53. fejezet

Kész katasztrófa

A másnap maga volt a katasztrófa.

Dávid érthető módon alig aludt valamit, így nem nagyon tudott figyelni a múzeumban az idegenvezetőre, bár minden erejével igyekezett összpontosítani.

Természetesen Amadé folyamatosan nehezítette a dolgát. Láthatóan ő sem élvezte a programot, és nem tudott egyhelyben megállni, ide-oda tekergett a teremben, a falfestéseket, a kitömött állatokat nézte. Dávid próbálta nem követni a tekintetével a fiú minden lépését, ahogy megállt valami előtt és az egyik lábára helyezte a testsúlyát, oldalra tolta a csípőjét, elgondolkodva összefonta a karját. Csak úgy felmerült benne a gondolat, hogy ebben a testhelyzetben, ha nem viselne ruhát, Amadé egy tökéletes görög szobor lenne.

Érezte, hogy felforrósodik az arca ettől a gondolattól, és gyorsan az idegenvezetőre szegezte a tekintetét.

De Amadé, a sunyi, gonosz, kegyetlen Amadé megunta azt a kitömött állatot, amit görög szoborként bámult, és Dávidhoz ment, átkarolta a hasát és a vállára támasztotta az állát, a mellkasa Dávid hátához simult.

Kínzás volt ez a javából.

Dávid elfordította a fejét, hogy az ajka közel kerüljön Amadé füléhez, és a többiek ne hallják, mit mond.

– Légy szíves, ne csináld. Kényelmetlen – hazudta. Szándékosan nem mondta a barátja nevét, az túl árulkodón hangzott volna mindenki előtt.

Amadé összehúzta a szemöldökét, de engedelmeskedett. Dávid a szeme sarkából végignézte, amint Amadé megint körbejár a termen, majd megáll a terem végében, az egyik puffban ücsörgő Vil mellett, és várakozón lenéz rá. Úgy tűnt, mintha szó nélkül kéredzkedne a fiú ölébe, és tényleg, Dávidnak igaza lett: két pillanaton belül Amadé már Vil combjain fészkelődött.

Dávid összepréselte a száját.

Ez nem baj, ez igazából jó jel. Ha Amadé máshoz is így hozzábújik, akkor az azt jelenti, hogy Dávid ebből a szempontból nem különleges az életében. És ez... megnyugtató. Akkor csak Dávid kicsit dolgozik a gondolatain, és ő is visszatérhet a megszokott mindennapokhoz.

Még mindig nem tudta elhinni, mi történt este. Egyszerűen nem bírta feldolgozni.

Csak állt és meredt maga elé, majd öt perc elteltével rájött, hogy nem is figyelt az idegenvezetésre, annyit tudott felidézni, hogy valamilyen vízi élővilágról beszélt az idősebb hölgy.

Bár tényleg nagyon próbált az idegenvezetésre koncentrálni, időről időre Amadéra és Vilre pillantott, akik nagyon cukin, összetámasztott fejjel bámultak maguk elé, teljes békességben, teljes nyugalommal ültek úgy, hogy szinte minden testrészük összeért.

Dávid egyáltalán nem akart irigykedni, de újra meg újra elképzelte, hogy az ő ölében ül így Amadé, ő fonja a törékeny test köré a karját, az ő nyakát simítja Amadé keze.

Kirázta a hideg. Nem szabad. Nem szabad! Nem szabad erre gondolnia.

Megint Vilékre nézett, de már csak Vilt látta, Amadénak nyoma veszett. Mielőtt visszafoghatta volna magát, ellökte magát a faltól, és elindult, hogy Amadé nyomára bukkanjon. Egyedül az előző terembe mehetett, Dávidot is arra vitte a lába.

Közben megállás nélkül szidta magát gondolatban, mert hülyeség volt követnie a fiút, de valamiért mégis úgy érezte, muszáj Amadé után mennie.

Amikor megtalálta a fiút, földbe gyökerezett a lába. Amadé egy furcsa aranyszobrot nézett, közben egy nyalókát szopogatott, ami, hát... felháborítóan pajzán látványt nyújtott.

