44. fejezet

Tűzijáték

Mindegy, mi volt Dávid indoka: kimondta a nevem, és a szabály szerint meg kellett csókolnia. Megcsókolnia - engem!

Tanácstalanul meredtem magam elé. Most mi lesz? Tényleg meg fogjuk csókolni egymást? Mindenki előtt?

A kimondatlan kérdés ott függött a levegőben: korábban a számomra ismeretlen két lányt is megkérdezték, benne vannak-e, és most nekünk is felajánlották a visszakozást.

Dávid rám nézett, és én képtelen voltam olvasni a pillantásából, ami úgy sötétlett, mintha az űrbe bámultam volna.

- Ha nem akarod, nem kell. Húzhatok újat - mondta, a hangja mintha visszhangzott volna a szobában.

- Nem kell - feleltem. - Nincs baj.

Ádám gúnyos vigyorral nézett minket, de én erőt vettem magamon, és határozottan felhúztam a szemöldököm. Ha hetero vagyok, nem fogok elgyengülni egy fiú csókjától. Semmilyen hatással nem lesz rám.

Tehát úgy kell megcsókolnom Dávidot, mintha semmilyen hatást nem gyakorolna rám.

Menni fog, mint a karikacsapás.

Vagy nem.

Mivel egymás mellett ültünk Dáviddal, nem kellett sokat fészkelődnünk, hogy elérjük a másikat. Már most patakokban csurgott rólam az izzadtság, de nem töröltem meg az arcom, hogy ne mutassam ki az idegességemet.

Dávid derűs, pajkos mosollyal nézett: pont, mint egy hetero fiú, akinek az érzelmi világát nem mozgatja meg különösebben, ha csókot kell váltania egy másik fiúval.

De amikor közelebb húzódott, és a tenyerét a kézfejemre simította, éreztem, mennyire nyirkos a bőre. Dávid izgul. Nem mutatja, mert gyengének tűnne, de Dávid izgul.

Felém hajolt, és egy másodpercre összefonódott a pillantásunk. Mielőtt elveszhettem volna, behunytam a szemem, mert nem akartam látni, Dávid nyitva tartja-e univerzummélységű tekintetét. Mielőtt az ajka az enyémhez ért volna, arra gondoltam, bár ne így történne meg az első csókunk. De legalább megtörténik, emlékeztettem magam, aztán nem tudtam tovább töprengeni, mert Dávid tényleg megcsókolt.

Nem volt fetrengés, sem érzéki nyelvpárbaj, de ettől a csóktól remegtem meg a legjobban egész eddigi életem során. Dávid szája felfoghatatlanul puha volt, az ujjai az államhoz értek. Kétségbeesetten többre vágytam, de nem mertem elmélyíteni a csókot, hiába adta Dávid a kezembe a lehetőséget. Nem nyitottam el a szám az övé nyomására, Dávid pedig nem erőszakoskodott.

Majd elhúzódott, alólam pedig kicsúszott a világ.

/*/

A bárban sokan voltak, de nem fullasztóan sokan - Dorián kellemesen egyedül érezhette magát az emberek közt, amíg várta a többieket.

Az újság miatti megbeszélésre gyűltek össze Ervinnel, Áronnal és Torival. Dorián a korábbi elhatározását félretéve felhívta Ervint az Amadénál történtek után, és biztosította afelől, hogy elfogadja a kérését, és ne aggódjon, mert jó kezekben hagyja az újságot, amíg az olaszoknál kalandozik.

Kíváncsian várta az összeülést. Nem félt tőle: valamiféle hűvös, de sziklaszilárd békesség telepedett a lelkére, amióta Ervinnel beszéltek.

Jóval korábban odaért, mint kellett volna, szeretett volna ott hangolódni a beszélgetésre. Nemsokára Ervin is befutott, és nyomban leült Dorián mellé, aki üdvözlésre nyitotta a száját, de köszönni már nem tudott: Ervin az ajkát az ajkára tapasztotta, mintha napok óta másra sem vágyott volna, csak a csókjára.

Bár Dorián még mindig nem tudta pontosan, mit érez és mit akar érezni Ervin iránt, nem tudta visszafogni magát, mohón viszonozta Ervin csókját. Tudta, hogy ebben a bárban nem lesz abból baj, ha két férfi csókolózik, és mivel eléggé a sarokban állt az asztaluk, egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy mások is láthatják őket, ráérősen kiélvezte Ervin csókjait.

