Mi jöhet még?

Amikor megérkeztünk a pályaudvarra, már teljesen ki voltam készülve fizikailag, mentálisan, mindenhogyan. A vonatutat Vil vállán aludtam végig, aki meg Ginával UNO-zott, így elég nyugtalan álmom volt, tele félmeztelen Dáviddal. Róla álmodtam, de mivel csoportok szerint ültünk, fogalmam sem volt, merre járhat: bár aggasztott, hogy nincs velem, legmélyen talán kicsit örültem is a tegnap történtek után, hogy nem kell két és fél órán át a szemébe bámulnom.

Nyöszörögve, sajgó vállal ráncigáltam le a cuccaimat a vonatról. Udvariasan megöleltem mindenkit, aki búcsúzni akart, de én senkivel nem kerestem a kontaktust. Egyedül Dáviddal kerestem volna, de őt mintha elnyelte volna a tömeg. Úgy tíz perc után feladtam a próbálkozást, és megcsörgettem Jamest, aki elmondása szerint egy kijelzőtábla alatt várt rám. Hány ezer kijelzőtábla lehet ezen a pályaudvaron?!

Véletlenszerűen elindultam egy irányba, de mielőtt messzire juthattam volna, valaki megragadta a könyökömet.

– Amadé! – mosolygott rám idegesen Dávid. Dávid! Ez az! Jaj, ne! Miért ilyen ideges? A tegnap este miatt? – Szeretnélek bemutatni valakinek.

Lett egy barátnője az elmúlt pár órában. Egy lánynak fog bemutatni.

Pánik szorította el a torkomat, de mint kiderült, emiatt fölöslegesen izgultam. Egy magas, jóképű negyven-ötven éves férfi mellé irányított Dávid. Hullámos sötét haja volt, az arca formája és a szeme színe alapján azonnal rájöttem, milyen kapcsolat fűzi Dávidhoz és Doriánhoz.

– Apu, bemutatom Amadét. Osztálytársak leszünk, és mivel elég jól összebarátkoztunk, valószínűleg sok időt fog nálunk tölteni. Amadé, ő az apukám, Dániel, és most egy időre hazajött. Szóval gondolom, ő is sok időt fog nálunk tölteni.

– Üdvözlöm! – Megráztam a férfi kezét, aki összehúzta a szemöldökét. Mielőtt rákérdezhetett volna, fáradtan beismertem: – Igen, annak a bűnözőnek a fia vagyok, és nem, nem akarom ellopni a család gyönyörű Shakespeare-gyűjteményét.

– Pedig azt nagyon szoktad nézegetni – vigyorgott rám Dávid. Kiöltöttem rá a nyelvem, mire megborzolta a hajam. – Holnapután lesz egy nyárzáró buli. Átjössz majd előtte?

– Még nem tudom – húztam fel a vállam, igazából fogalmam sem volt, miért. – Nem tudom, hogy Era mit akar csinálni.

Dániel felé fordultam, és hozzátettem:

– De semmi rosszat!

– Nyugodj meg, Amadé, nincs baj – mosolygott rám a férfi. A fiai mosolya jobban tetszett, de látszott, hogy tőle örökölték jóképűségüket.

– Akkor majd beszélünk még! – mondta Dávid. A szemembe nézett, a tekintete kutató volt, mintha olvasni akarna belőlem. Az elmúlt napok, hetek számunkra a folyamatos változásról szóltak, és éreztem, hogy tegnap éjjel is változott valami, annak ellenére, hogy mindketten úgy viselkedtünk, mintha mi sem történt volna.

Megöleltük egymást, gyorsan, fürgén. Talán mindketten attól féltünk, ha hagyunk magunknak időt, még jó sokáig nem akarnánk elengedni a másikat.

Mivel egy ilyen ölelést minden bizonnyal nem lett volna jó ötlet Dávid apja és a fél Berzsenyi előtt lefolytatni, inkább elköszöntem és folytattam utamat, hogy megkeressem Jamest.

/*/

A vacsora nem telt el túl jó hangulatban, az utána következő éjszaka pedig még kevésbé volt jó. Pedig Ervin igazán kitett magáért, s olyan gyengéden és udvariasan viselkedett, hogy Dorián még az apja miatti feldúltság mellett is gyanakodott.

Végül reggel kérdezett rá, mi áll a nyájasság mögött.

