradj! Már úgysincs annyi idő, hogy megint elkezdj a suli körül futkározni!

– Maradhatunk? – kérdezte Dávid Petrára nézve. A lány az órájára pillantott.

– Maradjatok itt tíz percet, eszegessetek, üljetek le, aztán meg menjetek átöltözni.

– Imádunk! Ha nem hánytam volna az imént, most adnék neked köszönöm-puszit – mondtam Petrának is. Dávidnak gyanúsan megvillant a szeme, és gyorsan elvett egy kekszet Petrától, majd a kezembe nyomta.

– Jó étvágyat – mondta kissé hűvös hangon, amitől hevesebben kezdett dobogni a szívem. Láttam, hogy Petra a szemét forgatja. Tehát ő is érzi, ő is érzi, hogy valami furcsa történik Dáviddal!

– Köszönöm – mosolyogtam hálásan. Máris jobb kedvem volt a tesi óra után, legszívesebben a karjaimba zártam volna Dávidot.

Sajnos azonban a nap későbbi része nem hozott túl sok izgalmat kettőnkkel kapcsolatban, sőt. Dávid mintha került volna – nem mellém ült le ebédkor, tanórán se nagyon ért hozzám, szünetben nem annyira beszélt velem.

És megint nem ölelt meg úgy igazán, amikor délután el kellett válnunk.

– Most nem bizsergeted meg a sejteket a fejemen? – kérdeztem végleg elkeseredve, de Dávid már el is húzódott.

– Sietnem kell átöltözni focira – motyogta, és otthagyott.

Petra végignézte, majd végig is hallgatta a szenvedésemet, ugyanis egyáltalán nem tartottam magamban semmit, és az edzésre vezető utat végigbeszéltem.

– Amadé, ez egy húsz perces út, de úgy érzem, mintha egy éve utaznánk! – sóhajtozott Petra.

– Nekem mondod? Dávid három napja nem ölelt meg rendesen, mintha három életet éltem volna le nélküle – bánkódtam, és a busz üvegének döntöttem a fejem.

– Nem túl jó, hogy ennyire köré szervezed az érzéseid – mondta a lány.

– Te ennyire jó vagy az érzésekben? – kérdeztem vissza csípősen. Elevenembe talált, tudtam, hogy a megjegyzése mennyire igaz.

– Láttam egyet s mást – vont vállat Petra. – Meg kell tanulnod boldognak lenni Dávid nélkül is.

– De szerinted ő is szeret, ugye? – faggattam, de amint kimondtam, már szégyelltem is magam.

Petra beletörődőn sóhajtott még egyet, és megnyomta a leszállásjelző gombot.

– Látszik, hogy nagyon ragaszkodik hozzád – mondta végül, de ez nekem nem jelentett semmit.

Az edzést végigszenvedtem, most még a csinos lányok sem tudtak felvidítani. Egy órán keresztül Taylor Swift-remixekre kellett ugrálni, a levegőt rugdalni, a másik felé ütni. Petra volt a párom, és minden erőtlen ütésemkor rosszallón fújt egyet.

– A reggel óta ettél, ittál, pihentél, jól vagy, azt mondtad, nem akarod kihagyni az edzést– sorolta feszülten. – Mi van már veled?

– Semmi – dünnyögtem. Nem akartam az orrára kötni, hogy Taylor Swift egy lányra emlékeztet, akibe felsőben nagyon szerelmes voltam, és aki hatalmas Taylor-rajongó volt.

És azt sem akartam elárulni, hogy az egyórás szenvedés során megfejtettem életem nagy tragédiáját: még sosem szerettek annyira, mint ahogy én szerettem valakit. Tetszettem embereknek, tetszettek nekem is emberek, de igazán szerelmes még soha nem voltam.

Mostanáig.

Az edzés után nem bírtam ki, rágyújtottam az épület előtt. Az egyik lány, Tori szintén ott dohányzott mellettem, és felületes beszélgetésbe elegyedtünk. Láttam rajta, hogy neki sincs jó kedve, így a szóváltás során elég hamar kínos csöndek telepedtek közénk.

