41. fejezet

Semmi sem biztos

A második nap délelőttjén sportjátékok voltak, utáltam az egészet. Láttam, hogy Dávid mennyire velem ellentétben élvezi: vadul ujjongott minden egyes kosárnál, bátran pancsolt, ha vizes feladat volt, és agyon ölelgette a csapattársait, ha pontot szereztek.

Ebédnél egy asztalnál ettünk, ahol megbizonyosodhattunk afelől, hogy jól van a másik. Így átmenetileg meg is nyugodtam, de csak utána jött a feketeleves.

Rövid csendespihenő után ugyanis levonultunk a strandra.

– Én be nem megyek a vízbe – szögeztem le.

– Nem baj, a játékok egy része szárazföldi lesz – legyintett Reiko.

– De jó – motyogtam, mire csúnyán nézett rám. Őszintén sajnáltam, amiért nem tudtam úgy élvezni a programokat, mint mindenki más, de nem tehettem róla: egyszerűen nem az én világom volt.

Néhány pontot érő csapatjáték után szabadfoglalkozás következett, a diákok nagyrésze rohant fürdeni a Balatonba. Mivel eszem ágában sem volt nekiállni fürdőzni, letelepedtem egy fa árnyékába, remélve, hogy végre lesz egy kis nyugtom, és olvashatok pár fejezetet.

Hamarosan Gina telepedett le mellém, piros arccal kérdezte meg, zavar-e.

– Dehogy – mondtam, és felcsillant a szemem, amikor ő is előhúzott egy könyvet. – Mit olvasol? – kíváncsiskodtam.

– A Kegyetlen herceget. Annyira jó! – Gina fellelkesült attól, hogy végre én is lelkesedtem valamiért. – És te?

– A fekete macskát, kis novelláskötet. Gondoltam, mi más tudna feldobni, mint Poe rémtörténetei?

Kicseréltük a könyveket, hogy megnézzük, mit olvas a másik. Még sose hallottam erről a könyvről, de tetszett a borítója.

– Ki az a Cardan? – kérdeztem. Nem olyan könyvnek tűnt, amit én szoktam olvasni, fantasy volt, ifjúsági, biztos rengeteg nyálas romantikával.

– Egy tündér. Egy nagyon jó tündér – árulta el rajongó arccal Gina.

– De hát a fülszöveg azt írja, hogy a főhős utálja!

Gina fülig pirosodott, úgy vigyorgott.

– Igen! De még hogy utálja! Ettől olyan jó. Cardan és Jude... a legcsodálatosabb páros!

– Utálják egymást, hm – dünnyögtem. Ilyen történetet még csak a Büszkeség és balítéletben olvastam. Meg az Üvöltő szelekben, de ott Heathcliff és Cathy viszonya az egyszerű utálatnál jóval bonyolultabb.

– Szerintem olvass bele, Amadé – mosolygott Gina. – Hátha tetszeni fog!

– De nem izgulsz a vége miatt? – kérdeztem felé nyújtva a kötetet. Gina elnevette magát, fonott copfjai a háta mögé hullottak.

– Á, már háromszor olvastam!

– Ennyire jó? – forgattam a kezemben, mintha valami csoda lenne.

– Nagyon!

Erre már én is elmosolyodtam.

– Rendben. Te is nézz bele valamelyik novellába! Poe egy zseni. A legtöbb történetét én is többször olvastam már.

Így hát könyvet cseréltünk és olvastunk. Ez végtelenül feldobott: találtam egy könyvmoly barátot! Egy olyasfajta könyvmolyt, aki a pancsolás helyett inkább leül az árnyékba olvasni.

Meg kell mondjam, ez a tündéres világ teljesen magával ragadott. Meg hát... Cardan. Ő is elég hamar elcsavarta a fejem, lényegében annyival, hogy megjelent. Jude akaratos stílusával még barátkoztam, de tetszett benne, hogy vannak céljai, és nem olyan tipikus ifjúsági történet főhősnő, aki folyton sír és nem tesz semmit azért, hogy jó legyen neki.

– Baabácska! – Dávid hangja szakított ki Elfhon világából.

– Ááá – jajdultam fel, amikor két iszapos tenyér csattant a mellkasomon. Rémülten ellenőriztem, hogy a szétnyitott ingemben nem esett-e kár, és amikor megnyugodtam, csak akkor álltam neki leszidni Dávidot.

– Mit művelsz, te! – háborogtam. – Az ingem!

– Nem lett olyan, te! – nevetett ki Dávid. Feltérdeltem, hogy a szemébe nézzek, és el is ámultam vizes felsőteste látványától. Visszazöttenytem a földre és próbáltam nem bámulni rá. Inkább gyorsan kibújtam az ingemből, hogy véletlenül se legyen iszapos. Kerestem egy zsepit, amivel letörölgethetem a koszt.

– Most mérges vagyok rád – tájékoztattam Dávidot.

– Bocsika – vigyorgott tovább. – Pedig szívesen adnék neked iszapmasszázst. Nem szeretnél egyet?

Mogorva pillantást vetettem rá, amitől Dávid felnevetett. Bár határozottan nem ez volt célom, megenyhültem tőle, imádtam nézni boldog-Dávidot.

Gina fel-fellesegetett a könyvéből, és az ajkát harapta: látszott, hogy próbálja visszafojtani a vigyorát. Dávid felé fordult.

– Na, mi az, Ginus? Te kérsz iszappakolást?

