49. fejezet

Mindig számíthatsz rám

Dávid úgy örült, hogy már végre nem féltékeny Vilre, erre Amadé másnap reggel hogy köszöntötte a fiút, na hogy?

Hát így:

– Áá, na nézd csak, Dávid, ki van itt? A szívem szőke hercege! Végre eljött, már úgy hiányzott! Drága Viliem, megmentesz valami szörnyetegtől? – És a szőke herceg nyakába ugrott, mintha ezeréve nem látták volna egymást, pedig legfeljebb csak három napja nem találkoztak.

– Jó reggelt, Vil – köszönt Dávid színtelen hangon. Pedig annyira próbálkozott a kedvességgel!

Jó, talán annyira mégsem.

Az volt a baj, hogy most már nem azért érzett féltékenységet, mert Amadé Vilt is szerette, hanem mert Amadé úgy ölelgette a fiút, mint a minap őt. Sőt, még meg is puszilta.

– Nekem kellett helyetted focizni, szörnyű volt! – siránkozott Amadé Vil karjában.

– Nem fociztál – ismételte sokadjára Dávid, és turkálni kezdett a táskájában, hogy lefoglalja magát. Csak fél szemmel lesett fel, de így is elkapta Vil együttérző mosolyát.

– El tudom képzelni, ahogy Amadé „focizik".

– Gyere, Dávid, te is! – nyújtotta a karját Amadé. – Hármas ölelés!

– Rettentő másnaposnak nézel ki – tájékoztatta Dávid a barátját. Amadé haja nem meglepő módon kócos volt, de sötétzöld inge csinosan festett, mintha frissen vasalták volna.

– Hajnalig forgolódtam – ásította Amadé. – Olyan nehezen alszok el.

– Tanulhatnál sokáig – tanácsolta Dávid, mire Amadé csak a szemét forgatta.

– Vagy beszerezhetnél egy jó plüsst – ajánlotta Vil, amit Amadé jobban értékelt.

– Néhanapján van jó plüssöm – vonogatta a vállát Amadé, és mintha Dávidra pillantott volna. Vagy nem? Vagy igen, de csak véletlenül? Vagy tényleg arra gondolt, hogy szeret Dávidhoz bújni? Vagy Dávid csak belemagyaráz valami hülyeséget?

A csengő szakította félbe a gondolatait, amiért hálás volt. Nem merte továbbfűzni ezt a gondolatmenetet.

/*/

Az első nap csak úgy elrohant, hogy szinte semmit nem fogtam belőle.

Ilyen óra, olyan óra, új tanárok, új emberek, mondd el a neved, ismered meg a többieket, mosolyogj, nevetgélj, válaszolj, kérdezz... Én ehhez kialvatlan voltam. Tegnap nehezemre esett elaludni, Dávidon gondolkodtam, meg kicsit Doriánon is, de inkább csak Dávidon. És mivel nem tudtam éjjel időben álomba merülni, nyilván nem sikerült reggel se felkelnem.

Így valami hihetetlen rosszkedvvel szenvedtem végig a napot, aminek a nagyrésze eltűnt az elmémben – leszámítva egy-két zavaróbb momentumot. Értem ezalatt mondjuk a testneveléstanárt. Dávid tegnap nem viccelt azzal, hogy nem épp a legkedvesebb a figura: tényleg nem volt az. Ha nincs Dávid, Vil és Adrián, én biztos nem éltem volna túl.

Emiatt talán érthető, hogy ezt követően semmi kedvem nem volt elmenni kravmagázni.

– Biztos nem jössz el velem? – kérdeztem nyűgösen Dávidot, aki kikísért engem és Petrát az ajtóig.

– Nem tudok menni, babácska – mondta gyengéden Dávid. – A focicsapatba ma van az első válogató.

– Tudooom – nyöszörögtem, és a karom nyújtva ölelést kértem. Dávid magához is húzott, és Petra ingerült sóhaját figyelmen kívül hagyva alaposan megszorongatott. Az ujjait a hajamba fúrta, és lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte a fejbőrömet.

– Óóó – sóhajtoztam, és még szorosabban Dávid dereka köré fontam a karom. – Ez nagyon jó.

– Jesszusom – dünnyögte mellettünk Petra, de nem foglalkoztunk vele.

– Ezt a YouTube-on láttam, ellazít. Beindítja a sejteket.

A vállába fojtottam a kuncogásomat, és nem mertem a fülébe súgni, hogy tényleg beindít bizonyos sejteket – de már így is annyira vicces volt, ahogy Dávid véletlenül el-elszólta magát, nem akartam kínozni vele a számára olyan fontos edzés előtt is.