– Este elmegyünk iszogatni néhány haverral. Ha gondolod, gyere – ajánlotta fel a lány. Megvakartam a tarkómat.

– Nem tudom, mennyire jó ötlet, nem is ismerek senkit – védekeztem. Igazából csak haza akartam menni, hogy kiírjam vagy kisírjam magamból az érzéseimet.

Tori fénytelen nevetéssel legyintett.

– Az nem számít. Káosz az egész társaság, és mindenki depressziós, mindenki szerelmi bánatban szenved. Annyira jó.

– Áh – mondtam, és egy kicsit tényleg elgondolkodtam azon, hogy velük menjek, de ekkor megszólalt a telefonom, Dávid hívott. Bocsánatot kértem Toritól és kicsit elvonultam.

– Igen? – szóltam bele a hívásba.

– Amadé?

– Hát... igen. Engem hívtál, vagy nem?

– De, de igen – vágta rá Dávid.

– Oké – mondtam. Összefontam a karom a mellkasom előtt. Fogalmam sem volt, mit akarhat, és ez rettenetesen zavart.

– Amadé, te... tanultál latint a nagypapáddal, ugye? Még korábban. Gimi előtt. Azaz szeptember elseje előtt.

– Ja – feleltem szűkszavúan. Hallottam Dávid hangján, hogy ideges, de nem teljesen értettem a miértjét.

– Ööö... és esetleg nem akarsz nekem elmagyarázni néhány dolgot? Ha gondolod, átjöhetnél egy kicsit... magyarázni.

– Magyarázni? – kérdeztem vissza. Őszintén szólva nem sok kedvem volt átmenni hozzá és... latint magyarázni?

– Igen. Ha szeretnél. Csinálnék forrócsokit. Ha szereted. – A hangja szívet remegtetően reménykedőn csengett.

Nem bírtam ki, muszáj volt beleegyeznem.

– Most muszáj mennem, de máskor szívesen elmegyek veletek valahova – mondtam hadarva Torinak. A lány biccentett, és intett, hogy menjek csak, a mosolya erőltetettnek tűnt.

Szívesen gondolkoztam volna még azon, vajon mi baja lehet, de úgy éreztem, muszáj rohannom Dávidhoz – annak ellenére, hogy majd' leszakadt a lábam az edzéstől.

Dávid a kapualjban ült a lépcsőn, és a telefonját nyomkodta.

– Hé! – kiáltottam rá.

– Amadé! – ugrott fel. Felém lépett, és félénken megemelte a karját, amiből azt olvastam ki, hogy meg akar ölelni. Így hát megöleltem. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, amikor végre, végre egymáshoz bújtunk, egy kicsit mintha minden megjavult volna. Úgy éreztem, Dávidnak is jól esik az ölelés, és ettől még jobb lett minden. Komoly erőfeszítésembe telt, hogy ne túrjak bele puha hajába, pedig annyira vágytam rá.

– Sajnálom, ha megbántottalak – motyogta Dávid, és eltolt magától. Próbáltam nem kimutatni, mennyire hatással van rám a közelsége.

– Hogy érted? – kérdeztem. Megigazítottam a válltáskám pántját, és inkább a szép eget néztem, amíg Dávid kinyitotta az ajtót.

– Csak valahogy úgy éreztem, megbántottalak – mondta, és beengedett maga mellett a hűvös előtérbe.

– Ó. – Megköszörültem a torkot. – Hát, nem esik jól a távolságtartásod, de biztos megvan rá az okod.

Dávid nem válaszolt, csak a lift felé indult.

– Ú, köszi, nagyon izomlázam van – sóhajtottam. Dávid elfojtott egy mosolyt, de kerülte a tekintetem. Megint krákogtam kicsit, aztán ismét megszólaltam: – Meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e.

Dávid benyomta a megfelelő gombokat, aztán nekidőlt a lift falának, és beletúrt a hajába.

– Hát... most kicsit nincs minden rendben. De semmi baj, csak egy kis idő kell, hogy feldolgozzak bizonyos dolgokat – mondta, a hangjából nem tudtam kiolvasni semmit.

