Vallomás

Az éjszaka puhán telepedett a városra. A közelgő eső sötétszürke nyomokat hagyott az égen, jelzésként, hogy valami rossz következik.

Dorián még sosem érezte ennyire hozzá hasonlónak a várost, de most akár az alteregója is lehetett volna.

A csöndbe burkolódzó Ervin mellette lépdelt, előttük pedig Áron és Tori ment, tompán hallották a nevetgélésüket. A bőröndkerekek csattogásával egy ütemre vert Dorián szíve.

Még mindig nem tudta elhinni, hogy Ervin elmegy. És még mindig nem tudta elhinni, hogy így érzi magát miatta.

A pályaudvar kovácsoltvasbordája elzárta előlük a kormos eget, kísérteties fények uralták a helyet. A fiúk szerelvénye nagyon messze volt a bejárattól, és Dorián legszívesebben tyúklépésben haladt volna odáig, hogy minél több időt tölthessenek együtt.

Ervin megköszörülte a torkát.

– Ugyan, Dor. Nem lesz ez ilyen vészes.

– Tudom – dünnyögte Dorián.

– Melyik számú kocsi a tiétek? – kérdezte dalolva Tori. Dorián tudta, hogy a lány ma már sírt egyet a mosdóban, de mielőtt bárki megvigasztalhatta volna, elindította a csapatot a pályaudvar felé, ami Dorián kedvét elvette a vigasztalgatástól.

Áron mondott valamit, amit Dorián nem hallott – Ervin ujjai súrolták a kézfejét, és ettől megszűnt körülötte a világ.

Megérkeztek, Áron felcipelte a saját csomagját, majd Ervin két táskáját. Amikor másodjára visszatért a vonatról, Áron megölelte Doriánt és Torit. Mosolyogva ígérte:

– Vigyázni fogok rá, oké?

– Oké – motyogta Dorián, és elengedte a fiút. Áron eltűnt a vagonban, és Dorián látta a szeme sarkából, hogy Tori is arrébb oldalog, kis privát teret biztosítva kettőjüknek.

– Nem tudom, mi lesz – mondta halkan, és megköszörülte a torkát, hogy ne legyen olyan rekedt a hangja.

– Nem, én sem – biccentett Ervin.

– Jó volt ez a kis idő – folytatta Dorián. Kétségbeesetten magához akarta szorítani a fiút, hogy még egyszer utoljára megcsókolhassa – a délutáni lopott pásztorórák nem bizonyultak elégnek a búcsúhoz.

– Tényleg az volt – mosolyodott el Ervin. – Örülök, hogy egy kicsit felhőtlenül tudtunk együtt lenni.

Felhőtlenül? Ez volt neki a felhőtlenség? A jövő és remények nélkül eltöltött pár nap?

Nem akart mérgelődni az utolsó pillanatokban, de érezte, ahogy a bosszúság mérgezett tüskéje befúrja magát a szívébe.

– Majd beszélünk – mondta végül, és közelebb lépett Ervinhez. Megfogta a fiú hideg csuklóját, és ujjbegyével kitapintotta a pulzusát.

– Kénytelenek leszünk. Szeretnék majd hallani az újság...

Dorián nem volt hajlandó meghallgatni, miként akar terelni az érzések felől Ervin, ezért tett még egy lépést, hogy beszegje a köztük lévő távolságot, és ajkát a másik ajkára szorította. Ervin erőtlenül felelt a csókra, de amikor elváltak, Dorián sok mindent kiolvasott ezüst tekintetéből: fájdalmat, vágyódást, születésre váró könnycseppeket.

Ervin biccentett egyet, majd fellépett a szerelvény lépcsőjére, és eltűnt Dorián tekintete elől.

– Ó, Dorián! – hallotta Tori sóhaját, és hirtelen megérintette a fiú vállát. Befurakodott a karja alá, ölelést kért, ő pedig bódultan magához húzta. Magány roskadt rá, olyan súllyal, hogy ha nincs mellette Tori, összeesik.

Próbált még utoljára belesni a vagonba, de sípok sikoltottak föl, majd motor zúgott, és a vonat csikorogva gurulni kezdett. Dorián és Tori egymást ölelve nézett a vonat után, és Dorián azt képzelte, Ervin ott áll a sötét ablaknál és őt nézi.

Persze ez nem volt túl valószínű, de azért jólesett elképzelni.

Még jobban magához szorította Torit – halvány nosztalgia merült fel benne: kiskorában, amikor szomorú volt, mindig egy a plüssmackójához bújt. Most Tori volt a kis plüssmackója, aki a mellkasához szorította az arcát, és nyilvánvaló volt, hogy mindketten próbálnak nem sírva fakadni.

Roppant kínos szituáció volt, és Dorián egyáltalán nem bánta, hogy Tori hozzábújik, mert így nem kellett egymás arcát nézniük.

Persze a lánynak muszáj volt ezt a fájdalmas harmóniát megsértenie: hátrahúzta a fejét, és egyik kezével Dorián hajához nyúlt. Ha Dorián nem tudta volna, hogy Tori párkapcsolatban él, ezt erős jelnek vette volna arra, hogy „hahó, romantikus pillanat van, a lány csókra vár!", de így csak értetlenül pislogott le rá.

– Nyugalom – súgta Tori. Oldalra sandított, majd vissza Doriánra. – Ne ijedj meg és ne mozdulj, oké?

Lábujjhegyre emelkedett, az arca még közelebb került Doriánéhoz. Előbb csak az orruk hegye ért össze, aztán Tori Dorián szájához nyomta a száját. Mielőtt Dorián ellökte volna (vagy épp közelebb húzta volna magához) Torit, egy ziháló hang szakította félbe őket, ami mindenre magyarázatot adott.

– Elnézést... uram.

Dorián még mindig a karjában tartotta Torit, és mindketten csúnyán néztek a biztonsági őrre, aki a kezét a gumibotján tartotta, és kipirosodott arccal bámult.

– Igen? – kérdezte erélyesen Dorián.

– Ön... nos, khm, uram, mintha az előbb úgy láttam volna, hogy Ön valami szabálytalanságot követett el. Szájon csókolt egy másik férfit.

Doriánnak zúgni kezdett a füle. A fenébe.

– Kérem, maga valamit rosszul látott – közölte. Tori elkuncogta magát.

– Nézze csak meg, biztos úr! Maga szerint ez a férfi... – Megpaskolta Dorián mellkasát. – Képes lenne megcsókolni egy másik férfit? Az én Péteremnél férfiasabb férfi nincs a világon!

– Én ezt értem, kisasszony – bólintott idegesen az őr. Dorián most már tényleg majdnem felrobbant, olyan tehetetlen düh kerítette hatalmába. – Viszont mégis annyira úgy tűnt, mintha...

– Megpusziltam az arcát – bólintott Dorián. – Az öcsém arcát. Akkora bűn volna ez?

– Hát... az arcát? Az öccse? – dadogta az őr. Sikerült elbizonytalanítani, és Dorián már érezte, hogy nyert ügyük van.

– Sajnálom, uram, meg kéne nézetnie a látását – tanácsolta szánakozva Dorián. – Nekünk viszont most muszáj indulnunk. Az én Anitám meg fog fázni, ha sokáig ácsorog itt kis topban. Köszönjük, hogy vigyáz a rendre! – tette hozzá maró gúnnyal a hangjában, majd határozott mozdulattal Tori csípőjére simította a kezét, és elindult vele a kijárat felé.

– Köszi, hogy figyeltél – súgta oda Torinak, amikor kiértek a szabad ég alá. Egyszerre nyúltak a zsebükbe dohányért, amin feszülten összenevettek.

– Ugyan, semmiség. Megszoktam ebben a társaságban, hogy mindenre figyelni kell, és hasonló esetben mi a forgatókönyv. Az a fickó elég rondán nézett már akkor, amikor bejöttünk, és amikor megcsókoltad Ervint... – Tori korholón ingatta a fejét. – Mire gondoltál, édesem?

Dorián felvonta a szemöldökét.

– Arra, hogy most látom utoljára Ervint. Bocs. Muszáj volt.

Tori lesütötte a pillantását. Dorián arra gondolt, hogy az ő párja is elutazott és hasonló fájdalmakat él át, mint ő. Szerette volna megkérdezni, a barátját vajon nem zavarná-e az a picur csók, amit az imént váltottak, de végül nem szólalt meg. Csak nézte Torit, aki az égő cigarettája végét bámulta, és Ervinre gondolt, aki már javában zakatol Olaszország felé.

Békesség szállta meg – komor és fájdalmas, de egyfajta sötét megnyugvás telepedett a lelkére, miközben Torival a villamosmegálló felé sétáltak. Már nem kellett stresszelnie Ervinen. Ez... jó volt. Jó volt?

