50. fejezet

A "kínos", "vicces" és "romantikus" határán

Dávid szokása szerint még az ébresztő előtt felébredt.

Felemelte a fejét Amadé válláról. Amadé válláról? Ez meglepte. Körbenézett, és az ismeretlen falak, bútorok láttán eszébe jutott, mit keres ebben az idegen szobában. Visszahanyatlott a párnára – már nem az alvó Amadé ölelésébe, mert a fiú, amint felszabadult a karja, nagyot nyögve elhúzta onnan.

Azért így is elég szorosan feküdtek egymás mellett. Dávid nem is gondolkozott rajta, csak megszületett a fejében a gondolat: amikor néha együtt aludtak Helgával, sosem ébredtek egymás karjaiban. Tudta, hogy sok szempontból butaság összehasonlítani Helgát és Amadét, de attól még a tények tények maradtak: ennyire békésen összebújós éjszakát még sose töltött el senki mással.

Át akart fordulni a másik oldalára, hogy megnézze a telefonján az időt, de ekkor feltűnt neki, hogy a teste mennyire érzékeli a reggelt. Hirtelen bepánikolt, aztán bepánikolt attól, hogy pánikol.

Sokszor-sokszor ébredt már fel fiúbarátjai közelében – még Amadé mellett is –, de sose csinált gondot a dologból. De akkor egyszer se bújt össze egész éjjel senkivel. Mi van, ha Amadé megfordul, lehúzza Dávidról a takarót, észreveszi és arra gondol, hogy Dávidra így hatott az éjszaka?

Az ébresztője szakította félbe a gondolatait. Hál'istennek.

Amadé hangosan nyöszörögni kezdett, grimaszba torzult az arca, és vakon tapogatózva a fejére húzta a párnáját.

– Fel kéne kelned – mondta Dávid gyors torokköszörülés után.

– Hány óra van? – hallatszott Amadé hangja tompán a párna alól.

– Negyed hét.

– Normális vagy, Dávid? Még legalább húsz percet aludni akarok.

Dávid kibújt a takaró alól, amikor látta, hogy Amadé nem fog leskelődni.

– Tíz percet kapsz, amíg fogat mosok. Jó pihenést! – hadarta, és kirohant a fürdőbe. Hamar végzett a dolgaival, jó alaposan megmosta hideg vízzel az arcát, hogy minden buta gondolatot kisöpörjön a fejéből, és épp a haját fésülte, amikor Amadé benyitott a kis helyiségbe.

Dávid döbbenten bámult Amadéra, nagyjából félpercig mozdulni se bírt, csak tátott szájjal nézte őt. Álmos kócosságát, bágyadt szenvedését, és... és Amadé egyáltalán nem szégyellte, hogy egy bizonyos testrésze mit reagál a reggelre.

Lefagytak a gondolatai, nem tudta meghatározni, pontosan mi zavarja. Mindenesetre kiesett a kezéből a fésű, amivel szerencsétlen események sorozata kezdődött. Lehajolt érte, de beverte a fejét a mosdókagylóba, amikor felegyenesedett, leverte a fogkeféjét, aztán a fogkefét és a fésűt összefogva megpróbálta letenni a szennyestartóra, de majdnem onnan is leestek... végül felpillantott Amadéra, akinek az arcán már széles vigyor ült, és úgy érezte, egyelőre ennyi elég volt.

– Én... nekem muszáj összekészítenem a táskámat – hebegte, majd kirontott a fürdőből és becsapta maga mögött az ajtót. Hallotta, hogy Amadéból kirobban a nevetés, és érezte, hogy égni kezd ettől az arca. Így hát a konyhacsap alá is bedugta a fejét, hogy lehűtse magát.

Hogy a fenébe tudja magát ilyen kínos szituációkba keverni?

Vagy jobb kérdés: miért kell egy természetes dolgot kínosan kezelni? Mindketten fiúk, nincs ebben semmi különös.

A tenyerébe temette az arcát. Utálta magát.

És amikor Amadé kijött a fürdőből, még inkább így érzett – a fiú még mindig vigyorgott. Úgy vigyorgott, mint aki legszívesebben tenne egy nagyon vicces megjegyzést, de inkább magában tartja.