Aztán egy ködösen ismerős női hang szakította félbe őket:

- Jaj, fiúk, ne is zavartassátok magatokat, folytassátok csak nyugodtan! Minden vágyam nézni, ahogy két dögös pasi egymást falja a sarokban.

Dorián bosszúsan horkantott. Még szerette volna érezni Ervin mohó ajkát, az utolsó pillanatok forró ígéreteit, de betoppant Tori, a kis fekete topjában, ami felháborító módon mutatta a melleit, meg abban a hatalmas napszemüvegében, ami eltakarta a szemeit.

- No lám, milyen jókedvű valaki - jegyezte meg Ervin. Mély levegőket vett, aztán szó nélkül beleivott Dorián italába, hogy lenyugodjon kicsit.

- Jó éjszakám volt - mosolygott sejtelmesen Tori. A száját megint sötétre rúzsozta, és az ajka finom ívének láttán Dorián arra gondolt, mennyi férfit szédíthetett el már életében.

- Áron késni fog - jelentette be Ervin.

- És ezt te honnan is tudod ilyen jól? - kérdezte Dorián, de inkább csak évődve: már nem volt tétje a dolognak. Fájdalmas belenyugvást jelentett a helyzet, innentől kezdve már nem kellett aggódnia sem.

- Hát, beszéltem vele - válaszolt Ervin, és a karját átlendítette Dorián háta mögött. Úgy viselkedtek egymással, mintha legalább két éve együtt lennének. Dorián elnevette magát, mert szürreálisnak tartotta ezt a gondolatot, azt pedig még inkább, hogy két napja még az utcán szenvedett, az oldalán Torival, aki akkor szintén szenvedett, és aki most szintén pajzán mosollyal tekint az életbe.

Ervinnel flörtölve vitázni kezdtek, amibe Tori néha beleszólt, mígnem egy egyre hangosabban szóló zongorahang meg nem zavarta őket. Aztán egy ismerős énekesnő dalolni kezdett, Tori pedig olyan kapkodva halászta elő a mobilját, mintha a világ létezése múlna rajta.

- Szia, szívem! - köszönt, és elsötétülő arccal, de puha mosollyal felállt az asztaltól. Amíg nem jött vissza, Dorián és Ervin tovább csókolóztak, de amikor visszatért, Ervin nem bírta ki, muszáj volt belekötnie a lányba:

- Komolyan a When Emma Falls in Love a csengőhangod?

Tori a szemét forgatta.

- Valami baj van vele?

Ervin nevetett, Dorián pedig felhúzta a szemöldökét.

- Nem olyan lánynak tűnsz, aki Taylor Swiftet hallgat - mondta, mire Tori csettintett a nyelvével.

- Ezzel nem tudok mit kezdeni - közölte. - De figyelmeztetlek, hogy mivel kénytelenek leszünk összebarátkozni, bébi, a végén te is Taylor Swiftet fogsz hallgatni. Pont olyan srácnak tűnsz, akit majd elvarázsol a dalszöveg, és imádni fogod a számait.

Dorián ráhagyta a dolgot, nem akart vele rögtön összeveszni. Igazság szerint úgy-ahogy ismerte Taylor munkásságát, mivel Babett kamasz korában ronggyá hallgatta a legtöbb számát - Doriánnak pedig ennyi elég is volt belőle egy életre.

- Vagy imádni fogod a számait, vagy utálni - ingatta a fejét Ervin. - Az összes karaoke-bulin Taylort énekelnek Emmával.

- Úgy bizony - bólogatott Tori, és csábosan Ervinre kacsintott.

- Ha csak egy kicsit is hetero lennék, Viktóriát csípném fel, de rögtön - sóhajtott teátrálisan Ervin. Tori felkacagott, hátradőlt a székében, hogy a lábát lendítve végigsimíthasson Ervin vádliján. Ezt Dorián onnan sejtette, hogy a lány lábfeje először az ő lábszárát érintette.

- Ez félrement - jegyezte meg, mire a másik kettő szinkronban nevetett fel. Ő nem értette, miért ennyire vicces a dolog, de jó volt nézni, ahogy Ervin felszabadult és derűs, így nem is kezdett el töprengeni.

Nemsokára megérkezett Áron: csinos fiú volt. Hamuszőke haj, babakék szem, tejfehér bőr, szeplőkkel pettyezve. Fekete ingpólót és vászonrövidnadrágot viselt - már csak egy szafarikalap hiányzott róla.

