43. fejezet

A szív is alig dobban

Az új kezdet új szobát is igényel – Dávid fala pedig amúgy is túlzsúfolódott régi fényképekkel, amiket egy ideje már le kellett volna szednie. Hosszasan ácsorgott a fala előtt, és bámult, nézegette a régi emlékeket, amik mind keserű szájízt hagytak maguk után.

A szakítás után az összes olyan képet leszedte, amin Helgával mint egy pár szerepeltek, de a „baráti társaság"-gal készült fotók még ott virítottak. A nyáron egyáltalán nem beszélt a srácokkal, és nem is hiányolta őket: Amadé és az új emberek teljesen lekötötték a figyelmét.

Arra gondolt, vajon egy év múlva mennyire más képek fognak lógni a falon. A legtöbbön valószínűleg Amadé fog szerepelni, a különböző ingeiben, kócosan, jólfésülten, mosolygósan, bosszúsan, álmosan... Dávid szerette volna megörökíteni Amadét az élet minden pillanatában, és szeretett volna minden róla készült képet kiragasztani.

Csodás lenne.

Kínozta Amadé hiánya, pedig még huszonnégyóra sem telt el azóta, hogy legutóbb találkoztak volna. Beszélni akart vele. Megölelni őt. Hallgatni, ahogy beszél valamiről. Feküdni mellette és nézni valamit a tévében.

Telefoncsörgés szakította félbe merengését.

Amadé!

Egész nap óránként hívogatta, de Amadé a jelek szerint még mindig aludt. Utoljára álmos hangon búcsúzott el tőle, és tájékoztatta, hogy most addig fogja húzni a lóbőrt, amíg csak tudja. Bár futó gondolatként eszébe jutott, mi van, ha Amadé csak nem akar vele beszélni, rögtön megszidta magát: Amadé már biztosította a jelenlétéről, többet nem fognak elválni egymástól.

– Akkor ma este nálad? – szólt bele a vonalba Amadé. A hangjától kellemes melegség öntötte le Dávidot. Mosolygáson kapta magát.

– Igen. És a hatos busszal megyünk tovább. Képzeld, azt hallottam Dalitól, hogy elég vagány kecóba megyünk. Már alig várom!

– Képzelem, hisz nyilván ott lesz a diákok krémje.

Amadé hangjában gúny ült, de Dávid tudta, hogy csak piszkálja, így inkább játékos-flörtölős hangnemre váltott:

– Nos, igen, hisz mi ketten is megyünk.

– Szívem – nevette el magát Amadé. Édes becenév volt, Dávidnak nagyon tetszett, és csak arra tudott gondolni, Amadé milyen arccal nézhet, miközben kimondja ezt a szót. Szívem. Puha mosoly, sötét pillantás. Pont, mint a táborban, este.

Reszketeg izgatottság tombolt benne. Alig bírta kivárni a pillanatot, amikor újra láthatja Amadét, a puha mosolyát és sötét pillantását.

/*/

Én tényleg időben elindultam, de sajnos akkora dugó alakult ki a belvárosban, hogy gyalog talán hamarabb odaértem volna Dávidhoz, mint busszal. Így az elvileg maximum negyven perces útból másfél órás lett.

Tehát már akkor késésben voltunk, amikor megérkeztem végre Dávid lakásához, így nem maradt sok időnk kettesben. Dávid az utcán várt rám, egyszerű fekete pólót viselt, ami valami megmagyarázhatatlan oknál fogva letaglózó hatást gyakorolt rám. Talán bele is haltam volna a látványába, ha nem jön oda hozzám és nem ölel meg, így viszont szerencsére túléltem a találkozás első percét.

Valószínűleg ez már a századik ölelésünk volt, mégis úgy éreztem, mintha az első lenne.

– Hiányoztál – mormolta a fülembe Dávid, aminek hallatán majd' kiugrott a szívem a helyéről.

Megszorítottam a vállát, és én is visszasúgtam neki:

– Te is hiányoztál.

Percekig állhatunk így, egymáshoz simulva, belélegezve a másik illatát. A hüvelykujjammal finoman cirógattam Dávidot, aki viszonozta az apró gesztust. Akár veszélyes is lehetett ez a nagy ölelkezés az utcán, de abban a pillanatban semmi mással nem tudtam foglalkozni, egyedül Dáviddal.