Dávid csak ült az asztalnál, és várta Amadé piszkálódását, ami azonban nem érkezett.

– Kérsz kávét, babám? – érdeklődött Amadé. Dávid fagyosan nézett szembe a komisz vigyorral.

– Nem. Sietnünk kéne, Amadé. El fogunk késni.

– Matekkal kezdünk, nem baj, ha késünk róla.

Dávid csúnyán nézett rá. Míg ő végtelenül kínosan érezte magát, Amadé szórakozottnak tűnt, derűsen dudorászott, és folyton olyan pillantásokkal illette Dávidot, ami szurkálódást sejtetett.

– Amadé, öt percet kapsz megkávézni – közölte Dávid, mire Amadé grimaszolt.

– Annyi idő nem elég!

– Csomagold el egy flakonba – idegeskedett Dávid.

– Flakonból kávézni? Te meg akarsz engem ölni? – játszotta el a hattyú halálát Amadé. Dávid ingerülten felállt az asztaltól, hogy odaadja Amadénak a saját üvegét, de a fiú megállította, a tenyerét Dávid mellkasára simította.

Az arcán ott ült az a kaján vigyor.

– Dávid – búgta Amadé, és ujjaival finoman dobolni kezdett Dávid kulcscsontján. Dávid visszafojtotta a lélegzetét.

– Hm?

– Vedd át a pólód. Ez volt rajtad tegnap is.

Ez a tény forró bizsergést keltett a bőre alatt, és zavartan bólintott.

– Jó, de...nincs ilyenem. Úgy értem, nincs pólóm. Csak a tesipólóm, de az se jó.

– Akkor keresek neked valamit – mondta mézédes hangon Amadé. Újból szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, amitől Dávid megint agybajt kapott.

– Mi az? – dörrent rá a barátjára. – Miért csinálod ezt?

– Mit, szívem? – nevette el magát Amadé.

– Ezt! Ezt a mondást, ezt a nézést, ezt az egészet! – kiabálta Dávid vadul gesztikulálva. Amadé csak nevetgélt, emiatt inkább a padlót kezdte bámulni, nem merte tovább nézni barátja arckifejezését.

– Ó, hát az azért van – mondta Amadé csilingelő hangon –, mert vicces. Meg mert szeretlek.

Dávid döbbenten kapta fel a fejét, és megragadta a széktámlát, hogy össze ne essen rémültében.

– Mit mondtál, Amadé? – kérte számon. Nem tudta elhinni, hogy Amadé megint kimondta ezt a szót, és ő megint nem látta közben az arcát.

– Azt, hogy vicces, ahogy reagálsz.

– Nem is ezt mondtad! – vádaskodott Dávid, és közelebb lépett. Amadé oldalra biccentette a fejét, és pimaszul elmosolyodott.

– Nem-e? Hát akkor mit?

– Mindegy – dörmögte Dávid, és inkább megfordult. Nem volt kedve tovább égetni magát.

– Hozok neked egy fölsőt, szívecském – fuvolázta Amadé, és ellibegett a szobája felé. Dávid ismét megnyitotta a csapot, és két tenyérrel locsolta az arcára a hidegvizet. Gyorsan megtörülközött, nehogy Amadé ezt is meglássa, és még több felületet kapjon a piszkálódáshoz.

Amivel egyébként nem lett volna baj. Ha piszkálódik, az teljesen rendben van – de ne csak úgy nézzen, mint aki piszkálódni akar.

– Csak inget találtam, bocsánat, pólóból csak régi, kopott és rövid van – érkezett meg Amadé, egy türkiz selyeminget lobogtatva.

– Hát ebben úgy néznék ki, mint egy dzsinn – meredt rá Dávid.

– Mint egy nagyon cuki dzsinn – bólintott rá Amadé. Dávid továbbra is vonakodott, mire Amadé elkezdte kigombolni a saját (sima vászon, fehér) ingét.

– Most meg mit csinálsz? – meredt rá Dávid, és megint piros pánik kezdett telepedni az agyára.

– Kicserélem az ingeket. Én szívesen lennék dzsinn – mondta a fiú. Dávid nem is tudta, hova nézzen, ezért inkább a kék anyagot nézegette. Meg akarta mondani Amadénak, hogy ő is cuki dzsinn lenne, de inkább tartotta a száját.