A lány arca érett paradicsom színét vette föl, és zavartan rázta a fejét. El tudtam képzelni, miért érzi ilyen furcsán magát: a máris népszerűnek és vagánynak számító Dávid ilyen egyszerűen szólt hozzá, nem úgy, mint mondjuk Ádám szokott. Ádám a legtöbb embert lenézte maga körül, Dávid viszont kis mosolygós napocskaként mindenkire nevetett.

Eltelt a szívem szeretettel, ahogy az önfeledten kacagó Dávidot figyeltem.

– Megmosom a kezem, aztán a segítséged kérném – pillantott le rám Dávid, és odament a zuhanyhoz, hogy megmosakodjon. Felkiáltott, amikor a hideg víz a keze helyett a fejére loccsant.

– Rendes srác ez a Dávid, mi? – kérdeztem sóhajtva Ginát, miközben a zsebkendővel törölgettem magam. – Fúj – néztem le koszos kezeimre, majd vissza a vöröslő fejjel mosolygó Ginára. – Azt hiszem, én is megyek mosakodni – mondtam, majd otthagytam a lányt.

– Közös zuhi? – vigyorgott Dávid. – Magasabb szintre lép a kapcsolatunk, úgy látom.

Próbáltam nem eltátani a számat ettől a szemtelen flörtöléstől.

– Mitől vagy ilyen jókedvű, hm? – kérdeztem, miközben bevizeztem a zsebkendőmet. Elég bonyolultnak tűnt úgy megtörölni a mellkasomat, hogy a nadrágom ne legyen vizes.

– Nem lehetek csak úgy jókedvű?

– Találkoztál egy lánnyal? – tettem fel a kérdést, csak úgy, mellékesen. Dávid kuncogott.

– Nem. Nem kell féltékenykedned, ne aggódj.

– Hm. – Mi az isten történik?!

– Hadd segítsek! – Dávid felkapott egy törülközőt, bevizezte, és anélkül letörölte rólam az iszapot, hogy egy csepp kosz vagy víz is esett volna a nadrágomra.

– Nahát, de gyakorlott valaki! – jegyeztem meg csöppet gunyorosan. Mintha pír suhant volna át Dávid arcán... de aztán újra magabiztosan vigyorgott. Egyszerűen nem értettem őt.

– Azt mondtad, kézmosás után a segítségemet szeretnéd kérni – juttattam az eszébe. Nem tudtam eldönteni, hogy nézte-e, vagy csak látta meztelen felsőtestem.

– Ó, igen. Szeretném, ha a fogasom lennél, babácska – mondta Dávid, és elmutatott egy betonhenger irányába.

– He? – értetlenkedtem.

– Át akarok öltözni, de nem vagyok hajlandó lerakni a tiszta ruháimat a koszos földre – magyarázta Dávid. – Szóval tök jó lenne, ha adogatnád nekem a cuccokat. Már, ha nem nagy fáradtság...

– Nem, dehogy! – ráztam a fejem. – Még sose voltam fogas, de mindig ki akartam próbálni – tettem hozzá. Dávid nevetett, és vizes puszit nyomott a homlokomra. Rémülten elhátráltam, és ösztönösen körbetekintettem a strandon, látta-e valaki.

– Vizes lesz a nadrágom! – morogtam, hogy Dávid ne sejtse meg, mitől ijedtem meg annyira. Akkor többet nem adna puszit, és az végzetes lenne...

– Mindjárt jövünk – mondtam Ginának, aki vidáman bólintott. Biztos tetszett neki a novelláskötetem.

Dávid előásta nejlonzacskóba csomagolt ruháit, elővett egy másik törölközőt, és húzni kezdett a betonhenger felé.

Csavaros volt a belseje, Dávid bevonult egészen a legbelső részig, én viszont megálltam ott, ahol már nem láttam be. Biztosan nem bírtam volna elviselni a meztelen Dávid látványát – aki ráadásul tegnap este olyan édesen zavarba jött tőlem!

Sorban adogattam be neki a ruhadarabjait, vettem el tőle a vizes nadrágját és hallgattam a folyamatos a locsogását. Hallottam a hangján, hogy furán érzi magát. Hát én is furán éreztem magam. Egy ötcentis fal választott el az éppen öltöző Dávidtól – végtelen önuralomról tettem tanúbizonyságot, hiszen egyszer sem időztem el túl sokáig az ujjai érintésével, és nem is képzeltem el őt túlságosan tisztán magam előtt. Nem túlságosan, csak egy icipicit.

– Köszi, babácska – mondta halkan Dávid, amikor kilépett a takarásból.

– Nincs mit – feleltem, és kerültem a pillantását. Közelebb lépett hozzám.

– Amadé... minden rendben? – kérdezte, a leheletét éreztem az arcomon.

– Persze – suttogtam. Felnéztem rá, Dávid elmosolyodott, majd hálás puszit nyomott az orcámra. Megőrjített a tudat, hogy még mindig a henger olyan részén állunk, ahol nem lát minket senki. Ezen kattogott az agyam, amikor minden előrejelzés nélkül lefagyott: Dávid az arcomhoz nyomta a száját, újra meg újra.

– Dávid! – sóhajtottam. Elhúzódott tőlem, és sötéten homályos tekintettel nézett rám. Mi az istent művel?!

– Bo-bocsánat – dadogta. – Én csak... tegnap este ígértem... puszikat. Bocsánat. Vagy nem tudom, bocsánatot kell-e kérni, én...