Szerettem volna beletúrni a hajába, az arcához nyomni az arcomat, puha csókot nyomni fülcimpájára, végigsimítani a kulcscsontján.

De végül nem mertem megtenni, mert a kölcsönös szorítás ellenére is törékenynek éreztem az ölelést.

/*/

Dorián egész nap a gitárral az ölében feküdt, de nem pendített meg egyetlen húrt sem.

Nem túl meglepő módon Ervin járt a fejében. Eddig azt hitte, a fiú egyáltalán nem változott az elmúlt pár év alatt, hogy ugyanolyan végzetesen hűvös és érdektelen maradt minden iránt, amibe Dorián is beletartozik.

De az a beszélgetés Amadé konyhájában elbizonytalanította.

Azóta háborgott a lelke, és nem tudta eldönteni, mit hihet el és mit nem.

Miután másodjára is hátat fordított neki, Ervin mögéje lépett, annyira közel, hogy Dorián szinte még a szívdobbanásait is hallotta.

– Dorián... szeretném, ha figyelnél rám.

Most olyan közel lépett hozzá, hogy a mellkasa Dorián hátához ért.

– Miért csinálod ezt? Élvezed, hogy bánthatsz? – fakadt ki Dorián.

– Nem, értsd meg! Nem erről van szó. – Ervin hezitált a beszédben, de amikor Dorián szabadulni próbált, határozottan szorította és nem engedte el. – Megértem, miért haragszol. És tudom, hogy nem hiszed el, de tényleg fontos vagy nekem. Talán nem úgy, mint ahogy te akarod, de ettől még így van.

Dorián füstölgött megalázottságában és dühében. Fogalma sem volt, mit akart Ervintől, de élete legkínosabb perceit élte át éppen, és gyűlölte, hogy Ervin látja az arcát, miközben ő nem látja az övét.

– Nyilván így van – sziszegte. – Maradjunk barátok, ésatöbbi, mi?

– Sose voltunk barátok – mondta Ervin. Az egyik kezét óvatosan Dorián kezére simította. – Mindig többről volt szó. De egyszerűen nem lehetünk egymáséi, érted? Nem egymásnak teremtettek minket. És elég nehéz elébe állnom az elvárásaidnak, amikor tudom, hogy képtelen vagyok felérni hozzájuk.

– Miről beszélsz?

– Nézd, Dor: olyan vagy, mint Tori. Egy bújós kiscica, akinek gazdára van szüksége.

– Te nem vagy normális! – horkant fel Dorián.

– Igen-igen, tudom, mindketten rengeteg ember szívét törtétek már össze, ennek ellenére mindketten arra a személyre vártok, aki mellett a vadmacskából kismacska válhat. Égető érzelmekre, szenvedélyre van szükséged, Dorián, én viszont ezt sose tudtam és sose fogom tudni megadni.

Ez mind tökéletesen igaz volt, akármilyen bután is kezdte el Ervin felvezetni a dolgot.

– Akkor miért kezdtél bele most mégis? – kérdezte Dorián halkan. Ervin ellazult, így Dorián tudott úgy fordulni, hogy láthassa a fiú arcát. Az lesütötte a pillantását, nem nézett fel.

– Mert akkor még úgy volt, hogy elutazol ősszel, akárcsak én. Pár hét újra együtt, elvárások nélkül... nem tudtam ennek a lehetőségnek ellenállni.

Ervin tekintete most megtalálta Doriánét, akinek muszáj volt nagyot nyelnie a látványtól. Úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj – még szerencse, hogy a konyhapult megtartotta, különben összecsuklott volna.

– Lásd be, ha elutaztál volna, semmivel nem lett volna ez több egy kis kalandnál. Ha tényleg elutaztál volna, nem halogattad volna ilyen sokáig a dolgot, fejest ugrottál volna bele.

– Nem vezetheted ki az egészet arra, hogy én vagyok a hibás – szólalt meg rekedten Dorián.

– Nem is teszem. Csak azt mondom, hogy én sem érzem magam annak.

– Nem az én dolgom, hogy miként érzed magad.

Ervin nagyot sóhajtott.

– Nem hiszem el! Megnyílok előtted, végre, te meg még most is csak kötözködni tudsz.