– Nem tudok segíteni? – kérdeztem, mert elfacsarodott a szívem, ahogy a szája sarkába összegyűlt aggodalom-ráncokat néztem.

– Nem, de azért köszönöm – mosolygott. Az aggodalom-ráncok nem tűntek el a szája sarkából. – Vagyis latinból azért segíthetsz.

– Oké – mosolyogtam vissza, próbáltam leplezni a csalódottságomat.

Dávid tényleg csinált forrócsokit, aranyos kis mintás bögrét nyomott a kezembe.

– Van kedved felmenni a tetőre? Olyan jó idő van, ki kellene használni.

Bólintottam, és követtem a lépcsősorokon fölfelé. A kellemesen balzsamos levegő cirógatta a bőrömet, és hiába tárult elém gyönyörű a kilátás a városra, nem bírtam mást nézni, csak Dávidot.

Olyan édes volt, ahogy reggel a segítségemre sietett. Aztán olyan rosszul esett, ahogy egész nap hozzám se szólt. Most meg abszolút nem értem ezt a latinmagyarázás-tetőzés-forrócsokizás hármast.

– Mit nem értesz a latinból? – tettem fel a kérdést, mert nem tudtam elviselni a csöndet.

– Hát... – Dávid zavartan piszkálta a haját. – Nem értem néhány szabály logikáját. Úgy értem... a francia kicsit bezavar, és...

– Sajnos az sokáig be fog zavarni – mondtam szánakozva. – Az olaszt mindig megnehezíti. Pont annyiban különbözik a két nyelv, hogy összezavaró legyen.

– Akkor hiába beszélek franciául olyan jól? – szontyolodott el Dávid. Letelepedtünk a fekete kültéri kanapéra, ahol Dávid holmijai, latin könyvei, füzetei, színes filcek és cetlik hevertek.

– Hát te nagyon fel vagy készülve – lepődtem meg. – Ennyire érdekel a latin?

– Nem, sajnos egyelőre nem igazán. De te biztos el tudod mondani úgy, hogy érdekeljen.

Felvontam a szemöldököm, de Dávid a bögréje mögé rejtette kipirosodott arcát, és úgy tett, mintha nem történt volna semmi.

Hát jó. Akkor játsszunk így.

Egészen belemerültünk a latinozásba, összevetettük a főnévragozást a francia nyelvtannal, néha még nevettünk is, ami üdítő változatosság volt a kezdeti ügyetlenkedésünk után.

Lehajoltam, hogy kivegyem a nyelvis füzetemet a táskámból, amikor Dávid egyszer csak rám kiáltott:

– Állj, Amadé! Ne mozdulj!

Lassan borította el az agyamat a pánik.

– Dávid... hol van a bogár? Mekkora? Csíp? A hajamban van? Az ingemen?

– Jaj, nem, nem, nyugalom, nincs semmilyen bogár.

Felnéztem, és megpillantottam, hogy Dávid telefont tart a kezében.

– Mi az? – kérdeztem gyanakodva. Dávid esetlenül intett.

– Hát... csak nagyon szép az ég. És ez... jól áll neked.

Tényleg gyönyörű volt a látvány: vörös, narancs, kék és lila olvadt össze a felhők között, mintha egy paletta vízfestéket borítottak volna az égre. Láttam, hogy Dávid megint képeket készít rólam, ahogy tátott szájjal bámulok fölfelé – úgyhogy megragadtam a csuklóját, és magam mellé húztam.

– Legyünk rajta mindketten, Dávid! Neked is nagyon jól áll ez a színkavalkád.

Dávid megszeppenten mosolygott, és szelfimódba kapcsolta a telefonját. Csináltunk pár nevetős-vigyorgós képet, aztán egy belső késztetésnek engedve elfordítottam a fejem, és az arcához nyomta az ajkam.

Pár pillanatig megdermedt a világ. Dávid dermedt meg. Elhúzódtam, és amikor még két pillanatig nem mozdult, megböktem a vállát. Megtört a jég, de csak a fejét rázta.