– El fogunk késni! – szólt közbe Petra. – És nem csak mi, Dávid te is. Annak pedig Rákóczi tanár úr nem örülne. És ha ő nem örül, akkor te se fogsz.

– Hú, akkor menj, siess! Nem szeretném, ha megenne téged ebédre – mondtam Dávidnak, és elhúzódtam. – Nekem kellesz vacsorára.

Dávid nevetett, majd halántékon puszilt.

– Majd felhívlak este.

– Jó! – sóhajtottam, és néztem, amíg csak lehetett, ahogy fut vissza az edzésére.

– Amadé! – hívott Petra. – Tényleg mennünk kell.

Nem hatott rám a sürgetése, teljesen más világba kerültem.

– De most nem tudok. Mindjárt meghalok.

– Nem, majd csak az edzésen fogsz.

Ez nem riasztott el, mert nem is tudtam odafigyelni: épp olvadoztam. Az sokkal fontosabb volt.

– De Petra... Dávid be akarja indítani a sejtjeimet.

– Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikőtök tudja-e, pontosan mik azok a sejtek – mondta a lány, és a könyökömnél fogva húzni kezdett.

– Nem, én se – értettem egyet, és felvettem a léptei ritmusát. – Nekem csak annyi maradt meg, hogy be akar bennem indítani valamit.

– Olyan tipikusan kamasz fiú vagy – állapította meg Petra unott hangon. Homályosan rémlett egy buli, amikor Petrával a melegségről és nem melegségről beszéltünk, de már nem emlékeztem a pontos konklúzióra. De tetszett, hogy semlegesen-Petrásan reagált arra, hogy Dávidról áradozok, így hát folytattam.

– Hát miért, Petrusom, mi legyek?

Petra a vállát vonogatta.

– Nem tudom. Mint az öcsém? Ő nem tűnik tipikusan kamaszfiúnak.

Nagyot horkantottam.

– Ha Dávid ilyet mondana neki, tuti rögtön azzá válna.

– A te érdekedben is remélem, hogy nem. Kellemetlen lenne, ha már rögtön évelején szerelmi háromszögbe keverednétek.

– Ó, az már megvolt – legyintettem, és Vilre gondoltam, aztán Adriánra. Meg egy kicsit Ervinre. Ezek vajon szerelmi háromszögnek számítanak?

– Csodás – felelt Petra. Nem kérdezett többet, ami kicsit elvette a kedvem az áradozástól, és mivel alapvetően nem éreztem túl jól magam, inkább fejben ábrándoztam tovább.

Már a kravmaga edzés előtt megrémültem: a harmadikra kellett fellépcsőzni. Egy neonlámpával megvilágított szürke folyosóra értünk ki, a fények szinte túlvilági hangulatot kölcsönöztek a helynek. Főleg úgy, hogy tudtam, esélyes, hogy itt lelem a halálomat.

– Mi lesz veled így az óra végére? – sandított rám Petra.

– Te kinevetsz! – vádoltam meg zihálva.

– Ó, nem. Távol álljon tőlem. – Felemelte a karját, és előremutatott. – Ott lesz a fiúöltöző. Sajnálom, de nem lesz sok veled egykorú srác.

– Á, csak túlélem – legyintettem. – Azt még talán.

– Ezt már kicsit túlragoztuk – jegyezte meg Petra, én pedig igazat adtam neki, bár szívesen panaszkodtam volna tovább.

A lehető legkevesebb időt töltöttem a büdös öltözőben, ahol három negyvenéves, és öt kisebb gyerek vetkőzött. Zavart köszönések és kapkodó öltözködés után, és zokniban, kezemben a cipővel kisiettem a folyosóra, ahol egy padon ülve várt engem Petra.

– Te az edzőruhád a rendes alatt hordod? – kérdeztem gyanakodva. – Hogy lehettél gyorsabb nálam?

– Hát az azért nem volt olyan nehéz – válaszolt a lány. Bő pólót és melegítőnadrágot viselt. Kár, mert megnéztem volna, hogy néz ki topban és cicanadrágban.

– Pedig fénysebességgel öltöztem – jegyeztem meg, és leültem mellé.

– Ne ülj le, Amadé! – szólt rám Petra. – Máris megyünk be a terembe. Ha előveszed a legédesebb mosolyod, kedvelni fognak. Ha savanyú képet vágsz, erősebbet fognak ütni.