A párás esti levegő igyekezett kitörölni a gondolatok a fejéből, amiért hálás volt.

Ez a kis pályaudvari élmény elég nagy káoszt hagyott maga után.

/*/

Este az ágyamban feküdtem, Ervin verseit olvasgattam, az üres oldalakat lapozgattam, és azon töprengtem, melyik műveimet kellene beleírnom. Semmi nem tudott volna kirobbantani ebből a békességből, egyedül Dávid hívása volt az, ami miatt hajlandó voltam felkelni.

– Holnap van kedved csinálni valamit? – kérdeztem köszönés helyett. Dávid fújt egyet.

– Családi program lesz, nem vagyok benne biztos, hogy szabad leszek, bocsi – szabadkozott. – De vasárnap délután akkor ugye számíthatok rád? A Helgás társaságnál.

– Persze – ígértem, pedig a legkevésbé sem volt hozzá kedvem. De ha Dávidnak segítek ezzel, akkor összeszorított foggal bár, de megteszem.

– Köszönöm, életmentő vagy. Eléggé izgulok miatta – vallotta be, és ezt hallottam is a hangján.

– Ugyan, nem kell. Ők is csak emberek, ráadásul a barátaid voltak – próbáltam nyugtatni.

– Ez az! Csak voltak.

Mielőtt nagyon rástresszelhetett volna, másra tereltem a szót:

– Milyen volt az estéd?

– Szuper! – vágta rá Dávid. – Nagyon sokat beszéltem Villel. Lelkiztünk egy jót.

– Ennek örülök – mosolyogtam. Boldoggá tett, hogy már nem annyira féltékeny rá.

– Adriánnal is dumáltunk – folytatta Dávid. – Jó srác, értem, miért kedvelted meg.

Mondani akartam valami szépet, megsimogatni őt a szavaimmal, de valaki dörömbölni kezdett az ajtómon.

– Egy pillanat, tartsd a vonalat! – kértem, és kedvetlenül az ajtóhoz cammogtam. Az egyedüllétnek a hátránya volt, hogy mindig szívrohamot kaptam, ha ajtót kellett nyitni.

A folyosón Dorián állt, és nagyon komor tekintettel nézett rám. Déjà vu érzésem támadt, mintha pár hete ugyanígy tört volna rám – volt egy olyan sejtésem, hogy a dolognak megint Ervinhez lesz köze.

– Amadé – mondta halkan Dorián. – Nekem végem.

– Gyere csak be – húzódtam félre az ajtóból.

– A nővéred küldött fel – jegyezte meg Dorián. – Mondd meg neki, hogy tetszik a fűzője.

Felnyögtem, és bezártam az összes reteszt.

– Várj egy kicsit!

Újra a fülemhez vettem a telefont.

– Dávid, drágám, ne haragudj, de most muszáj letennem. Majd még hívlak!

Dávid csalódottan elköszönt, amitől összeszorult a szívem. Úgy szerettem volna még hallani a hangját!

– Drágám? – sóhajtotta Dorián. Zilált volt a haja, gyűrött a dzsekije, görnyedt a válla; sütött róla a zaklatottság.

– Mi a baj? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a sóhaját.

Dorián a kezembe nyomott egy kiskönyvecskét.

– Ervin ezt hagyta nekem a lakásán. Ezt.

Megnéztem, és pár oldal után már tudtam is, hogy mi az. Dorián biztatására átlapoztam, bele-beleolvastam.

– Hé, te arról is kaptál verset, milyen klassz a személyiséged – állapítottam meg. – Ez érdekes. Ervin nekem csak a köldökömről meg a nyakam ívéről írt.

Dorián ledobta magát a kanapéra, amin tegnap éjszaka az öccsével annyit beszélgettünk.

– Nem tudok kiigazodni rajta.

– Sajnos ebben nem tudok segíteni – mondtam sajnálkozva. – Ervinen szerintem senki nem tud kiigazodni.

Sípolt a kávéfőző, és felajánlottam Doriánnak, hogy igyon egy kávét.

– Köszönöm, Amadé! – mondta, a pillantása egy utcára kidobott kiskutyáéra emlékeztetett. Világfájdalom ült az arcán, de most nem szenvedett annyira látványosan, mint a múltkor.

Kicsit kellemetlenül éreztem magam a helyzettől, de nem tudtam, mennyit kérdezhetek.

Mély levegőt vett, és rekedten azt kérdezte:

– Nem...khm, nem mondott neked semmit Ervin? Rólam.

Hezitáltam, de végül kiböktem:

– Hát, szerintem semmi olyat, amit a versei után ne tudnál már. – Próbáltam diplomatikusan fogalmazni. – Azt mondta, szeret, de nem úgy, ahogy az neked jó.

Dorián a homlokára csapott.

– Nekem ebből elegem van, Amadé! Ez hülyeség. Ez az egész egy nagy hülyeség!

Leültem mellé, és az orra alá dugtam a kávét.

– Hogy tudok neked segíteni, Dorián? – kérdeztem szánakozva.

– Sehogy, sehogy... sőt, bocsánatkéréssel tartozom neked. Nem is tudom, miért jöttem ide. Csak... azt gondoltam, te megérted, mi megy végbe mennem.

– Meg is értem – helyeseltem. – Csak ezek olyan sebek, amiket nem tudom, mi más tudna begyógyítani az időn kívül.

– Na ez az! – bökött felém Dorián. – Hát ez az! Az idő begyógyította az én régi sebeimet, erre jön Ervin, feltépi őket, most hány évnek kellene eltelnie ahhoz, hogy újra beforrjanak?

– Amikor mi szakítottunk, én kapkodva kerestem új kapcsolatot, hogy túl tudjak lépni Ervinen – meséltem, hátha ez számít valamit.

– És, sikerült? – faggatott Dorián. Sötét pillantást vetettem rá.

– Hát nem. Sem túllépni, sem új kapcsolatot találni. De ez már jó pár éve volt.

– És most? Kavartatok a nyáron – tette szóvá Dorián. Tágra nyílt a szeme, és így láttam, milyen tág és sötét a pupillája, nyilván valami tudatmódosítószer hatása alatt állt.

– Hát igen – vontam vállat. – De... volt más a képben.

Elpirultam, mert rájöttem, kinek mondtam ezt.

– Az öcsém – értette meg Dorián az utalást. – Nagyon odáig vagy érte.

– Azért annyira nem – motyogtam, de nem leplezhettem az érzéseim. Dorián felült a kanapén, és rám nézett.

– Nem akarunk koccintani valamivel, Amadé? Úgy látom, mindkettőnknek jólesne.

– Na jó – egyeztem bele, rövid habozás után. Mondjuk nagyapa lehet meg fog ölni, amiért megdézsmálom az alkoholkészletét, de amíg nem jön haza, addig nincs gond.

– Isten vagy – mondta bágyadtan Dorián, és visszadőlt a párnákra. – Köszönöm.

– Ugyan – legyintettem. – Tényleg kell ez nekem is.

Szóval ittunk, méghozzá elég rendesen. Eszembe jutott az az este, amikor Dávid a kórházban volt, és Doriánnal meg az anyjával ittunk a lakásukban – mintha évezredek teltek volna el azóta, pedig csak pár hét.

A kanapén ültünk, a vállunk és a térdünk összeért, és néha-néha felvillant az agyamban a tény, hogy Dorián mennyire jóképű. Aztán ezt mindig arrébb söpörtem azzal, hogy Dorián Dávid bátyja, meg különben is idősebb nálam. Meg azt se lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy épp összetört a szíve és arról sopánkodik, mennyire gonosz és kíméletlen volt vele az exe (vagy micsodája), aki egyben az én exem (vagy micsodám) is.

– Ulpius Tamás és Dorian Gray tökéletes keveréke – magyarázta éppen Dorián, és újra nedves ajkához emelte a borosüveget.

– Szerintem kellene belé még egy csipetnyi Finnick is – tettem hozzá tompán, mire Dorián összevont szemöldökkel nézett rám.

– Finnick? Ugyan miért?

– Nem tudom – vontam vállat, az alkohol hatása forrón simult a homlokomra, mintha lázas lennék. – Mert most olvasom az Éhezők Viadalát, és nagyon szeretem Finnicket.

– Az Dávid egyik kedvenc könyve! – ámult Dorián. Az ajkamba haraptam és bólintottam.

– Tudom – vallottam be, és úgy kuncogtam, mintha valami titkot árultam volna el.

– De cuki vagy! Azért kezdted el olvasni, mert be akarsz nála vágódni! – borzolta meg a hajam Dorián.

– Nem – tiltakoztam. – Azért kezdtem el, mert Dávid órákig készülődött egy bulira.

– Jó szokása – biccentett Dorián, de még mindig vigyorgott.