Már majdnem kimondta Dorián a „sajnálom"-ot, de végül visszanyelte. Nem sajnált ő semmit, teljesen jogosnak érezte a haragját.

– Meg kell értened, hogy én minden létező érzésemet beleadtam ebbe! – fakadt ki Ervin. Dorián szinte rá sem ismert, de néhány régi-régi emlékben mégis rábukkant erre az Ervinre. Amikor túl sokat ivott vagy füvezett és nem volt teljesen a maga ura; akkor beszélt csak így az érzéseiről.

– De az nem volt elég – mondta ridegen Dorián. Ervin dühösen ragadta meg Dorián vállát.

– Tudom! Neked sose volt elég. – Vett egy mély levegőt, és elengedte Doriánt, de nem hátrált el. – Értem, hogy miért nem volt elég neked. De azt akarom, hogy tudd: amikor te nekem adtad mindened, akkor én is odaadtam mindenem. Akkor is, ha ez a kettő nem volt egyenlő mértékű.

Dorián már nem tudta, hogy Ervin a jelenről vagy a múltról beszél-e, mindenesetre úgy sajgott a szíve, mintha ezeregy forró tűt szúrtak volna belé.

Mondani akart valamit, de amikor Ervin becsukta a szemét és reszketeg levegőt vett, tudta, hogy olyan dolgokat fog hallani, amire talán máskor nem lenne esélye, így inkább hallgatott.

– Tényleg nem volt szándékos ez az egész. Amióta főszerkesztő lettem, amióta olvastam az írásaidat, én azóta gondoltam rád. Ez egyáltalán nem volt több puszta emlékezésnél, puszta töprengésnél: gyakorta elmerengek a fiúkon, akikhez valaha közöm volt. Gondolkodom, vajon hova jutottak, mit csinálnak azóta, hogy elhagytam őket vagy elhagytak engem. Ha látok egy képet valakiről, eszembe jutnak a csókok, az ölelések. De rólad nem képet láttam, neked a szavaid olvastam. Azonnal tudtam, hogy te vagy az, még az álnevet se kellett megnéznem. És egy idő után beférkőztél a mindennapi gondolataim közé, és gondoltam rád, sokat. Aztán bejött a képbe Amadé, akitől hallottam Ritáról, és még többet gondoltam rád. Majd mikor találkoztam Dáviddal és felhívott a lakásotokra, úgy gondoltam, muszáj megragadnom az alkalmat, ha már a sors felkínálta.

Dorián nem bírt magával, muszáj volt felemelnie a kezét és megérintenie Ervin arcát. Tudta, mit kockáztat vele, és a sejtése be is vált: Ervin elhallgatott. De ez így volt jó. Ha többet hall, talán sose tudná elengedni ezt a fiút.

– Mióta tudod, hogy nem megyek vissza Londonba? – suttogta Dorián. Buta szikrák pattogtak a bőrén, tűzzel fenyegettek.

– Amikor átmentem hozzád Dávidék balesete után. Az édesanyád mondta el.

Hát persze! Ki más! Mariann borzalmasan örült volna annak, ha Ervinnel összejönnek a dolgok.

– Szóval pár napja. Amióta ilyen idegesítően negédes vagy.

Ervin nem válaszolt, pedig nyilván valami ilyesmit gondolt: már megint kötekedsz!

– Mikor utazol? – kérdezte, mielőtt Ervin bármit mondhatott volna. Bár arra számított, Ervin el fogja húzni az arcát a kezéből, ez nem történt meg. Sőt, mintha még közelebb is húzódott volna hozzá...

Dorián megremegett. Sokadjára is ráébredt: már megint valami iszonyatosan káoszos viszonyba keveredett. Nyilván. És megint nem fog tudni a józan eszére hallgatni. Nyilván.

– Szeptember nyolcadikán.

– Az még messze van – gondolkodott hangosan Dorián. Ervin tágra nyílt szemekkel nézett rá.

– Azt hittem, ezek után ki fogsz rúgni a lakásból.

– Dehogy hitted. Pontosan tudtad, mit fogok reagálni.

Ervin megengedett magának egy apró félmosolyt.

– Jó, talán egy kicsit sejtettem.