– Petra, ugye most csak viccelsz? – riadoztam.

– Majd meglátjuk – mondta sanda pillantással. Felnyögtem, és követtem az izzadságszagú terembe. Elég jól felszereltnek tűnt: kék matracszőnyeg borította a padlót, a falat pedig bordásfalak és tükrök. A plafonról bokszzsákok és húzódzkodó rudak lógtak, a hatalmas, sötétített ablakok mellett nagy labdák hevertek, egyéb eszközök, illetve egy trambulint is felismertem. Úgy láttam, minden volt itt, amit egy sportolni vágyó kívánhat.

Hamar ráuntam a sporteszközök tanulmányozására, aztán inkább azok a huszonéves lányok kötötték le a figyelmemet, akikhez Petra odament. Nos, ők már topot és cicanadrágot viseltek, amit értékeltem. Arra gondoltam: talán nem is lesz olyan rossz ez az edzés. Aztán meg arra, hogy: hú, Dávid milyen féltékeny lesz, ha mindezt elmesélem! Ez a második gondolat egyszerre szórakoztatott és borzasztott el.

Bemelegítés előtt körbe kellett állnunk, és egy különösen csinos lány odalépett egy másik különös csinos lányhoz.

– Rézi, megengedsz egy szót? Tósztot tartanék.

Megnéztem magamnak Rézit, aki az edzőnek tűnt: világosbarna haját lófarokba fogta, tiszta kék szeme békésen csillogott. Mint egy mesebeli hercegnő, aki kiképzőterembe tévedt. Ellenben vele a beszédet tartó lány seszínű hajával és sötétebb árnyalatú bőrével, fekete ruhájával igazi vadságot árasztott magából. Éles pillantásából azonnal meg tudtam róla mondani, hogy művész.

Zengő hangon kezdett bele a tósztjába:

– A mi drága, szeretett, egyetlen, imádott Emmusunk most van itt utoljára. Szeretném, ha egy tapssal megemlékeznénk a közösen eltöltött sok-sok szép óráról! – Mindenki tapsolni kezdett, a terem visszhangzott tőle. Nagyon szerethetik ezt az Emmát. A lány folytatta a beszédet: – Még soha nem járt ide olyan tisztességes, kedves, segítőkész, csodálatos növendék, mint amilyen a mi Emmánk volt! Mind úgy fogunk emlékezni rá, mint...

– Istenem, Tori, mintha halotti beszédet mondanál – szakította félbe egy alacsonyabb lány, neki szőke, göndör haja volt, amit épp új copfba kötött a beszéd alatt. – Csak egy évre megyek el, ne aggódjon senki, visszajövök. Sőt, lehet, hogy évközben is benézek, ha úgy adódik. Addig pedig Torit odaadom valaki másnak. – Odalépett a lány mellé, és átkarolta a vállát. Tori finoman rámosolygott, úgy hallgatta Emmát. – Majd az új fiú vigyáz rád.

Ez én lennék? Nem lenne ellenemre a feladat.

– De most még egy utolsó alkalom a tiéd – mondta Tori, a mosolya szélesebbre húzódott, és viszonozta Emma ölelését.

– Ez olyan megható – szipogtam Petrának, de ő nem értékelte a humorom, csak csúnyán nézett rám. Jó volt nézni a nagy búcsúzkodást, főleg, mert addig nem kellett belekezdenem a mozgásba.

Miután a két lány kiölelkezte magát, Tori rám nézett.

– Bemutatkoznál, kedves új fiú?

– Khm – köhintettem zavartan. – Hát, először is, régóta fiú vagyok, és a nevem Amadé. És tényleg kedves szoktam lenni.

Tori felhorkantott, amit nevetésként értelmeztem. De azért még kínosan éreztem magam, nem készültem fel hangzatos bemutatkozásra.

– Nagyszerű. Üdvözlünk, Amadé, reméljük, sokáig velünk maradsz.

– Én is – bólogattam, és próbáltam nem hagyni, hogy leolvadjon a mosolyom. Nem akartam kimutatni, mennyire nem fűlik a fogam ehhez az egészhez.

Az edzés egészen halálos volt, és csak úgy tudtam túlélni, hogy Dávid esti hívására gondoltam: mindenképp hallanom kell, mi történt vele délután, hogy továbbjutott-e, vagy se.

Utána Petrával egy ideig együtt villamosoztunk, ahol elsoroltam neki, mennyi izmom fáj már most.

– Legalább jól fogsz aludni – vont vállat Petra.

– De jó – dünnyögtem.