– Nem... nem kell bocsánatot kérni – feleltem, hasonlóan zavarban éreztem magam. Bizonytalanul elmosolyodtam. – Folytasd nyugodtan! Úgy értem... kérlek.

Dávid élesen szívta be a levegőt, izgatottság pezsdítette fel a vérem, ahogy telt ajkát figyeltem, amint közelít az arcom felé. Puszik voltak, de talán kicsit többek, mint egyszerű, ártatlan puszik – csókok voltak, bűnösek, veszélyesek, égetett a nyomuk, mintha az arcomon piros foltok maradnának utána.

Nem bírtam magammal, megragadtam Dávid oldalát. Gyűlöltem, hogy felvette a pólóját, érezni akartam a bőrét, biztos forró – olyan forró, mint a szája... El akartam fordítani a fejem, csak egy kicsit, hogy Dávid ajkai az arcom helyett a számra simuljanak... talán még sose vágytam ennyire a csókjára.

Mielőtt ezt megtehettem volna, muszáj volt megelőző lépést tennem:

– Menjünk vissza – suttogtam. Dávid még egy puszit nyomott a homlokomra, és rám mosolygott. Az arca kicsit kipirosodott, de ezen kívül nem tűnt úgy, mintha különösebb hatást gyakoroltam volna rá. Ettől hűvös csalódottság öntött el, alig bírtam Dávidra nézni.

Átkarolta a vállam, az oldalához húzott.

– Remélem, most már nem bánod azt az éjféli jógát.

– Viccelsz? Remek volt nézni, ahogy próbálod utánozni Dali jógamozdulatait – mondtam könnyednek szánt hangon.

– De azért ez se volt rossz, mi? Olyan puha arcod van. Szeretem az arcod.

Nem mertem ránézni, és megszólalni se. Fogalmam sem volt, mire gondolhat Dávid, és ez mélységesen felzaklatott.

– Nézd már! Vil csokit eszik! – És rohanni kezdett a pokrócok felé, ahol Gina még mindig az én könyvemet olvasta.

– Ez a legjobb könyv, Úristen! – harsogta Vil, és felénk mutatta A kegyetlen herceget. – Ő a szerelmem, fiúk. Jude Duarte a legcsodálatosabb nő, akit valaha ismertem.

– Jude? – vonta fel a szemöldökét Gina. – Azt hallottam, sokan nem szeretik.

– Hát, én szerelmes vagyok belé – mondta Vil, és mélyeket sóhajtott. Gina szeme úgy szikrázott, mintha Vil egy aranyból készült szobor lenne. Úgy nézett rá, mint ahogy valószínűleg én szoktam Dávidra.

– Kérek én is csokit – kérte Dávid, és a száját tátotta. Vil megetette, ennek láttán pedig megvilágosodtam, miért is szokott Dávid féltékeny lenni Vilre.

Vettem egy mélylevegőt, és lehuppantam melléjük. A Balatont néztem, próbáltam megnyugodni a szépségétől és a természet békességétől. Ez csak akkor sikerült teljesen, amikor Dávid elnyúlt a takarón, és a fejét a combomnak támasztotta.

Miközben Dávid selymes fürtjeit simogattam, és elmerültem arca békés mosolyának látványában, úgy éreztem, talán ennek a tábornak mégis lehet jó vége.

/*/

Ervint mintha kicserélték volna. Dorián gyanakodva figyelte minden megmozdulását, és csak rövid időkre engedte el a gyanúit, például amikor Ervin úgy csókolta, hogy másra nem lehetett gondolni, vagy amikor Ervin megkérte, hogy énekeljen és gitározzon neki.

Zuhanyzás után Dorián egy alsónadrágban válogatta az ingeit és nyakkendőit. Ervin ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek egy étterembe, és Dorián szeretett volna jól kinézni, ha már eltölthet egy estét ezzel a furcsa, de édes kedves-Ervinnel.

Amikor kopogtak az ajtón, Dorián fújtatott. Mariann ma már hatodjára zavarta meg őket, mintha kamaszok lennének, akiket még túl fiatalnak talál ahhoz, hogy kettesben töltsenek el órákat egy hálószobában.

– Kinyitod, szívem? – kiáltott Ervinnek, aki a könyvespolcát tanulmányozta. A „szívem" teljesen véletlenül csúszott ki a száján. Ervin nem szerette, ha becézik.

Most azonban egy szót se szólt a becenév miatt.

A fiú az ajtóhoz lépett, de mielőtt kinyitotta volna, gúnyos mosolyt villantott Doriánra.

– Nem kéne valami kompromittáló pózt felvennünk, hátha többet nem akar zavarni?

– Ha-ha. Mondd meg, hogy tíz perc és már itt se vagyunk!

Nyílt az ajtó, és mintha megfagyott volna a levegő.

– Ó. Szép estét, miben segíthetek? – érdeklődött Ervin hűvös hangon. Dorián fújtatva lépett el a szekrényétől, egy fehér selyeminget terített a hátára.

– Elég annyi, hogy tíz perc múlva már itt sem vagyunk. Csörgess, ha van valami... – Elhallgatott, amikor meglátta, ki áll az ajtóban.

Nem lehet igaz. Nem lehet igaz. Nem lehet igaz.

A küszöbön álló férfi döbbenten pislogott, aztán megköszörülte a torkát és megdörzsölte borostás állát.