Dorián átkarolta Ervin derekát. A válla fölött lebegő kis angyalka hangosan tiltakozott ez ellen, mivel az előző estét nyugodtan sorolhatta élete legszörnyűbb estéi közé, és egyértelműen hatalmas butaság lett volna újra belekezdeni valamibe. Ám megszállta egy különös, tompa megnyugvás, miszerint bármi történik most, a helyzet rosszabb már nem lehet, így úgy döntött, megpróbálja kiélvezni az élet nyújtotta lehetőségeket: Ervin lényegében tálcán kínálta magát, a pihegése elárulta, vágyik a csókjára, a feloldozására, a békéjükre. Erre nagyon ritkán volt példa.

– Meg aztán, ez Amadé lakása... ha valaki kirúghat téged innen, az ő – mondta. Amadé említésére megcsillant valami Ervin tekintetében, és kicsit bátrabb lett a mosolya.

– Gyanítom, amint beüt a koffein hatása, és kicsevegte magát szerelmetes kisöcséddel, rögvest meg is teszi.

Ervin közelebb hajolt, csókra nyitotta sápadt ajkát. De Dorián mindenekelőtt még egyvalamit tudni akart:

– Áron...?

Fel se tehette a kérdést, Ervin már rá is vágta:

– Áron hetero.

– Én is az voltam, mielőtt lekaptál a mosdóban!

– Ebbe most ne menjünk bele – dünnyögte Ervin, és megcsókolta. És Dorián viszonozta a csókot. És igyekezett elfelejteni mindent, és Ervin igyekezett vele mindent elfeledtetni.

Az ajtó nyílását nem is hallotta, csak azt, hogy Amadé feljajdul.

– Nem hiszem el! Az ember a saját fürdőjét se tudja használni anélkül, hogy ne tolakodnának be a privátszférájába!

Kibontakoztak az ölelésből, egymás mellett támasztották a konyhapultot, úgy ziháltak, mintha maratont futottak volna le. Amadét bámulták, aki egy dereka köré csavart törülközőn kívül mást nem viselt, csak rengeteg sziporkázó vízcseppet.

– Ne mondd, hogy nem tetszik a látvány – vigyorgott rá Ervin, és Dorián, ha képes lett volna megszólalni, szívesen tett volna megjegyzést arra, hogy hirtelen milyen jókedvű lett a másik.

– Kérem szépen, én még kiskorú vagyok – feleselt Amadé, és összefonta vékonyka karjait a mellkasa előtt. A haja nedvesen tapadt az arcára, és Doriánnak átfutott az agyán, amint gondolkodni tudott, hogy ezt meg kellene örökítenie az öccse számára. Ha így látná Amadét, nem maradna benne több kérdés a vonzalma felől.

– Nagyon örülök, hogy sikerült megbeszélnetek a dolgaitokat, de most már igazán leléphetnétek – folytatta a fiú.

– Én még megihatom a kávémat? – kérdezte Dorián, és szinte vakon próbálta kitapogatni a bögréjét.

– Ne hívjuk át Dávidot? – szólt közben Ervin kaján hangon. – Csaphatnánk egy duplarandit.

– Milyen jókedvű lett valaki – mondta epésen Amadé, mintha Dorián korábbi gondolatait hangosította volna ki. Ettől nevetnie kellett, de emiatt csak ő is kapott egy rosszalló pillantást a fiatalabb fiútól. – Igazán lehetnétek figyelmesebbek is. Ebben a lakásban nem laknak vidám emberek, röhögcséljetek-nyalakodjatok máshol.

– Ha nem akarsz duplarandit, nyugodtan gyere csak és...

Mielőtt Ervin befejezhette volna a minden bizonnyal igen pajzánnak szánt mondatot, Amadé dühtől kipirosodva rájuk kiáltott.

– Fogd be a szádat, Ervin! Azt se tudom, te mi az istenért vagy itt! Hát nem szégyelled magad? Egy hónapja még én feküdtem az ágyadban, aztán az új fiúddal az én konyhámban smárolsz!

Olyan hevesen gesztikulált, hogy majdnem lecsúszott a törülköző a derekáról, de végül utána kapott és megmentette hármójukat egy kellemetlen szituációtól. Dorián úgy vélte, nem lett volna szerencsés, ha előbb látja Amadét meztelenül, mint Dávid.

Pár másodperccel később, amikor a törülköző már újra biztos helyén volt, Dorián megértette Amadé szavait. Nem lehet, hogy féltékeny rá!