Nemcsak csinos volt, de okos és elbűvölő is. Könnyedén szörfözött a felszínes csevegés hullámain, és amikor megszólalt, mind a hárman csak rá figyeltek.

Dorián egyre jobban kezdte kedvelni, mert kiderült: nem csupán csinos, okos, elbűvölő, hanem nagyon hetero is. Amikor Tori Doriánra vagy Ervinre nézett, Áron kihasználta a lopott pillanatokat, hogy csodálhassa Tori egyébként tényleg elég vonzó testét.

Miután mindent megbeszéltek, Ervin szélesen elmosolyodott.

- Biztos vagyok benne, hogy a legjobb kezekben lesz a Lap, amíg mi elleszünk, Áron.

- Csoportképet kell csinálnunk! - jelentette be a szőke srác, és egy csinos pincérnőt hívott oda magukhoz, hogy amikor felsorakoznak egymás mellé, számos képet csináljon róluk. Dorián egyik oldalról Ervint karolta át, a másik oldalról Torit, akinek a parfümje bosszantóan erősen csapta meg az orrát.

Oda akarta súgni neki, hogy leöntötte-e magát egy kölnisüveggel, de visszanyelte a csipkelődést - lesz még rá lehetősége a jövőben épp elég.

Nem sokkal később Áron hazaindult, majd Tori is elbúcsúzott tőlük. A lány cuppanós puszit nyomott Ervin arcára, aztán Doriánéra is. Mivel Ervin viszonozta a puszit, Dorián is ezt tette, és a mozdulat során megint beleszédült Tori erős parfümillatába.

Miután elvonult, az éjszaka homályában egy kis fekete, illatos fellegként, Ervin kihívta dohányozni Doriánt.

- Még valamit kérnék tőled, Dor - szólalt meg egyszer csak Ervin.

- Mondd csak.

Dorián Ervin csípőjére tette a kezét, aki erre holdfényszerűen elmosolyodott.

- Vigyázz Torira, amíg nem leszek itt.

- De hát most egészen jókedvűnek tűnt! - lepődött meg Dorián. Igen-igen, pár napja valóban szenvedett, de most már úgy nyilatkozott, mint aki megoldotta a problémáit.

- Jókedvűnek... és illatosnak, ugye? - kérdezett vissza Ervin felvont szemöldökkel.

Dorián értetlenül rázta a fejét.

- Hát kicsit túlzásba vitte a parfümöt, de...

- El akarja tüntetni valaminek a nyomát. Valaminek a szagát. Nem volt teljesen józan, azt hiszem. Tori szomorú. Fél a magánytól. - Ervin kicsit hezitált, Dorián pedig kezdte kínosan érezni magát. - Tori nem fogja bántani, sem halálra drogozni magát, de... szüksége lesz egy barátra.

- Én... szóval nem vagyok benne biztos, tudnék-e Tori barátja lenni.

- Meg fogod szeretni. Hasonlóak vagytok, hasonló érzelmi válságba kerültetek: szükségetek lesz egymásra, hogy ne zuhanjatok mélyre.

- Nem terveztem mélybe zuhanni - jegyezte meg Dorián. Ervin finoman megpaskolta az arcát.

- Tudom. Tudom. Vigyázol hát az én Torimra?

Doriánt meglepte a ragaszkodás, amit Ervin hangjából hallott.

- Vigyázok - bólintott, és próbálta nem mutatni, mennyire fontosnak érzi magát ettől.

Sajnos, nem sajnos Dorián szerette megmenteni az embereket. Annak idején úgy érezte, Ervint is sikerülhet megmentenie, de persze őt soha nem is kellett megmenteni. Ami külön vicces volt az ügyükben, hogy Ervin is meg akarta menteni őt (a maga módján), aminek viszont nem érezte szükségét.

Káoszos hónapok voltak azok.

Amikor a holdfény ezüst fénybe vonta Ervin arcát, Dorián fejéből elillant az összes gondolat, és a szívét reményteljes forróság telítette el: talán ma éjjel még kicsit megmenthetik egymást.

/*/

A játék a csókunk után még eltartott vagy negyedóráig, viszont semmit nem fogtam fel belőle. Csak a szemem sarkából lestem néha Dávidra, de mivel ő sem fordította felém a fejét, nem tudtam kitalálni, mi mehet végbe benne.