Dávid megrázta a fejét.

Odalépett a barátjához, és csöndesen a nevén szólította. Belebizsergett a nyelve, egyszerűen imádta kimondani Amadé nevét.

– Hm? – A fiú nem nézett rá, pedig Dávid már majdnem odaért mellé.

– Amadé – ismételte gyengéden Dávid, és megborzongott. Még szerencse, hogy nem mondta ki a nevét mindenki előtt.

Erre már Amadé is felfigyelt, és a szájából kilógó nyalókával fordult Dávid felé.

– Mi az?

Dávid egy pillanatig nem tudott válaszolni, csak elmerülni Amadé sötét tekintetében, aztán összerezzent és visszatért a valóságba.

– Csak, szóval... – Megköszörülte a torkát. – Bocsánatot akartam kérni az előbbi miatt. Úgy látom, megbántottalak vele.

Amadé kivette a szájából a nyalókát, és értetlenül pislogott.

– Mivel?

Ez a visszakérdezés zavarba ejtő volt.

– Mi? Hogyhogy mivel?

– Hát én is ezt kérdezem – vont vállat Amadé, és tűnődve szemlélte a nyáltól csillogó édességet. – Szeretem az epres nyalókát – jelentette be, és forgatni kezdte. – Vil adta. Jó az ízlése nyalókák terén.

Ezzel még jobban megzavarta Dávidot.

– Az jó – bökte ki.

– Na, de mivel is bántottál meg? – intett a nyalókával Amadé. Félhomályban úszott a terem, és Dávid akaratlanul is arra gondolt, milyen nyugodtan bújhatnának itt el egy sarokban, csak kettesben...

– Hogy... azt mondtam, hogy kényelmetlen. Amikor... hozzám bújtál. – Elvörösödött, amikor ezt mondta, Amadé pedig a homlokát ráncolta.

– Nem bántottál meg vele. Mármint, ha kényelmetlen volt, akkor örülök, hogy szóltál, nem akartam volna kényelmetlenséget okozni neked.

Dávid lebiggyesztette a száját. Hogy mondhatta volna el neki, hogy egészen másképp okozott neki kényelmetlenséget, mint azt ő gondolja?

– Ó. Oké.

– Oké – mosolyodott el Amadé. Édesen oldalra biccentette a fejét, és Dávid arra gondolt, talán ideje lenne visszamenniük az osztályhoz, ha meg akarja előzni mindazt, amit szeretne megtenni.

Rászólt magára, hogy ne is gondoljon ezekre a buta vágyaira, és elképzelte, hogy ő Vil, aki halálos nyugalommal képes ölelni Amadét.

Nem kellett volna ölelésre gondolni, mert ezzel bevonzotta a dolgot.

– Ma még nem is tudtalak rendesen köszönteni – említette meg Amadé, az ajkára kiülő negédes mosoly lenyűgöző volt.

– Ó. Hát. Jó reggelt – habogta Dávid. Amadé tett egy lépést felé, ő pedig ösztönösen hátrálni kezdett.

Arra jutott, hogyha megpróbálja távol tartani magától Amadét, csak pár napig, akkor feldolgozza a történteket és túl tud lépni rajta.

Patthelyzetbe kerültek, Amadé meg akarta ölelni, Dávid meg nem. Végül Lujza volt az, aki közbelépett és megelőzte a kínos macska-egér fogócskát.

– Gyertek, fiúk! – szólt nekik. – Továbbmegyünk.

– Dávid nem akar megölelni – mondta hunyorogva Amadé, és bár az ajkán csintalan mosoly ült, a szemében látszott a megbántottság.

– Majd én megölellek – ajánlotta fel a lány nevetve. Dávid nagyon nehezen megállta, hogy ne fintorogjon, ahogy Lujza Amadé köré fonta a karját, aztán rácsapott a barátja vállára.

– Na, hát akkor menjünk!

/*/

Mivel a nővérem napközben írt egy üzenetet, hogy ő jön értem, még kevesebb kedvem lett a hazatéréshez – reménykedtem benne, hogy Dávid áthív magához, és tudunk beszélni kicsit, mert utáltam látni, hogy egész nap lógatja az orrát.