– Semmi – mosolygott Ervin. Kilenc felé járt az idő, és még mindig az ágyban lustálkodtak. Ez nem vallott Ervinre, és igazából Doriánra sem, de úgy tűnt, mindketten élvezik ezt a kis szirupos burkot, ahol mindent lehetségesnek tarthatnak.

– Semmi? – mosolygott vissza Dorián. Ervin mellette könyökölt, és bár az ágy maga rettentő kényelmetlen volt, Dorián jól érezte magát így Ervin mellett.

– Örülnék, ha nem lenne semmi – gondolkodott hangosan Dorián. – Örülnék, ha csak annyi lenne, hogy...

– Hogy szeretlek? – Ervin suttogott, halk karcos hangja mámorító volt. – Hát, Dor, szeretlek – csókolta homlokon.

És ekkor már Dorián biztos volt benne, hogy lesz itt valami a jóindulat mögött. Ennek ellenére a tenyerébe vette Ervin arcát, és lehúzta magához a fejét, hogy finom csókokat válthassanak.

Az igazság az volt, hogy szerette volna szeretni Ervint. Úgy, mint a mesékben. Úgy, mint régen, amikor még nem villant ki Ervin foga fehérje, amikor még nem volt egyértelmű, hogy ők ketten nem tudnak együtt létezni.

Dorián szerette, ha a párjáról gondoskodhat, ha a párja gondoskodik róla, ha puha, meleg, bújós öleléseken osztozhatnak reggel, délben és este.

Na mármost, Ervinnel az elmúlt évek során soha nem volt ilyen a kapcsolatuk. Leszámítva az elmúlt pár napot.

– Hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek – mormolta Ervin a szavakat Dorián szájára. – De ne gondolkodj most, Dorián! Engedd el magad. Engedj ki, oldódj fel... add oda magad nekem.

– Ez túl romantikus tőled – mondta Dorián maszatos hangon. Ervin felnevetett, és úgy csókolta Doriánt, hogy nem tudott arra gondolni, Ervin jó-e vagy rossz, hazudik-e vagy sem, milyen volt régen és vajon milyen lesz; egyedül magára Ervinre tudott koncentrálni, arra, hogy itt van, arra, hogy öleli, arra, hogy betakarja a hűvös teste, arra, hogy ajka követelőzésének bármit megadna.

Nem volt ez szerelem, de valami nagyon erős, nagyon heves érzés, ami rengeteg fájdalmat okozhatott Doriánnak.

Egész nap ezen kattogott. Meg azon, hogy Ervin mennyire meggyőzően adta elő, hogy tényleg szeretne tőle valami komolyat. Olyan meggyőzően, hogy Dorián kezdett kételkedni a kételkedésben.

Olyannyira belegabalyodott a kételkedés kételkedésébe, hogy muszáj volt elgondolkodnia azon, vajon nem éppen ő-e a „rossz fél", azáltal, hogy elhallgat valami fontosat.

Mondjuk azt, hogy nem csak pár napjuk van szeretni egymást, hanem legalább egy évük.

Nos, legyen, határozta el magát Dorián. este elmondja neki.

Csak előbb beszerez a boltból mindent, amit Jászon kért tőle. Úgy látszik, ő lett a család postása.

Szándékosan távol maradt az otthonától, nem mert úgy odamenni a lakásába, hogy a szülei kettesben vannak ott. Így inkább csak lófrált a városban, majd amikor kihúzta a bevásárlólista utolsó elemét is, bevitte a holmikat a kórházba, és ott beszélgetett Jászonnal meg Ernával, akik bár hihetetlenül fáradtnak és kimerültnek tűntek, valami újféle szeretet fénylett a mosolyukban, ahogy egymásra néztek.

– Ha Ernát hazaengedik, fontos bejelenti valónk lesz – árulta el Jászon, és mosolyogva megfogta a nő kezét. Dorián érdeklődve figyelte őket.

– Már várom – mondta a legőszintébb szeretettel, bár volt egy sejtése, mire jutott a pár.

Mivel Dorián tudta, hogy hamarosan Dániel is bejön hozzájuk látogatóba, innen is hamar lelépett. Eltelt pár óra, amit úgy élt meg, mintha egy könyvbeli vándor lenne. Csak kószált a városban, amerre a lába vitte, várta a naplementét, amikor Ervin az a herceg lehet, akinek képzelni szeretné.

A végére olyan hülyének érezte magát, amennyire csak lehet, és inkább a naplementét meg se várva visszament Ervin lakásához. Az órájára nézve látta, hogy Dávidék lassan hazaérnek... úgy volt, hogy ő megy el érte, de Dániel ragaszkodott a fuvarhoz. Doriánnak meg nem volt kedve vele vitatkozni, így hát most ott állt azon a folyosón, amit pár órája hagyott csak el.

