40. fejezet

Furcsaságok

Még piroslott az égalja, amikor Dorián leparkolt a Déli pályaudvarnál. Dávid félősen izgatottnak tűnt a tábor miatt; az autóba viszont láthatóan aggodalom nélkül szállt be, ami azt jelentette, nem retteg a kocsival való utazástól, a baleset ellenére sem.

– Szerinted Amadé itt van már? – rágta a száját Dávid. – Reggel még nem volt elérhető.

Dorián kifizette a felháborítóan drága, kétórára szóló parkolási díjat – zsebmetszés! Esze ágában sincs két órát itt dekkolni.

– Hogy Amadé itt van-e már? – visszhangozta Dorián. – Hát, nem ismerem túlságosan a srácot, de ránézésre azt mondanám, kizárt dolog.

Dávid fáradtan felsóhajtott, majd vigyort erőltetett az arcára, a visszapillantóban ellenőrizte, hogy jól néz-e ki. Hiába mondta volna neki Dorián, hogy nagyszerűen fest, biztos nem hitte volna el.

– Indulhatunk? – kérdezte, amikor megelégelte öccse tollászkodását.

– Nem jöttünk túl korán? – aggodalmaskodott Dávid. Dorián visszanyelte a kora reggeli ingerültségét; tudta, hogy Dávid mennyire szeret precíz lenni.

– Nem – biztosította efelől, és kiszállt a kocsiból. Segített kiszedni a csomagokat, aztán megveregette az öccse vállát. – Minden rendben lesz, oké?

Dávid bólintott. Dorián még a lelkére kötötte, hogy naponta többször jelentkezzen a családi Messenger-csoportban, hogy megnyugodhassanak afelől, jól van-e, aztán útjára engedte. Aztán ő is elindult, egyenest az osztályfőnökasszony felé.

– Jó reggelt, Tanárnő! – köszöntötte Ritát, aki a pályaudvari pékség mellett állt, távol mindenkitől. Drapp vászonrövidnadrágot és egy türkiz „tanárok" feliratú pólót viselt. Nyilván ő választotta a színt: mindig is a türkiz volt a kedvence.

– Ó, apuka! – mosolygott rá Rita. – Mit tehetek Önért?

Dorián mélyet sóhajtott, és a dzsekije zsebébe süllyesztette a kezét, hogy ne látszódjon, mennyire remeg.

– Baj van? – kérdezte Rita, és összevonta a szemöldökét. Jól rá tudott hangolódni az emberek érzelmeire, nyilván ezért is volt olyan jó pedagógus.

– Hát... – És elmondott neki mindent. Eredetileg csak meg akarta kérni rá, hogy fél szemmel mindig figyeljen Dávidra, hogy tényleg jól van-e, de aztán az lett belőle, hogy az egész történetet elmesélte.

– Istenem, Dorián. – Rita megszorította a karját, a tekintetében mély együttérzés csillogott. – Most megölelnélek, ha nem lenne itt vagy kétszáz diák.

Dorián halvány mosolyra húzta a száját.

– Köszönöm.

– És Dávid hogy van?

– Jobban. Csak... nem feltétlenül vallja be, hogy nincs jól, érted.

– Odafigyelek rá – bólintott Rita, Doriánnak nem is kellett befejeznie a kérést.

– Köszönöm – ismételte. Rita mosolyogott és futón megsimította Dorián arcát, aminek nem nagyon örült; de Rita ujjai annál a már halványodó foltnál tapogattak, ahol a barátja megütötte.

– Sajnálom ezt is – mondta a nő.

– Ugyan – legyintett Dorián. Fojtogatta Rita közelsége, így inkább gyorsan füllentett: – Most már mennem kell, mindjárt lejár a parkolóóra.

Ez persze nem volt igaz, és talán ezt Rita tudta is, mindenesetre mindketten tudták: ideje mennie.

Hogy ne fizessen fölöslegesen ezreket, inkább beugrott a pályaudvari antikváriumba, ami szinte folyamatosan nyitva volt. Mivel tíz perc alatt három könyvet is kiválasztott, inkább gyorsan fizetett, nehogy még több kötetet összeszedjen, és ráérősen elindult a kocsi felé. Hallotta a kis diákok kiabálását, hangoskodását – furcsa volt belegondolni, hogy nemrég még ő is köztük volt. Jó, talán elég régen volt, gondolta elmélázva. Legalább hat éve...