– Hát ez meg mi volt? – kérdezte rekedten, és leejtette a kezét.

– Semmi – vontam meg a vállam, és próbáltam nem kimutatni, mennyire bánt ez a reakció. – Csak egy kis puszi. Ahogy szoktuk. Zavar?

Dávid nem tudta hova tenni a kezeit, láttam, mennyire remegnek az ujjai. Aztán csak beletörölte a tenyerét a nadrágjába, mosolyt kényszerített az arcára, és visszaült a helyére.

– Nem zavar. Csak egy megszokott puszi volt, semmi különös, ahogy mondod. Ugyan miért zavarna?

Döbbenten pislogtam. Dávid rájött, hogy kell még egy kis magyarázat:

– Csak megleptél. Mert az elmúlt pár napban nem...

Félbehagyta a mondatot, az elképzelhető befejezés közöttünk lebegett.

– Nem rajtam múlt, hogy mostanában nem öleltük, nem pusziltuk meg egymást – mondtam. Dávid elkapta a tekintetét.

– Nem voltam jól. Sajnálom. – A keze ökölbe szorult. Látszott, hogy tényleg sajnálja a dolgot.

– Nincs baj. Csak mondtam. – Hülyén éreztem magam, roppant kínos volt a helyzet. Tovább matattam a táskámban, hogy teljen az idő.

– Megbántottalak vele? – kérdezte halkan Dávid. Hezitáltam, de végül beláttam, hogy fontos az őszinteség.

– Rosszul esett, hogy magyarázat nélkül távolságtartó lettél, ez igaz – kezdtem bele, igyekeztem minden egyes szót alaposan megfontolni. – Ugyanakkor nem tartozol nekem semmilyen magyarázattal. Ha neked jobb attól, hogy távolságot tartunk, akkor oké. Csak...

– Csak mi? – Dávid előrehajolt, mintha minden gondolatomat hallani akarná. Rámosolyogtam.

– Csak semmi. Én sem éreztem olyan jól magam, de én nekem ilyenkor az ölelések segítenek.

– Miattam érezted rosszul magad? – kérdezte Dávid, olyan hangon, mintha épp darabokra törne a szíve. Izzadt tenyere rásimult a kezemre, és én fáradtan elmosolyodtam.

– Nem, egyáltalán nem.

– Kérsz... kérsz egy ölelést? – tette fel a kérdést bizonytalanul.

– Én... nem akarom, hogy...

– Nem veled és a te öleléseiddel van baj – mondta Dávid hatalmas átéléssel, és valami különös hamissággal a hangjában. – Én csak... magamba zárkózok, ha baj van. Tényleg nem veled van baj. Szeretlek téged megölelni.

Nagyot nyelt. Nem bírtam a szemébe nézni. Úgy éreztem, mintha Dávid vágyakozna utánam, de nem tudtam eldönteni, ezt csak bele akarom-e képzelni Dávid heves érzelmi kinyilatkoztatásába, vagy tényleg van alapja a gondolataimnak.

– Na, gyere ide, mert ez kezd iszonyú kínos lenni – mondtam.

Az ölelés is elég kínosan sikerült.

– Szerintem folytassuk az accusativusszal – ajánlottam, és nem bírtam magamban tartani a kellemetlen helyzet szülte nevetést.

– Jó, jó – bólogatott Dávid. Vagy az ég tükröződött pirosan fehér arcán, vagy tényleg elpirult. Ki tudja?

Fellapoztam a füzetemet, mert úgy rémlett, leírtam valami fontosat a latin órán, ami segíthet most Dávidnak.

– Hát az meg mi? – állított meg Dávid, két lap közé dugva az ujját.

– Ja, csak Vil firkált a füzetembe angol órán.

– Kiscicákat és szívecskéket?

Megvontam a vállamat. Fellestem rá, de igyekeztem nem úgy tenni, mintha élnék-halnék azért, hogy lássam az őszinte reakcióját.

– Nagyon unatkozott – mondtam közömbösen. Dávid a farmert csipkedte a térdén, nem mutatott ki semmilyen feltűnő érzelmet.

– Aha.