Ervinnel megbeszélték, hogy megint elmennek vacsorázni, és az étteremnél találkoznak, de Dorián már nem bírt tovább várni.

Muszáj volt elmondania, amit magába fojtott.

/*/

Otthon lezuhanyoztam és ágyba bújtam, csak bámultam a plafont és próbáltam aludni és nem gondolkodni.

Elég nehéz dolgom volt, de szerencsére az univerzum megsegített.

Sofia kiabált be hozzám.

– Hé, cukorkám! A kis barátod időutazott, és az idősebb énje jött el hozzánk. Ha esetleg nem igényled, én szívesen megismerkednék vele.

– Mi? – Megcsíptem a karom, mert nem tudtam eldönteni, álmodom-e. Sofia nem válaszolt, de hallottam, hogy csevegni kezd az „időutazó barátommal", így felkaptam egy köntöst és kivonultam a szobámból. Láttam, hogy a folyosóra néző ajtóban egy ismerős srác áll, s egy pillantás alatt felmértem, hogy szegény teljesen össze van törve.

– Dorián! – döbbentem meg. Falfehér volt, leszámítva két kis alkoholrózsát az orcáján, a szeme körül pedig pirosan feldagadt a bőr, mintha sírt volna. A haja kócosan tapadt az arcára, az inge gyűrött volt.

Dorián tökéletesen szét volt csúszva.

– Gyere be, mire vársz? – léptem oda hozzá, és rájöttem, hogy erre várt: hogy valakire támaszkodni tudjon, valaki elkapja őt.

– Mi történt? – rémültem meg. – Dorián, mondj valamit! Jól vagy?

Sofia aggodalmasan húzta össze a szemöldökét, és bezárta az ajtót.

– Igazad volt – hörögte Dorián, miután lerogyott a kanapéra. – Ervin... ez az egész...

– Mi az, Dorián? – Letérdeltem elé, és próbáltam rávenni, hogy nézzen rám. Elöntött a rettegés, és arra gondoltam, Ervin mit csinálhatott már megint?

Ugye nem halt meg?

– Lelép, itthagy, hazudott! Vagyis nem, sose mondta, hogy... én csak azt hittem, hogy... ez az én hibám is, de... és itt van még apa is... ó, Amadé, kérlek, engedd meg, hogy itt maradjak!

Elhűlve pislogtam rá.

– Persze, maradj csak. Mindjárt hozok neked váltásruhát. A fürdőt arra találod, talán jó lenne, ha...

De Dorián már nem figyelt rám, elnyúlt a kanapén, aztán kis gombócnyira húzta össze magát, és nem válaszolt többet.

Sofiával összenéztünk, és egyetértettünk abban, hogy akit ilyenfajta Ervin-sokk ért, azt nem lehet egykönnyen kimozdítani a helyzetből. Szóval takarított terítettem Doriánra, majd visszamentem a szobámba aludni, mert egyszerűen nem maradt energiám már semmire, Sofia pedig nekilátott megágyazni magának a kanapé melletti puha szőnyegen.

Délután még azt hittem, ennél bizarrabb már nem lehet a nyári szünetem... hát, tévedtem.

/*/

Az aszfaltot bámulta maga előtt, egy kis, betonba olvadt fehér rágófoltot, mert ha arra koncentrált, kevésbé forgott vele a világ.

Dorián nem szerette csatakrészegre inni magát, mert mindig ez történt: forgott vele ez a nyavalyás világ.

Behunyta a szemét, de így meg emlékek jutottak eszébe az estéről.

Ervinről.

Amikor benyitott a lakásába, ruhákat látott szétdobálva, mintha Ervin épp szortírozta volna a ruhatárát.

– Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte Dorián. Megcsodálta Ervin meztelen felsőtestét, a fiú épp egy ezüstös ingbe bújt bele.

– Előbb te. Te mit csinálsz? – kérdezett vissza Ervin. A pillantása szürkén csillant.

– Én... – Dorián vett egy nagy levegőt. Nem akart visszakozni. – El akartam mondani valamit.

– Hallgatlak.

És akkor kimondta. Hogy nem megy el. Ervin arca felderült, bár nem tűnt annyira meglepettnek, mint Dorián gondolta volna.