– Ó, tudom, kicsoda maga! – nevette el magát Ervin. – Maga dr. Pataky Dániel.

– És te...? – Dorián apja az ajtófélfának támaszkodott, és felvont szemöldökkel nézte az ismeretlen fiút. Aztán végigmérte a fiát is, akin mindössze egy fekete alsónadrág és az a szép fehér selyeming volt.

– Á, engem Ervinnek hívnak – mutatkozott be mosolyogva Ervin. – Dor barátja vagyok.

– Dor, mi? – morogta Dániel. – Dor barátja.

– Apa! – talált nagy nehezen a hangjára Dorián. – Mi az ördögöt keresel te itt?!

– A fiaimat – mondta higgadtan Dániel. – És nem a barátjaikat. Öt perc múlva találkozunk a nappaliban?

Nemet akart mondani, de tudta, hogy nem teheti meg. Biccentett, és amint bezárult az apja mögött az ajtó, leroskadt az ágyára. Ervin odalépett hozzá, beletúrt Dorián hajába.

– Nem tudtad, hogy jön, igaz? – kérdezte gyengéden.

– Nem, ez... nem is tudom, honnan jött – motyogta Dorián, teljesen elveszve. Ervin letérdelt elé. Mikor lett ez a srác ennyire romantikus?

– Dor, menj, öltözz fel, gyorsan válts vele pár szót, tisztázd, hogy csak barátok vagyunk, aztán menjünk vacsorázni!

– Csak barátok – dünnyögte Dorián, és a térdére könyökölt. Ervin ezüstmosollyal válaszolt, majd szájon puszilta.

– Csak barátok.

Dániel nem ült le a kanapéra, nézelődött a lakásban, ami annyira megváltozott azóta, hogy ő elköltözött. Természetesen még most is öltönyben feszített, ami bosszantotta Doriánt.

– Rendes srácnak tűnik – szólalt meg Dániel, aminek hallatán leesett Dorián álla. Az apja megfordult, és bizonytalan (ő – bizonytalan?) mosollyal nézett rá. – Nem kellett volna annyit hazudnod a lányokról. Szeretném, ha tudnád, semmi bajom ezzel.

– Ervin nem... – Dorián megköszörülte a torkát, vörös vészjelzés pulzált az agyában. – Én nem hazudtam... soha.

Az apja sóhajtott.

– Dorián, sajnálom, ha úgy érezted, nem mondhatod el nekem, hogy meleg vagy. – Közelebb akart jönni, de Dorián elhátrált. Égett az arca; nagyon nem erre a beszélgetésre készült.

– Nem vagyok meleg.

Dániel felvonta a szemöldökét.

– Nem kell...

– Biszexuális vagyok – mondta Dorián.

– Á! Nagyszerű. Az biztos izgalmas – bólintott Dániel. Dorián a karjába csípett. Nem, ez tényleg megtörténik, nem álmodik.

– Nagyon – mondta végül.

– Az elkövetkező napokat itt fogom tölteni – árulta el Dániel. Ez egyelőre nem zavarta annyira Doriánt, mint a tudat, hogy elmondta az apjának, amit évek óta titkolt előle.

– Téged nem zavar? Hogy más vagyok? – kérdezte ámulva.

– Persze, hogy nem – mondta összevont szemöldökkel Dániel. – Komolyan ezt hitted? Dorián, értelmes ember vagyok. Az egyetlen negatívum ebben az, hogy Magyarországon vagyunk. Bár ha ősszel visszamentek Londonba...

– Nem megyek. Halasztok egy évet – közölte vele Dorián.

– Nagyszerű! – ragyogott fel Dániel tekintete. Nagyon hasonlított Doriánra és Dávidra is, szörnyű volt ezt látni. – Akkor több időt tudunk eltölteni együtt!

– Mi? Nem – rázta a fejét Dorián. – Hiszen te visszamész...

– Eltöltök itt pár hetet. Emily egyáltalán nem bánja, és ha minden igaz, Mariann sem.

– De jó – morogta Dorián. Ránézett az órájára, és teátrálisan felsóhajtott. – Jaj, ne! Nekem viszont most mennem kell. Időpontunk van. Holnap találkozunk!

Biztos volt benne, hogy holnap nem fognak találkozni – nem tervezett hazajönni.

/*/

A második és egyben utolsó éjszakán a szobájukba zárkózott a szobát birtokló nyolc fiú, és remélték, hogy nem nyit be egy felsőbbéves vagy egy tanár: Ádám nyilván hozott magával sört. A dobozokat a körbe adogatták, miközben a megszokott fiús témákról beszéltek: például lányokról.

Bár nagyon különbözött a nyolc fiú személyiségileg, úgy tűnt, mindenki élvezi a másik nemről való társalgást. Leszámítva talán Amadét, aki inkább csak hallgatta a többieket. Vil dőlt az ölébe, a testük idegesítően feltűnően simult össze. Nem mintha Dávid féltékeny lett volna, de... azért egy kicsit igen. Elvégre délután Amadé még az ő haját simogatta, most meg Vil göndör tincseivel játszik.

Kiszakadt a gondolataiból, amikor Toró felajánlotta, hogy felelsz vagy merszezzenek.

– Talán elég lenne csak felelni – ajánlotta Dávid. – Elvégre aludnunk kellene...

Bár Ádám gúnyosan horkantott, a többiek azért egyetértettek vele.

– Most komolyan ilyet akarunk játszani? – sóhajtott Amadé. – Utoljára a tizenkét éves lány osztálytársaim játszottak ilyet.