Viszketett a kezem valami erős alkohol után, de a vodka a játék végére elfogyott, én pedig alig bírtam a helyemen ülni.

- Nemsokára tűzijáték! - harangozta be Tomi, amikor az agyoncsókolt emberek feltápászkodtak és elkezdtek szétszéledni.

Dávid még a cetliket segített összeszedni, hogy ne maradjon kupleráj. Mániákus rendszerető. Vártam, hogy mondjon nekem valamit, hogy legalább rám nézzen, de minden figyelmét a kis papírkáknak szentelte. Láttam, hogy remeg a keze, hogy mély levegőket vesz, az egész nyugalom, ami belőle áradt, megjátszottnak tűnt.

De persze lehet, hogy csak én akartam ezt belebeszélni. Lehet, tényleg csak rendet akar rakni, hogy Tomi jófejnek tartsa.

Ettől a gondolattól annyira ideges lettem, hogy nagy hévvel felpattantam és afelé a szoba felé indultam, ahol úgy emlékeztem, egy asztalon tucatjával áll az alkohol. Valami sötét löttyöt ragadtam meg, és hatalmasat kortyoltam belőle. A világ legnagyobb hülyesége ilyen érzelmi állapotban vedelni, én mégis ezt az utat választottam: más ösvényt nem láttam a menekülésre. Kellett ez a köd, ez a homály.

Nem tudtam kiverni a fejemből a csókot. Dávid szája annyira puha volt, annyira édes, annyira csókolni való! És én nem tettem semmit - már bántam, hogy gyáva voltam, hogy nem túrtam bele a hajába és nem húztam magamhoz olyan közel, amennyire csak lehetett volna. Gyáva, gyáva, gyáva.

Nem lesz rá több lehetőséged. Elvesztegetted azt az egyet, amit kaptál, mert gyáva voltál.

- Amadé!

Leengedtem - a valószínűleg vodkás - üveget, és felnéztem Dávidra. Előttem állt, az arca sápadt volt.

- Mi a baj? - kérdezte. Alig hallottam a hangját, úgy zubogott a vér a fülemben.

- Semmi - hörögtem, és elkaptam a tekintetem.

- A csók?

Röpke pillantást villantottam rá, hogy értse, igen, a csók a bajom.

- De mi a baj vele? - értetlenkedett Dávid. Nem voltam hajlandó ezt megmagyarázni, ezért felmarkoltam egy új üveget, hogy azzal meneküljek ki a friss levegőre, amit megronthatok cigifüsttel.

- Na mi az, Amadé? - hallottam valahonnan Ádám kárörvendő hangját. - Túl meleg lett idebenn a helyzet?

Mielőtt feltéptem volna a hátsó verandára vezető ajtót, dühöngve kiabáltam hátra:

- Hányszor mondjam még el, hogy nem vagyok meleg?!

Ádám nevetése utánam bugyborékolt, de nem érdekelt. Elvonultam dohányzó, röhögcsélő, füvező vagy csókolózó diákok mellett, és lelassítottam, amikor végre egy üres, kihalt lépcsőhöz értem.

Egy hosszú sóhajt engedtem meg magamnak, de akkor ismerős léptek zaját hallottam meg.

- Tényleg nem vagy meleg? - szólt utánam Dávid, a kérdés mérhetetlenül felidegesített. Megcsókolt, és csak utána jut eszébe? Idióta Ádám! Idióta Dávid! Idióta világ!

- Nem vagyok. Miért, te igen? - mordultam fel. Dávid nyomban tiltakozni kezdett, és ahogy mellém ért, láttam az arcára kiült döbbenetet.

- Nem vagyok az. Miért lennék?

Ez a válasz még jobban feldühített, legszívesebben elsírtam volna magam. Miért nem jön össze nekem soha semmi?

- Talán mert bekamuztad a nevem! - vágtam vissza mérgesen, mire Dávid megütközve nézett rám. A tompa fényben azért láthattam, hogy pír futja el fehér bőrét.

- Dehogy kamuztam! Miért tettem volna ilyet? - játszotta az ártatlant.

- Ezt akarom tudni! - tomboltam. - Ne játszd nekem a hülyét! Rózsaszín cetlire írtam a nevem, nem kékre!

Dávid védekezőn felemelte a kezét, de engem nem tudott átverni. Láttam, miként próbál megmenekülni a válaszadás elől, de nem volt ehhez elég jó színész. Vagy csak túl jól ismertem már.