A gondolat, hogy velem van a baja, akkor fordult meg a fejemben, amikor el akartam búcsúzni tőle, de ő csak sután átölelt, minden érzés nélkül, még csak nem is nagyon nézett rám.

Elszontyolodva ballagtam Erika felé, aki egy sötétbarna kocsinak támaszkodott, és idegesen dobogott a lábával.

– Ülj be! – utasított. Szótlanul engedelmeskedtem, még arra se tettem megjegyzést, hogy honnan szerezte az autót. Némán kötöttem be magam, de a szélvédőn keresztül még Dávidot kerestem a tekintetemmel. Mi rosszat csinálhattam?

– Szeretnéd, ha megverném? – mondta Erika. Bedugta a kulcsot a helyére.

– Mi? – kaptam fel a fejem.

– Dávidot. Megbántott – folytatta a nővérem. Annak ellenére, hogy Dávid megveréséről beszélt, egészen meghatott a kezdeményezése.

– Tényleg megtennéd értem? – tettem fel a kérdést színpadiasan, és meglepő módon kicsivel jobban éreztem magam. Erre már nem reagált, vetett rám egy csúnya pillantást és gyújtásba tette a motort.

– Azt mondta nagyapa, hogy ne várjunk tovább a látogatással, menjünk nélküle – vágott bele Erika, én pedig nagyot nyögtem.

– Nem lenne elég csak karácsonykor menni? – próbálkoztam. Nem kaptam választ, ami tovább rontotta a kedvem.

– Egyébként nagyapa azt mondta, a születésnapodra hazaér.

– Az október – jegyeztem meg. Erika bólintott. Fényes lófarokba fogta a haját, csinos kabátot viselt, és ha nem tudtam volna, mit dolgozik, eszembe se jutott volna az igazság. Meg akartam neki ezt mondani, de féltem, hogy ezzel megint árkot vetek magunk közé.

– Csodás – dünnyögtem, mert tudtam, hogy nincs esélyem az ellenkezésre. – És mikor is lesz ez a látogatás?

– Jövőhét péntek.

– Micsoda?! – A döbbenet mellbe vágott. Az nincs húsz nap. Annyi idő nem elég a mentális felkészültségre. – Ehhez semmi kedvem – mondtam panaszosan.

– Tudom, de nincs sok választásunk. Nyáron se mentünk, most már muszáj. – A hangja szigorúan csengett.

– Ki kell találnom egy barátnőt – sóhajtottam beletörődve.

– Gondolod, hogy apa nem fogadná el, ha bevallanád Dávidot? – kérdezte gúnyosan Erika. Grimaszoltam.

– Nincs mit bevallanom Dávidról. – Szerettem volna hozzátenni, hogy még, de az esti elköszönésünk után elbizonytalanodtam.

Otthon lezuhanyoztam, és megnéztem az osztálycsoportot, ahová Toró beküldött egy szelfit magáról, és egy üzenetet, hogy mondjuk meg a tanároknak: nem érzi jól magát, nem megy iskolába. Zárójelben hozzátette, hogy túl másnapos ahhoz, hogy holnap bemenjen.

Bebújtam a takaróm alá, alig bírtam elhinni, hogy pár napja Dávid még miként bújt hozzám ugyanitt. Megcsörgettem, de azt írta, most nem tudja felvenni. Így hát írtam neki, megkérdeztem, ő jön-e holnap. Azt felelte, igen. Visszakérdezett, hogy én megyek-e. Mondtam, hogy igen. Aztán elköszönt, ment aludni. Jó éjszakát kívántam neki.

Még sose volt ennyire tartalmatlan üzenet váltásunk.

/*/

Hűvösen-kellemetlenül indult a nap. Dávid fél nyolc körül ért be az iskolába, és csak bent jutott eszébe, hogy szerdánként az órarend szerint nincs első órájuk. Így hát leheveredett egy kanapéra, feltette a fejhallgatóját és próbált pihenni, ha már éjszaka nem sikerült. Túl sokat álmodott Amadéról, amiktől minduntalan felriadt az éjszaka közepén, sőt egyszer még el is sírta magát.