Merthogy nem is tudott volna megszólalni: Amadé ott állt előtte, ing nélkül, a felsőtestén látványosan kiütközött a libabőr. Dávidnak eszébe jutott, hogy meg kéne ölelnie, hogy felmelegítse, de aztán inkább csak elvette a fehér inget, és lehúzta a tegnapi pólóját. Elfordult, nem akarta azt lesni, Amadé vajon nézi-e őt, meg azt sem akarta, hogy Amadé lássa, mennyire bénázik a gombolással – nem gyakran hord ingeket, ráadásul most még ideges is volt, így még nehezebben ment a könnyűnek tűnő feladat.

Majdnem szívrohamot kapott, amikor Amadé egyszer csak átölelte hátulról, hideg karjait köré fonta.

– Jesszusom! – próbált levegőhöz jutni.

– Bocsánaaat, ugye nem haragszol, kedveském? – dúdolta Amadé Dávid fülébe, és hozzábújt a hátához.

Dávid egyáltalán nem értette a szituációt, hogy Amadé miért bújik ennyire, miért becézi így, miért mondja azt, amit – végül mindezt betudta annak, hogy korán reggel van, és ilyenkor Amadé mindig ilyen. Kis lüke, aki azt se tudja, mit beszél. Dávid eddigi tapasztalatai szerint Amadé sose tudta reggel tíz előtt használni az agyát, ami a beszédén és megjegyzésein is alaposan meglátszott.

– Nem haragszom, Amadé, de ha elkésünk, akkor tényleg mérges leszek – mondta neki, mire Amadé kuncogva Dávid nyakához dörgölte az orrát.

– Akkor segítsek gombolkozni? – búgta.

– Megoldom – húzódott el Dávid. Nem tudta hova tenni Amadét meg a megjegyzéseit. Na meg nem akarta kideríteni, mi történne akkor, ha Amadé tényleg segítene neki.

Befejezte a gombolást, és felnézett Amadéra, aki már megint kajánul vigyorogva szürcsölte a kávéját.

– Borzasztó vagy – tájékoztatta Dávid. – Na, de most rohanás!

Tényleg rohantak a suliba, a tegnap esti eső maradványaiban tocsogtak, de szerencsére nem volt hideg. A város zsúfoltsága fel-feltartotta őket, és az aulában is verekedniük kellett egy sort, mire eljutottak a teremig. Éppen, hogy csak megérkeztek.

– Nem lehetsz mérges, beértünk – zihálta Amadé a falat támasztva.

– Már csöngettek, amikor beléptünk az ajtón – tiltakozott Dávid, és izzadtságtól nedves hajába túrt.

– De bent vagyunk!

– De...

– Jó reggelt! – lépett elő a szertárból egy csinos fiatal nő, félbeszakítva a vitájukat. Dávid alaposan végigmérte: szőke haját kontyba csavarta, miniszoknyája kirajzolta combja és feneke ívét. – Kilencedik a osztály, kettes csoport?

A fiúk lelkesen bólogattak, a lányok elismerő pillantásokkal illették őt, láthatóan sütkérezett a figyelemben.

– Ha késtünk volna – hajolt oda Amadéhoz Dávid –, ha késtünk volna ettől a nőtől... megöltelek volna, Amadé.

Most Amadé nézett rá csúnyán, amit Dávid megint nem értett annyira, hiszen az előbb rajtakapta, amint ő is a tanárnőt bámulja. Amadé nem is válaszolt, csak bement a terembe helyet keresni.

– Na, tényleg nem vagyok mérges – súgta oda neki, amikor leült mellé. – És nem ölnélek meg, semmiképpen sem.

– Tudom én – mondta Amadé, és álmos mosolyra húzta a száját. Az ablak mellett foglaltak helyet, gyanúsan azért, hogy Amadé kifelé bámulva álmodozhasson.

– Igyál egy kis kávét, szívem – mosolygott vissza Dávid. Amadé elhűlten kiáltott fel:

– Otthon hagytam a kávémat!