- Jó-jó! Lehet, hogy nem te voltál ráírva, de azt hittem. Csúnya volt a kézírás...

Szégyenszemre kárörvendő röhögés tört elő belőlem. Az alkohol borzalmas dolgokat tud tenni az emberrel.

- Dávid! Ne hazudj! Egyáltalán ne! Miért nem érdemlem meg, hogy őszinte legyél velem?

Dávid keze ökölbe szorult és közelebb lépett.

- Ne vádaskodj, Amadé! Igazságtalan vagy.

- Igen! Tedd a szívedre a kezed, és úgy mondd! Tedd az én szívemre a kezed, és úgy mondd, hogy igaz, amit állítasz. Nem mered megtenni, igaz? Hiszen oltári nagy kamu az egész!

Éreztem, hogy hol túl költői, hol túl szétesett vagyok, de már nem tudott érdekelni. Tudni akartam az igazat. Dávid szeme tágra nyílt, majd összehúzódott.

- Oké! Tessék, igazad van! Ettől jobban érzed magad? - Idegesnek hangzott. Jó, ez nagyon jó. Most végre kibújik a szög a zsákból.

- Nem! - ráztam a fejem. Meghúztam a vodkásüveget, az alkohol forrón perzselte az ajkam. Akárcsak Dávid csókja. - Azt akarom tudni, hogy miért tetted.

- Csak.

- Dávid, ez nem válasz.

- Mit akarsz hallani, mit mondjak? - Dávid tehetetlenül széttárta a karját. Nem akarta elmondani, nekem viszont hallanom kellett. Egyszerűen muszáj volt.

- Az igazat! Soha semmi mást nem akarok hallani tőled, csak az igazat. - Elfordultam, nem bírtam tovább nézni őt. A fájdalom hevesen lobogott bennem, kezdett nagyon elviselhetetlenné válni. - De úgy látszik, ezt nem tudod nekem megadni...

Majdnem bűntudatot éreztem a manipulatív megjegyzés miatt, de amikor Dávid dühösen kifakadt, nem bírtam másra gondolni, csak a sajgó szerelemre.

- Oké, tessék! Íme az igazság: kíváncsi voltam. - Elakadt a lélegzetem, és attól csak még inkább, hogy mennyire mérgesen kiabálta a szavakat: - Tudni akartam, milyen téged megcsókolni! De nem értem, miért akkora baj ez - barátok vagyunk, vagy nem?

Na erre mintha egy érzelmi monszun kapott volna el. Ezt nem gondolhatja komolyan!

- A barátok nem csinálják ezt!

- De igen! - vágott vissza Dávid, ő is egyre jobban kijött a sodrából. Nagyon közel álltunk egymáshoz, a szavakat már a másik arcába ordítottuk.

- De nem! - kiabáltam. Kivörösödtem, és valami sötét izgalom fogott el, ahogy szembenéztem Dávid szikrázó pillantásával, dühpiros arcával.

A sötét izgalom valami nagyon másba csapott át Dávid soron következő tiltakozása miatt.

Miután visszakiáltotta, hogy „De igen", egy rövidke pillanat alatt elkapta két tenyerével az arcom, álláspontját bizonyítván gyors csókot nyomott a számra, majd elengedett, és hátralépett kettőt. Rekedten rám nevetett, miközben a füle hegyéig elvörösödött.

Körülbelül két másodpercet (amíg feldolgoztam a történteket) kapott Dávid és a világ, mielőtt őrült tombolásba kezdtem volna.

- Ezt nem hiszem el, Dávid! - süvöltöttem. - Ez felfoghatatlan! Mindent elviccelsz!

- Nem lehet, hogy te veszed túl komolyan a dolgokat? - vágott vissza gúnyosan, és idegesen összefonta a karjait a mellkasán. Úgy befeszült, hogy a felkarján fehér izmok rajzolódtak ki. Túl vonzón festett ehhez a veszekedéshez.

Ettől a felismeréstől csak még magasabb hullámokat vert bennem a harag és a világgyűlölet, és meggondolatlanul az szaladt ki a számon:

- Úgy utállak, Dávid!

Amikor tudatosult bennem, mit mondtam, nem bírtam tovább Dávid szemébe nézni. Láttam, hogy elképedt, döbbenetében az ajkait (az ajkait, amikkel az elmúlt félórában kétszer is megcsókolt) elnyitotta.