Szüksége lesz erre a távolságra. Csak abban reménykedett, hogy Amadé nem fog megsértődni rá.

Már majdnem fél kilenc volt, amikor Dávid érezte, hogy valaki lefekszik mellé a kanapéra. Azonnal kipattant a szeme, de csalódottan sóhajtott, amikor Vilt látta magával szemben.

– Kiraktalak instára – jelentette be vidáman a fiú. – Olyan kis cukin mozog az orrod álmodban, mint egy kiscicáé. Tudtad?

– Amadé látta? – kérdezte rekedten Dávid. Tényleg ez volt az első kérdése? Vil előhúzta a telefonját, majdnem állba vágta vele Dávidot.

– Még nem látta a sztorimat, de nézd! Oda is írtam. Kiscicám, Dávid. Messengeren is ez lesz a beceneved!

Dávid hunyorogva megnézte a róla készült képet, ahogy összegömbölyödve, homlokát ráncolva alszik. Ennyire az arcára van írva, hogy zaklatott gondolatok nyomasztják?

Megköszörülte a torkát, és felkönyökölt.

– De akkor még nincs itt Amadé?

Vil elnevette magát.

– Még negyedóra van a becsengőig, ugyan miért lenne már itt?

Dávid visszahanyatlott a kanapéra.

– Jogos – dünnyögte. Vil odabújt hozzá. Dávid szomorúan konstatálta, hogy egyáltalán nem ébreszt benne olyan gondolatokat, mint Amadé, tehát valami baj tényleg van Amadéval.

Kicsit örült neki, hogy Amadé még nem érkezett meg. Az lenne a legjobb, ha becsöngőkor esne be a fiú, és akkor csak futó köszönésre lenne idejük.

Írt neki egy üzenetet, hogy számítani tudjon az érkezésére, de Amadé nem válaszolt. Sem egy perc múlva, sem öt perc múlva. De még tíz perc múlva sem.

Dávid elrakta a telefonját. Hát jó. Ha Amadé meg akar sértődni, akkor sértődjön meg.

Elbeszélgetett Villel, de a csengőhöz közeledve újra felvette a mobilját. Kizárt, hogy Amadé megsértődne rá, Amadé nem sértődős. De akkor miért nem válaszol?

Remegett az idegességtől – épp ez lenne a lényeg, hogy távol tartja magát tőle.

Ennek ellenére, amikor még egy perccel a becsengő előtt sem érkezett meg Amadé, Dávid megcsörgette. A telefon csak csörgött és csörgött, de senki nem vette fel.

Idegesen tördelte a kezét, és követte a többieket a fizikaterembe.

Vil és Tekla mellé ült le, és aggodalmasan lesegette a telefonját, amíg a tanár bevezette a tananyagot.

Egyszerűen nem tudta elviselni, hogy Amadé nem ad felé életjelet, holott ott virított a neve mellett a zöld pontocska.

Csak nem esett baja. Ugye?

Írt neki még egyszer. És még egyszer.

Még mindig semmi válasz.

Dávid nem bírt figyelni a tanárra, nem tudott jegyzetelni, majd' felrobbant a feszültségtől.

Aztán kopogtak az ajtón, és elnézést motyogva megérkezett Amadé. Lehuppant az első padba, levette a kabátját és kifújta magát. A hajába túrt, Dávid az ajkába harapott a mozdulat láttán.

Őrült düh fogta el, amikor Amadé elővette a telefonját és a padra tette. Majd forgolódni kezdett, a tekintete egyértelműen Dávid tekintetét kereste, és láthatóan nem örült, amikor sikerrel járt.

/*/

Dávid nagyon csúnyán nézett rám, amit egyszerűen nem értettem. Oldalra biccentettem a fejem, és kedves mosolyt küldtem felé, de ettől csak még jobban összevonta a szemöldökét. Aztán elfordult, és nem nézett rám még egyszer.