Elképesztően nyöszörögtem, mire felértem az Erikás-emeletre, a lábam le akart szakadni. A lakásba érve azonnal lerogytam egy székre, de nem sokáig fetrenghettem az asztalon, mert Erika felrázott.

– Amadé! – Sötét haja fényesen omlott a hátára, a sminkje alapján láttam, hogy dolgozni készül, méghozzá itthon.

– Hmmm? – néztem fel fáradtan.

– Úgy gondolom, már elég idős vagy ehhez a beszélgetéshez.

– Jesszusom, könyörgöm, mondd, hogy nem akarsz elkezdeni a méhecskékről magyarázni!

Erika a szemét forgatta.

– Nem.

– Akkor anyáék elmebetegségéről?

– Amadé, hagyd abba a találgatást, mert különben nem mondom el.

Erre elhallgattam, és vártam, hogy közölje, amit akar.

– Amíg én dolgozok, addig tiéd a felsőlakás. Nagyapa rábólintott.

– Ez komoly? – hitetlenkedtem, mert korábban rengeteget könyörögtem ezért, de sose értem el semmit.

Erika határozottan biccentett, én pedig minden fáradtságom ellenére, majd kiugrottam a bőrömből, amikor meghallottam:

– Bizony. Szedd össze a holmid! Itt a kulcs.

/*/

Az elsőkörös válogató után a fiúk elmentek együtt sörözni, Dávid is velük tartott, de fél hétkor elindult haza. Nagyon szerette volna már felhívni Amadét, elújságolni neki, hogy továbbjutott és megérdeklődni, életben van-e a kravmaga edzés után.

Miközben a lépcsőt mászta, a telefonját nézte – el akarta terelni a figyelmét égő combizmáról, de újra meg újra eszébe jutott, milyen büszke magára, hogy izomlázzal is inkább a lépcsőt használja, és nem a liftet.

Visszajelölgette Facebookon az új ismerősöket, majd mosolyogva lementette a szelfit, amit Amadé küldött magáról a villamosról. A képen a fiú orcája két oldalt piros volt, és fájdalmas grimaszba torzította a vonásait, miközben a tenyerébe támasztotta az állát.

Dávid bepötyögte üzenetnek, hogy „profilképgyanús", és a zsebébe túrt a kulcsáért.

Már az előszobában hallotta, hogy valami nem stimmel. Kiabálás éles hangja verte fel a lakás egyébként megszokott, csöndes nyugalmát.

Kiskori emlékek jutottak az eszébe a szülei hangja hallatán – amikor nagyon kicsi volt, még minden rendben ment Franciaországban. Sokáig azt hitte, Magyarországgal van a baj, hogy Magyarország miatt vitatkoznak ennyit a szülei, de aztán kiderült, hogy ez nem a helyen múlik.

Az edzés okozta elégedettség és az Amadé miatti izgatott várakozás egyről a kettőre fájdalmas, ismerős feszültséggé változott. Utálta hallgatni a szülei vitáját. Dermedten állt a kis helyiségben, a földre szegezte tekintetét, látta az anyja tűsarkújait, az apja lakkcipőjét, amik ott sorakoztak, mert az anyja rendmániáját még az apjának is eleget kellett tennie.

Nézte a fényes aktatáskáikat – ugyanabban a világban élnek, mégsem képesek megtalálni a közös hangot.

Dávid a hajába túrt, és egy nagy levegő után döntést hozott: máshol tölti az éjszakát. Mielőtt a szüleinek feltűnhetett volna a jelenléte, kifordult a lakásból. Küldött egy SMS-t az anyjának, hogy Amadénál alszik, egyet pedig Amadénak, hogy ugye aludhat-e nála.

Visszavette a fejhallgatóját, hogy kizárja a vita visszhangját, és újra kiment a szabadba. Amikor elindult, már szürke volt az ég az esőfelhőktől, és ahogy egyre inkább haladt előre, úgy kezdett egyre erősebben esni az eső. Persze nem hozott magával esernyőt, csak a pulcsijával tudta védeni magát.

Amadé nem válaszolt a kérdésére, de Dávid biztos volt benne, hogy megengedi, hogy ottmaradjon – miért ne tenné? Legjobb barátok.

Talán elment aludni az edzés után? De úgy volt, hogy telefonálnak!

Amadé semmire nem reagált, sem a hívásait nem fogadta, sem az üzeneteit nem olvasta el. De hát Amadé sose szerette az online-teret, Dávid már ismerte annyira, hogy tudja: az eltűnése nem ellene szól.