– Zavar? – tettem fel a kérdést félénken, de nyilván nem kaptam egyenes választ.

– Nem, dehogy. Miért zavarna?

Fáradtan sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt ezt újra lejátszani, így inkább ráböktem arra a pontra, amit Dávid kérdésesnek vélt.

Még félóráig tanulgattunk, aztán váratlanul leszakadt az ég. Mivel egyáltalán nem számítottunk rá, pánik csapott végig rajtunk, Dávid kétségbeesetten próbálta védeni a füzeteit az eső elől.

– Menj, vidd be őket – sürgettem, miközben még én is a táskámat csomagoltam össze.

– De be kell tenni a párnákat a kanapéba – mondta az ajkát harapdálva, a füzeteit bedugta a pólója alá.

Iszonyú édesen festett, ahogy átkarolta magát, ahogy a haja és a pólója átnedvesedett.

Megborzongtam, mert arra gondoltam, hogy ez egy tökéletesen romantikus csókhelyzet lehetne.

Ha Dávid nem féltené annyira a füzeket meg a párnákat.

– Majd megcsinálom én, rohanj csak!

Dávid hálás mosolyt villantott rám, és a lejáró felé igyekezett. Nagy nehezen megfejtettem, hogyan lehet felnyitni a műanyag kanapét, és bénázva betuszkoltam a párnákat az üregekbe. Az eső alaposan eláztatott, az ingem nyakánál patakokban folyt be a víz a hátamra és a mellkasomra, a tincseim úgy az arcomra tapadtak, hogy folyton ki kellett húzni a szemem elől.

– Amadé, mit csinálsz már?! – Tompán hallottam Dávid kiabálást, mert ilyen magasan, ilyen közel az éghez meglepően hangosan szólt ez a hirtelen támadt vihar, a szél süvített, a Gellért-hegy felé pedig még villámokat is láttam, a mennydörgésekbe belerázkódott az egész épület.

Csak arra tudtam gondolni, hogy ezt a látványt, ezt az érzést meg akarom örökíteni egy versben. Hogy itt állok a város felett, alattam a világ, felettem a semmi...

Dávid rángatott ki az álmodozásból.

– Gyere már, te! Ha nem vigyázol, beléd csap a villám.

A kezembe nyomta a két bögrét, a hátára kapta a táskámat, és a karomnál fogva húzott a lejárathoz.

– Képet akarok csinálni – próbáltam ellenkezni, de Dávid letuszkolt a lépcsőn. Az utolsó fokon véletlenül megbotlottam, és nagyon meglepetten néztem fel Dávid arcára, amikor elkapott.

Szerettem volna egy bocsánatot motyogni, de amikor találkozott a tekintetem Dávid tekintetével, bennem rekedt a szó. Mert megtörtént az, amire napok óta vágytam – nem, nem csókolt meg, de legalább kicsit sikerült olvasnom az érzéseiben.

Leginkább kétségbeesés ült melegbarna szemében, de a félelem mellett más is kapott helyet: vágyakozás. Próbára tettem őt, mert nem akartam nagyon elbízni magam – kicsit megnedvesítettem az ajkam. Dávid tekintete rögtön a számra szegeződött, és én csak nagy nehezen sikerült visszanyelnem a mosolyom.

Mert rájöttem, hogy ebből kisülhet jó is. Hiába van most Dávid összezavarodva, ebből lehet még valami. Épp annyira hajoltam előre, hogy ne legyen egyértelmű a szándékom, csak gyanítani lehessen, mit akarok. Csókot nyomni a szájára.

Dávid hátrahúzódott, de még megszorította a derekamat, mielőtt elengedett. Ez vajon szándékos vagy ösztönös mozdulat volt?

– Át kéne öltöznünk – lehelte Dávid, mintha nem merne hangosan megszólalni. Csöpögött belőlünk a víz a padlóra, a Jászon műterme előtti szőnyeg megszenvedte az iménti romantikus pillanatunkat.

– Hát szerintem is – sóhajtottam, bár én elégedett lettem volna csak a vetkőzés résszel.