– Ez remek! Jó ideje a legremekebb dolog, amit hallottam. – Ervin odalépett hozzá, és puhán szájon csókolta. Dorián elmosolyodott, és viszonozta a csókot.

– Most te jössz. Te mit csinálsz?

– Ó! Csak válogatom, hogy mit kell majd vinnem.

– Vinned? Hova?

Dorián belátta, hogy túl romantikus alkat. Hallani akart valamit: hogy Ervin úgy tervezte, elutazik vele Londonba, mert a baleset után egészen megijedt attól, hogy elveszítheti őt.

Ehelyett...

– Olaszországba megyek.

Ez volt az a pont, ahol Dorián világa kizökkent a megszokott járásból. Járásból? A világ szokott járni? Megszokottan?

A padkán ülve Dorián felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát.

– Ugye nem fogsz idehányni? – Egy ismeretlen lány hangját hallotta, de még mindig forgott vele minden, így nem mert felnézni.

– Nem terveztem – dünnyögte.

– Fenomenális. És ugye elájulni sem fogsz?

Ingerültség suhant végig Doriánon.

– Mit izgat az téged? Azt se tudom, ki a fene vagy!

– Hát ezt kikérem magamnak – szipogott a lány. Dorián óvatosan felemelte a fejét. Biztos volt benne, hogy nem látta még sehol a hölgyet: seszínű haja a válláig ért, és még az éjszaka sötétjében is fekete napszemüveget viselt, a fölött lesett ki borostyánszínű szemeivel. Egy vérvörös italt iszogatott szívószállal, ajkán sötét rúzs elmosódott nyomai látszottak.

Hasonlóan szétesettnek tűnt, valamiért mégis beszélt. Ez idegesítette Doriánt. Ha valaki rosszul van, mi az istenért zaklat valaki mást, aki láthatóan szintén rosszul van?

– Tényleg nem tudod, ki vagyok? – kérdezte a lány sértődött hangon.

– Nem, és nem is érdekel! – vágta rá Dorián.

– Hát, ez durva – jegyezte meg a lány, és Dorián már azt hitte, végre feláll és ott hagyja, de nem, csak idegesítően szürcsölni kezdte az italát. Aztán abbahagyta, és feltolta a hajára a napszemüveget. – Így elég érdekes lesz együtt dolgozni. Úgy értem úgy, ha ilyen undok vagy.

– Nem akarok lefeküdni veled – tájékoztatta Dorián, mert rájött, mit akarhat tőle a lány. Nyilván egy éjszakai pillangó, aki így próbál kuncsaftot keresni. Mondjuk ahhoz túl szépnek tűnt, hogy a legrészegebb embert akarja elcsábítani...

Mint kiderült, tévedett: a lány megrökönyedve bámult rá.

– Hát én se akarok veled, köszi szépen. Tori vagyok.

– Tori? – A név ismerősen csengett, de Dorián annál többre nem tudott visszaemlékezni, minthogy Ervinhez kapcsolódik. Bár most minden gondolata Ervinhez vezette vissza, szóval...

– Aha. És együtt fogjuk vezetni az Alvilági Lapot, szóval nem ártana kicsit összecsiszolódnunk.

Ervin nem tudta már többet betölteni az Alvilági Lap egyik főszerkesztői posztját, mivel olaszországi körtúrára indult Áronnal, az újság másik főszerkesztőjével. Doriánnak fogalma sem volt arról, ki lehet Áron, de még így is tudta, hogy nem kedveli.

– Tudod, ilyen Utas és holdvilág-körtúra. Szellemi utazás – magyarázta Ervin, abban a hülye, kigombolt ezüstös ingben pózolva.

– Egy fiúval.

– Hát, igen. De Áron csak a barátom.

– Nyilván, ahogy én is, meg Amadé is. – Dorián ott állt Ervin lakásában, és egyhelyben toporogva is érezte, hogy egy vihar tombol körülötte. Benne is tombolt ez a vihar, nem tudta eldönteni, ez most tényleg megtörténik-e, vagy csak képzelődik.

– Ervin nagyon bízik benned – hallotta Tori megjegyzését.

– Ervin nagyon elszámolta magát – hörögte Dorián. Köhögött kicsit, az alkohol égette a torkát.

– Azt mondta, elképesztő tehetség vagy. Nagyszerű író. És még nagyszerűbb költő.

Ez fájt. Nagyon fájt.