– Ők tudták, mi a jó! – vigyorgott Vil. Amadé az oldalába bökött, mire elvékonyított hangon felvisított. Dávid a szemét forgatta. Már bánta, hogy ennyire messze keveredett Amadétól, hogy csak szemből nézhették egymást.

Már ha Amadé ránézett. A fiút ugyanis úgy tűnt, túlságosan lekötötte Vil.

Dávid összehúzott szemmel figyelte őket: Vil tovább fészkelődött Amadé karjai közt, aki magához húzta, és a vállán pihentette a fejét. Pont úgy ölelték egymást, mint... nos, mint egy pár. Csak éppen fiúk voltak. Dávid tudta, hogy Magyarországon nincs olyan pár, amiben mindkét fél fiú. Azok a férfiak, akiket érdekelnek a fiúk, a náluk jóval fiatalabbakra buktak. Legalábbis Dávid így tudta. Ezeknek a „pároknak" (nem igazi párok, mivel a fiatalabb fiúk természetesen egyáltalán nem érdeklődhetnek fiúk iránt) a látványa mindenkit undorral töltene el.

Talán csak a sör miatt, de Dávid úgy gondolta, hogyha Amadé és Vil valami bizarr módon egy párt alkotnának, nem is néznének ki olyan rosszul. Passzolnak a színeik.

Na persze ettől függetlenül Dávid utálná őket nézni, mert ha egy pár lennének, akkor az azt jelentené, hogy Dávidnak esélye sincs arra, hogy ugyanolyan maradjon a barátsága Amadéval, mint eddig. Nem ölelhetné meg többet. Nem puszilhatná meg. Nem flörtölhetne vele viccből.

Egyszóval katasztrófa lenne.

Nem tehetné meg mindazt, amit délután, abban a hengeres öltözőben. Átkarolni Amadét, és annyi puszit nyomni az arcára, amennyit összeszámolni se lehet. Visszagondolt a délutánra. Egyáltalán nem számított arra, hogy akkor és ott adja oda Amadénak a jógáért ígért puszikat, de ahogy lenézett a félmeztelen, piros arcú Amadéra, nem gondolkodott, csak cselekedett. Emlékezett arra, hogyan szorította meg Amadé a derekát, hogyan kapaszkodott belé, mintha Dávid egy bástya lenne, akiben vakon bízik.

Szeretett volna ezen a bástya maradni Amadé számára. Örökre.

– Dávid! – integetett neki Tomi, a fura, kékhajú természettudományos fiú. Dávid megrázta a fejét, jelezve, hogy figyel. – Az volt a kérdésem, hogy szűz vagy-e.

Tipikus kérdés.

– Nem – vont vállat, mire hőbörögni kezdtek azok a fiúk, akik nem tudtak erről. Irigykedve és elismerőn bámultak rá, amitől úgy érezte, valaki. Mintha egy státusszimbólumot aggasztottak volna a nyakába. Dávid, a király, aki gólya létére megfordult már egy lány ágyában.

Egyedül Amadé forgatta a szemét, és ez elég is volt ahhoz, hogy Dávid úgy érezze, mindez semmit nem számít.

Mert igazából tényleg nem is kellett volna számítania – kit érdekel ez? Barátnője, társa ettől még nem volt, ami viszont igazán számítana. Hacsak társnak nem számítjuk Amadét. De vele meg nem fog lefeküdni. Úgyhogy...

Válaszolt minden tűrhető kérdésre (ki volt a lány, milyen volt az eset, meddig tartott, hol történt és hasonlók), aztán ő kérdezett. Ádámtól, hogy van-e barátnője. Nem nagyon érdekelte a válasz, Amadé párkapcsolati státuszán kívül másé nem izgatta. Ádám sejtelmesen vigyorgott, és azt felelte, hogy most épp nincs, de nemrég még volt és nemsokára megint lesz.

Ádám vigyora kajánabb lett, és Amadéhoz fordult, aki épp Vil göndör fürtjeivel játszott. Dávid sajnálta, hogy neki nincs ilyen izgalmas haja, Amadét láthatóan rendkívüli módon lekötötte, hogy kihúzza, majd elengedje Vil göndör tincsét, ami így visszaugrott egy csigába. Mialatt Dávid Danielláról beszélt, végig ezt játszotta. Biztos unta már, hogy századjára végig kell hallgatnia a Daniella-történetet...

– Amadé! – szólította meg Ádám. – Ha lány lenne, te kivel feküdnél le az évfolyamról?

Dávid érezte, hogy minden izma megfeszül. Mi ez a kérdés? Mi lenne rá a jó válasz? Mit fog mondani Amadé? És mit akar Dávid hallani?

Amadé nagyokat pislogott, aztán lassan végigmért mindenkit, mintha mérlegelné, a jelenlévők közül ki tetszik neki a legjobban. Dávid érezte, hogy kipirosodik a nyaka. Nem ült valami vonzó pózban, így fészkelődött kicsit, mert tudta, hogy ha Amadé őt választaná... hát, az jelentene valamit. Hogy pontosan mit, azt nem tudta megfogalmazni.

Amadé biztos észlelte ártatlan igyekezetét, mert vigyorra rándult a szája. Ettől Dávid tovább vörösödött, már a füle is égett, ami nagyon furcsa érzés volt.

És akkor Amadé kihívó pillantással visszafordult Ádámhoz.