Magamhoz szorítottam a vodkásüveget és továbbsiettem a lépcsőn. Nem sokon múlt, hogy orra nem estem, a botladozásom egy részeg rókáéhoz hasonlíthatott, bár ezt nem tudhattam, mert még nem láttam részeg rókát. Csak részeg Dávidot láthattam, aki azt mondta, kíváncsi volt a csókomra. Egy részeg Dávidot láthattam, akinek a szemébe vágtam, hogy utálom, pedig ennek a legélesebb ellentétét éreztem iránta.

Hamar elfogyott a testi és lelki erőm, s lerogytam oda, ahol épp úgy sütött rám a hold, mint azokra a farkasemberekre, akik kitörve emberi testükből el tudnak menekülni messzire. Én is el akartam tűnni, talán farkasként nem éreznék, nem mondanék, nem tennék ilyeneket. És minden bizonnyal nem is innék vodkát, ami ilyen gondolatokat ébreszt bennem, ami ilyen hülye tettekre sarkall.

Csak ültem, bánkódtam amiatt, hogy nem vagyok farkasember, és bágyadtan szopogattam a vodkát. Már mindegy volt, tudok-e mértéket tartani, teljesen elveszítettem az irányítást. Mégis, a lelkifájdalom és lelkiválság olyan erősen hatott rám, hogy az érzéseim egyrészét tisztának éreztem. Csak egy kicsikét zsizsegett körülöttem a világ, a részecskék, az atomok, minden.

Nemsokára meghallottam Dávid lépteit. Ez meglepett. Azt hittem, ezek után már soha nem akar látni.

Ennek ellenére letelepedett mellém.

- Nem is utálsz, Amadé - mondta halkan. Közel ült hozzám, a combunk, a csípőnk, a vállunk összeért.

- Jó, talán nem. De nagyon szeretnélek.

Fáradtan a fejének döntöttem a fejem, bár sem a haragom, sem a vágyam nem még párolgott el.

Dávid kérdőn hümmögött, én viszont nem voltam hajlandó válaszolni. Meg aztán, mit mondhattam volna?

Ültünk, egymásnak dőlve, felváltva iszogattuk a vodkát. Bár végül nem gyújtottam rá, anélkül is füstölögtem - mert mit képzel Dávid! Megcsókolt mindenki előtt, majd miután elüvöltöztem neki, hogy ez engem zavart, utána képes volt feleselni és újra megcsókolni, és most meg, miután közöltem vele, hogy nagyon szeretném utálni, itt ül mellettem, rám támaszkodik, velem lélegzik, érzem a teste melegét. És mindettől olyan bosszúvágy éledt fel bennem, ami talán csak a legőszintébb szerelemből eredhet.

- Tudod - kezdtem, és letettem magam mellé a vodkásüveget. Dávid szipogott egyet, jelezve, hogy figyel. Mivel nem láttam az arcát, ismételten nem tudtam, mire gondol. Hűvösen mély hangon folytattam: - Tudod, nyugodtan szólhattál volna, hogy kíváncsi vagy. Megcsókoltalak volna bármiféle idióta játék nélkül is.

Dávid bizonytalanul elnevette magát.

- Köszönöm, babácska.

Ez a becenév egyszerűen felégette a maradék önuralmam. Dávid felé fordultam, és ő is felém fordult, így már csak a térdünk ért össze, de az nagyon. Valahogy úgy ültünk, hogy kivételesen én voltam magasabban, én néztem le rá, míg pillái nagyra nyíltak.

- De szerintem nem jártál volna jól azzal, ha én csókollak meg - figyelmeztettem, a hangom már olyan mélyen szólt, hogy még Dávidot is kirázta a hideg. Beharapta az ajkát, a tekintete pedig a számra siklott. Ez a látvány felbátorított, még közelebb hajoltam hozzá, az orrunk hegye súrolta a másikét.

- Nem? - sóhajtotta Dávid. Élesen szívta be a levegőt, a vágya mintha szilárd formává vált volna a levegőben, egy vörösen izzó szív lebegett közöttünk, Dávid szíve.

Én legalábbis így képzeltem.

- Miért nem? - kérdezte, és most egy kicsit a szemembe nézett, és már nem volt visszaút.