– Vasárnap is találkozom vele – említettem meg, mire Dorián felvonta a szemöldökét.

– Most ezen meg kéne lepődnöm? Össze vagytok nőve, mint két tojás.

– Ez nem az a kifejezés – jegyeztem meg, de ő csak feszülten legyintett.

– Mi történik köztetek most, Amadé? – csapott bele a közepébe.

– Hát nem igazán tudom – dünnyögtem. – Délután meséltem Ervinnek is. Hogy féltékenykedik, hozzám bújik, de megijed az intim testrészeim látványától...

– Dávid látott meztelenül? – döbbent meg Dorián, és átfutott az agyamon, hogy most úgy néz rám, mintha elképzelne ruha nélkül. Kirobbant belőlem a nevetés a gondolat szürrealitásától.

– Dehogyis! – nevettem, és kitöröltem a szememből pár könnycseppet. – Csak hát reggel volt. Érted.

Erre Dorián is nevetni kezdett, a bor majdnem kilöttyent az üvegből.

– Jesszus, mintha magamról hallanék! Tudod te mennyire kínos volt, amikor egy focis csapatépítő kiránduláson Ervinnel egy szobában aludtunk...

– Azta, Ervin nagyon rajonghatott érted, ha focis csapatépítő kirándulásra is elment – csodálkoztam. Dorián keserűen a hajába túrt.

– Akkor még nagyon fiatal volt. Még voltak érzései a vágyain kívül.

– Sajnálom – mondtam, és megfogtam a vállát. – Nem ezt érdemled.

– Te sem – válaszolt Dorián, és ő is megfogta az én vállamat. – Ugye nem kényszerített semmire? Picurka vagy még.

– Picurka? – Oldalra biccentettem a fejem, és hunyorogva néztem rá. Dorián elmosolyodott.

– Jó, talán annyira nem vagy picurka. De akkor is többet érdemelsz annál, hogy Erviné legyen a szüzességed.

– Dorián. El se tudod képzelni, mennyire bizarrnak érzem ezt a szitut: totál bele vagyok esve az öcsédbe, és veled csevegek a szüzességemről, meg a közös exszerűségünkről. Ez bizarr, Dor. Én ezt már nem bírom ép ésszel feldolgozni.

– Hát ez így összefoglalva tényleg elég bizarrnak hangzik – értett egyet Dorián. – Lehet nem kellene beszélnünk, csak innunk.

– Gondolod, hogy attól jobb lenne?

– Aha.

Rövid csönd következett, mindketten a térdünket bámultuk. Éreztem, hogy mindjárt kitör belőlem a hisztérikus nevetés, de végül csak azután történt ez meg, hogy Dorián azt mondta:

– Amikor Ervinnel valami ilyesmit csináltunk, egymásnak estünk. Hogy ne beszéljünk az érzéseinkről, érted, ezt találtuk ki, aztán fél perc múlva elkezdtünk smárolni. De amúgy volt olyan is, hogy oké, most silenzio!, erre ököllel estünk egymásnak. Mármint én neki. Érted.

Ránéztem, már éreztem, hogy a számban bugyog a nevetés.

– Remélem, nálunk egyik sem történik meg – jegyeztem meg.

– Azért az egyik nem lenne olyan szörnyű – mondta Dorián, és ő is rám nézett.

Ettől úgy röhögtünk, hogy alig bírtuk abbahagyni. Még többet ittunk és még többet nevettünk és még többet flörtöltünk és még többet beszéltünk, fiúkról és lányokról, akik összetörték vagy össze fogják törni a szívünket.

– Tök jó fej vagy, Amadé – állapította meg Dorián, amikor már nagyon készen voltunk, és félálomban hevertünk a kanapén. – Örülök, hogy ilyen sógorom lesz, mint te.

Bágyadtan, sírósan-nevetősen meglegyintettem egy párnával.

– Istenem, dehogy leszek a sógorod! Dávid annyira retteg tőlem és a lehetőségeinktől, hogy az valami fájdalmas.

– Türelem, Amadé: a válasz minderre a türelem.

– Ezt mondta Ervin is.

– Hát, lehet azért, mert közös tapasztalat alapján ezt sikerült megállapítanunk.

Ezt mindketten viccesnek találtuk. Tetszett, hogy ennyire jókat tudok nevetni Dávid bátyjával – reméltem, hogy majd egyszer Dáviddal magával is fogok tudni ennyire gátlástalanul beszélgetni.

Dorián vállának támaszkodtam, mert hirtelen súlyok kezdtek húzni a Föld magja felé és ettől nyilván nagyon nehéznek éreztem magam. Dorián felemelte a karját, én pedig az oldalához dőltem, mint egy zsák krumpli.

– Számíthatsz rám, Amadé – suttogta Dorián. Éreztem, hogy az álom a szememre tapad, de félig még ébren voltam. – Ha tudok, segítek egyengetni az utad Dávid felé.

– Édes vagy, Dorián – motyogtam, és megszorongattam a felkarját. – De ez az én harcom.

Komolyan azt mondtam neki, hogy édes? Jesszusom...

– Bocsi, nagyon részeg vagyok – tettem hozzá, mire Dorián horkantott egyet, aminek elhaló nevetés lett a vége.

– Semmi baj, édeske – kuncogott, és megint megborzolta a hajam. Dúdolni kezdett, ami a végső döfés volt az álmosságomnak, rekedtes mély hangja elringatott.

/*/

A délelőtt nagyrésze eltelt, mire Amadé az ébredés előjeleit mutatta. Nyöszörögve fordult egyet, megtörölte a száját és a párnába fúrta az arcát. Dorián a kanapéval szemben lévő fotelben ücsörgött egy könyvvel a kezében. Lefotózta Amadét, hogy megmutassa majd neki, milyen aranyos kiscicaként szundikálta végig a reggelt.

Ő maga már órák óta fent volt, de nem igazán tudott kijutni a lakásból, hiába próbálta meg többször is. Végül úgy gondolta, nem ébreszti fel Amadét, ha már ő nem hagyta korábban aludni, és leemelt a könyvespolcról egy Dickens regényt.

Amikor úgy tűnt, Amadé most már tényleg fel fog kelni, kiment a konyhába. Látta, hogy Amadé felül, a feje búbja, madárfészekre hasonlító haja látszott csak ki a kanapé támlája mögül.

– Hogy iszod a reggeli kávét? – kérdezte tőle.

– Jesszusom! Te nem mentél el? – hallatszott Amadé rekedt hangja a nappaliból, amitől Dorián önkéntelenül is elmosolyodott.

– Próbáltam – felelte, miközben beizzította a kotyogós kávéfőzőt. – De túl bonyolult volt a zárrendszer, így inkább megnéztem a könyvespolcod.

– Aha, bonyolult – dünnyögte Amadé egyetértőn. – A nagyapám kicsit paranoid alkat.

– Kicsit? – vonta fel a szemöldökét Dorián. – Mintha egy börtönben lennék!

– Hát tulajdonképpen...

Dorián a szeme sarkából figyelte, amint Amadé bizonytalan mozdulatokkal feltápászkodik, és a bútorokba kapaszkodva, mint egy öreg bácsi, eltotyogott Doriánig. Egy papírdarabot tett le a pultra.

– Nem feküdtünk le egymással, ugye? – kérdezte a fiú halkan, kicsit ijedten, és megkopogtatta a papírkát. Dorián felismerte: ő maga dugta Amadé párnája alá még reggel, mielőtt rájött volna, hogy nem tud kijutni a lakásból. Annyira zavarba ejtette a kibogozhatatlan zárrendszer, hogy el is felejtette az üzenetet.

– Ilyen rémes lenne a gondolat? – mosolygott rá a fiúra, mire az savanyú képet vágott.

– Nem vagy vicces – mondta duzzogva, és leült a pult melletti székre. – Találtam a földön egy inget.

Dorián próbálta elfojtani a kibuggyanni kívánkozó nevetést.

– Mert meg akartad nézni, hogy állna Dávidon az ibolyalila.

Amadé a tenyerébe temette az arcát, és a pultra támaszkodott.

– Szent isten, komolyan?

– Bizony – bólintott Dorián. – És még rám is adtad.

– Micsoda?! – Amadé kilesett az ujjai közül. – Mondd, hogy csak viccelsz.

– Ó, de nem ám! – nevetett Dorián. – Akármilyen sokat ittunk tegnap este, sose tudnám elfelejteni, milyen lelkesen gomboltad ki-be rajtam az ingeket.

Fájdalmas nyögés szűrődött ki Amadé ujjai közül, mire Dorián csak tovább nevetett.