Vil a szomszéd padban jót nevetett rajtuk, a tanárnő felvont szemöldökkel pillantott rá, de aztán elfordult, amikor Ádám odalépett hozzá és angyali mosollyal az arcán kérdezett valamit.

– Én elhoztam neked – mondta Dávid, és előhúzta a táskájából a flakont. Amadé szeme felcsillant, ragyogott benne a „szeretlek", amit még Dávidnak nem sikerült hallania úgy, hogy egymás szemébe nézzenek.

– Te vagy a legjobb – szipogta Amadé meghatottan. Tündérien festett, így hát érthető, hogy Dávid nem bírt magával: halántékon puszilta.

De rögtön rájött, hogy ez hiba volt – Amadé rosszkedve, fáradtsága elillant, és visszatért az a bizonyos pimasz vigyor, ami egész reggel frusztrálttá tette Dávidot.

Nagyot sóhajtott.

Arra biztosan nem panaszkodhatott, hogy unalmas élete lenne Amadé mellett.

/*/

Nem szándékosan vigyorogtam egész nap, egyszerűen csak amikor Dávidra néztem, eszembe jutott, reggel ő hogyan nézett rám, és ettől máris úgy éreztem, mindjárt kirobban belőlem a nevetés.

Bosszús volt, csúnya pillantásokkal illetett, de nem tudta velem feledtetni a pirulásait, a dadogásait, az illetlen, rémült bámulását. Iszonyú vékony jégen táncolt, és ezt talán ő is érezte – bár nem biztos, hogy felfogta, mik a tétek. Dávid csak kártyázott, anélkül, hogy valami cél vezérelné, és valószínűleg a játékszabályok mellett a játék nevét sem ismerte.

Én viszont tudtam: szerencsejáték veszélyes. Itt csak veszteni vagy nyerni lehet.

Ebédszünetben kis kilencedikesként nyilván nem találtunk a menzán szabad helyet, ezért a folyosón ültünk le egy asztalhoz, aminél Petra éppen tanul.

– Nem zavar, ha ideülünk? – kérdeztem a szempillámat rebesgetve. Petra azt mondta, hogy nem, csak nyugodtan, majd felvett egy fejhallgatót, és többet nem szólt hozzánk.

– Milyen kedves – dünnyögtem.

Dáviddal próbáltunk fesztelenül beszélgetni, de éreztem benne az idegességet, magamban pedig a vigyorgásra való hajlamot, ami miatt minden bizonnyal Dávid még idegesebb lett.

Egészen addig jól elcsevegtünk, amíg meg nem érkezett Emil.

Először fel sem ismertem, csak magassága, rasztás haja és ikonikus pálmafás ingje nyújtott segítséget.

– Amadé! Nahát! – kurjantotta, amikor megállt mellettünk a folyosón. Szélesen vigyorgott, és megragadta a vállam. – Évek óta nem láttalak, te! Mennyit nőttél! És mennyire jól nézel ki! El sem hiszem, hogy ugyanaz az ember vagy.

Elismerő pillantásokkal illetett a srác, és úgy megnézett, hogy bele is pirultam volna, ha nem tudtam volna, kicsoda ő: még amikor Ervinnel jártam el bulizni, akkor ismertem meg. Szobatársak voltak a kollégiumban, és hát elég sok mindent tud rólam, elég sokféle helyzetben látott már. Mondjuk, amikor részegen hánytam Ervin kukájába. Vagy amikor Ervinnel nagy hevesen smároltunk a kényelmetlen kolis ágyban. Vagy amikor Ervin füves cigijétől teljesen beállva Petőfi verset szavaltam a folyosón.

Szóval életem legkínosabb szakaszában ismertük meg egymást, és nem igazán örültem, hogy itt és most látom viszont.

– Khm, tényleg jó régen láttuk egymást – nevettem, és reméltem, nem hallatszik, mennyire erőltetett.

– De komolyan, marha jól nézel ki – röhögött Emil. Tudtam, hogy meleg, Ervinnel mindig együtt jártak melegszórakozóhelyekre, de akkoriban nem keltettem fel a figyelmét. Nem tetszett, hogy most viszont igen.

– Te is – viszonoztam a bókot, és éreztem, hogy Dávid megfeszül mellettem. – Szuper ez az ing, régen is jól állt.