- Hogy miért nem? - Én is elnevettem magam, olyan forró nevetés szökött ki a számból, hogy Dávid szájának a sarka is bizonytalan mosolykára görbült. - Azért, mert ha én csókolnálak meg téged, nem bírnál leállni. Egyszerűen nem bírnál leállni egyetlen csók után...

Nem számítottam arra, hogy célt tudnék érni ezzel a bosszúból indított csábítással, de sikerült: megint összesimult az ajkunk. Dávid megcsókolt.

Na jó, ha őszinte akarok lenni, én csókoltam meg őt, de ez akkor és ott nem számított.

Mindketten kővé dermedtünk, az ajkunk puhán ért össze. Pár pillanatig nem mertem tenni semmit, megijesztettem magam a csókkal, és vártam, hogy Dávid ellökjön magától. Amikor ez nem történt meg, tettem egy apró lépést - a nyelvem finoman, óvatosan simított végig Dávid alsóajkán, és éreztem, hogy minden rendben van, sőt, minden kezd még jobb lenni, Dávid izzó szája mindjárt elnyílik, de aztán hirtelen minden tönkrement.

Felrobbant fölöttünk az égbolt.

Rémülten néztünk fel, az éjszaka feketeségét aranycsillagok ezrei lobbantották lángra.

- A tűzijáték - sóhajtotta Dávid. Az ujjai a vállamba mélyedtek. Erősen zihált, de nem tudtam, hogy a csók okozta izgalom vagy a tűzijáték miatti félelem miatt.

- A tűzijáték - ismételtem üres hangon. Nem voltam hajlandó elhinni. Tényleg ennyire gyűlöl az univerzum?

Újra összetalálkozott a tekintetünk Dáviddal, de most már láttam: nem lesz ebből újabb csók. Dávid tekintete egy rémült kisállatéhoz hasonlított. Én rémítettem meg ennyire?

- Amadé, annyira sajnálom! - fakadt ki egyszer csak Dávid, és bár a tűzijáték okozta riadalom miatt még kapaszkodtunk a másik vállába, lélekben sok-sok mérföldnyi távolság feszült köztünk.

- Mit sajnálsz? - értetlenkedtem, és rengeteg energiába tellett, hogy ne dadogjak esetlenül.

- A ma estét - lehelte Dávid.

Szóval a csókot.

Azt azért értékeltem, hogy még akkor sem engedett el, amikor erről beszélt.

- Mit sajnálsz benne? - kérdeztem tompán, és leeresztettem a kezem. Nem tudtam úgy szorítani Dávid vállát, hogy közben arról beszél, mennyire bánja a csókjainkat.

Három csók félóra leforgása alatt. Felfoghatatlan.

És ennek most végleg vége lesz.

- Azt sajnálom, hogy elrontottam mindent - kezdte Dávid remegő hangon, és ő is elengedett engem. Ettől fázni kezdtem, hozzá akart bújni Dávidhoz, de tudtam, hogy most nem lehet.

- Nem lett volna szabad ezt tennem - folytatta, és elfordult, a tenyerébe temette az arcát. - Nem szabadott volna téged erre használni, ez a legönzőbb dolog volt a világon! Jesszusom, Amadé, el se tudom hinni, hogy képes voltam erre. - Most felemelte a fejét, kilesett az ujjai közül, és azt hadarta: - Amadé, én szeretlek téged. Te vagy a legjobb barátom, és a lelkitársamnak tartalak.

Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet ez az este, de mégis: Dávid lényegében szerelmet vallott nekem a szerelem említése nélkül.

- Szeretsz? - nyögtem ki azt az egy szót, ami azonnal visszhangot vert bennem. Dávid tekintetében szenvedély tüze égett, és határozottan bólintott, és úgy ragadta meg a kezem, mintha egyedül én tudnék neki feloldozást adni.

Amit, azt hiszem, így is gondolt.

- Persze, hogy igen! - Fájt, hogy nem mondta ki még egyszer azt a szót, de leesett állal hallgattam a folytatást:

- Még senki nem állt hozzám olyan közel, mint te. És nem akarlak elveszíteni. És bármit megteszek azért, hogy a barátságunk ne mehessen tönkre még egyszer. - Zihált, az arca vöröslött, az ajka meg-megremegett. Gyönyörűen festett, és még mindig szorította a kezem. Éreztem a szorítását, de a lelkem nem volt hajlandó együtt érezni a testemmel, mintha minden érzelem kiégett volna belőlem a tűzijáték robbanása során.