– Hogy kivel feküdnék le, ha lány lennék? Nos, saját magammal.

– Mi? – röhögte el magát Ádám. Vil elhúzódott Amadétól, hogy lássa az arcát, miközben beszél.

Dávid szélesen vigyorgott. Ez igen! Ez Amadé. Imádta a srácot. Nem bánta, hogy nem őt választotta, ez így sokkal jobb volt.

– Tudod, lányként nagyon örülnék egy olyan fiúnak, mint amilyen én vagyok. Gyengéd, lágyan kemény, forrón hűvös. Nincs kockahasam, nem vagyok a legdögösebb srác a világon, tehát nem lenne a lánynak kisebbségi komplexusa, ami szerintem nagyon fontos. – Fontoskodó hangon beszélt Amadé, mintha tudományos magyarázatot adna Ádám egyébként ostoba kérdésére. (De még ezt is sikerült költőien tennie.)

A fiúk csak nagyokat pislogtak, egészen addig, amíg Amadé egy magabiztos vigyorral le nem zárta a beszédét:

– Meg aztán, elég jó is vagyok az ágyban. Bárki örülne egy olyan srácnak, mint amilyen én vagyok.

Röhögés és ujjongás tört ki a fiúkból, és Amadé büszkén nézett szét, a pillantása pedig végül megállapodott Dávidon, akit hihetetlen boldogság töltött el. Emellett arra is rájött, hogy Amadé mégsem utálja az embereket és a figyelmet annyira, amennyire állítja.

– Nagyszerű válasz – bólintott Ádám, a hangjában gúny bujkált. – Most te kérdezel.

– Vil – fordult a fiúhoz Amadé –, szerinted Ádám milyen filmkarakter lenne?

Innentől Dávid nem nagyon tudott figyelni a játékra, Amadét nézte, ahogy átkarolja Vilt, ahogy lazán kortyol a sörből, ahogy oldalra biccentett fejjel hallgatja a többieket, ahogy a szeme sarkából oda-oda pillant Dávidra.

Ugyanaz az Amadé volt, akit eddig is ismert, mégis valahogy több, valahogy más, valahogy sötétebb. Dávidot izgatottság fogta el, amikor rájött: Amadé elég menő tud lenni. Sőt! Ha őszinte akart lenni, Amadé volt a legmenőbb az egész szobában. És ez nagyon-nagyon tetszett neki.

Amikor Amadé letolta magáról Vilt, és elindult kifelé a szobából, Dávid habozás nélkül követte. Nem érdekelte, ha esetleg mások furcsállva néznek rá, kettesben akart maradni Amadéval, hogy elmondja neki, ami benne kavargott.

– Hé! – szólította meg a sötétben ácsorgó Amadét. – Minden oké?

Nem tudta, miért ezzel kezdte. Hirtelen esetlennek és bénának érezte magát.

Amadé mellé lépett, aki az ég felé fordította az arcát, sütkérezett a gyér holdfényben.

– Persze, csak elegem és melegem is volt már ott bent – mondta halkan.

– Elég király voltál – dicsérte Dávid, mire Amadé felnevetett.

– Gondolod?

– Ó, abszolút. Mindenki odáig van érted, ez egyértelmű.

– Leszámítva Ádámot – jegyezte meg Amadé, és szembe fordult Dáviddal. Közel álltak egymáshoz, könnyen belélegezhette Amadé illatát.

– Igen. De ő nem is számít igazán.

– És te hogyhogy kijöttél? – kérdezte Amadé, és mintha egy picit közelebb lépett volna Dávidhoz. A nyárvégi éjszaka hűvösséget hozott magával, egy gyenge szellőcske felborzolta Amadé haját.

– Csak beszélni akartam veled – mondta Dávid, és ösztönösen lehalkította a hangját, mintha titkot akarna megosztani. Felemelte a kezét, és megigazította az Amadé homlokába hulló tincseket. Az ujjai elidőztek Amadé bőrén.

– Hát mondd!

– Mit? – értetlenkedett Dávid. Teljesen elmerült Amadé barna íriszeinek tanulmányozásában.

– Amiről beszélni akartál.

– Én? Ó. Nem tudom – makogta Dávid, és zavartan maga mellé ejtette a kezét. – Csak... úgy szerettem volna beszélni valamiről.

– Értem. – Most Amadé nyúlt Dávid arcához, az ujjbegyei égetőn érintették a járomcsontját.

Hallgattak, elmerültek egymás tekintetében. Nem volt szükség szavakra, olyan békesség töltötte ki körülöttük az éjszakát... Dávid mégis megtörte a csöndet.

– Amadé?

– Dávid?

Az a mosoly... elbűvölő.

– Nem volt igazad ott bent – mondta Dávid. Amadé összevonta a szemöldökét.

– Nem volt? Mégis miben?

Dávid a vállára tette a kezét, nehogy Amadé hátraléphessen.

– Egy lánynak igenis lenne kisebbségi komplexusa veled szemben.

Hitetlenkedés tűnt fel Amadé arcán, mint aki egyáltalán nem érti, mi történik. Az ujjai még mindig Dávid bőrét simították.

– Mert... nagyon szép vagy Amadé. Szebb, mint jó pár lány.

Amadé halkan elnevette magát.

– Hát ezt meg hogy kell érteni?

Dávid szégyenlősen felhúzta a vállát.

– Sehogy. Csak mondom. Olyan szép vagy, mint egy Disney herceg.