– Valamikor elmehetnénk csinálni valamit, ha gondolod. Szívesen elvinnélek kávézni, tudok egy jó cukrászdát a közelben.

Mielőtt válaszolhattam volna a meghívásra, Dávid előrehajolt és azt mondta:

– Elnézést a zavarásért, de én is itt vagyok.

Hátradőltem és büszkén vigyorogva néztem rá. Emil meghökkenten pislogott, de aztán széles mosoly terült el az arcán. Feltette a lábát a padunk szélére, és rákönyökölt a térdére. Láttam, hogy arra gondol, amire én, és amire neki nem lenne szabad gondolnia: azt hiszi, hogy Dávid a barátom. Hogy a fiúm.

– Üdv, srácocska – intett Emil. – Hogy hívnak, ki vagy?

– Dávid vagyok, Amadé legjobb barátja – mutatkozott be Dávid, a hangja erősen csengett. Nagyon magabiztosnak tűnt, annyira, hogy az ajkamba kellett harapnom, nem akartam még több alapot szolgáltatni Emil gyanúihoz.

– Gratulálok hozzá – bólintott Emil, még mindig vigyorgott. – Jobb választás, mint Ervin.

Lángra lobbant az arcom, mire Emil megint elröhögte magát és búcsúként meghajolt, Dávid pedig zavartan, összehúzott szemmel követte Emil távozását.

– Ő ismeri Ervint? – kérdezte.

– Ja, mondjuk – vontam vállat. Megráztam a fejem, és Dávidhoz fordultam. – Ez meg mi volt?

– Mi volt mi? – játszotta az értetlent Dávid.

– Ez a számonkérés. A féltékenykedés.

Nagyon-nagyon kíváncsi voltam a válaszára, amit ő láthatóan nagyon-nagyon nem akart megadni.

– Nem vagyok féltékeny – vont vállat, és visszafordult az ebédjéhez.

– De az vagy – ellenkeztem.

– De nem. Vagy ha mégis – engedett egy kicsit Dávid –, akkor az sem akkora baj.

Ezen csak hümmögtem. Dávid letette a kanalát, és felvont szemöldökkel nézett rám.

– Most úgy ítélkezel, mintha te nem szoktál volna féltékenykedni.

– Mert nem is szoktam – bólintottam rá. Dávid a fejét ingatta.

– Dehogynem szoktál.

– Én?

Dávid kihívó tekintete rabul ejtett, imádtam a rátörő magabiztosságot.

– Aha. Mondjuk Ádámra.

– Ádám nem számít! – forgattam a szemem, és próbáltam leplezni izgatottságomat.

– Már miért ne számítana? – biccentette oldalra a fejét Dávid.

– Mert Ádám egy marha. Tehát ő nem számít.

– Mégis féltékeny vagy, amikor vele töltöm az időmet.

Az a vigyor, hűha! Dávid meg fog ölni.

– De már nem töltöd vele az idődet – vágtam vissza. – Mert velem vagy.

Ennek hallatán Dávid kicsit elpirult, én pedig elégedetten nyugtáztam ezt.

– Nos igen. Ezért zavart meg, amikor Emil el akart tőlem rabolni.

Ezen muszáj volt nevetnem, előre is hajoltam, és Dávid vállába kapaszkodtam, aki ettől mintha kicsit ugyan megrémült volna, de nem mozdult.

– Elrabolni?

– Igen – bólintott Dávid rövid habozás után. – Úgy nézett rád, mintha az ő legjobb barátja lennél!

– Nem lehetek több embernek a legjobb barátja? – érdeklődtem. Dávid fújt egy nagyot.

– Persze, hogy lehetsz, viszont ez kicsit olyan volt, mint amikor Helgával jártam, és láttam, hogyan néz rá a többi fiú. Mintha azt akarnák, hogy az övüké legyen, de közben hozzám tartozott – magyarázta. Vártam, mikor neveti el magát, de nem tette meg. Tehát legalább félig komolyan beszélt.

– De Helga a barátnőd volt, én meg a legjobb barátod – emlékeztettem, és nagyon kellett vigyáznom arra, hogy ne remegjen meg a hangom.