Gyorsan a telefonomhoz nyúltam, és amint megnyitottam a Messengert, több mint húsz bejövő üzenet és vagy hét nem fogadott hívás ugrott fel. Elhúztam a számat, és gyorsan bepötyögtem egy bocsánatkérést Dávid sürgető kérdéseire, egyszerűen csak olyan bonyolult volt a reggelem, hogy nem is húztam elő a telefonom.

Hátra lestem, láttam, hogy Dávid telefonja megvillan, láttam, hogy Dávid látja ezt. Aztán figyelmen kívül hagyta. Remek, most mérges. Sóhajtottam, és visszafordultam a tanár felé, aki rezignáltan sorolta Newton-törvényeit.

A tenyerembe támasztottam az állam, és próbáltam nem Dávidon töprengeni.

/*/

Amadé bosszantóan nyugodtan ülte végig az óra további részét. Dávid látta ugyan az üzenetét, de tudta, hogy nem bírna higgadtan reagálni rá, ezért inkább megvárta a kicsöngőt.

Hamar összepakolt, aztán odacsörtetett Amadéhoz, aki még a tolltartóját igazgatta, nagyot ásítva ült a még nyitott füzete fölött.

Dávidot dühítette a fiú nyugalma.

– Nem hiszlek el – sziszegett rá. Amadé nagyokat pislogva nézett fel, mint aki egyáltalán nem érti, miről van szó.

– Ööö – mondta, és abbahagyta a pakolást. – Mit nem hiszel el?

– Téged!

– Húha, itt balhé lesz – jegyezte meg Amadé. Az ölébe vette a hátizsákját, és belesöpörte a holmiját. Dávidot ez is végtelenül idegesítette: miért nem képes normálisan elrakni a cuccait?

– Nem lesz balhé – közölte vele Dávid, mire Amadé felháborító módon elnevette magát.

– Nem akarsz kimenni az udvarra? – kérdezte mézes-mázas hangon. – Ott kiidegeskedheted magad. Leszek a bokszzsákod, ó, kedves Dávidom!

Dávid a fogát csikorgatta. Megőrjítette, hogy Amadé mosolya forró izgalmat ébreszt a hasában, és inkább csak a szemét forgatva kivonult a teremből.

Hallotta, hogy Amadé a nevét kiáltja, aztán azt, hogy utána lohol. Lelassított, hogy Amadé mellé érhessen, de nem szólt, nem akarta minden idegességét rázúdítani. Tudta, hogy nem haragszik jogosan a fiúra, és leginkább magára mérges, de Amadé volt a személy, akiben minden ok és következmény összpontosult.

– Na, nem akarsz veszekedni? – érdeklődött Amadé.

Dávid vett egy nagy levegőt. Nem, nem akar veszekedni.

Ennek az egésznek semmi értelme.

– Bocsi, csak keveset aludtam – sóhajtott. – Nincs semmi baj.

– Aha – bólintott lassan Amadé. – Oké. Akkor meghívsz egy kávéra?

A csengő mentette meg Dávidot a választól.

– Ne már, ez hány perces szünet volt? – biggyesztette a száját Amadé.

– Tíz perce, csak te abból nyolcat szöszmötöléssel töltöttél – förmedt rá Dávid, és kapkodva elővette a telefonját, hogy megkérdezze az osztálycsoportban, hol lesz a következő óra.

– Tíz perc semmire nem elég – állapította meg Amadé, és elindult a folyosón.

– Hova mész? – szólt utána Dávid.

– Nem tudom. Valamerre.

– Másik irány!

Megragadta Amadé felkarját, és húzni kezdte maga után, de amint eljutott a tudatáig, hogy Amadét szorongatja, egész testében megfeszült.

– Ne rángass! – dörgölte meg a karját Amadé. – Nem tehetek róla, hogy azt se tudom, merre van a jobb meg a bal.

– Akkor gyorsan kapd össze magad! – vetette oda Dávid, miközben a lépcsőket szelte. Hálás volt, hogy Amadé nem bántódott meg a gúnyos hangnemén, és próbálta lenyugtatni magát.

Nos, majd irodalmon lenyugszik.