Most Ervin is összefonta a karját.

– Emlékeztetnélek, hogy te mentél el! Nem én akartam véget vetni a dolognak.

– Soha nem is volt dolog – vágott vissza Amadé. Dorián kezdte úgy érezni, hogy olyan vita közepébe csöppent, amihez nincs köze.

– Nohát, ti jobban illetek egymáshoz, mint hozzám – morogta Ervin. – Nem is volt dolog! Nem is voltunk együtt! Nem is csókoltalak meg! Meg vagyok veletek áldva, fiúk.

– Légy megáldva kint! Nem akarom, hogy itt legyetek.

– Boldog leszel Dorián öccsével. Dorián is mindig ezt mondja, biztos Dávid is...

– Ervin, elég volt! – toppantott Amadé idegesen, az arca már paprikapiros volt. – Szállj le az egész Dávid-témáról! És tűnj innen! – Dorián felé fordult, megnyalintotta az ajkát, majd kicsit kedvesebben, de még mindig mogorván azt mondta: – Te maradhatsz, ha még nem érzed jól magad. De ha már minden rendben...

Dorián megérezte azt a pontot, amikor tényleg indulniuk kell. Otthagyta a kávéját, és Ervint maga után húzva az ajtó felé indult. Útközben megállt Amadé mellett, és hirtelen felindulásból homlokon puszilta.

– Aranyból van a szíved, Amadé – mondta neki. – Köszönök mindent. Tényleg mindent.

Amadé lesütött szemmel morgott valamit, majd hátat fordított nekik. Dorián elegendő búcsúnak ítélte meg az Amadé hátán végiggördülő vízcseppeket, és Ervin karját szorítva kilépett a lakásból.

– És most mi lesz? – kérdezte Ervint, aki feszülten igazgatta a haját. Fújt egyet, mielőtt válaszolt volna.

– Hát, Doriánom, majd meglátjuk. Nem tudom. De ez a szép az életben, nem? Én ezt szeretem a sajátomban: hogy nem tudom, mi lesz a következő lépés.

/*/

A buliba vezető buszutunk is hosszúra nyúlt, ami alatt alaposan megtárgyaltuk, hogyan fogjuk tudni kivitelezni a közös filmezéseket iskola közben. A délutánok egyrészét közösen kell majd töltenünk, és bár ezt arra fogtuk, hogy még nem fejeztük be a közös sorozatunkat, úgy gondoltam, mindkettőnket megijeszt a tény: mostantól nem fogjuk tudni mértéktelenül együtt tölteni az időnket.

Mivel a buszon elég fontos dolgokat sikerült tisztáznunk, úgy gondoltam, már megérte eljönni erre a bulira. Mert egyébként nem sok kedvem volt hozzá. Elég hamar ráuntam a megszokott programra: a részeg köszöntésekre, a kínos ölelésekre, a rengeteg-rengeteg alkoholra, a hangos zenére, a színes félhomályra.

Jobban örültem volna, ha a nyárzáró bulit Dáviddal a szobájában kettesben töltjük, és reméljük, hogy Aangot nem kapja el a gonosz (és a még egyáltalán nem Dávid-hajú) Zuko herceg.

Nem pedig a Berzsenyi egyik legnépszerűbb diákjának (valami Kovács Tomi) budai kisvillájában, ahol az erdőnyi kert hangulatos fényekkel van kidíszítve, úgy festett, mint egy tündérmesében. Ezt a képet egyedül a házból dübörgő basszus törte meg, no meg a fiatalok fülsüketítő visongása.

– Hú, de rossz nehéz lehet itt felmenni minden nap – bosszankodtam, amikor az utolsó lépcsőfokon megálltam, hogy Dávidba kapaszkodva kifújhassam magam.

– Szerintem ez csak víkendház, babácska – mosolygott Dávid, és átkarolta a vállam.

– Hát én biztos nem járnék ide víkendezni. Hogy tudnám kipihenni magam, amikor konkrétan egy hegyet kell megmásznom? Már most leszakad a lábam, pedig még el se kezdődött a buli!

– Életem! – nevetett Dávid. – Te aztán tudsz szenvedni.

Sötét pillantást vetettem rá.