– Én azt mondtam, ezt nem hiszem. Mert mégis, ki az istent hívnak Doriánnak? De Ervin meg csak nézett, hogy „na, nekem ne fintorogjon egy névre valaki, akit Torinak hívnak". Pedig szerintem a Tori tök jó név. A Viktória... túl hosszú, túl nemes, túl fellengzős. A Tori viszont vad, sötét... mint én.

– Ezzel be szoktál vágódni embereknél? – nézett rá Dorián unottan. Tori sértetten csettintett a nyelvével. Be kellett ismerni, szép szája volt, de ez most a legkevésbé sem hozta izgalomba Doriánt.

– Sose akarok bevágódni embereknél. Vagy kedvelnek, vagy nem. Nálad például a legkevésbé sem akarok bevágódni. Nagyon nem tetszel.

Dorián horkantott.

– Nem kértem, hogy gyere ide és zaklass!

– De te leszel a főszerkesztőtársam, és nem akarom, hogy egy erre jövő kocsi elé vesd magad.

– Nem is járnak erre kocsik – emlékeztette Dorián. Az ujjai nedvesek és ragacsosak voltak, mintha korábban valami alkoholban tapicskolt volna. Ennek ellenére a hajába túrt, megmarkolta a tincseit, annyira, hogy fájjon és egy kicsit ne gondoljon Ervin illékony pillantására.

– Oké, hát, na – magyarázkodott Tori, és megigazította a napszemüvegét a hajában. – Nemcsak a te párod lép le most figyelmeztetés nélkül.

– Hm? – Doriánt meglepte a mély fájdalom, ami Tori hangjából áradt.

– Nagyjából két órája mondta el, hogy Angliába utazik továbbtanulni. És nem értem, miért csak most. Évek óta párkapcsolatban élünk. Évek óta mindennél jobban szeretjük egymást. Erre még azzal sem tisztel meg, hogy időben elmondja. Nem akarom, hogy elmenjen. Ki kéne használni a maradék időt, amit vele tölthetek. De most még a nevét sem akarom a számra venni... Gondolni sem bírok rá.

Dorián rövid gondolkodás után megfogta a kezét. Szenvedni csak jobb együtt, mint egyedül, nem? A lány történetét hallva kicsit „jobban" érezte magát: Ervin legalább nem évekig tartó kapcsolatnak vetett így véget.

– Nem akarom, hogy elmenjen – szipogott Tori.

– Én sem akarom, hogy elmenjen – értett egyet Dorián.

Bár eddig nem volt túl neki szimpatikus a lány, most mintha egy kimondatlan szövetség képződött volna közöttük: hátrahagyott, összetört szívű emberek, részegen, szétcsúszva ülnek az éjszakában...

Csodás egy szövetség.

/*/

Másnap arra keltem, hogy Dávid megállás nélkül csörget telefonon.

– Mi van? – motyogtam, amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy fogadjam a hívását.

– El kéne menned kravmagázni!

Nagyot nyögtem. Nem tudtam értelmezni a szót, és azt se, hogy miért kell ezzel hajnalok hajnalán (jó, reggel tízkor) zavarni.

– Dávidom, egyetlenem, iszok egy kávét. Utána visszahívlak, oké?

Dávid csalódottan motyogott egy okét, amiért cserébe küldtem neki üzenetben egy halom szívecskét meg cuki, szeretlek-cicás gif-et.

Amint kinyitottam az ajtót, döbbentemben leesett az állam. A kanapén Dorián szuszogott, előtte a földön pedig Ervin ült, a térdére támasztotta az állát, és nagy szemekkel pislogott a másik fiúra. Így sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál, ami zavarba ejtett.

– Bocsi, de én már nem tudom követni, mi történik – panaszolta Sofia, aki úgy tűnt, épp kávét készít.

– Én se. És azt hiszem, egyelőre nem is akarom tudni – mondtam, és elvettem tőle egy bögrét. Ervin nem nézett rám, és én is úgy tettem, mintha nem venném észre.

– Most hova mész? – riadt meg Sof.

– Itt hagylak két csodás férfival egy szobában. Én meg visszavonulok a szobámba, és megtudom, miért zaklat Dávid hajnalok hajnalán.

– Reggel tíz van – emlékeztett Sofia.

Integettem neki, és magamra zártam az ajtót. Nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy itt van Ervin. Álmos voltam, és hallgatni akartam Dávidot, miközben kávét iszogatok. Ennél többre nem vágytam ezen a reggelen.

Arra mondjuk egyáltalán nem vágytam, amit végül Dávid mondott nekem.