Lassan sétált, a könyvekkel a hóna alatt, amikor ismerős hangot hallott a távolból: Amadé. Dorián az órára pillantott; Amadé nem kapkodta el az érkezést. Egy kopott bőröndöt húzott maga után, és egy idősebb sráccal vitatkozott fintorogva. Dorián felismerte, James volt az, aki múltkor jött Amadéért.

Dorián odament hozzájuk, érdekelte, miért van olyan rosszkedve Amadénak.

– Utálom az erdőt – magyarázta éppen Jamesnek. – Annyi réteg kullancsriasztót kentem magamra, amennyit csak lehet. De a szúnyogoktól az nem véd meg!

– Mosolygós szép reggelt! – köszönt rájuk Dorián. – Amadé, nem fogsz te elkésni?

– Á, nem – legyintett Amadé, világi nyugalommal.

– Költői kérdés volt – tájékoztatta Dorián, és hátrapillantott a válla fölött. – Nem sok időd lehet. Már mindenki felszállt a vonatra.

– Mekkora kár lenne, ha lekésném – jegyezte meg dünnyögve Amadé. Dorián felvonta a szemöldökét; a legtöbb nulladikos alig várta a gólyatábort, Amadé viszont úgy tűnt, legszívesebben hazamenne már most.

– Dávid nem örülne neki – tette szóvá Dorián, mire Amadé bánatosan sóhajtott.

– Tudom. Így is csak miatta megyek nagyjából-egészéből. – Csakhogy nem mozdult, a járdáról morzsát csipegető galambokat figyelte.

Dorián az ásító Jamesre pillantott, akit úgy tűnt, a legkevésbé sem érdekel, hogyan dönt Amadé, megy-e vagy marad, csak döntsön már.

– Van kedved elmenni kávézni? – ajánlotta fel Dorián. James most ránézett, és felvonta a szemöldökét. Megkerülhetetlen tényt rögzített magában Dorián: James elég jól nézett ki bőrdzsekijében és fekete lencséjű napszemüvegében. Mintha a nyolcvanas évekből lépett volna ki.

– Ha nem zavar, hogy a lányokra bukok, akkor szívesen – mondta James, az ajkán egy vigyor árnyéka tűnt fel, ami igencsak tetszett Doriánnak. Akárcsak Ervin, ő is titokzatos volt, de valahogy másképp. Olyan egészségesebb módon.

– Erre térjünk majd vissza a kávézás végén – vigyorgott vissza Dorián, és egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy nincs Ervin, akihez így-úgy, de erős szálak kötik.

– Mindenképp térjünk rá vissza – kacsintott James, amitől Dorián nem tudta eldönteni, hogy most komolyan, vagy csak viccből flörtölnek-e.

Amadé grimaszolt.

– Ezzel akartok elijeszteni? – kérdezte beletörődve. Mielőtt Dorián valami csípős megjegyzést tehetett volna, Amadé megpördült, mintha egy hatodik érzékre hallgatott volna. Dávid közeledett, és hamar kiabálni is kezdett Amadé után.

Amadé elé sietett, és egy hosszú öleléssel köszöntötték egymást.

– Drágák, úgy el fogtok késni, mint a huzat – szólt rájuk Dorián, mire a két fiú kibontakozott az ölelésből. Dávid még egyszer gyorsan átölelte a bátyját, majd kézen fogta Amadét.

– Gyere, babácska! Tüske Daniék már nagyon várnak.

Mosolyogva nézett utánuk, amíg el nem tűntek a szeme elől.

– Tényleg meghívsz egy kávéra? – nyomott el egy ásítást James.

– Igazából azt kérdeztem, van-e kedved velem kávézni. Szó sem volt meghívásról – mondta neki Dorián, aztán amikor látta James arcán, mennyire nyúzott, megenyhült. – De természetesen fizetem a kávéd. Szeretek hőst játszani, és te pont úgy nézel, aki meghalna koffein nélkül.

– Ez így is van – bólintott James.

A kávézóban egészen jól elbeszélgettek. Egy idő után Dorián nem bírta tovább, és megpróbálta feltenni a kérdést:

– Honnan tudtad, hogy én... mármint, hogy...

– Ervin – zárta rövidre a választ James, és letörölte a habbajuszt a szája fölül.

– Mi? – Dorián majdnem félrenyelt.