Szerencsére Amadéék lakóházának ajtaja éppen nyitva állt, így Dávidnak nem kellett a régi kapucsengővel játszania. Újra meg újra eszébe jutott, hogy pár héttel ezelőtt csinálta ugyanezt a nyomorú lépcsőzést csinálta végig: amikor pár napig egyáltalán nem beszéltek Amadéval, amikor Reiko ejtette, amikor Amadé elmondta neki a családja történetét, amikor egy hét után Amadé úgy hozzábújt, mintha soha nem akarná elengedni.

A lába és a tüdeje is égett, ahogy szedte a lépcsőfokokat, és arra gondolt, rá kellett volna gyújtania a ház előtt, hogy lenyugtassa háborgó lelkét. Örült, hogy itthon van az apja, de eszébe sem jutott, hogy ezt kell újra végigszenvednie. Dorián azóta nem járt haza rendesen, hogy az apjuk beköszöntött – biztos valami lányhoz költözött át. Ez fájt, mert amikor kicsi volt, Dorián mindig odafigyelt rá, amikor a szülei nem, most viszont fogalma sincs, merre lehet a bátyja.

Az emeleten kizihálta magát, aztán a telefonja kamerafunkciójában megnézte a haját, kicsit megigazgatta, majd kopogásra emelte a kezét. Hamar kinyílt az ajtó, de nem az a látvány fogadta, amire számított: Amadé nővére, Erika állt az ajtóban, meglehetősen izgalmas öltözékben.

– Későbbre vártalak, de gyere... – A fiatal nő elhallgatott, amikor észrevette a tátott szájjal bámuló Dávidot.

– Bo-bocsánat – dadogta Dávid. Nehezére esett nem Erika kerek idomait bámulni.

Erika a homlokát masszírozva tájékoztatta Dávidot:

– Amadé a fenti lakásban van.

– Ó – biccentett Dávid, és megköszörülte a torkát. Ritkán lehet ilyen kellemetlen helyzetbe kerülni, de persze Dávidnak nyilván sikerült.

– Na igen – értett egyet Erika. – Tűnés fel!

Már majdnem rácsukta az ajtót, de Dávid még idegesen elmosolyodott, és hogy kedveskedjen, azt mondta neki:

– Gyors visszajelzés: tetszeni fogsz a... a... – Jó ötletnek tűnt megpróbálni bevágódni Amadé nővérénél, de mire a mondat feléig ért, Dávid teljesen hülyének érezte magát.

Erika azonban csak felvonta a szemöldökét, és azt mondta:

– Az öcsémnek mondj gyors visszajelzéseket. Ő talán nem fogja rád csukni az ajtót.

– Talán? – nyikkant Dávid, de addigra már eltűnt a nő. A tenyerébe temette az arcát. Ez annyira kínos volt.

Megrázta a fejét. Nem számít, mindjárt ott lesz mellette Amadé, aki majd megöleli, és elűzi az összes kellemetlen gondolatot.

Egy emelettel feljebb egy kopott lakásajtón ott virított a „Madarász" név, és Dávid megnyugodott, hogy nem fog többet rossz helyre kopogni. Mielőtt megtette volna, ránézett a mobiljára, de Amadé még mindig nem látta az üzeneteit. Dávid remélte, hogy nem a zuhany alól ugrasztja ki a barátját, bár azért Erika után az se lett volna szörnyű látvány.

Vett egy mély levegőt, és újra kopogott.

/*/

Ötletem sem volt, ki kopoghat – valaki talán nagyapát keresné? Vagy Erikát? Megragadtam a vaskos könyvet, amit eddig olvastam, és felkészültem a legrosszabbra. Lassan nyitottam ki az ajtót, és amikor felismertem az ismerős légzést, ellazultam. De csak egy fél pillanatra, mert aztán megijedtem: mi az istent keres itt Dávid ilyen időben?!

Szélesre tártam az ajtót, és a csuromvizes Dávid szó nélkül a nyakamba borult.

– Mi történt, Dávidom? – kiáltottam fel, és félkézzel becsuktam az ajtót, miközben Dávid hozzám tapadt.

– Nem bírok otthon maradni – motyogta a fülembe, esőtől vizes tincsei nedvesen simultak az arcomhoz. – Anyáék úgy veszekednek, mintha a világvége közeledne.

– Min vesztek össze? – kérdeztem, és a hátát simogattam.

– Fogalmam sincs, azt nem is hallottam. Csak annyit, hogy kiabálnak, és úgy éreztem, nekem nincs elég energiám ehhez, és inkább... ha nem baj...