Az a finom, puha mosoly, ami Amadé ajkán ült, csak bizonyította Dávid állítását.

– Még senki nem mondta nekem azt, hogy olyan szép vagyok, mint egy Disney herceg.

– Elképzelni se tudom, hogy miért – motyogta Dávid. Amadé úgy döntötte a fejét, hogy Dávid ösztönösen lehajolt hozzá, hogy összeérintse a homlokukat. A tekintetük összefonódott, Amadé a kezeit Dávid derekára tette, míg Dávid tenyere még mindig Amadé vállán nyugodott.

A pillanat egyszerre volt furcsa és természetes, Dávid nem is értette pontosan, mi történik. Amadé pislogott, lassan, sűrű fekete szempilláit Dávid borzasztóan vonzónak találta. El sem tudta képzelni, egy lányra milyen hatással lehet Amadé, ha őt is így elkábítja.

Amikor Amadé még közelebb tolta hozzá az arcát, Dávid agya megszűnt működni. Az a kérdés futott át az elméjén, hogy „nahát! Amadé meg mit akar?", majd pedig az, hogy „nahát! Amadé meg fog csókolni?". Egyikre se kapott választ.

– Fiúk, ti meg mit kerestek kint?

Mielőtt Tüske Dani mobiljának fénye rájuk vetült volna, szétrebbentek.

Dávid szíve majd' felrobbant, de nemcsak a szíve, az összes artériája lüktetett a forróságtól. Levegő után kapott, fekete és arany pontocskák táncoltak a szeme előtt, és még hányinger is kerülgette. Nem tudta, mire reagál ilyen ijesztően a teste, ettől pedig még jobban megrémült, és egy borzasztó ördögi körbe keveredett.

– Csak mosdóban voltunk – hazudta Amadé. Remegett a hangja. Vagy Dávid füle remegett? Tud remegni a füle? Ha remegne a füle, az befolyásolná a hallását?

– Menjetek vissza aludni. Megsúgom, hogy holnap korán kell kelni.

– Ne már! – sóhajtotta Amadé. – Én aludni akarok.

Tüske Dani arcán mosoly ült, amikor közelebb lépett hozzájuk.

– Jól vagytok?

Nem, Dávid határozottan nem volt jól. De közben meg mégis. Vagyis nem, egyáltalán nem. Az előbb volt jól, amikor Amadé átölelte. Amadé érintésétől mindig jobban érzi magát, legyen szó fizikai vagy mentális állapotról. Szóval Amadé keze után nyúlt, aki megszorította az ujjait.

– Persze – mondta Dávid, a hangja rekedten szólt.

– Lefektetem a többieket is – nevetett Dani, és benyitott előttük a szobába.

Dávidnak lángba borult az arca a szóhasználat hallatán. Annyi gondolat száguldozott az agyában, követni se tudta őket, elidőzni egynél pedig végképp nem tudott.

Amadé elengedte a kezét, és beléptek Dani nyomában. A fiú hamar rendet tett, a maradék sört magával vitte.

– Higgyetek nekem, holnap nem örülnétek, ha másnaposan kelnétek fel!

Dávid úgy érezte, valami nagyon durva fog holnap reggel történni, amit nem biztos, hogy akar tudni.

A fiúk morogva összeszedelődzködtek, mindenki bebújt az ágyába, Tüske Dani pedig az ajtófélfának dőlve megvárta. Esély sem volt rá, hogy Dávid és Amadé válthasson pár szót.

Hamarosan Dani leoltotta a villanyt, és utána már Dávid nem látta Amadét, ahogy a hozzá legközelebbi ágyban fészkelődik, csak a hangokat hallotta. De elképzelni elképzelte, ahogy hasra fordul, majd a hátára, majd az oldalára, ahogy feltűrődik a pólója, ahogy fokozatosan egyre kócosabb és kócosabb lesz a haja, aztán ahogy elnyílik a szája álmában...

A szája. Amadé szája.

Dávid átfordult a másik oldalára. Nagyon fáradt volt, a szeme égett a fáradtságtól, jó zsúfolt volt a nap. Mégsem sikerült azonnal elaludnia. Hallotta Amadé légzésén, hogy még ő sem alszik, és ez megnyugtatta.

Az volt a baj Amadé szájával, hogy kíváncsivá tette Dávidot. Amadé arcát már érintette a szájával, és most eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne, ha... Megint fordult egyet. Nyilván a sör miatt gondolkodik ilyeneken.

Délután viszont sör nélkül is megpuszilta Amadét, nem is egyszer – hát persze, mert rengeteg puszit ígért neki a jóga miatt.

Fel akart könyökölni, és meg akarta szólítani Amadét. Beszélni akart vele. Hallani a hangját.

– Pszt!

Nem érkezett válasz. Dávid átnyúlt a másik ágyhoz, hogy megpiszkálja Amadét.

– Hmhmhmhm.

– Amadé! – Jó érzés volt kimondani a fiú nevét. Dávid legszívesebben ezerszer elismételte volna, különböző hangsúllyal, ízlelgetve a szótagokat.

– Mi van? – morogta Amadé. Amadé, Amadé, Amadé.

Dávid hirtelen nem tudta, mit kellene mondania. Gyorsan kibökte, ami először eszébe jutott:

– Kaphatok a vizedből?