– Hogy vagy ilyen eleven? – nyöszörögte a fiú. Dorián lesimította Amadé égnek álló tincseit, és arra gondolt, vajon hogy a fenébe nincsenek még együtt Dáviddal. Tudtával a két fiú sokat alszik együtt, sokat ébrednek fel együtt, lehetetlenség, hogy ne essen szerelembe ezzel az édes kis álomszuszékkal minden egyes reggel.

– Órák óta fent vagyok, kikúráltam magam, azt hiszem – válaszolt Dorián. Nem akarta megosztani Amadéval, hogy reggel telefonált Ervinnel, és az a beszélgetés teljesen felébresztette és kijózanította. Hiányzott neki, de be kellett ismernie, hogy megkönnyebbülést is érzett – azt viszont még nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy miért.

– Órák óta – nyögött megint Amadé. – Dávid is mindig olyan könnyen felkel. És én hiába kelnék fel korábban, hogy több időt tudjunk együtt tölteni, egyszerűen képtelen vagyok rá.

– Aranyos, hogy ennyire rajongsz az öcsémért – mosolygott Dorián. Amadé tarkójára csúsztatta az ujjait, és a kócos fürtök közé fúrta őket.

Amadé horkantott, és leengedte az arca elől a kezeit.

– Ez a meghatározás helytelen – kezdte a magyarázkodást –, ugyanis nem rajongok érte. Az azt jelentené, hogy nem vagyok hajlandó elismerni a hibáit. Én pedig elismerem a hibáit, sőt, Dávid sokszor idegesít is. Tehát nem rajongok érte... azt hiszem, egyszerűen csak szeretem. A hibáival meg az idegesítőségével együtt.

Ettől a magyarázattól Dorián egészen meghatódott, és muszáj volt végigsimítania a fiú arcán. Mélyen egymás szemébe néztek.

– Ennél többet soha nem is adhatnál senkinek, Amadé. Remélem, tudod.

– Megadnám, ha hagyná – motyogta. Még mindig összefonódott a tekintetük, és Dorián egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy Amadé nem Dávid valakije, hogy nem fiatalabb nála jó pár évvel, hogy nem az exe exe... látta, hogy Amadé figyelme is elkalandozott, és hogy ne forduljon a jelenet nagyon kínossá, elhúzódott és felnevetett.

– Ha nem hagyná előbb-utóbb, oltári nagy bolond lenne – mondta, és hátba veregette Amadét. A kezébe nyomta az időközben elkészült kávét, és leült mellé.

– Köszönöm. – Amadé Dorián vállának döntötte a fejét. – Ez sokat jelent nekem.

Dorián válaszolni akart, de végül csak Amadé feje búbjának támasztotta az állát. Attól tartott, ha mondana valamit, akkor túl nyálassá válna a helyzet és azt talán nem élnék túl.

/*/

Megtörtént a világ legnagyobb csodája – Amadé időben érkezett meg, ami csak azt jelenthette, hogy tudja, mennyire izgul Dávid a találkozó miatt.

Ez a tudat egyszerre volt stresszes és megható.

– Minden rendben lesz – nyugtatta Amadé, de Dávid nem akarta bevallani, mennyire nem hisz ebben, ezért csak a barátja nyakába borult és mélyen belélegezte a belőle áradó régikönyv-illatot.

– Induljunk, induljunk – engedte el végül Amadé. – Menjünk, mert még a végén elkésünk!

– Jó, menjünk – kényszerített mosolyt az arcára Dávid, és beüzemelte az útvonaltervezőt. – Félóra.

– Csodás félóra lesz, úgy érzem – vigyorgott Amadé, és belekarolt Dávidba. Beszélgettek mindenféléről, az iskoláról, a sportról, az osztályról, és Dávid egyszer-kétszer sikeresen el is felejtette, hova tartanak.

Aztán megérkeztek a Dunához.

– A rakparton ittunk mindig suli után – mesélte Dávid Amadénak, aki érdeklődve hallgatta. – Jó volt. Felnőttnek éreztük magunkat, ahogy ültünk a köveken, söröztünk és cigiztünk. Jó hülyék voltunk.

– Csak pár hónap telt el – jegyezte meg Amadé. Dávid sóhajtva bólintott.

– Tudom. De azok a hónapok most évezredek tűnnek.

– Kedvelni fognak engem a fiúk? – kérdezte Amadé. A füle mögé törte a haját, mintha izgulna.

– Nehéz téged nem kedvelni – vont vállat Dávid. – A kérdés inkább az, engem fognak-e kedvelni.

– De hát te a barátjuk vagy – meredt rá Amadé. – Meghívtak, az biztos jelent valamit.

– Ki tudja, mit – dünnyögte, és vett egy mély levegőt. – Na, essünk túl rajta!

– Ha nem lesz jó, elmegyünk együtt vacsorázni, rendben? – Amadé odanyúlt Dávid kezéhez, és megszorította.

– Rendben. – Az idegesség ellenére is mosoly kúszott Dávid arcára. Nagyon igyekezett pozitívan hozzáállni ehhez a programhoz.

Ez egészen addig sikerült neki, amíg meg nem látta a fiúkat. A göndör hajú Benő, a melegítőbe öltözött Edvin, a napszemüveges Lóri, a papucsban császkáló Rudolf, a gördeszkájával játszó Zsolt – mintha el se telt volna az a pár hónap, mintha a fiúk semmit nem változtak volna. Ellentétben Dáviddal, akinek viszont teljesen felfordult az élete Daniella, Amadé és a többiek után.

Bár mindenki vigyorgott, amikor köszöntötték egymást, Dávid rettentő kínosnak és megjátszottnak érezte az egész helyzetet.

– Nahát, te vagy Amadé? – vették körbe a fiúk. – Rengeteget hallottunk rólad.

Dávid kíváncsi lett volna, hogy honnan, merthogy ő nem mesélt valami sokat. Megrázta a fejét – bűntudatot érzett a gúnyos gondolatai miatt, de hiába akarta jólérezni magát a régi barátaival, csak arra tudott gondolni, mennyire jó lenne valahol Amadéval kettesben csinálni valamit. Esetleg Amadéval és Villel. Bármit, csak ne itt lenne...

Letelepedtek egy körben, a fiúk sörösdobozokat nyújtottak Dávid és Amadé felé. Lóri apja egy sörgyárban dolgozott, így mindig volt mit innia a társaságnak. Tényleg mintha mi sem változott volna. A cigifüstöt szinte tapintani lehetett, amit Dávid most kivételesen bosszantónak tartott. Amadéval már közel jártak a leszokáshoz, most is csak feleztek egyet. Félpercenként adogatták egymásnak a szálat, és Amadé mindig elmosolyodott, amikor összeértek az ujjaik, ez Dávidot is mosolyra késztette.

Egy ideig arról beszéltek, milyen az új suli, az új osztály, az új tanárok, mindenki elújságolta az új élményeket. Dávid ment a legjobb gimibe közülük, a legtöbben szakgimit választottak, úgyhogy egy darabig Dávid, Amadé és Lóri (aki egy magániskolába ment) kimaradtak a beszélgetésből, mert nem ismerték a gyakorlatok, az ösztöndíjak rendszerét.

Aztán valahogy a nyárra terelődött a szó – ez vicces téma volt, mert mint kiderült, a fiúk a nyár során is rendszeresen találkoztak egymással, Dávid tudta nélkül.

– Azért nem hívtunk, mert azt hittük, egész nyáron Ausztriában vagy – mondta szánakozva Benő. Nyilván még az ország nevét is elrontotta.

– Semmiség – vont vállat Dávid, de nyilván nem tudta leplezni, mennyire rosszul esett ez neki, mert Amadé már mondta is:

– Hát ez elég nagy faragatlanság – jegyezte meg. – Miért nem kérdeztétek meg tőle, ráér-e?

Benő ránézett. Benő nagyon csúnyán tudott nézni, egy pillantással elijesztette a „nyomi"-nak titulált fiúkat a suliban. De Amadé rezzenéstelen arccal nézett vele farkasszemet. Végül senki nem reagált, a kérdés a levegőben maradt.

Roppant kellemetlen volt.

Dávid próbálta a tekintetével üzenni Amadénak, hogy nyugodjon meg, semmi baj, nem is bánja ezt annyira. Amadé összevonta a szemöldökét, és Dávid térdére simította a tenyerét. Dávid ettől összerezzent, és szerette volna lerázni magáról, kínosnak érezte, hogy a régi barátai előtt csinálják ezt. Amint megfogalmazódott a fejében a gondolat, rögtön elszégyellte magát. Kit érdekel, mit gondolnak ezek a srácok? Neki jólesik Amadé érintése, és Amadénak is jólesik, más nem számít.