– Ne aggódj ezen. Én egyszerűen csak mindent tudok. Oké? – James bűbájos mosolyt küldött felé. – Köszönöm az italt, viszont most mennem kell. – És felállt és lelépett. Dorián köpni-nyelni nem tudott. A beszélgetés során szerette volna megtudni, hogy került Amadé mellé ez a srác, de semmit sem sikerült kiderítenie.

Megrázta a fejét, majd az órájára nézett: még bent volt az időkorlátban, de sietnie kellett a kocsihoz, ha nem akart még többet fizetni, márpedig nem akart – ez a kávé épp elég drága volt ahhoz, hogy ne akarjon ezen a kissé szürreális reggelen többet költeni.

/*/

A kirándulás tényleg nem az én világom, ez újból bebizonyosodott.

Végig a csapat legvégén kullogtam, majd kiköptem a tüdőmet – egyedül Dávid szavai tartottak életben, amiket a vonatra való felszállás után mondott nekem.

Először csak (szokása szerint) viccelődött, amiért a túra miatt panaszkodtam. Nem akartam még megkeresni a csoportomat, és Dávid se sürgetett. Mintha örült volna annak, hogy ott vagyok vele – megigazgatta a pólómat, a hajamat, én pedig már szinte nem is törődtem a rosszkedvemmel.

Nem is gondolkoztam, csak úgy kibukott belőlem:

– Ezt a túrát csak akkor élvezném, ha veled mehetnék.

Dávid felnevetett, és lesöpört egy talán nem is létező szöszt a vállamról.

– Igen, azt én is élvezném. – Elvigyorodott, és számítottam rá, hogy valami ilyesmi jön: – Ahogy szenvedsz, ahogy könyörögsz azért, hogy álljunk meg...

Elszörnyedve néztem fel rá.

– Ezt te élveznéd? – jajdultam fel, és megcsaptam a vállát. Aztán a vállán hagytam a kezem. Dávid lepillantott az ujjaimra, és elmélyült a mosolya. Nem szélesebb lett, nem villantak ki jobban a fogai: mélyebb lett, érzésekkel telt meg a mosolya.

Még amikor kirándulás közben pihenésképpen egy fának támaszkodtam, akkor is éreztem, amint bugyborékol bennem a boldogság.

Szerencse volt, hogy Dávid fogta a felkaromat és én fogtam a vállát, mert ha nem így tettünk volna, minden bizonnyal áthengerbucskázunk a bőröndömön: a vonat hatalmas rándulással indult útjára.

– Ó, de még mennyire, hogy élvezném! – mondta Dávid, miután visszanyertük az egyensúlyunkat. Kiszáradt a torkom halk hangja hallatán és elsötétülő pillantása láttán. Én már ettől is majdnem elaléltam, de aztán folytatta, és nekem végem volt: – És tudod, mit élveznék még jobban?

– Mit? – tettem fel remegő hangon a kérdést. Imádtam, ahogy újra meg újra kimondja azt a szót, hogy „élvezem".

Annyira romantikus helyzetekbe tudunk kerülni, hogy az nem igaz.

– Azt élvezném ennél még jobban, hogy segíthetek neked. Hogy felvidíthatlak. Mert ha elmennék veled kirándulni, megtennék mindent, hogy jól érezd magad. Ha elfáradnál, leülnék veled egy padra. Ha meleged lenne, öntenék rád a kulacsomból, hogy felfrissülj. Ha megcsúsznál, fognám a kezed, addig, amíg újra biztonságban nem érzed magad, amíg újra két lábbal nem állsz a földön.

Mintha közelebb húzódtunk volna egymáshoz. A fülledt levegőtől izzadni kezdtem, és olyan heves sóvárgás tört rám, hogy ott helyben megcsókoltam volna Dávidot, ha nem néz rám olyan lebilincselő, csodásan ragyogó és mély pillantással...

És még nem volt vége.

– Vinnék neked csokit, és imádnám, ahogy hálásan mosolyogsz rám. És ha legszívesebben ott maradnál a hegyen, mert úgy érzed, nem tudsz továbbmenni, akkor megölelnélek és meggyőznélek, hogy gyere tovább velem.

A monológ végére úgy éreztem, mintha hevesen lobogó tűzben állnánk. Meg akartam ölelni Dávidot, de akkor el kellett volna szakadnom a tekintetétől, arra pedig semmiképpen nem bírtam rávenni magam.

– Istenem, Dávid, ez... – Nagy levegőt vettem. – Ezt te kitaláltad előre?

– Nem – mosolygott Dávid. – Ilyen jó lett?