Míg én magam próbáltam újra érzelmekre bírni, Dávid folytatta kapkodós hadarását:

- Meg akartalak kérni, bár ezek után már lehet, nem kellene... - Elhallgatott, de aztán szerencsére vett egy nagy levegőt, és befejezte: - A régi, Helgás társaságból a srácok hívtak magukkal, és meg szerettelek volna arra kérni, hogy gyere velem, mert nélküled nem élnék túl egy ilyen estét.

- Elmegyek veled - szaladt ki a számon, mielőtt a nyelvembe haraphattam volna. - Persze, hogy elmegyek veled.

Éreznem kellett volna valamit, de csak a végtelen üresség kongott bennem. Újabb tűzijáték robbant szét fölöttünk, vörös fényglóriát vont körénk, és én a kezünket néztem, ahogy a fehér és barna szín összeért. Érzékeltem azt, hogy ez szép, hogy ennek így kell lennie, ám a tomboló dühöt vagy vágyat, ami eddig lobogott bennem, mintha kitörölte volna belőlem valami.

Aztán Dávid hirtelen megölelt, hevesen szorított magához, miközben azt motyogta:

- Köszönöm, köszönöm, Amadé, te vagy a legjobb...

Azt hiszem, ez volt a kegyelemdöfés így estére. Megrendülten tettem Dávid hátára a kezem, hogy erőtlenül megpróbáljam viszonozni az ölelését. Míg ő szorított, és az arcomhoz nyomta az arcát, a lehelete a fülemet csiklandozta.

Rövid, de súlyos csönd után megszólalt:

- Amadé... egyvalamiben nem volt igazad.

- Miben? - kérdeztem értetlenül.

- Nem úgy hatott rám a csókod, ahogy mondtad. Nem esett nehezemre abbahagyni, és...

Elhúzódtam tőle, és felkészültem, hogy elküldjem a búsba, de a számat se tudtam kinyitni, Dávid már el is nevette magát és sűrű, mosolygós bocsánatkérések közepette visszahajolt hozzám, hogy puha, békülős puszikat nyomjon az arcomra.

- Csak vicceltem, babácska, csak vicceltem! - hajtogatta, miközben az ajka újra meg újra az arcomhoz ért.

Na, nekem itt lett elegem a világból. Megpaskoltam Dávid vállát, majd hanyatt feküdtem a betonon. Csupán pár pillanatnak kellett eltelnie, hogy Dávid mellém dőljön. Karnyújtásnyira volt csak tőlem, de nem voltam hajlandó erről tudomást venni.

Nem akartam tudomást venni semmiről. Legfőképpen nem Dávidról.

Egy idő után feltűnt, hogy valaki néz. Oldalra fordítottam a fejem, és láttam, hogy ezzel tökéletesen leutánoztam Dávid tartását: bámult rám, nagyra nyílt szemekkel, eltátott szájjal.

- Mi az? - kérdeztem tőle, a hangom reszelősen szólt.

- Semmi - felelt Dávid. Halovány mosoly játszott az ajkán, miközben azt mondta: - Csak jól áll a holdfény, babácska.

Mélyet sóhajtottam, és visszafordultam a szikráktól fénylő ég felé. Nem bírtam nézni Dávid rajongó mosolyát, nem tudtam elviselni a tekintetét, amely valószínűleg mindkettőnk számára kifürkészhetetlen érzelmektől izzott.

- Köszi - sóhajtottam, hogy szerencsétlen Dávid ne maradjon reakció nélkül, mert különben nyilván elkezdené magát okolni és az csak nehezítené a dolgokat. A lélegzetvételéből hallottam, hogy így se elégedett a válaszommal, sem magával, ezért nagy nehezen bár, de rávettem magam, hogy a keze után nyúljak.

Azonnal az ujjaim köré fonta az ujjait, nyirkos tenyere az enyémhez tapadt.

Ebben az egy pillanatban nem tudtam értékelni ezt a gesztust, pedig minden bizonnyal az elmúlt hónapok minden percében rajongtam volna ezért a kis kézfogásért.

Most azonban csak arra tudtam gondolni: mégis mi lesz velem így ebben a tanévben?

A többiek még több tűzijátékot küldtek fel, és az aláhulló csillámokban felismertem a jövőbeli boldogságom szétfoszló szikráit. Elképzelni sem tudtam, mi lesz velem így ebben a tanévben.