A hangulat innentől még kínosabb lett: egyértelmű volt, hogy mennyire nem fontos már számukra ez a barátság. A többiek láthatóan jobban megvoltak Dávid nélkül, és hiába gyötörte Dávidot a gondolat, hogy ő nem elég hozzájuk, rájött: igazából neki is jobb nélkülük.

Ahogy egyre fogyott a sör, úgy egyre vadabb osztálykirándulós sztorikat emlegettek fel és meséltek Amadénak – a legtöbb valaki cikizéséről szólt, amit Amadé erőltetett mosollyal hallgatott végig.

–... és benyitunk a fürdőbe, erre mit látunk? Hogy a mi Dávidunk épp Helgácska torkán próbálja ledugni a nyelvét! – Edvinből kirobbant a röhögés, a többiek is csatlakoztak hozzá. Dávid kínosan mosolygott, Amadé pedig illemből nevetgélt. Aztán cinkos pillantást vetett Dávidra, és azt mondta:

– Hát egyszer én is láttam egy ilyen jelenetet – árulta el a fiúknak. Benő horkantott.

– Na mesélj!

Dávid felnyögött. Tudta, mi következik, és hónapok távlatából is csak a fejét tudta rajta fogni. Miért volt akkor esze? Miért kellett akkora tuskónak lennie?

– Dáviddal megbeszéltük, hogy elmegyünk sütizni – kezdett a sztorizásba Amadé. Az alkohol igencsak megoldotta a nyelvét. – Dávid hívott, hogy hol vagyok, én meg mondtam, hogy kések, de sietek, sietek. Szóval jó pár perc késéssel megérkeztem a Jászaira, körbenéztem egyszer, kétszer, de sehol senki. Na mondom, hol a Dávid? Átvágott és most jót röhög rajtam? – Hatásszünetet tartott, a fiúk már előre vigyorogtak, pedig még nem is hallották a csattanót. – Erre egy padon kiket szúrok ki? Na, vajon, kiket? Úgy smároltak, mintha a hálóban lennének. De tényleg, amikor észrevettek és feltápászkodtak a jöttömre, komolyan azt hittem, Helga kis bőrszoknyája le fog csúszni.

A fiúk röhögtek, Rudolf még a sörét is kiborította. Amadé meg kuncogva hozzátette:

– Nem mondom, hogy sajnáltam volna, ha villant egyet, de hát nekem csak Dávid jutott arra a délutánra.

– Miért, Dávid villantott neked? – cukkolta őket Lóri. Amadé horkantva felnevetett.

– Sajna nem, de azt se bántam volna.

Dávidnak lángolt az arca. Szúrós szemmel nézett Amadéra, de ő csak vigyorgott.

– Mi az? Tényleg ez történt. Ráadásul nem tudom (és talán nem is akarom tudni), mire alapozva, de Helga azt hitte, sztriptízbárba fogunk menni.

– Amadé, azt hittem, legalább te mellettem vagy – jegyezte meg csalódottan Dávid. Amadé arcán árny suhant át. Mondott valamit, de a többiek valamin épp hangosan felröhögtek, és így Dávid nem hallott belőle semmit.

– Annyit csüngtetek egymáson, hogy az istenben nem sikerült összefeküdnötök? – jegyezte meg gúnyosan Lóri.

– Hát... – vont vállat Dávid zavartan. Mielőtt mondhatott volna még valamit, a fiúk már el is kezdtek rajta röhögni.

– De most komolyan, még a suliban is agyon tapiztátok egymást – tette hozzá Rudolf, és várakozón előrehajolt.

– Nem tudom, nem voltunk egymásnak valók – vonogatta a vállát Dávid, és érezte, hogy már a nyaka és a mellkasa is ég a szégyentől. Amadé nyugodt testhelyzetben ült törökülésben, mint egy ítélkező kis buddha, de Dávid látta rajta a feszültséget. Bár az előbb még ő is piszkálta Dávidot, látszott rajta, hogy ez a fajta sértegetés már nem tetszik neki.

– Aha! – kiáltotta Benő, mire Dávid összerezzent. Most valami nagyon rossz fog jönni. – Szóval nem az volt a problémátok, hogy nem állt fel?

Dávid hiába próbált mondani valamit, úgy érezte, ha megszólal, elcsuklik a hangja és elsírja magát.

Mondjuk ezen fölösleges volt aggódnia, mert annyira röhögtek a volt barátai, hogy ha kiabálni kezd, azt se hallják meg.

– És ezt te honnan tudod?

– Hát csak onnan, hogy Helga mondta nekem – mondta Benő büszkén, és kihúzta magát. Dávid a homlokát ráncolta.

– Mióta vagy te ilyen jóban Helgával? – lepődött meg Edvin.

– Hát azóta – vigyorodott el gúnyosan Benő –, amióta nekem, Dáviddal ellentétben sikerült megdugnom a csajt.

Bár már rég nem volt szerelmes Helgába, ez az árulás fájdalmasan érintette Dávidot. Vagy csak az, hogy neki nem sikerült valami, ennek a szerencsétlennek meg igen?

Edvin a könnyeit törölgetve ingatta a fejét.

– Dávidnak nem sikerült! De haver, hogy a francba nem? Hogy a francba lehetsz szűz egy Helgával töltött félév után? Mindig úgy egymásra másztatok, mintha bármit képesek lennétek franciaágynak használni.

– A végére már nem volt jó kapcsolat – dünnyögte Dávid, de nem figyeltek rá a többiek. Egymást érték a gonoszkodó megszólalások, és bár Dávid biztos volt benne, hogy az alkohol ráerősít erre a piszkálódásra, azért kezdett egyre vonzóbbá válni a közelben folyó Duna vize.

– Na jó, hát én ezt nem hallgatom tovább – hallotta Amadé sóhaját. A fiú Dávid kezébe nyomta a sörösüvegét, és feltápászkodott.

– Mit csinálsz? – kapta el a csuklóját Dávid. – Megyünk?

– Mindjárt megyünk – ígérte Amadé, és lerázta magáról Dávid kezét. – Csak előbb jól kiosztom őket.

– Ne, Amadé, ne! – próbálta visszafogni Dávid, de a fiú nem hallgatott rá, csak tapsolt kettőt, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Kussolna mindenki egy kicsit? Csak egy kicsit. Köszönöm.

Mit művel ez a srác? Dávid rémülten bámulta enyhén ittas és meglehetősen ideges barátját.

– Na szóval, először is, szégyelljétek magatokat, amiért ilyen mocskok vagytok – kezdte Amadé, ami már rosszul hangzott. – Így viselkedtek egy barátotokkal? Csak gratulálni tudok az érzelmi intelligenciátok szintje miatt.

Dávid el akarta takarni az arcát, de nem tudta: jéggé dermedt, és csak nézte, nézte, ahogy a régi barátai szintén megmerevedve bámulják az őt védő Amadét.

– Igazából nem is tudok rátok mérges lenni, amiért így viselkedtek Dáviddal – folytatta Amadé kioktató hangon. – Csak sajnálni lehet titeket. Annyira kínosan egyértelmű, hogy csak féltékenyek vagytok rá!

– Féltékenyek? – szólt közbe a nagyszájú Benő. – Ugyan mire? Hogy nem jönnek be neki a jó csajok?

– Inkább arra, hogy ő bejön a jó csajoknak, ellenben veletek. Elvégre te is csak Dávid után kerültél sorra, nem?

Dávid ledöbbenve látta, hogy Benő nem tud rögtön visszavágni. Amadé egy zseni, ez még soha senkinek nem sikerült.

– És azt hiszem, az inkább ezt a Helgát minősíti, ha nem volt elég Dávidnak – lendült bele Amadé a védőbeszédbe. Dávidot egészen lenyűgözte barátja eddig titkolt retorikai tehetsége. – Nem tudom, néztétek-e nyáron, miket posztolt Dávid, de a szülinapi ausztrál képein van ott egy gyönyörű, dögös, elképesztő svéd lány.

– Ez meg hogy jön ide? – szólt közbe Lóri, de csak félvállról, a napszemüvegét tisztítgatta közben. Úgy tett, mintha nem érdekelné, de Dávid tudta, hogy imádja a pletykákat.

– Úgy, hogy Dávid már egyáltalán nem szűz – hangsúlyozta Amadé, mire Dávid megint kínzó vágyat érzett arra, hogy a tenyerébe temesse az arcát. – Ezzel a dögös lánnyal csodálatos heteket töltöttek el, és olyan forró élményekben volt része, amiben nektek sosem lesz.

Dávid látta, hogy Amadé elégedetten nyugtázza a fiúk leplezetlen döbbenetét, majd felé fordult.

– Mehetünk, Dávidom, vagy szeretnél még hozzáfűzni valamit?