– És még csak most indul az éjszaka – mondtam síri hangon, mire Dávid megint elnevette magát. Szeretem hallgatni a nevetését.

Mielőtt egy kopogással jeleztük volna ittlétünket, Dávid halántékon puszilt, és megszorította a kezem.

– Jó lesz! Ígérem.

Bár ebben én az ígérete ellenére sem voltam teljesen biztos, azért engedelmesen elengedtem a kezét. Dávid bekopogott, és én tudtam, mi jön: a szokásos mókuskerék az ölelésekkel, a piával, a cigifüsttel.

Meglepő módon ezúttal a mókuskerék izgalmasnak hatott, mert kivételesen majdnem egész este Dáviddal voltam. Nem is figyeltem, mennyit iszunk, csak elfogadtam a felém nyújtott poharakat (bár a legtöbbet félreraktam, Dávid viszont nem), és valamiért most még táncolni is hajlandó voltam Dáviddal: a félretolt bútorok és több ismerős, ismeretlen diák között ugrabugráltunk és dülöngéltünk a zenére.

Aztán egyszer csak elhagytam Dávidot. Egész józannak éreztem magam, ezért nem értettem, hogy veszíthettem szem elől fél perc alatt. Vil talált rám, amint tanácstalanul járok körbe-körbe a szobában.

– Az előbb még itt volt Dávid, most meg sehol – mondtam elszontyolodva.

Vil vigyorgott, amitől megijedtem: lány lehet a dologban? Tudja hol van Dávid? Aztán a szemébe néztem, és rájöttem: valószínűleg csak az alkohol miatt van ilyen jókedve.

– Ádám vitte el valahova.

– Ádám! Nyilván ő, ki más – sopánkodtam sértetten felhúzott orral.

– Szerintem keressük meg mi is Ádikát – karolt belém Vil, és jóízűen felkacagott. – Teklus is eltűnt, pedig ő meg nekem kellene!

– Nem megyek megkeresni Ádikát – szögeztem le. – Leülök a kanapéra, amíg Dávid értem nem jön.

Vil megvonta a vállát, kuncogva megpuszilgatta az arcom, és elindult egy véletlenszerű irányba – ez nem volt nehéz, mert a villa labirintusnak hatott. Megtöröltem összenyálazott arcomat, és nagyon-nagyon reménykedtem benne: Dávid visszajön hozzám.

Nem sokáig ücsöröghettem a kanapén, mert Dávid meglepően hamar megtalált. Kis mágnesnek éreztem magam, mert Dávid is egy kis mágnes volt, és időről időre muszáj volt összeérnünk, mert így működik a fizika. Vagy a kémia?

Letérdelt elém, amikor látta, hogy a földet bámulom.

– Jól vagy, babácskám?

– Persze – mondtam, és nem is gondolkozva a tenyerembe vettem az arcát. – Csak hiányoztál.

– Hát, most jöhetsz velem játszani! – Miközben felállt, és lehullottak róla a kezeim, közelebb hajolt, és puszit nyomott a homlokomra, aztán megfogta a könyököm és felhúzott engem is.

Ha nem lett volna körülöttünk senki, biztos nem engedtem volna, hogy elhúzódjon, és úgy megcsókoltam volna, hogy az kifordította volna a világot a négy sarkából.

Dávid vigyorgott, és én tehetetlenül hagytam, hogy a kezem fogva elinduljon velem valahova.

Egy szobába vezetett, ahol sokan gyűltek össze – sok-sok olyan ember, akivel nem akartam „játszani", akármit is akart ez jelenteni. Kezdve a sort Ádámmal, jelen volt még a házigazda Kovács Tomi, az osztálytársaim, Szandi, Toró és Tekla, a japán csoportvezetőm, Kei és az a csinos felsőbbéves, a koromsötét hajú Linda.

– Mi a játék lényege? – érdeklődtem Dávidnál, aki már oda is lökdösött egy asztalhoz. A kezembe nyomott egy rózsaszín cetlit, és utasított, hogy írjam fel a nevem.

– Addig nem csinálok semmit, amíg meg nem tudom, miről van szó – tiltakoztam, de Dávid olyan pillantással nézett rám, hogy bármit megtettem volna, amit kér.

– Biztos vagyok benne, hogy nem fogod megbánni! – Ezt mély, búgó hangon mondta, én pedig tehetetlenül hagytam, hadd sodorjon magával az ár.