– Nagyon. Biztos az egyik lánynak tartogattad, mi? Hát, jól sikerült a próba, gratulálok – magyaráztam össze-vissza.

– Mi? – vonta össze a szemöldökét Dávid. – Ezt senki másnak nem mondanám el így.

Összeszorítottam a számat, és nagyon igyekeztem tudatosítani magamban, hogy emberek között vagyunk.

– Most miért nézel így rám? – kérdezte egyszer csak Dávid. Az ujjai még mindig a felkaromra kulcsolódtak.

– Miért, hogy nézek rád? – kérdeztem vissza. Mindketten elhúzódtunk egymástól, és még a forróság ellenére is hűvösség töltött el.

– Furán.

– Nem akartam rád furán nézni.

Dávid még messzebb húzódott tőlem, és elszorult a szívem. A karjaim az oldalam mellé hullottak.

– Mintha csak a lányok érdekelnének. Még mindig – mondta vádlón.

– Csak pár hete találtad ki, hogy mégsem érdekelnek a lányok! – védekeztem. Mielőtt összevitatkozhattunk volna, megragadtam a könyökét. – Sajnálom, Dávid. Nem úgy értettem. Én csak... nem tudom, hogy kéne megköszönnöm. Még senki nem mondott nekem ilyeneket.

Nem ronthatom el. Csak ez járt a fejemben, ahogy őt néztem. Leszegett fejjel biccentett, amit lehet, hogy csak beképzeltem.

– Én se akartam. – Erre felkapta a fejét, és rémülten ő is megragadta az én könyököm. – Mármint, akartam, persze, hogy akartam! Csak nem terveztem. Én...

A forróság csak úgy lobogott bennem, mégis tudtam, itt az ideje elválni egy időre. Dávid volt az, aki előbb tudta megtenni a lépést.

– Nekem most mennem kell. És neked is. Majd találkozunk. Légy jó! – És felrántotta az egyik öreg és rozoga ajtót, és eltűnt előlem.

Azóta ezt a jelenetet játszottam le a fejemben, újra meg újra meg újra. Láttam magam előtt, amint Dávid elvörösödik, amint zavarba jön, amint érzelmességében elmélyül a tekintete.

Izgatott voltam, mert úgy éreztem, most nem tudhatom, mi jön következőnek, mi lesz a következő lépésünk.

Ha óráim lettek volna teljesíteni ezt a kis kirándulást, teljesen el tudtam volna merülni ezekben a gondolatokban, miközben lassú léptekkel szelem a kis erdei utakat. De mivel sietni kellett, ezért nem ábrándozhattam kedvemre – loholnom kellett a vidáman kántáló többiek, Vil, Tüske Dani, Reiko mögött, és várnom, hogy véget érjen ez a nap és kutathassam a Dáviddal közös utunkat.

/*/

Legalább harminc hosszú percet kellett várnom az árnyékban, mire végre Dávidék csapata is megérkezett a pihenőhelyre.

– Dávid! – pattantam fel rögtön, és odasiettem hozzá. – Jól vagy? – kérdeztem, és úgy tapogattam meg a vállát, a derekát, mintha az mindenre választ adna.

– Persze, hogy jól – vágta rá Dávid, és felnevetett. – Zseniális volt! Neked hogy tetszett?

– Szörnyű volt! – szaladt ki a számon, és amikor megint nevetni kezdett, bátran folytattam a panaszáradatot: – El sem tudod képzelni, mennyire utáltam ezt a „kis" túrát! Végig izzadtam, végig folyt az izzadtság víz a hajamból, elfogyott a vizem, megcsíptek a szúnyogok, vécére kellett mennem, csúszott a föld, a többiek énekeltek és kiabáltak és hangoskodtak... nekem pedig eszembe jutott egy zseniális rím, amit egyszerűen nem bírtam leírni a körülmények miatt!

Dávid harsányan kacagott, de én ennek ellenére is folytattam:

– Aztán itt végre találtunk egy mosdót, egészen tiszta, szóval vagy negyedórát bent töltöttem, bezárkóztam egy fülkébe, és írtam egy borzasztóan rossz verset, amivel legalább az érzéseim egy részét ki tudtam adni.

Hangos kiáltások harsantak fel mögöttünk, valakik játékokat játszottak. Tudtam, hogy engem is várnak a csoportban, de elegem volt már a játékokból. Dávid csak vigyorogva bólogatott, és belém karolt.

– Folytasd csak nyugodtan, babám, de közben kérlek, mutasd meg a mosdót.