– Itt szeretnél aludni? – kérdeztem teljesen meghatódva, és eltoltam magamtól, hogy lássam a pillantását, amikor válaszol.

– Hát – harapott az ajkába –, ha lehet. Megkérdeztem párszor, csak nem válaszoltál.

– Ó – böktem ki. – Épp töltőn van a telefonom. Lenémítva. Sajnálom.

Dávid megszorította a vállam.

– Semmi baj. Tehát akkor...

– Persze, hogy maradhatsz – vágtam közbe. – Sőt, menj rögtön a fürdőbe! Nem szeretném, hogy megfázz itt nekem.

– Köszi, Amadé – dünnyögte. – Te vagy a legjobb.

– Ugyan! Én hányszor aludtam nálad? – kérdeztem, és végigsimítottam az arcán. Békésen mosolygott, mint aki úgy érzi, többé már nem bánthatja senki és semmi. Odahajoltam hozzá, az orrunk hegye összeért, Dávid reszelősen vette a levegőt. Vártam, mit reagál, de nem történt semmi, csak álltunk sokáig, mozdulatlanul. Kezdtem kínosan érezni magam, és inkább elküldtem fürdeni. Azért küldtem el fürdeni, mert kínosan éreztem magam, meg mert ha nem lépek hátrébb, biztos megcsókolom pár pillanaton belül. És persze tényleg féltem attól, hogy Dávid megfázik.

Próbáltam nem elképzelni, Dávid vajon mit csinál a zuhany alatt, ezért inkább vacsorát készítettem. Kenyeret szeltem, megvajaztam, sajtot vágtam és uborkát pucoltam. Teát áztattam be, hogy Dávid alaposan felmelegedjen – legalább a teától, ha már én nem tudom eléggé felmelegíteni. Egyelőre.

Nem akartam feltűnően mosolyogni, hiszen Dávid nem érezte jól magát, mégis hihetetlenül boldoggá tett, hogy hozzám jött a bajban.

Amikor kilépett a fürdőből a pizsamámban, azt hittem, elájulok. A pólóm rövid volt nyúlánk termetére, ezért amikor az ég felé nyújtózott, kilátszott egy fehér csík a hasából. Ajjaj. A nadrágom sem volt elég hosszú neki, így a bokája is kivillant, meztelen lábfején kellemetlenül sokáig pihentettem a tekintetem. Ajjajjaj. Aztán megláttam vízcseppes nyakát, arcát, most már csapvíztől nedves haját, ami még feketébbnek tűnt a szokásosnál. Ajjajjajjaj.

– Amadé! – szólított meg Dávid, és sugárzó mosoly jelent meg az arcán.

– Hm? – Megvakargattam a tarkómat, és nagy nehezen elszakítottam a pillantásom Dávidról. – Csináltam vacsorát, gyere csak. Biztos éhes vagy.

– Csináltál nekem vacsorát! – bazsalygott Dávid, és közelebb jött hozzám. – Nagyon jól nézel ki.

Kipirult arccal néztem fel rá, reszketve figyeltem a közeledését. Azt hittem, most végre komoly a flörtje, de aztán a mosolya vigyorrá változott, és tudtam, hogy mégsem.

– Csodásan áll a pulcsim. Örülök, hogy használod.

– Óó! – csaptam a homlokomra. Megint elvörösödtem, de most már a kínos zavartól. – Öhm... nos... vissza akartam adni... csak még ma este... nincs még fűtés, és ez meleg... mármint puha... és...

– Semmi baj, babácskám – derült jót rajtam Dávid. Kihúzott egy széket, és leült. – Tényleg jól áll. És tényleg örülök, hogy használod. Én amúgy sem szerettem annyira.

– Pedig tök jó pulcsi – hebegtem. Elkaptam Dávid pillantását, és valamit megértettem: szerette a pulcsit, de örül neki, hogy én is szeretem. Odahajoltam, hogy arcon pusziljam, és pirulós mosolya nagyjából visszahozta magabiztosságom.

– Köszönöm a vacsorát, Amadé – mondta, és a szendvicshez nyúlt. – Jólesik, hogy így figyelsz rám.

– A vendégem vagy, mellesleg folyton etetsz nálatok. Kezdem adósnak érezni magam.

Leültem mellé, és miután Dávid megette az egyik szendvicset, azt mondta:

– Ez érdekes. De jól érdekes.

– Hogy érted? – könyököltem az asztalra.