/*/

Az irodalom óra kaotikus volt. Harangvölgyi ülésrendet határozott meg, és én egy olyan emós lány mellé kerültem, akit korábban még nem is láttam.

– Helló, Amadé vagyok! – mutatkoztam be, és lehuppantam a székre.

– Tudom – hangzott a tompa felelet. Gyorsan végigmértem: körmét és a haját is feketére festette, csak az egyik szeme látszott ki előre fésült tincsei alól, sötét sminkje egy horrorfilmbe is elfért volna.

– És te? – Próbáltam biztatni a beszédre, de nem tűnt túl nyitottnak.

– Bernadett. Megtennéd, hogy nem szólsz hozzám többet? Mindenem fáj.

– Tudok segíteni? – kérdeztem, és a pad szélére toltam a tankönyveim.

– Igen. Azzal, ha befogod.

Hamar megítéltem, hogy nem akarom közelebbről megismerni ezt a lányt. Hátra fordultam, és kellemes meglepetésként ért, hogy Dávid ül mögöttem, éppen a tollait rendezgette.

– Szia, durcmurc! – mosolyogtam rá. Dávid grimaszolt, és megpöckölte a tolltartója felé tartó kezem.

– Ne bomolj, Amadé! – szólt rám. – Nem mindenki aludt annyit, mint te. Tudod, valaki időben felkelt.

– Nem tudom, kiről beszélhetsz, de jó béna lehet – sóhajtottam, és a padra könyököltem. – Nincs annál jobb, mint az utolsó utáni pillanatig aludni.

Egyre hangosabb lett a zsibongás, amit Harangvölgyi éles hangon szakított félbe.

– Ádám, te a jobb első sorba ülj. Lujza, te pedig oda, kérlek! Dávid mellé.

Dáviddal néztük, ahogy a szőke lány jön felénk. Ezt sajnáltam, szívesebben töltöttem volna el úgy ezt a pár másodpercet, hogy egymás szemébe bámulunk.

– Te ismered Bernit? – kérdeztem Dávidot, csak hogy beszéljünk valamiről. Az emós lány felé biccentettem.

– Találkoztunk a felvételin – bólintott Dávid. Gyanakodva figyeltem, ahogy a tollaival játszó ujjaimat nézi, és amikor rajtakapott azon, hogy épp rajtakapom, pírba borult fehér arca.

– Jaj de jó emberek mellé kerültem! – mosolygott ránk Lujza, és lecsapta a könyveit a padra. – Jók lesznek a csoportmunkák, mi?

Világos szeme csak úgy ragyogott. Úgy tűnt, őszintén boldog amiatt, hogy mi leszünk a csoporttársai. Én is mosolyogtam, mert megörültem annak, hogy Dáviddal együtt dolgozhatok majd irodalmon – le fogom tudni nyűgözni bőséges irodalmi tudásommal. Dávid szereti az okos, intelligens embereket.

Dávid ellegyezett a padjáról. Még biztos nem tudja mennyire intelligens vagyok.

– Fordulj előre, Amadé! Mindjárt kezdődik az óra.

– Te sokkal érdekesebb vagy, mint az óra! – Lebiggyesztettem az ajkam, és nagyra nyitottam a szemem, reméltem, a pillantásomat és a szavaimat kicsit flörtölésnek veszi.

Fintor és mosoly elegyét villantotta felém, amit nem igazán tudtam hova tenni. Jobban éreztem magam, amiért sikerült kissé feloldanom Dávidot, de nem tartott sokáig a siker: ebédszünetben már megint morcos volt.

/*/

Dávid lelke bőszen izzadt az elkövetkező pár óra során – végig Amadé közelében kellett lennie, és bár csak az ebédszünetben maradtak először kettesben, azért a folyamatos feszültség végigkísérte ezt az időt.

Azt remélte, hogy az iskolai élet lesz olyan sivár, hogy nem fog semmi rossz dologra gondolni Amadéval kapcsolatban, de meglepően izgalmas volt nézni, ahogy Amadé a tollait rakosgatja, ahogy a tenyerébe támasztja a fejét, ahogy a ceruzáját rágja, ahogy a tarkóját vakarja.