– Az önvédelem nagyon fontos, egyetlenem – okoskodott Dávid. – Főleg, miután a nővéredet megtámadták...

Legnagyobb szerencsémre Dali mesélt neki erről az edzésről, ahova Petra jár.

– Kérlek-kérlek, ígérd meg, hogy elmész és megnézed!

– Nem jössz velem? – kérdeztem panaszosan. Őszintén szólva kirázott a hideg ettől a sporttól.

– Fociedzésem lesz abban az időpontban – húzta el a száját Dávid. – Pedig hidd el, mennék! Viszont...

– Tudom, tudom, a foci szent és sérthetetlen – legyintettem. Dávid megbántva pislogott a telefonjába. – Nem úgy értettem, bocsi.

– Ez nem csak a fociról szól – védekezett. Biztosítani akartam afelől, hogy egyáltalán nem akartam szapulni őt meg a választott sportját, de kopogtak az ajtómon. Mivel sejtettem, hogy Dorián nem értékelné, ha megtudná az öccse, mi minden történik vele meg Ervinnel, kénytelen voltam elbúcsúzni.

– Majd még beszéljünk a holnapról, hogy mi legyen – kérte Dávid, én pedig mosolyogva beleegyeztem.

Amint letettem a telefont, Sofia nyitott be hozzám.

– Hadd maradjak itt! Rémesen fölöslegesnek érzem magam odakint.

– Mit csinálnak? – vontam fel a szemöldököm. Belehörpintettem a kávémba, nem sok kedvem volt elképzelni, Ervin miként próbálja kiengesztelni Doriánt.

Sofia sötéten nézett rám.

– Ne akard tudni!

/*/

Dorián bárhol szívesebben lett volna, mint Amadé konyhájában, a háta mögött Ervinnel.

– Nincs jogod ennyire mérgesnek lenni – közölte Ervin végtelenül higgadtan. – Elvégre sokáig úgy tudtam, te is elutazol ősszel.

Erre sehogy se lehetett frappánsan visszavágni, így Dorián nem volt hajlandó megfordulni, és olyan precíz aprólékossággal főzte le a kávéját, mintha fontos tudományos felfedezést hajtana végre.

– Se megharagudni nincs jogod, se elutasítani a főszerkesztői posztot.

Bár a régi kávéfőző kotyogása elnyomta Dorián horkantását, azért nyilván érzékelhető volt a felháborodása, mert hallotta, amint Ervin közelebb lép.

– Hozzám ne nyúlj! – szólt rá Dorián. – Sőt, menj el! Látni sem akarlak.

– Oké, én ezt értem – mondta Ervin. – De az újság...

– Nem érdekel az a nyomorult újság!

– Pedig már majdnem egy éve publikálsz benne. Annyit foglalkoztál vele, mint író, igazán megérdemelné a lap, hogy szerkesztőként folytasd a pályafutásod...

A kávé lefőtt, és hűvös csönd állt be közéjük. Dorián lassan megfordult, hogy Ervin sápadt arcát fürkészte.

– Erről szólt az egész, ugye? Az elmúlt időszak... minden azért történt csak, hogy elvállaljam ezt a feladatot?

Eltelt egy szívdobbanásnyi idő.

Ervin csak a rövid, súlyos szünet után szólalt meg.

– Nem. Az elmúlt időszak csak megtörtént. A véletlen műve volt.

– Veled sose történnek véletlenek – ellenkezett Dorián. Ervin a szemét forgatta.

– Nem vagyok olyan misztikus, mint gondolod! Egyáltalán nem volt tervben, hogy a kis Amadé a te öcsédet kezdje el fűzni. És az se volt tervben, hogy az öcsikéd felhívjon a lakásotokra.

Dorián keze rászorult a forró bögrére, de nem szisszent fel.

– Nézd, nem miattam kell elfogadnod vagy elutasítanod az állást. Hanem az olyanokért, mint te. Mint Amadé. Azoknak szerkesztenél, akiknek írtál. A kitaszítottaknak, akik ennek az országnak az áldozatai. – Ervin odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. Ezüst tekintete most kivételesen őszintén fénylett. – Megsértődhetsz és elfordulhatsz az emberektől, de maradhatsz és segíthetsz is. A te döntésed.

A te döntésed. Dorián tudta, érezte, mit kellene felelnie, miként kellene döntenie, mégsem volt hajlandó Ervin szemébe nézve „megadni magát".

– Még gondolkozom – mondta végül, és elfordult.

Nem bírta állni Ervin tekintetét.