– Érdekes elképzelni. Mintha együtt laknánk.

Egyszerűen nem bírtam nem mosolyogni, a boldogság forrón kúszott fel a bőrömön.

– Tényleg olyan – bólogattam.

– Igazából lakhatnánk is együtt – folytatta Dávid, de ettől zavarba jött. – Mármint, majd gimi után. Egyetemen. Lakhatnánk együtt. Gondolom. Ha te is gondolod. Érted. Khm.

Elnevettem magam, és éreztem, hogy vigyorra görbül a szám, meglehetősen kaján vigyorra.

– Én benne vagyok, Dávidom. De mi lesz majd, ha barátnőd lesz? Köztünk alszik az ágyban?

Ez egészen viccesen hatott Dávidra: megint elvörösödött, és bosszúsan a hajába túrt.

– Nem azt mondtam, hogy egy ágyba, hanem hogy egy lakásba költözzünk!

Ezen csak nevetgélni tudtam.

– Értem-értem. Akkor gondolom, nem baj, ha ma este sem alszunk egy ágyban.

Dávid sértetten felhúzta az orrát.

– Nem, persze, hogy nem baj.

Bólintottam, és elvettem egy szelet uborkát. Láttam, hogy Dávid az ajkát harapdálva küszködik, és végül kibökte:

– Miért nem?

– Azért, egyetlen drága szemem fénye, mert a lakásban csak egy nagyon vékony ágy és egy nagyon vékony kanapé van. Nem férünk el ketten.

– Á. Aha. Értem – dünnyögte Dávid, és elkapta a pillantását.

– Nem azért van, mert... bármiért. – Kezdtem kicsit megint elveszíteni a magabiztosságom, ezért gyorsan a keze után nyúltam. – Oké?

Megszorította az ujjaim, és sután elmosolyodott.

– Oké.

Így hát megágyaztam neki a kis kanapén. Leültünk beszélgetni, de Dávidnak nem sok kedve volt a szüleiről és az érzéseiről mesélni, amit tiszteletben tartottam. Inkább én sztoriztam neki a kravmaga edzésen elkövetett bénázásaimról, amin remekül szórakozott.

– Akkor tényleg eljössz a régi haverjaimmal találkozni? – kérdezte, miközben a fejét a vállamon nyugtatta.

– Tényleg elmegyek – feleltem. A szobában ezüst félhomály uralkodott, hangulatos volt összebújni, mintha rajtunk kívül más nem is létezne a világban.

– Még akkor is, ha másnap osztálykirándulás lesz? – faggatott Dávid.

– Még akkor is.

Dávid elhúzódott, és a szemembe nézett, az ajka megremegett.

– Köszönöm.

– Alap – mosolyogtam idegesen. Előrébb hajoltam, hátha Dávid is utánozza a mozdulatom, de ő álmosan a hajába túrt, és ásított.

– Aludnunk kéne. Holnap reggel suli.

– Még nagyon nem sikerült megszoknom – sóhajtottam, és visszadőltem a nyikorgó háttámlára.

– Izgalmas lesz hajnalban együtt készülődni – mondta Dávid, álmosságához képest lelkesen.

– Biztos – mormoltam. Jóéjt puszit nyomtam a homlokára, amit Dávid mosolyogva viszonzott.

– Köszi. Még egyszer. Mindent.

– Nem kell mindent megköszönnöd, Dávid. Nem azért csinálok érted dolgokat, mert a köszönötedre vágyom – mondtam neki. Mellette ültem, ő pedig feküdt, kis takaróba burkolózott lepkebábocskaként.

– És a köszönöm-puszimért sem? – kérdezte somolyogva.

– Az csak a velejáró jó.

Annyira szerettem volna megölelni őt, csak hozzábújni a mellkasához, a vállához. De már így is úgy éreztem, hogy túl messzire mentem, a határokat kicsit szélesebbre vágtam.

– Jó éjt, Dávid – suttogtam, és leoltottam a villanyt.

– Jó éjt, Amadé – suttogott vissza, amitől kirázott a hideg, még a melegpulcsi ellenére is.

Bementem a kis szobámba, az ajtót nyitva hagytam, hogy halljam Dávid légzését. Bekucorodtam a fal mellé, és az orromhoz húztam a pulcsi anyagát, mélyen beszívtam Dávid illatát. Nem hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak, kellemetlen lett volna elkezdeni bármit csinálni, miközben Dávid a szomszédban aludt.