– A közös benne az, hogy az enyém, az én barátnőm, az én barátom.

– A tiéd? Micsoda birtoklási vágy! – vontam fel a szemöldököm, és láttam, hogy Dávid már megbánta, amit mondott, egészen kipirult az arca. Nekem viszont muszáj volt tovább ütnöm a vasat: – Szerinted a tiéd vagyok? Szeretnéd, ha a tied lennék?

Éreztem, hogy kezd felfelé görbülni a szám, és ekkor Dávid hirtelen megint ideges lett, összehúzott szemmel bökött mellkason.

– Na nem, Amadé, ezt nem! Hagyd abba, ne csináld!

– Mit ne csináljak? Te csinálod! – vitatkoztam, és próbáltam visszafojtani a nevetést.

– Ne nevess! – bökött megint Dávid.

– Te meg ne bökdöss! – böktem vissza, és láttam rajta, hogy valami átkapcsolt benne, és a következő pillanatban nevetve borultunk egymásra.

– Bo-borzasztó vagy – nevetett Dávid, és meglökte a vállamat, aztán a tenyerébe temette az arcát. – Ez az egész borzasztó. Ez a nap, ez a hét borzasztó!

– Igen, tényleg az – értettem egyet, bár a tegnap éjszaka után én életem egyik legjobb hetévé avattam. Felhúztam a lábamat, hogy a térdemre fektessem az állam. Vártam, hogy Dávid kicsit csillapodjon a hisztérikus nevetésből, és amikor abbahagyta és végre rám nézett, azt mondtam: – Mindenesetre, Dávidom, nem kell aggódnod. Emil nem fog tőled elragadni. Nem csípem annyira.

– Pontosan honnan ismeritek egymást? – kérdezte, és ő is közelebb hajolt. Így egy kis burok született körülöttünk, kizártuk a külvilágot.

– Ervin haverja volt, de én soha nem kedveltem annyira, mint ő engem.

Dávid alig bírta elrejteni a mosolyát, amitől pedig nekem is még jobban mosolyognom kellett.

– De ne aggódj, téged kedvellek annyira, mint te engem. Talán még jobban is – tettem hozzá csöndesen. Dávid szeme lázasan fénylett, és nem tudtam eldönteni, érti-e, miről beszélek pontosan.

– Köszi – lehelte Dávid, hallani szinte nem is hallottam a szót, csak íves ajka mozgásából olvastam le.

Mielőtt továbbfűzhettük volna ezt az izgalmas beszélgetést, megszólalt a csengő. Nem akartam kimutatni, mennyire bosszant a hang, de Dávid kapkodva pakolni kezdett, és nekem sem volt más választásom.

Reménykedve néztem Petrára, hátha látta a köztünk felreppenő szikrákat, de a legnagyobb csalódásomra a lány teljesen belemerült a jegyzeteibe, a csengőt se hallotta meg.

Fáradtan sóhajtottam. Még jó, hogy én a szívembe zártam ezt a viccesen édes kis pillanatot és megőrzöm jó sokáig. Dávidra sandítottam, hogy megbizonyosodjak felőle, ő is így tesz-e, de a feszültségen kívül semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.

/*/

Délután Dávid és a fiúk kocsmázni hívtak, de vissza kellett utasítanom, Ervin napközben írt egy SMS-t, hogy amúgy ma utazik el, jó lenne még összefutni előtte.

– Muszáj elbúcsúznom Ervintől – mondtam sajnálkozva. Dávid lebiggyesztette a száját, de azért nagy nehezen elengedett. Puha ölelésbe vont, ami sokkal több érzést adott át, mint Vil szeleburdi, heveskedő, puszilkodós búcsúzása.

Az Ervin lakásához vezető úton természetesen Dávidon törtem a fejem, és bár nem akartam róla szívszaggatóan szenvedős verset írni, csupa ilyen sor és rím jutott az eszembe. Nem voltam hajlandó feljegyezni őket.

Ervinnél kivételesen nem terjengett semmilyen bódító illat, ami egészen meglepett. Sose jártam még úgy a lakásában, hogy ne lett volna veszélyben a józanságom.

Amikor ezt szóvá tettem, Ervin csak legyintett.