Miért csinál mindent ilyen vonzón?

Meg tudta érteni az irodalmon mellette ülő Lujzát, amiért néha-néha Amadén felejtette a tekintetét, amiért azt nézte, hogy Amadé a tincseit csavargatja.

Eleinte Dávid csak nem értette magát – miért kell Amadét bámulnia?

Aztán az értetlenkedés önutálattá fajult: gyűlölte, amit csinált, de azt még inkább, hogy nem volt képes abbahagyni. Újra meg újra Amadé érintésére gondolt, hiába próbált a tanórákra figyelni.

Ez az egész annyira zavarta, hogy folyton remegett a keze jegyzetelés közben, a megszokott gyöngybetűi macskakaparásnak tűntek.

Ebédszünetben ahhoz az asztalhoz telepedtek le, aminél Petra tanult. Dávid kivételesen úgy érezte, hogy nincs energiája Ádámék társaságához, ezért inkább a csöndesebb hely mellett döntött.

De itt se volt nyugta, Amadé folyamatosan békíteni, vidítani, idegesíteni próbálta. Dávid nem volt biztos az indítékaiban.

A folyamatos csipkelődést Petra elégelte meg először.

– Mi baj van, fiúk? – förmedt rájuk. Nagyon hosszú egyenleteket körmölt, amiknek Dávid már a látványába is beleszédült.

– Semmi, csak Dávid duzzog – mondta Amadé kedélyes mosollyal az arcán.

– Nem duzzogok – vágta rá Dávid.

– Akkor menstruál.

– Amadé, akadj már le rólam! – fortyant fel Dávid, és rácsapott az asztalra. Petra felvonta a szemöldökét, Amadé pedig kuncogni kezdett.

– Te akaszkodsz össze velem – tiltakozott. – Én csak reagálok.

Dávid fújt egy nagyot, és a tenyerébe temette az arcát.

– Mindegy, mindegy, hagyjuk! Fáradt vagyok. Már mondtam. Csak ennyi a baj.

Hirtelen egy hideg tenyér simított végig a tarkóján.

– Keressünk egy kanapét, szívem?

Egy pillanatra Dávid elképzelte, ahogy Amadéval egy kanapén fekszenek összebújva, egymás karjában... arra gondolt, hogy az mennyire pihentető lenne.

Aztán meg arra, hogy mennyire nem lenne az.

– Nem – mondta gyorsan. Bele is halna, ha Amadé az iskolában elkezdené dajkálni.

– Hát jó – vont vállat Amadé.

– Nem akarnátok elhallgatni? Elhagytam egy x-et – idegeskedett Petra. Amadé felállt, hogy az asztal fölött áthajolva belenézzen Petra füzetébe.

– Majd én megkeresem neked! – ajánlkozott. Dávid látta, hogy Petra feszülten összepréseli a száját, és mielőtt a lány felkiálthatott volna, Dávid elkapta Amadét a derekánál fogva és visszahúzta a padra.

– Miért kell mindenkit bosszantanod? – kérdezte. Rögtön megbánta, de Amadé láthatóan nem vette magára.

– Téged bosszantalak? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel.

– Rettenetesen az idegeimre mész – felelte Dávid. Szidalmazó hangon akarta ezt mondani, de a szavak cirógatón buktak belőle. Látta, hogy ezt Amadé is hallotta, a mosolya csak úgy szikrázott a derűtől.

Őrjítő késztetés tört Dávidra: meg kell ölelnie, meg kell csókolnia a fiút, magához kell szorítania, és soha többé nem engedné el.

Beleszédült a szörnyű ábrándokba, úgy érezte, muszáj kiszabadulnia ebből a helyzetből.

– Elmegyek mosdóba – tápászkodott fel. Amadé is felállt.

– Nekem is kell – jelentette be. Dávid csúnyán nézett rá, de Amadé csak a vállát vonogatta.

– Mi az? Attól még, hogy idegesítelek, nekem is vannak biológiai szükségleteim – magyarázta fellengzősen. Dávid a szemét forgatta. Amadé teljesen ki fogja készíteni.