Összefonta a karjait a mellkasán, és dobogni kezdett a lábával. Dávid megköszörülte a torkát, látta, hogy a fiúk össze-összenéznek, észlelte, hogy Benő arca kezd vörösödni, mint mindig, ha verekedni akart. Így hát gyorsan felállt, a vállára kapta a dzsekijét, és Amadé mellé lépett.

– Igazán köszönjük ezt a remek összejövetelt – mondta kelletlenül. Nem hangzott olyan fellengzősen és ütősen, mint az imént Amadé, de örült, hogy ennyit ki tudott préselni magából. – Mi most megyünk is. További jó szórakozást, és jó Helgára való nyálcsorgatást!

– Adios – intett Amadé gúnyos pillantással, majd Dávidba karolt és elindult. Bár Amadé lassú tempót diktált volna, Dávid húzni kezdte, mert aggódott érte: ha Benő tényleg meg akarja verni, akkor simán utánuk szalad.

– Tudod te, ez milyen rosszul végződhetett volna? – sziszegte, amikor már két percre jártak a törzshelytől.

– Egy „köszönöm" is megfelel – jegyezte meg Amadé, és elengedte Dávidot, hogy a zsebébe nyúljon a cigisdoboz és öngyújtó után.

– Csak aggódtam érted – visszakozott Dávid. – Sajnálom. És köszönöm, tényleg. Csak... a te testi épséged fontosabb, mint az én hírnevem a szemükben.

– Ez cuki – nyugtázta Amadé. – De azért úgy tűnt, eléggé összeomlottál azoktól, amiket mondtak.

– Hát össze is omlottam – ismerte be Dávid. Már sötétedett, az alkony sötétaranyba vonta Amadé arcát. Az a parányi napfény, ami átszökött a sötétszürke felhők közül, mind-mind Amadéra szegeződött. Dávid megértette őket. Ha napfény lenne, ő is csak Amadét akarná megvilágítani.

– Persze – bólintott a fiú, amitől Dávid kizökkent az álmodozásból. – Megértem. Nagyon fájó pontra ütöttek.

– De nem gondoltál arra, hogy téged is megüthettek volna? Láttad, hogy nézett rád Benő? – faggatta Dávid. A Dunára is jutott néhány csipet napfény, Dávid a sétány korlátjára támaszkodott.

– Nem. Be vagyok csípve, Dávid, nem gondolok én ilyenekre – mondta korholó hangon Amadé, és Dávid mellé könyökölt. A cigarettafüstje Dávid orrához kacskaringózott. Dávid oldalra fordult, így a tekintete összefonódott Amadééval.

Amadé halványan elmosolyodott, és folytatta:

– Meg aztán ha Benő nekem is jött volna, tudtam, hogy úgyis megmentesz.

– Nem tudtalak volna megmenteni Benőtől, túl erős – ellenkezett Dávid halkan. Amadé felfelé görbülő száját nézte, puha ajkait.

– Akkor elfutottunk volna – csücsörített Amadé elgondolkodva. Dávid nagy nehezen felemelte a tekintetét.

– Nem is tudsz futni – mondta. Amadé elnevette magát, aztán újra elkomolyodott, már amennyire az alkoholtól komoly maradhatott.

– Mennyire érzed magad rosszul amiatt, amit mondtak?

Dávidnak égni kezdett az arca és inkább elfordult.

– Hát...

– Szóval nagyon – értelmezte a választ Amadé.

– Ja... eléggé. Nem épp a kedvenc emlékeimet idézték fel – dünnyögte Dávid, és beletúrt a hajába.

– Helga nem volt jó emlék?

– Helga! – ingatta a fejét Dávid. – Finoman szólva sem volt az.

Érezte, hogy megint hideg csomó szorul a gyomrába.

– Nem hiszem el, hogy Benő meg ő...

– Helga egy ribanc, Benő meg egy köcsög – szögezte le Amadé ellent mondást nem tűrő hangon. – Szóval, szívem, tégy meg nekem annyit, hogy nem emészted magad azon, te mennyire voltál jó.

– Mhmhmh – hümmögte Dávid, és a tenyerébe hajtotta a fejét.

– De tényleg – tette hozzá gyengéden. – Nem tehetsz róla, hogy nem vágyódtál Helga után.

– Szóval szerinted ez nem az én kudarcom? – kérdezte félénken Dávid. Ez egy új lehetőségnek tűnt a számára, eddig mindig magát okolta az incidens miatt.

– Dehogy – horkantott Amadé. – Inkább Helgáé. Ő nem volt elég izgalmas. Ő élvezett téged, nem?

Dávid elpirult attól, hogy Amadéval erről beszélnek.

– Aha. Élvezte – mondta szűkszavúan, mert le akarta már zárni a témát. Helgára gondolt, ahogy ruha nélkül feküdt mellette, ahogy lázasan csókolták egymást – mintha évezredek teltek volna el azóta.

– Elmegyünk vacsorázni? – kérdezte inkább, mielőtt Amadé reagálhatott volna valamit.

Ennek hallatán Amadé elegánsan felnevetett.

– Ó, nem – mondta, és elnyomta a cigijét. – Most szépen megyünk, és leisszuk magunkat a sárga földig.

– Már így is részeg vagy – ellenkezett Dávid erőtlenül. – És holnap reggel ott kell lennünk az állomáson.

– Nem érdekel – ingatta a fejét Amadé. – Iszunk. Sokat. Az kell most neked, Dávidom. Felvidítalak, higgy nekem.

– Tök vidám vagyok! – próbált mosolyogni Dávid. Amadé rosszallón cicegett.

– Ennél azért vidámabb leszel, babám. De még mennyire!

– Hova akarsz menni? – kérdezte megadóan Dávid. Ha Amadé tényleg ennyire el szeretne menni vele inni, hát ez legyen a legnagyobb problémája.

– Egy Fapapucs nevű kocsmába. Imádni fogod.

Dávid elég nagy fenntartásokkal ereszkedett le a pincehelyiségbe, ahova Amadé vezette.

– Mint egy olasz borospince – dörmögte Amadé fülébe.

– Bizony! Hát nem romantikus? – kuncogott Amadé. Dávidnak különböző képek villantak fel Amadéról, csókok, puszik, ölelések. Mérges volt a szervezetébe került alkoholra, amiért ilyen összefüggéstelen hülyeségekkel köti össze az emlékeit.

Inkább körbenézett. Az íves mennyezetről színes villanykörték lógtak, alkoholszag terjengett a levegőben, az asztalok mellett egy kis színpad állt, egy alter srác jazz-gitár szólója zengte be a teret.

– Ott egy üres asztal! Nahát, micsoda meglepetés – mondta izgatottan Amadé, és odarángatta Dávidot a téglafal mellé.

– Lefoglaltad előre, mi? – tippelte Dávid. Amadé megtorpant és megfordult, így nagyon közel került az arca Dávid arcához. Ez furcsa érzés volt.

– Valahogy sejtettem, hogy nálam jobb barátod úgysincs – bazsalygott Amadé, a pillantása kihívó volt.

– Nem is lehetne – sóhajtott Dávid. Megint eszébe jutottak jelenetek, például amikor a Balaton partján egy öltöző fülkében puszilta meg Amadé arcát. Arra gondolt, megint meg kellene puszilnia, amiért ennyire törődik vele. De nem kapott rá lehetőséget, mert Amadé megpördült és italszerző körútra indult.

Dávid eleinte vonakodott a tucatnyi röviditalt látva, mert alapvetően a holnapi osztálykiránduláson is terveztek inni Vilékkel, de Amadé lelkesedését nem akarta letörni, így elfogadott minden koccintást. Aztán egy idő után már nem is kellett biztatni.

Vicces volt Amadéval részegen beszélgetni, ahogy belegondolt, még sose lelkiztek ennyi alkohol után. Legfeljebb iszogattak és beszélgettek, de akkor még nem álltak ilyen közel egymáshoz. No meg, amikor igazán ittak, azt általában bulikban tették, ott pedig nem nagyon tudtak beszélni – ott csak őrült dolgokat lehet csinálni, például megcsókolni a másikat.

Dávid igazán nem akart erre gondolni.

Rengeteg témát érintettek, a cuki titkárnőről is beszéltek, Vilről is, az állatokról is, a környezetvédelemről is, Amadé múltjáról is, Dávid érzelmi világáról is. Végigzongorázták az érzelmek egész skáláját, sokszor nevettek, sokszor meghatódtak, sokszor elkomolyodtak. Dávidnak tetszett, hogy ennyire mély köztük a bizalom, hogy Amadé is ennyire meg tud neki nyílni, és ő is ennyire meg tud nyílni Amadénak.

Nem is figyelték az időt, a pincében pedig nem tudták figyelni az árulkodó égboltot. Amadé nehéz múltján Dávid szívesen merengett volna még, szerette volna ismerni barátja életének minden kis részletét, de Amadé egy idő után láthatóan megunta a témát és inkább Dávid felől érdeklődött, mintha ő is tudni akarna mindent, amit csak tudni lehet.