– Utazás előtt szerettem volna mindent tisztán látni. Például téged, kicsi Amadé. Amadeusom, meg kell valljam, téged józanon is igen csinosnak talállak.

– Ez kedves – mondtam rövid hezitálás után. Ervin még józanon is fura. – Képzeld, ma te vagy a második, aki csinosnak hív.

– Na, Dáviddal már itt tartotok? – érdeklődött Ervin derűsen. Kávét főzött, úgy sürgölődött, mint egy normális barát.

– Á, nem. Dáviddal ott tartunk, hogy meglátta a reggeli merevedésem, és teljesen bepánikolt. Majdnem elájult.

Ervin elnevette magát.

– Egyértelműen haladtok – bólintott, az arcára békés mosoly ült ki. – Örülök nektek.

– Ne igyunk előre a medve bőrére – ráztam a fejem. – Azt akartam csak mondani, hogy találkoztam Emillel a suliban.

– Ó – húzta el a száját Ervin. A kezembe nyomott egy bögrét és letelepedett velem szemben. – Nem épp a kedvenc emberem.

– Ja, tudom – mondtam, és kevergetni kezdtem a kávémat. Eszembe jutott, hogy Dávid reggel elhozta a kávémat, és ez megmelengette a szívem. – Én se csíptem soha. És most még kevésbé... kicsit rám mozdult.

– Hát ez nem lep meg. Szeret az exeimmel kavarni.

– Doriánnál is bepróbálkozott? – kíváncsiskodtam. Ervin elkapta a pillantásomat, és megint finom nevetés bukott ki belőle.

– Ügyesen evezel át más vizekre.

– Szóval mesélsz? – kaptam a lehetőségen, és nem voltam hajlandó rosszul érezni magam a faggatózás miatt. – Mi van veletek? Sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnsz, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem Olaszország ennek az oka.

Ervin megvonta a vállát.

– Jó elvárások nélkül szeretni Doriánt.

– Szereted? – kérdeztem vissza. – Tényleg szereted?

Mintha kicsit zavarba hoztam volna őt, de látszott, hogy próbálja ezt nem kimutatni.

– Igen – mondta végül. – Azt hiszem, igen. Van benne valami, ami senki másban nincs meg. És ez tetszik. De ez a szeretet nem az a szeretet, amit Dorián keres. Én nem úgy szeretek, mint ő, és ez egy olyan probléma, amit hosszútávon nem lehet nem figyelembe venni.

– Hm – bólintottam. Nem ismertem annyira Doriánt, hogy bővebb véleményt ki tudjak fejteni.

– Meg aztán, én nem is feltétlenül hosszútávra tervezek – kacsintott Ervin. Ezt megint nem tudtam hova tenni, Ervin és a jókedv... én nem így ismertem meg.

– Tényleg józan vagy? – méregettem. Ervin felállt, mögém lépett, a kezét a vállamra ejtette.

– Nem hiszed el? – Az arcomba lehelt, hogy mutassa, nincs alkohol szaga.

– Fúj, Ervin, hagyj békén! – próbáltam arrébb húzódni, de Ervin nevetve húzott vissza magához.

– Gyere csak, Amadeus! Szeretnék adni neked valamit.

– Jaj, mester, mi jár a fejedben? – mondtam csipkelődve, de Ervin nem vette magára a gúnyolódást. A régi, kopott íróasztalához lépett, és egy bőrkötéses füzetet húzott elő.

– Ezt itt neked csináltam.

– Csináltad? – ámultam el. – A két kezeddel? Te? Nekem?

Ervin somolygott.

– Meg se nézed, mi az?

Mögém állt, és a felkaromra kulcsolta az ujjait – egy fél pillanatig feléledt bennem az elmúlt évek szenvedélye, eszembe jutott, mennyire vágytam Ervin érintését egy időben.

– Mit művelsz? – szisszentem fel.

– Jaj, Amadé, hogy te mindig rosszra gondolsz! – korholt Ervin. – Nem akarlak elcsábítani a kis Dávidocskád elől. Ismereteim szerint a Pataky-srácok elég féltékeny típusok.

Csak hümmögni tudtam, a délutáni flörtöléssel vegyített vitatkozásunkra gondoltam.