Szóval elkísértem, miközben össze-vissza hadováltam minden apróságról, amit megéltem a nap során. Talán nem ez volt a legegyszerűbb mód arra, hogy kiderítsem, merre tarthat még a kettőnk kapcsolata, de Dávid könnyed derültségéből és a helyzet természetességéből arra következtettem, hogy ezeket a találgatásokat nem most kell megtennem.

A táborba még egy közös sétát kellett megtennünk, ahol már többen is csatlakoztak hozzánk: Vil majd kicsattant a boldogságtól, amiért újra hármasban vagyunk, az ő lelkesedése pedig másokat is bevonzott, így kialakult egy nagyobb, hangos társaság, aminek Dávid láthatóan nagyon örült.

Amíg ő valakiket éppen egy vicces történettel szórakoztatott, én arra lettem figyelmes, hogy Lujza mellett sétálok, aki a saláták fontosságáról magyaráz.

– Ez izgalmas – bólogattam helyeslőn, bár fogalmam sem volt, miről beszél. Dávid heves gesztikulása jobban lekötötte a figyelmem. Lujza viszont még így is csillogó szemekkel nézett rám, ami jólesett.

– Ugye, Amadé? – fordult hátra hozzám egy csattanónál Dávid. Már felsőbb évesek is gyűltek köré, ő pedig vörösödő füllel bár, de úgy tűnt, sziporkázik.

– Bizony-bizony – értettem egyet nevetve. Bár én sokkal jobban éreztem volna magam otthon, a lakásban, Aangék kalandjait nézve, most végre vidámnak láttam Dávidot, és ez minden szenvedést megért.

/*/

Miután a fél délelőttöt végig rohangálta a városban (az anyja iszonyú hosszú listát nyomott a kezébe), Dorián hullafáradtan, izzadtan ért haza, és nagyot sóhajtott, amint megérezte a légkondi hűvösét.

A ruhái nedvesen tapadtak rá, kora reggel még egyáltalán nem volt akkora hőség, mint a délelőtt folyamán.

Felvonult a szobájába átöltözni, de a lépcsőn különös hangok ütötték meg a fülét: valaki gitározott. A hang a szobájából jött. Márpedig a szobájában rajta kívül más nem szokott gitározni. Sietősebbre vette a lépteit, és amikor belökte az ajtaját, nem tudta eldönteni, nevessen vagy sírjon.

Ervin nyúlt el az ágyán, a kezei közt úgy ölelte Dorián gitárját, mint egy törékeny porcelánbabát.

– Jesszusom! – kapott a szívéhez Dorián.

– Ó, nem. Csak én – mosolygott Ervin. Sötét tincsei a szemébe hullottak, amitől Dorián szíve megdobbant. – Az Ervined.

– Leraknád a gitáromat? Borzalmas hangokat csalsz ki belőle.

– Pedig ügyes ujjaim vannak. Belőled legalábbis sokkal kellemesebb hangokat tudok kicsalni...

Dorián összepréselte az ajkát. Nagyon nem volt ilyen kedvében.

Ervin letette a gitárt, és odalépett Doriánhoz.

– Sajnálom, ami történt. A mamád elmondott mindent.

A mamád! Mégis mit képzelt Mariann?!

Nem vágyakozott ölelés után, mégis, amikor Ervin magához vonta, nem volt képes tiltakozni. Átölelték egymást, Ervin teste meglepően meleg volt. Egy pillanatra az otthon melegét érezte, aztán fájdalmasan sóhajtott.

– Bocsánat, hogy nem kerestelek – mondta halkan, és örült, hogy nem kell Ervin szemébe néznie. – Nem tudtam, mit mondhatnék.

– Nincs semmi baj.

Dorián csak képzelődött, vagy Ervin tényleg érző szívű emberként viselkedett?

– Itt vagyok. – Ervin eltolta magától Doriánt, a tenyerébe vette az arcát.

– És itt is maradsz? – suttogta Dorián. Muszáj volt tudnia.

– Itt hát. Mármint amíg vissza nem mész Londonba...

Dorián el akarta árulni, hogy nem megy sehova, de Ervin olyan mély gyengédséggel mondta ezeket a szavakat, nem most akarta feloldani a titkolózását.

Hagyta, hogy Ervin puha csókba hívja. Nem szokta meg tőle ezt a finomságot, ezt az óvatosságot.

Meg is ijedt tőle.