– Szörnyű vagy – mondta neki. Amadé szembefordult vele, és kaján vigyorral azt felelte:

– Tudom. És azt is tudom, hogy imádod ezt. Vagy nincs igazam?

Dávid nem válaszolt, úgy tett, mintha nagyon odafigyelne a rádióból szóló zenére.

Egyszerűen gyűlölte azt az égető bizsergést a mellkasában, amit Amadé vigyorai és megjegyzései okoztak. Csak remélni merte, hogy néhány nap múlva elmúlik ez a beteges valami.

/*/

Ervin lakása szürkének tűnt a tulajdonosa nélkül. Dorián a harmadik adag kávét főzte le, miközben Tori a fejét fogta és megállás nélkül szidta Doriánt:

– Borzasztó vagy, most komolyan. Ervin azt mondta, hogy tudod kezelni az oldalt.

– Hát öt éve még tudtam – vont vállat Dorián, és visszaült az asztalhoz.

– Dorián, manapság óránként fejlődik a technika, és te tényleg azt hitted, hogy amit öt éve tudtál kezelni, azt most is? – fújtatott Tori. Dünnyögve elkövette a kávét, és beleszürcsölt. A keresőbe különböző kérdéseket írt be az újság feltöltőoldalának kezelésével kapcsolatban.

– Tényleg azt hittem – válaszolt Dorián. – Általában mindenhez értek, ezért most döbbenten állok az esettel szemben.

– Nem meglepő, hogy Ervin egy ilyen arrogáns srácba szeretett bele.

Ez a szó tompa fájdalommal szúrt Dorián szívébe, de már sokkal jobban viselte a témát, mint egy hete.

– Nem arrogáns vagyok, csak tudom, mire vagyok képes.

– Miért, mire vagy képes?

– Mindenre. – Ezen már Dorián is elnevette magát, de Torinak csak a szája sarka rándult meg, aztán újra elkomolyodott.

– Nincs angolnyelvű oktatóvideó a betűk formázásáról – bosszankodott a lány.

– Mert valószínűleg nem gondolták, hogy valaki ezt ne tudná – okoskodott Dorián. Tori csúnyán nézett rá.

– Akkor te miért nem tudod?

Dorián inkább rámutatott egy videóra.

– Nézd, ott van franciául! Azon a képen látok félkövér meg dőlt jeleket.

– Csodás, okostojás, csak hát egyikünk se beszél franciául! – mordult Tori. Dorián dicsőséges mosolyra húzta a száját.

– Beszélj a saját nevedben, kedves.

Áthajolt Tori fölött, hogy elindítsa a videót. A lány mintha elismerő pillantással illette volna, de nem volt benne biztos. Mindenesetre tetszett neki a gondolat, hogy esetleg lenyűgözte ezt a végtelenül büszke lányt.

Amikor sikeresen megformázta a szöveget, várakozón nézett Torira, de ő csak megveregette a vállát.

– Zseni vagy, főszerkesztő úr. Na, jöhet a következő!

Tori fellendítette a lábát az asztalra, hátradőlt a székében, és behunyta a szemét, nyilván Doriánra akarta hagyni az egész feladatot. Doriánból elpárolgott minden lenyűgözési vágy, és ideges lett, amiért így lehet csak együtt dolgozni a lánnyal.

Vett egy nagy levegőt, hogy lenyugodjon. Ervin a lelkére kötötte, hogy próbáljanak nem veszekedni, mert akkor az egész újság mehet a kukába. Így hát Dorián Ervinre gondolt, és hagyta Torit aludni, miközben unottan, a kávéjával a kezében formázgatta a szövegeket.

Amikor végzett, küldött Ervinnek egy fényképet a szundikáló Toriról, egyet magáról, amint fáradtan mosolyog és egyet a laptopról, amin készen állt az újság szeptemberi lapja a feltöltésre. Ervin csak egy mosolygós emojit küldött vissza, ami másnak talán nem mondana semmit, de Doriánnak (bár bevallani nem akarta) abban a pillanatban egy kicsit az egész világot jelentette.