Ez jó érzés volt.

Így hát Dávid is mesélni kezdett az életéről, a szüleiről, a testvéreiről, végül pedig az érzéseiről, amin izgalmas vitába is keveredtek Amadéval.

– Te, értéktelen! – horkantott a fiú, mintha teljes hülyeségnek tartaná ezt a felvetést.

– Nem is tudom – dünnyögte Dávid. – Néha csak, mint ma, olyan beszélgetések után, mint a mai, nagyon nehéz komolyan hinni abban, hogy boldog életem lehet. Hogy szerethet valaki hosszú-hosszú éveken keresztül. Mármint akár örökké, érted.

– Ezt csak a szüleid válása miatt érzed így – okoskodott Amadé, de Dávid megvonta a vállát.

– Nem tudom. De nézd: az átlagosnál talán jobban bánok a lányokkal.

Amadé gúnyosan elmosolyodott, ami megakasztotta Dávidot.

– Most mi van? – jött zavarba. – Én így érzem.

– Igen. Én is.

– Ezt most nem értem.

– Még nem is kell – legyintett Amadé, mire Dávid csak meresztette rá a szemét. – Mindegy, szerelmem, folytasd.

– Ööö... – Dávid hunyorított, de Amadé ártatlanul pillogott, végül vett egy nagy levegőt, és folytatta a gondolatmenetet. – Szóval a lényeg, hogy ha minden jól megy, el tudom csavarni egy lány fejét. Eljönnek velem randira, vagy épp ők hívnak el engem. Talán smárolunk, talán lefekszünk, satöbbi, satöbbi.

Amadé helyeslőn bólogatott, de a pillantásában volt valami új, valami furcsa fény, ami elültette Dávidban a kételkedés és bizonytalanság magját.

– Na igen. Viszont innen tovább már nem igazán tudok jutni – próbálta folytatni azért. – A leghosszabb kapcsolatom is hat hónapig tartott. Az nem túl sok. Nem tudom megtartani az embereket. Nem tudom.

Elkeseredve sóhajtott.

– Na jó, ezt visszavonom. Talán elcsavarni se tudom a lányok fejét – bökte ki.

– Mi? – hökkent meg Amadé. – Az előbb mondtad, hogy úgy érzed...

Dávid meghúzta a gin tonikját. Forró könnyek kezdték csípni a szemét.

– De most már nem érzem úgy.

– Nem értelek.

– Hát te részegen nem félsz a bunyótól, én meg részegen... ilyen nyomi vagyok.

– Te részegen megbolondulsz – állapította meg Amadé, és Dávid arcához nyúlt, hogy kisimítsa a tincseket a homlokából. A gyengéd érintéstől Dávid még jobban elérzékenyült.

– Láttam rajtad... – szipogta Dávid. – Szerinted nem vagyok a lányok kedvence. Vagy...

– Hát te nem vagy normális – rökönyödött meg Amadé. Dávid elkapta a tekintetét.

– Olyan gúnyosan néztél, amikor belekezdtem – mondta halkan.

Amadé a homlokára csapott.

– Édes jó istenem, Krisztusom, Mária, miért nehezítitek meg a dolgomat!

– Na tessék, ha már imádkozol, akkor én valamit tényleg nagyon elrontottam – sopánkodott Dávid. Amadé a mennyezetre emelte a tekintetét.

– Hát ezt már tényleg nem hiszem el!

– Bocsi – biggyesztette a száját Dávid, és Amadé arcának tanulmányozásába merült. – Te könnyen beszélsz – jegyezte meg, és az ujjával megérintette a barátja orrát, majd az ajkát. – Olyan szép vagy. Nincs lány, aki ne akarná megcsókolni ezeket a szép kis eperszín ajkakat.

– És te? – kérdezte Amadé különös hangon, ami mérhetetlenül zavarba hozta Dávidot.

– Én mi? – hebegte. Én meg akarom-e csókolni Amadé száját? Hát...

– A te szádat nem akarják megcsókolni az emberek? – Amadé felvonta a szemöldökét, biztos nem értette, Dávid miért pirult el ennyire. Igazából Dávid se értette.

– Nem. Én csak teszem a szépet az embereknek, de nincs mire. Nem vagyok csúnya, de szép se. Én csak... semleges vagyok. Semmi. Engem nem akarnak megcsókolni.

Amadé elhűlten nézett rá.

– Mi a fene.

Kellemetlen volt, hogy így reagál, mintha hülyének nézné Dávidot. Muszáj volt tiltakoznia:

– Én csak...

De Amadé Dávid szájára nyomta a mutatóujját, amivel elnémította a fiút.

– Csss. Dávid. Fogd be a kicsi, cuki, csókolni való, puha szádat, kérlek szépen. Igen, így. Jó. Szuper. Ötös. Most maradj is így. Menni fog?

Dávid teljesen elámult azon, milyen jó érzés Amadé hideg ujját érezni az ajkán, ezért csak némán biccentett.

– Na. Nem mozdulhatsz innen. Értetted?

Dávid nagyokat pislogott, de azért szótlanul kifejezte beleegyezését egy apró bólintással.

– Jól van, jó fiú, ügyes fiú – dicsérte Amadé gügyögve, és a gin toniktól nedves puszit nyomott Dávid arcára. – Mindjárt jövök. Maradj a helyeden, és figyelj!

A puszi pár másodpercre elkábította Dávidot, és csak akkor kapott észbe, mit csinál Amadé, amikor a fiú hátra tolta a székét, és a színpadhoz indult. Nagyjából félórája hagyta ott a gitáros srác a mikrofont, amit úgy tűnt, Amadé épp meg akar szerezni.

– Jesszusom – nyögte Dávid, és lejjebb csúszott a székében. Mi az istenre készülhet Amadé?!

A fiú tette a szépet a pultos lánynak, és egészen addig győzködte, amíg a lány fel nem kísérte a színpadra és a kezébe nem nyomta a mikrofont. Amadé megkopogtatta az ezüstfejet, mire éles hang visított fel a hangszórókból. A vendégek idegesen meredtek rá, morogtak, de Amadé csak állt és forgatta a kezében a mikrofont. Nagyon kicsinek tűnt a figyelem középpontjában, de nem jött zavarba. Túl sokat ivott ahhoz, hogy zavarba jöjjön, gondolta Dávid.

Amadé ismét megkocogtatta a mikrofont, az megint felsivított.

– Egy-két-há, egy-két-há – szólalt meg, a hangja bezengte a helyiséget. – Na, működik, csodás.

Derűs mosoly terült szét az arcán, és integetett az embereknek.

– Helló! Bocsi, hogy megzavarom az estéteteket, de figyelnétek rám egy kicsit?

Dávid nem mert belegondolni, mit fog csinálni Amadé, ezért a beállt csöndben inkább körbenézett, és megfigyelte, hogyan mérik végig a színpadon ácsorgó Amadét a vendégek. A szomszédos asztalnál huszonéves lányok nevetgéltek és sutyorogtak, arrébb két harmincas férfi nézte érdeklődve, más fiatalok a szemüket forgatták, a sarokban ülő csoport pedig egyáltalán nem figyelt.

– Nos. Sziasztok! – köszörülte meg a torkát Amadé. – Csáó nektek is, lányok – kacsintott oldalra Amadé, mire felvihogott a kis csapat. Dávid rosszallón pillantott rájuk, de nem rágódhatott sokáig a dolgon, mert Amadé folytatta: – Most egy nagyon-nagyon, extra nagyon különleges embernek akarok tósztot mondani. Vagy megnyugtatóbeszédet. Vagy reklámot csinálni neki. Őszintén szólva, fogalmam sincs, mi ez – nevette el magát. Dávid arcából kifutott a vér. – Ott ül, ott annál az asztalnál, épp be akar bújni az asztal alá, de szívem, légyszi ne! Ő ott Dávid, a legjobb barátom, a lelkitársam, a szívem csücske. Látjátok? Dávid, kérlek, húzd ki magad! Te vagy a mellékelt ábra.

Dávid a tenyerébe temette az arcát, érezte, ahogy minden szem rá szegeződik.

– Dávidom, na – unszolta Amadé. Kínosabb lett volna továbbra is elbújni, ezért Dávid nagy nehezen elvette a kezét az arca elől, és rendesen felült a székében. A maradék gin tonikért nyúlt, hátha attól viccesebbnek fogja találni Amadé produkcióját, és kevésbé kényelmetlennek. Mosolyt kényszerített az arcára, és intett a lányoknak, akik vigyorogva bámulták.