Megráztam a fejem, nem lenne szabad ilyenekre gondolnom, amikor ilyen közel állunk egymáshoz.

De az a póló úgy tapadt Dávid felsőtestére...

Összerezzentem, amikor Dávid elment mellettem és kicsit hozzám simult. Fájdalmasan felsóhajtottam, és azt tettem, ami a kínos helyzetekét még kínosabbá teszi: elkezdtem beszélni az időjárásról.

– Nem gondoltam volna, hogy ekkora zuhé lesz. Olyan szép volt az ég!

– Tudod van az a mondás, hogy vörös az égalja, esni fog... egy óra múlva.

Nevetés bukott ki belőlem, és egy pillanatra meg is feledkeztem minden vágyamról. Ezt szerettem annyira Dávidban. Gyógyír a rossz pillanatokra.

– Dávid, ez butaság.

– De félig igaz, nem?

Amíg a lépcsőn dobogtunk lefelé, a szólásmondásról vitatkoztunk, ami segített abban, hogy ne vesszek el az ábrándjaimban Dávid vizes pólóját bámulva.

– Haza kéne mennem – mondtam gyengéden. Dávid a fejét rázta.

– Előbb szárítkozz meg, Amadé.

Megtöröltem a hajam, aztán lezuhanyoztam, aztán megint melegedtem kicsit, aztán lementünk harapni valamit a konyhába, és már legnagyobb ámulatunkra háromnegyed tizenegy volt.

Dávid anyukája a konyhapultnál ült, és amint meghallotta, hogy lassan indulni akarok, azonnal tiltakozni kezdett.

– Esik az eső, sötét van, és hideg! Biztos nem mész most sehova, kiscsibém.

– De...

Bizonytalanul néztem Dávidra, aki épp a teába öntött mézet.

– Persze, maradj, Amadé. Sokkal több értelme lenne, ha maradnál, mintha... mintha nem maradnál.

– Köszönöm – mondtam. Az anyukája homályosan mosolygott rám, mintha nem lenne túl józan. Ezt talán Dávid is érezte, mert finoman sürgetett, hogy menjünk fel a szobájába.

A szobájába.

Aang legendáját néztünk, de nem az ágyán – Dávid az asztalánál ült azzal a kifogással, hogy nasit eszik és nem akar belemorzsázni az ágyába.

Lenyeltem ezeket a kellemetlenségeket, tudtam, hogy nem lenne jó ötlet, ha most erőltetnék bármit is.

Így hát, bár fizikai fájdalmat okozott, tartottam tőle a tisztes távolságot.

/*/

Dávid a lyukas órájában latin igeragozásokat akart tanulni, de a tegnap este és az aznap reggel járt a fejében, méghozzá folyamatosan. Bekuckózott a könyvtár egyik zugába, és újra meg újra végiggondolta a tetőn történteket, ahogy vizes ruhában elkapta a megbotló Amadét, ahogy sóvárogva figyelte a fiú száját... Nem tudta eldönteni, Amadé tudja-e, milyen hatással van rá.

Mindenesetre Dávid akkor azt érezte, hogy nem akar – nem képes – összebújni vele. Este az ágyban Amadé egy karnyújtásnyira feküdt le tőle, amit Dávid egyszerre értékelt és sajnált. Elolvadt Amadé közelségétől, még úgyis, hogy nem értek egymáshoz. Viszont, ha hozzáért volna... ki tudja, mennyire tudta volna Dávid megőrizni az önuralmát.

Veszélyes volt egy ágyba kerülniük, de nem küldhette Amadét a földre aludni.

– Dávid... szeretném, ha tudnád, hogy... ha szeretnél beszélni a problémáidról, mással is megteheted. Vil biztos szívesen meghallgat. Vagy Toró. Vagy Dorián. Vagy...

Dávid nem akarta tovább hallgatni, és az ujját Amadé ajkára nyomta. Ez hiba volt, mert amint hozzáért a mutatóujja Amadé nedves szájához, azonnal fellobbant benne a vágy.

– Jó éjszakát – susogta, és megfordult. Ha tovább nézi Amadé elnyíló ajkait, sötét pillantását, egészen biztosan rámászik.