– Na, mire vársz? Nyisd ki!

Engedelmeskedtem, és amikor felnyitottam a fedelét, teljesen elképedtem.

– Ez meg micsoda?

Pörgettem a lapokat, a legtöbb üres volt, néhány viszont kacskaringós betűkkel telt meg: Ervin szép betűivel.

– Támogatom a tehetséged, Amadeusom – duruzsolta Ervin. – Írd ebbe a verseidet, megérdemlik az írásaid, hogy szép környezetben legyenek. Ne csak fecnikre írogass! Ennél művészebb művész vagy.

– És mik ezek a...

– Ó, azokat én írtam. Rólad, mint múzsámról. Az összes verset ismered már, mindet felolvastam neked. Csak szerettem volna, hogy emlékezz rá: lehetsz múzsa is, nemcsak költő.

– Köszönöm – mondtam zavartan. Nem mertem feltenni a kérdést, ami foglalkoztatott: vajon mit akarhat tőlem ezért a kedvességért cserébe?

– Ne nézz így rám! – mondta duzzogva Ervin, és elengedett. – Nem akarok semmit.

– Akkor ez egy búcsú? – kérdeztem, a torkom elszorult. – Visszajössz még, ugye?

– Ha egy olasz herceg össze akar velem házasodni, akkor nem.

– És nem meghalni mész ki, igaz?

Ervin a szemét forgatta.

– Már nem akarok meghalni. Igazából sosem akartam.

– Ne háborodj fel ennyire, Ervin – mondtam hűvösen. – Nekem nem ilyen könnyű megszokni ezt az „új életed".

– Igen, igazad van, sajnálom. De semmilyen hátsó szándékom nincs, kedvesem. Szeretném, ha elindulhatnál az igazi művészet útján! Mire visszajövök, már a te versedet fogja skandálni a feldühödött tömeg, te leszel az új Petőfi! – Az ég felé emelte a kezét, teljes átéléssel beszélt. Ha nem verseket írna, egészen biztosan színész lenne, néha olyan drámai tud viselkedni.

– Józanon furább vagy, mint beállva – állapítottam meg. – Azért köszönöm. Még akkor is, ha nem leszek Petőfi.

– Majd meglátjuk – csókolt arcon Ervin. Az órájára nézett. – Most viszont lassan indulnod kellene, kicsi Amadeus. Doriánt várom egy könnyes búcsúra.

– Jesszusom, Ervin, nem vagyok kíváncsi a részletekre! – mondtam a fejem ingatva, és a táskámba süllyesztettem a kis füzetet.

– Nem is mondtam semmit – pislogott Ervin. Sötét pillantást vetettem rá.

– Minden az arcodra van írva.

Ervin szerelmes mosolyra húzta a száját, amitől önkéntelenül is feléledt bennem a féltékenység. Bár Dávid is így nézne rám!

– Kikísérlek – karolt át Ervin. Az ajtóban lehajolt, és rövid csókot nyomott a számra. – Légy jó. Majd mesélj Dávidról, rendben?

– Köszönöm – hebegtem. Meglepett a csókja, de láttam, hogy semmi hátsó szándék nem volt mögötte. – A füzetet is. Köszönöm. Nos, khm, szia!

A folyosón Ervin bugyborékoló nevetése pattogott és kísért végig az utamon. Égetett a szája nyoma – eszembe juttatta az összes csókot, amit Ervinnel váltottam, aztán azokat is, amiket Dáviddal. Majd megőrültem a féltékenységtől, hogy Ervin megkapott egy Pataky-fiút, én pedig nem tudom ráébreszteni Dávidot az érzéseire. Már ha jól érzem az érzéseit.

Most hirtelen megijesztett a gondolat: mi van, ha csak bebeszélem magamnak az egészet? Csináltam már ilyet, nem is egyszer.

De Rebeka nem aludt nálad egyszer sem. Amélia egyszer sem csókolt meg. Kira nem nézett rád úgy, mint Dávid.

A fejemet fogva néztem fel a szürke égre, és legszívesebben üvöltöttem volna.

Úgy éreztem: teljes mértékben elegem van a világból.

És sajnos azt is éreztem, hogy a világnak is elege van belőlem.