Felírtam a nevem, de egészen biztos voltam benne, hogy meg fogom bánni. Dávid megpaskolta a fejem, és ragyogó mosollyal nézett engem.

– Szóval, mi a lényeg? – firtattam.

– Vicces lényeg lesz, készülj fel – vigyorgott tovább. Aztán a fülemhez hajolt, és elmondta azt a bizonyos vicces lényeget.

Még be sem fejezte, már megpróbáltam visszaszerezni a cetlimet, de addigra már továbbította Tominak, aki összegyűjtötte a színes papírkákat egy fémtálba.

– Én biztos nem fogok senkit megcsókolni, csak azért, mert kihúztam valakinek a hülye nevét!

– Ugyan már! – nevetett Dávid. – Lehet, hogy iszonyú hálás leszel nekem, amiért most találsz rá életed szerelmére!

Majdnem rávágtam, hogy az már megvolt, de inkább azt mondtam:

– Utállak.

Erre már nem tudott válaszolni, mert Ádám közbeszólt.

– Mi van, csak nem félsz attól, hogy lányokat kell megcsókolnod?

Dühösen összefontam a karjaim. Azt hittem, ezt már megbeszéltük.

– Nem. Attól félek, hogy egy olyan idiótát kell megcsókolnom, mint te.

– Reméljük, a sors kegyes lesz hozzánk, és nem kísért meg téged fiúkkal.

– Szállj már le róla, Ádám – csattant fel Dávid. Még sose szállt szembe Ádámmal, így büszke vigyorral az arcomon álltam mellette. Szerettem volna megfogni a kezét, de az talán kicsit csorbított volna a helyzet diadalán.

– Na, fiúk, písz és joló, oké? Ne veszekedjelletek! – vihogott ránk Tomi, a szájában kristályos fogszabályzó villant.

– Oké, menjünk! – bólintottam elszántan.

Olyan mesterien be fogom bizonyítani Ádámnak, hogy érdekelnek a lányok, hogy csak na. Ha kihúznám Tekla vagy Linda nevét, talán még egy kicsit örülnék is neki.

A kezdeti elhatározottságom egy idő után elszállt, és átváltozott gyomorgörccsé. Izzadva vártam, kit fogok kihúzni, kivel kell majd csókot váltanom...

Az, hogy ki húz cetlit, azon múlt, kire pörög ki egy üres sörösüveg. Megbabonázva néztem az üveget, ahogy forog és forog, és megáll, és eldönti egy ember sorsát. Szandra egy festett szőke fiúval smárolt, Ádám Lindát húzta, és úgy tűnt, mindketten örülnek a lehetőségnek. Valahol csak röpke puszi volt a csók, máshol egymáson fetrengős, vad és érzéki, amit nagyon megtapsoltak a többiek. Lány csókolt fiút, lány csókolt lányt, aminek a látványát mindenki élvezte. Fiú és fiú-csók még nem történt.

Mindeközben körbe-körbe járt egy vodkás gyümölcslé, ami fokozta a hangulatot. Én is meghúztam egyszer-kétszer, és egyre idegesebben figyeltem a középen forgó üveget.

Amikor Dávidra került a sor, összerándultam a rettegéstől. Végig kell néznem, ahogy valakit megcsókol. Dávidot ismerve a földön fetrengős módot fogja választani, és talán még ma összebújik a lánnyal a villa egyik kényelmes ágyában.

Izgatottan feltérdelt, és benyúlt a kis üvegcsébe.

Mielőtt csalódott sóhaj szakadhatott volna ki belőlem, Dávid felolvasott egy nevet. A nevet.

– Amadé.

Amadé, Amadé, Amadé. A saját nevem visszhangzott a fejemben, és úgy éreztem, megőrülök. De Dávid már felém fordult, így biztos lehettem benne, hogy nem hallottam rosszul.

Nem bírtam a szemébe nézni, az ujjai közt morzsolgatott kis cetlire meredtem. A kis kék cetlire.

Kiszáradt a torkom, amikor ráébredtem: én rózsaszín cetlire írtam magam.

Dávid hazudott. Hazudott, hogy az én nevemet mondhassa ki.

Hazudott, hogy engem csókolhasson meg?