Félt, hogy megbántja Amadét ezzel a fordulással, de aztán érezte, hogy Amadé ujjai finoman a hátát érintik. Megdermedt, de aztán ellazult – ennyire szüksége volt. Ez a kis kedves gesztus pont annyi, amennyire most éjszaka szükségük van.

Nem, egyáltalán nem volt elég.

Dávid a mellette fekvő fiú egyenletes szuszogását hallgatva aludt el, de szörnyen forró álmok kínozták. Pár órával később megkönnyebbülten kelt fel az ébresztőre – egész éjjel félálomban rettegett attól, hogy alvás közben Amadéhoz bújik, és a fiú majd furán néz rá.

Bár talán Amadé nem is bánta volna annyira. Amikor reggel Dávid észhez tért, feltűnt neki, hogy Amadé karja a csípőjén nyugszik. Mintha csak lazán a vállát ölelte volna át – csakhogy határozottan nem a vállát ölelte át. Dávid rémülten söpörte le magáról Amadé karját, és a fejét fogta a pániktól. Mi van, ha Amadé előbb felébred, mint ő, és véletlenül hozzáér, és látja, hogy...

Felnyögött, és odamormogta Amadénak, hogy kimegy a fürdőbe.

Amadé természetesen nem hallotta meg, vagy csak nem akarta, mert amikor Dávid kicsit frissebben és nyugodtabban visszatért, még mindig ugyanúgy feküdt az ágyban, ahogy otthagyta.

– Amadé! El fogunk késni – lökdöste meg Dávid a fiút. – Kelj fel!

– Még két perc – motyogta Amadé, és átfordult a másik oldalára.

Dávid sóhajtott egyet. Ellenőrizte, hogy minden az iskolatáskájában van-e, és mielőtt még lement volna reggelizni, megint meglökdöste Amadét, aki kért még három percet és tizennégy másodpercet.

Különös melegség töltötte el a mellkasát, ahogy Amadé ébresztgetésén bosszankodott. Ez a melegség egészen más volt, mint az a tomboló forróság, ami reggel támadt rá – végtelenül bosszantotta az ellentét, és le kellett ülnie kicsit, hogy eldöntse, mit akar érezni.

Semmit. Semmit nem akart érezni. Mindez csak valami furcsa képzelődés. Biztos a front az oka.

Amadé a barátja, a legjobb barátja. Így is kell viselkednie vele, még ha a front miatt ilyen hülyeségeken gondolkozik is.

Ezért hát fogott egy cetlit, lefirkált rá két sort, felment a szobájába, és utolsó kísérletet tett Amadé ébresztésére. Amikor a fiú megint csak időt kért, odatette mellé a cetlit, aztán visszatért a konyhába.

Nagyjából öt perc múlva Amadé fénysebességgel rohant át a konyhán, Dávidot észre sem vette.

– Dávid! – kiabálta önkívületben, majdnem orra esett az előszoba küszöbében.

Dávidból kirobbant a nevetés. Amadé elképesztő tud lenni.

– Itt vagyok, itt vagyok! – szólt csukladozva Dávid, mire Amadé visszafordult az előszobából. Összeszűkült a szeme, amikor rájött az átverésre.

– Nem hiszlek el! Te komolyan... hát ez felháborító...

– Szerinted itt tudnálak hagyni? – biccentette oldalra a fejét Dávid, és negédes mosolyt erőltetett az arcára. Tudta, hogy az osztálykirándulás előtt könnyedén beszéltek egymással flörtölős hangnemben. Ha ráveszi az agyát, hogy ezt megint természetesnek találja, előbb-utóbb felhagy az ostobaságokkal.

Amadé odatrappolt Dávidhoz, és rátámaszkodott mellette a konyhapultra.

– Szerinted félálomban végigelemzem a személyiségedet?

Szívdöglesztően nézett ki kócos hajával, kipirult arcával, gyűrött ruháival, de Dávid makacsan figyelmen kívül hagyta a látványt.