Még jó, hogy maradtam csak az ábrándozásnál, mert Dávid egyáltalán nem aludt a szomszédban: nemsokára ott állt, éjszakai szörnyként a szobám ajtajában.

– Mi az? Baj van? – könyököltem fel.

– Tudom, hogy keskeny az ágyad... de össze tudom húzni magam... szóval... nem lehetne, hogy...

Örültem, hogy sötét van, mert így nem kellett lepleznem az arcomra kiülő határtalan boldogságot.

– Gyere, babám, gyere!

Ezután kicsit elszomorodtam, amiért sötét van, mert így nem láthattam Dávid arcát, miközben közeledett hozzám. Mellém feküdt, a vékony kis ágy nagyot reccsent alattunk. Oldalra nyújtottam a karom, hogy Dávid hozzám bújhasson, és ő készségesen meg is tette ezt. Igyekeztem nem nagyot sóhajtani, ahogy az arcát a nyakamhoz dörgölte, ahogy a karjával átfogta a mellkasom, ahogy a lábát befúrta az enyém alá.

– Dávid – simítottam végig a haján, és a tenyerembe vettem az arcát.

– Mhmhm? – Álmosan pislogott, és amikor felé fordítottam az arcom úgy, hogy az ajkam a homlokát érintse, elmosolyodott. Nem válaszoltam, csak játékosan húzogattam a tincseit, és figyeltem bárgyú mosolyát. A szívem olyan hangosan dobogott, hogy attól tartottam, Dávid hallja a hangját, és ráébred, miért történik ez.

– Amadé – szólított most ő, bár úgy motyogott, hogy alig értettem a nevem. Úgy fészkelődtem, hogy egy vonalban legyen a szemünk. Mert ha a szemünk egy vonalba kerül, akkor az ajkunk is egy vonalban lesz. Ami azt jelenti...

Kiscicákra összpontosítottam. Pici, cuki, puha, bolyhos kiscicákra. Semmiképpen sem Dávid szájára.

Inkább megint mocorogtam, hogy mégse legyünk ennyire egy síkban, hogy ne tudjam csak úgy véletlenül megcsókolni őt.

Azonnal abbahagytam a mocorgást, amikor Dávid ismét megszólalt:

– Tudod... ha egyetemen összeköltöznénk, és velünk lakna a barátnőm, a másik oldalamon aludna. Vagy kint a kanapén.

Reszketegen felsóhajtottam.

– Dávid?

– Igen? – kérdezte, és megpróbált felnézni rám, így az ajkunk megint vészesen közel került a másikéhoz.

– Menj a fenébe, kérlek – mondtam neki.

– Oké – mosolygott Dávid fáradtan –, de csak, ha te is jössz velem.

Szerintem már félig aludt. Ennek tudtam be, hogy még közelebb bújt, még inkább hozzám láncolta magát karja és lába segítségével. Hogy áradt belőle a forróság, vagy csak nekem lett hirtelen nagyon melegem – ezt nem tudtam eldönteni.

– Húúúú, te! – fújtam ki a levegőt. Kezdte felőrölni az önuralmamat az, ahogy mellém kucorodott, de mégse mertem tenni semmit. Még túl korai lenne. Még nem állunk készen.

– Szóval jössz velem – értelmezte Dávid, és nagyot ásított, majd az állát a vállamba dörgölte. Már nem tudtam mit mondani, olyan volt, mintha Dávid minden szótól megfosztott volna. Így hát csak átöleltem, magamhoz szorítottam (amit Dávid jóleső dorombolással fogadott) és az arcához nyomtam az ajkam. Reméltem, hogy ez mindent elmond neki, amit szavakkal szerettem volna kifejezni.

Bár Dávid egyenletes légzése elringathatott volna engem is, mégse bírtam elaludni, s tudtam, hogy még jó sokáig nem is fogok tudni. Csak feküdtem a sötétben, karjaim közt Dáviddal, aki az imént még csodaszép dolgokat mondott nekem; és hiába próbáltam nem ezt csinálni, csak arra az estére tudtam gondolni, amikor többször is megcsókoltuk egymást, mert ez veszélyes volt – Dávid meg közben végig a nyakamba szuszogott, édesen, puhán.

Míg ő majdnem teljesen békésen aludt, bennem érzelmek véres harca dúlt, amit sehogy se tudtam figyelmen kívül hagyni, de végül úgy-ahogy sikerült őket kordában tartani: arra koncentráltam, hogy holnap nem fogok tudni időben felkelni.

Ezt mantrázva aludtam el.

És reméltem, hogy azért Dávid holnap felébreszt időben.