Amadé fájdalmasan felnyögött, de keresni kezdte a kulacsát. Amikor megtalálta és felemelte, Dávid úgy tett, mintha nem látná pontosan a sötétben, hol van, így álvakon tapogatózott és megörült minden apró centinek, amit sikerült elkapnia Amadé bőréből.

– Dávid, ne kapálózz! – mordult fel Amadé ingerülten. – Ha nem veszed el, esküszöm, fejbe kólintalak vele.

– Jó-jó, bocsi – dünnyögte Dávid. Ivott pár kortyot, és vissza akarta adni a kulacsot, de Amadé már nem szólt többet. Pedig biztos nem aludt el ilyen gyorsan...

Megsértődött volna? Mi a baja? Dávid érezte, hogy jeges rémület szorítja össze a szívét: ugye most nem akar megint eltávolodni tőle Amadé? Hiszen ő hajolt közelebb, nem Dávid. Nem bírta volna ki, ha Amadé úgy dönt, végleg szakadjanak el.

Összeszorította a szemét, a száját, az öklét. Forszírozta magát az alvásra, hogy mielőbb eljöjjön a reggel, amikor láthatja Amadét és beszélhet vele.

Természetesen nem sikerült beszélni vele. Hajnalok hajnalán Tüske Dani, Achilles és Dali lábosokkal zörögtek, arab zenét bömböltettek és kiabáltak, hogy „ébresztő, ébresztő".

– A francba! – jajdult fel Ádám. – Akkor mégis lesz szivatás?

– Sorakozó két perc múlva a pingpongasztal mellett! – harsogta Tüske Dani.

Eddig zseniális volt a tábor, Dávid tényleg élvezte. De ez a reggel azért megijesztette, mindenki kiabált velük, fárasztó tornaórát tartottak nekik, mindenki vízzel locsolta őket, hülye feladatokat bíztak rájuk.

Ebéd után kicsit enyhült a dolog, vagy legalábbis Dávid már jobban érezte magát. Bár elszakadtak egymástól Amadéval, azért mindketten pislogtak a másik felé, megbizonyosodva afelől, hogy a tűző napon való toporgás ellenére is életben vannak.

Dávid már majdnem elaludt állva, amikor Dali magához húzta egy kis szaletli alá.

– Masszázs-szakkör – jelentette be vigyorogva. Idősebb lányok ültek a padon, mögöttük gólyák masszírozták fedetlen vállukat. Dávid is elvigyorodott. Ez legyen a legrosszabb dolog, ami a nap folyamán történik még vele!

Elég hamar sikerült összebarátkoznia a lányokkal, Dali barátnői jófejek voltak; Katica és Mesi humora passzolt az övéhez, így sejtette, hogy a későbbiekben is fognak még együtt időt tölteni. Sajnos azonban nem tudott rajtuk töprengeni: Dali puha bőre Amadéét juttatta eszébe, emiatt pedig a tegnap estére gondolt. A témába azonban nem mélyedhetett bele, mert hangos, ideges szóváltásra lettek figyelmesek, ami miatt a beszélgetés megszakadt, s egy emberként bámulták a jelenetet.

Egy magas, nagydarab srác vitatkozott a nála két fejjel fiatalabb és háromszor soványabb Amadéval, aki csuromvizesen, dacosan nézett szembe vele.

– Nem fogok nekiállni fetrengeni a homokban, az hétszentség – szögezte le éppen Amadé. A nagydarab srác arca elvörösödött a méregtől, nyilván idegesítette a tény, hogy egy kis gólya ellenszegül neki.

– Ó, de még, hogy fogsz! Én vagyok a kiképzőmestered! – üvöltötte.

Mintha megfagyott volna a levegő körülöttük. Dávid ujjai megálltak Dali vállán, aki eltátott szájjal figyelt.

Aztán Amadé gúnyosan elnevette magát. Dávid őszintén tisztelte ezért, úgy érezte, ő sose lett volna képes erre.

– Nekem aztán mindegy, minek hívod magad, Norbi, így se, úgy se fogom megcsinálni, amit „parancsolsz". Én most megyek olvasni. – Azzal Amadé sarkon fordult, és viharos léptekkel otthagyta a nála idősebb fiút, aki köpni-nyelni nem tudott.

– Hűha – csettintett elismerőn Dali, a barátnői pedig helyeseltek. – Ez baromi dögös volt. Nem is tudtam, hogy Amadé ilyen dögös!

Hirtelen szomjúság tört rá Dávidra, és amint Dali kimondta, ő is rájött, hogy: hű! Amadé tényleg dögös. Ezt az információt nem nagyon sikerült feldolgoznia. Amadé dögös. Ez tény. Ő eddig „csak" szépnek tartotta, de most megbizonyosodhatott afelől, hogy Amadéban ennél több van. Nemcsak egy kis gyertyaláng, amiben gyönyörködik az ember, ó nem, Amadé egy tomboló erdőtűz, ami mindent és mindenkit lángra lobbant.

Megrázta a fejét. Jól megsüthette a nap, ha ennyire költői lett csak úgy a semmiből. De nem tudta nem elképzelni Amadét, mint egy jóképű tűzidomárt az Aang legendájából. Korábban beszéltek erről Amadéval, hogy ki milyen idomár lenne szívesen, és Amadé azt állította, hogy ő a vízzel tudná megtalálni a kapcsolatot legkönnyebben, de Dávid már nem volt benne olyan biztos.

Ha őszinte akart lenni magával, be kellett látnia: jelenleg Amadéval kapcsolatban semmiben sem biztos.