– Szóval – kezdte Amadé. – Itt van Dávid, a mellékelt ábra, a célszemély, a megszólított, akinek ez a szerenád szól.

Tényleg elképesztő retorikai képességek birtokában volt a srác, bár Dávid gyanította, hogy ezt a tehetségét csak részegen tudja megcsillantani.

– Mindenki láthatja, hogy néz ki: selymes fekete fürtök, puha szájacska, igéző tekintet. Ti is megigéződtetek, ugye? Látom, lányok, ne is tagadjátok – vigyorgott Amadé, a lányok helyeslőn kuncogtak, az egyik szőke égbe emelte a poharát. Dávid legszívesebben otthagyta volna az asztalt, hogy egy vödörnyi jeges vizet öntsön a nyakába, de nem tehette: egyrészt, mert megígérte, hogy marad, másrészt, mert be kellett vallania, kíváncsi volt Amadé mondandójára.

– Tehát egyértelmű mindenki számára, hogy ez a fiúcska gyönyörű – folytatta Amadé. Lassú léptekkel változtatta a helyét a színpadon, és olyan derűs komolysággal beszélt, mintha egy TEDtalk-ot tartott volna.

– Tudjátok, mi lehet jobb annál, hogy gyönyörű? Hogy belülről is az. – Amadé ekkor lehengerlő vigyort villantott Dávidra, amitől forróság lobbant a fiú mellkasában. Amadé gyöngyöző kacagást hallatott, és felemelt kézzel azt mondta: – Mármint, ne úgy értsétek, kedveseim, hogy felvágtam Dávid nagyszerű testét, és én a szívét, a veséjét meg a máját találom gyönyörűnek. Bár biztos vagyok benne, hogy azok is nagyon szépek.

Dávidot felzaklatták Amadé nyíltan bókoló szavai. A lányok izgatottan sutyorogtak és Dávid felé pillantgattak, de ez már nem foglalkoztatta a fiút, úgy csüngött Amadé szavain, hogy megszűnt körülötte a külvilág.

– Az itt az egyetlen bökkenő, hogy az én drága kis Dávidom nem látja ezt. Azt hiszi, hogy nem akarják megcsókolni az emberek. El tudjátok ezt képzelni? Őt ne akarná senki megcsókolni? Lányok, mondjatok véleményt!

Hagyta, hogy a lányok kikacarásszák magukat, majd elégedett mosollyal folytatta:

– Látod, Dávidom? Nem kell aggódnod. – Teátrálisan sóhajtott egyet. Dávid mozdulatlanul ült, és lélegzetvisszafojtva, ijesztően forró izgalommal várta, mi fog következni. – De ha mégis aggódnál, márpedig te mindig mindent túlaggódsz... na mindegy, szóval csak azt szeretném még ehhez hozzáfűzni, hogy én már megcsókoltam Dávidot, igaz véletlenül és részegen, de megcsókoltam, és tudom, hogy ha lány lennék, elaléltam volna a szájának puhaságától, az ízétől, a közelségétől. Csak hát nem vagyok lány.

Dávidot egyszerre támadta meg a rémület (amiért Amadé kettőjük csókjáról beszélt) és a feszült izgalom (ahogy Amadé kettőjük csókjáról beszélt). De nem tudott ezen elmélázni, sem ezen szorongani, mert Amadé már nem a viháncoló lányokhoz beszélt, a tekintetét Dávidra szegezte, és óvatos mosollyal folytatta:

– Amit amúgy kezdek egyre jobban sajnálni. Sajnálom, hogy én vagyok az, aki annyira tiszteli és csodálja őt, amennyire azt egy lánytól várná. És sajnálom, hogy nem sodort még egy olyan lányt elé az élet, aki akárcsak feleannyira szereti őt, mint én. Hidd el, Dávid – mondta Amadé, és kicsit elcsuklott a hangja –, hidd el nekem, kérlek.

Dávid kiszáradt torokkal hallgatta a barátját, akinek most valahogy elfogytak a szavai. Amadé nyelt párat, majd csendesen folytatta:

– Szóval, ha én nem is adhatom meg neked azt a szerelmet, amire te vágysz, megadom neked azt a barátságot, amiről talán nem is tudtad, mennyire szükséged van rá. Ott leszek melletted életed fény- és mélypontjain, tartom a hátad, ha kell, magamhoz ölellek, amikor pocsékul érzed magad. Vagy leitatlak, ha épp az kell – tette hozzá egy kis rekedtes nevetéssel, és esetlenül intett, jelezve, hogy az adott szituációról beszél. – És most... hát, nem tudom, mi az összegzés, bocsánat. Én... – A hajába túrt, láthatóan kezdett kicsit szétcsúszni.

Dávid mellkasában forróság terjengett, a szíve fájdalmasan erősen dobogott, mintha darabokra akarna zúzni a bordáit. Gondolkodás nélkül felállt, a széke nyikorogva csúszott hátra.

– Várj, most hova mész? – Amadé ijedtnek tűnt. – Dávid...

De ekkor Dávid elindult a színpad felé, és elhallgatott. Majd belefújt a mikrofonba és azt mondta:

– Nos, erre a fordulatra nem számítottam – kommentálta. – Nem tudom, mi történik, az az igazság – mondta rövid hezitálás után. Dávid odaért elé, és felnézett, Amadé meg lenézett.

– Lejönnél? – kérte Dávid. Nem tudta, pontosan mit akar, csak abban volt biztos, hogy Amadé nem folytathatja ezt a színpadon.

– Most mérges vagy? – kérdezte Amadé, a mikrofon még mindig kihangosította, amit mondott.

– Nem. Csak gyere már le! – türelmetlenkedett Dávid.

– Ugye nem...

– Amadé!

– Jó-jó, megyek – dünnyögte. Visszatette az állványba a mikrofont, és még zavartan hozzáfűzte: – Bár nem tudom, ez mennyire jó ötlet. Azért köszönöm a figyelmet, srácok! – intett a közönségének, majd elindult a lépcső felé. Dávid várta, várta, várta, hogy végre leérjen mellé a fiú, bár azt egyáltalán nem tudta, mit fog akkor tenni, ha ez megtörténik.

– Bocsi – mondta Amadé rekedten. Megköszörülte a torkát és kerülte Dávid tekintetét. – Kissé elragadtattam magam, azt hiszem.

– Amadé – mondta halkan Dávid, és nem bírta tovább, megragadta a barátja vállát. – Én... nem is tudom, mit mondjak.

– Nem kell mondanod semmit – dörzsölte meg a szemét Amadé. – Ez kicsit hülyén jött ki, úgy érzem.

– Ne, ne, ne, ne érezd úgy! – rázta a fejét Dávid, az ujjai Amadé vállára szorultak. – Ez... el se tudod képzelni, mennyire jólesett. Minden, amit mondtál. Minden.

– Minden? – kérdezett vissza Amadé, és végre felnézett, a tekintetük összefonódott.

– És tudom, hogy kicsit túloztál a hatás kedvéért, de tényleg köszönöm. Sokkal jobban érzem magam – hálálkodott Dávid. Amadé szájára finom mosoly ült ki.

– Nem túloztam semmiben – mondta halkan. Dávid úgy érezte, mintha forró karmok sértenék fel a mellkasát belülről. Amadéhoz hajolt, és hosszan a fiú arcára nyomta a száját. Hallotta Amadé sóhaját, amitől bizseregni kezdett a gyomra. Hátrahúzódott, de nem mert újra a barátja szemébe nézni, ezért magához szorította.

– Úgy érzem, meg sem érdemellek – mormolta Amadé fülébe, mire a fiú felnevetett. Eltolta magától Dávidot, és végigsimított az arcán, ujjbegyei tűzforró ösvényt égettek maguk után.

– Nem ért semmit a kis beszédem, Dávid?

Dávid zavartan elnevette magát. Felzaklatta, hogy mennyire erősen dobog a szíve, félt attól, hogy elájul itt mindenki előtt.

– De – motyogta. – Csak... megszokás.

– Hagyd el a megszokásokat – kérte gyengéden Amadé, a szemében ott csillogott Dávid tükörképe. – Tényleg minden szavam őszinte volt, Dávid. Szeretlek.

Hirtelen megállt az idő. Dávid levegő után kapott – végre! Végre! Végre! Amadé szemébe nézett, amikor azt mondta, hogy szeretlek. Úgy érezte, a meghatottságtól el tudná magát sírni, ezért inkább újra Amadé nyakába borult, miközben azt hajtogatta, hogy „köszönöm, köszönöm, köszönöm".

Túl sok ismeretlen és ijesztő érzés kezdett el burjánzani Dávid szívében, amit sürgetően úgy érezte, muszáj eltompítania, ezért a „köszönöm"-ök sorát azzal zárta:

– Na, most akkor jöjjön még egy kör!