– Ne bosszankodj, Csipkerózsika. Húsz percen keresztül ébresztgettelek hiába, de tudtam, hogy erre majd kiugrasz az ágyból.

– Csipkerózsika? – füstölgött Amadé, és közelebb hajolt. Áradt belőle a feszültség. – Komolyan Csipkerózsikának hívtál az előbb? Mint a Disney hercegnőt?

– Csak nem bosszant, Csipkerózsám? – vigyorodott el Dávid. Ha arra koncentrált, hogy mit mondjon, nem is gondolkozott annyit Amadé reggeli szépségén.

Most Amadé hajolt közelebb, az álmosság még a tekintetében ült, és Dávid tudta, hogy Amadé most valami vicces butaságot fog mondani.

– Ha már Csipkerózsika vagyok, ébreszthettél volna csókkal.

Valamit válaszolni kell. Nem szabad elvörösödni. Válasz, válasz, válasz!

– Felkeltél volna? – Megemelte a szemöldökét, és hálás volt, amiért nem remegett meg a hangja.

Amadé fellengzős vigyorra húzta a száját.

– Hát az nem biztos. De felébredni felébredtem volna, az tuti.

Dávidot kirázta a hideg. Reggel is, meg most is, a latin füzete fölött.

Alaposan megdörgölte az arcát, amíg égni nem kezdett a bőre. Kinyitotta a szemét, és nem akarta elhinni, mit lát: Amadé válogatott a könyvek között. Miután pislogott kettőt, rájött, hogy nem Amadé az, hanem Tüske Dani.

– Csá, Dávid! – nevetett fel Dani, amikor felismerte a fiút. – Nincs órád?

– Beteg az angoltanárom – mondta Dávid. Végigmérte Danit, és kellemetlen meglepetés érte: jóképűnek találta.

De Danit azelőtt is jóképű tartotta, hogy vágy ébredt volna benne Amadé iránt. Attól még, hogy megállapítja egy srácról, jól néz ki, nem válik automatikusan meleggé.

– Mit keresel? – kérdezte, hogy elterelje a gondolatait.

– Egy kémia tankönyvet. Holnap ülünk össze Petrával prezentációt csinálni, és szeretnék kicsit felkészülni rá. Petra félelmetesen okos, és idegesíti, ha valamit nem értek meg rögtön.

– Hát azt el tudom képzelni – ingatta a fejét Dávid. Kedvelte Petrát, de csak messziről, csoportmunkába biztos nem akart volna kerülni vele.

– Amúgy jössz holnap este kocsmázni? – kérdezte Dani. – Ha jól tudom, Toróék ott lesznek.

Dávidnak nem kellett sokáig gondolkoznia a válaszon.

– Sajnos nem érek rá, családi program lesz – mondta megjátszott sajnálkozással. Zavarta a kis füllentés, de nem akarta, hogy később se hívják magukkal.

– Oké, megértem. Beraklak egy messenger csoportba, aztán majd látod, hogy mikor lesz még valami program.

– Köszi! – vigyorodott el Dávid. Ez annyira feldobta, hogy a folyamatosan rajta ülepedő stresszt is feledte egy kicsit. Bekerült egy nagy messenger csoportba! Megnézte, kik vannak benne, és kicsit elszomorodott, amikor nem látta ott Amadét. Tudta, hogy a fiú nem nagy rajongója a hatalmas társaságoknak, de azért örült volna neki, ha ő is benne lenne – bár amilyen tempóban ébreszti fel az emberek érdeklődését, biztos hamar bekerül ő is a csoportba.

Dani megtalálta a könyvet, amit keresett, és elbúcsúzott a Dávidtól, aki sokkal derűsebb volt, mint korábban.

Ám fél perccel később már megint pánikolt – ugyanis rájött, hogy hiába történt vele valami nagyon jó, rögtön Amadé volt az első gondolata, őt is be akarta vonni a boldogságába.

Ebből pedig levonta a végzetes következtetést: nemcsak a testének fontos Amadé, hanem a szívének is.

Ezt persze eddig is tudta, de most, hogy tudatosult benne, valami mintha megtört volna a lelkében.

Itt valami tényleg nem jó.