Ervin egészen biztosan akar tőle valamit.

De vajon mit?

/*/

Délután a táborhelyen is voltak programok, amik szétszakították a két fiút, késő este pedig mindenki együtt énekelt tábortűz körül – Dávid borzasztóan élvezte az egészet. Azt különösen, hogy Amadé a vállára döntött fejjel dúdolta a dalokat.

Azt viszont már kevésbé, hogy nem sokkal villanyoltás után (hiába beszélték meg napközben a fiúkkal, hogy hajnalig dorbézolnak, mind hamar elaludtak, úgy elfáradtak), hatalmas csapódással kinyílt az ajtó és éjszakai jógázásra hívták őket a felsőbb évesek.

Dávid hamar összekapta magát, ahogy Vil is, többen pedig álmosan, káromkodva bár, de kibújtak az ágyból. A Dávid mögötti ágyon Amadé a másik oldalára fordult.

– Hahó! Napsugaram, ébresztő! – keltegette Vil.

– Biztos, hogy nem kelek fel most – morogta Amadé. Vil megpróbált lehúzni Amadéról a takarót, aki csak még jobban összekuporodott.

– Menj csak, Vil, majd én kihozom – paskolta meg barátja vállát Dávid. Aztán nekifogott Amadé ébresztgetéséhez:

– Babácska, gyere! Jó lesz, ígérem.

– Ez mekkora értelmetlen hülyeség már – nyöszörgött a párnájába Amadé.

– Ez egy tábor lényege. Hogy ilyen értelmetlen hülyeségeket csinálunk – érvelt Dávid. – Így kovácsolódik össze sok-sok különböző ember.

– A tisztásra kell menni – dugta be az ajtón szőke fejét Vil, és hevesen integetett. – Siessetek! Már a kutyapóznál tartanak. Mit ne mondjak, vannak elég ügyes lányok!

Dávid horkantva felnevetett, Amadé pedig álmosan felnyögött.

– Na, én megyek, ti se maradjatok le! – Azzal Vil egy nyuszi sebességével elinalt a tisztás felé.

– Gyereee – hívta Dávid, és finoman rázogatni kezdte Amadé vállait.

– Mit kapok cserébe? – grimaszolt Amadé, és megdörgölte a szája sarkát, ahova nyálcsík száradt.

– Puszikát – ígérte Dávid. Amadé kinyitotta fél szemét.

– Sok puszikát?

– Rengeteg puszikát.

Felnevetett, amikor Amadé ülőhelyzetbe tornázta magát.

– De most siess!

Épp készült volna puszikat adni neki, amikor visszatért Ádám és Toró, hogy törülközőt vigyenek.

– Kirát meg néhány csajt zavar a szúrós föld – magyarázták. – Szóval lovagiasan kisegítjük őket.

– Csak be akartok vágódni, mi? – vigyorgott rájuk Dávid. Amadé csigalassan kötötte a cipőfűzőjét, és nem nézett fel.

– És be is fogunk – röhögött Toró. – Szerintem bejövök Szandinak. Úgyhogy most viszek neki törcsit.

– Szuper terv – helyeselt Dávid. Kicsit rosszul érezte magát, amiért ő nem tud kinek vinni törülközőt. Aztán lepillantott Amadéra; neki biztos szüksége lenne egyre, kizárt dolog, hogy nekiálljon tornázni a koszos földön.

– Még elmegyek mosdóba – tájékoztatta Amadé, amikor végre valahára felállt az ágyából.

– De már így is késtünk! – toppantott Dávid, és Toróék után nézett. Jó, talán annyit nem késtek, rengetegen még csak most indultak ki a házukból, telefonfénnyel világítva meg az utat.

– Jó, hát nekem meg akkor is mosdóba kell mennem – jelentette ki Amadé. – De menj csak nyugodtan előre, majd találkozunk a tisztáson.

Elment Dávid mellett, a vizesblokk felé indult, ő is a mobiljával világított magának.

Dávid hezitált kicsit, majd a tisztás felé fordult. Érezte a nyomást magán, hogy baj lesz, ha kicsit késik. Aztán Amadéra nézett, és arra gondolt, hogy ez a nyomás talán kicsit fölösleges – Amadé olyan nyugalommal csinálta, amit ő akart, hogy tompa irigységet érzett iránta. Tetszett neki Amadé öntörvényűsége, hogy semmi nem rengetheti meg a döntéseit.

Még egyszer visszanézett a jógázó lányokra, aztán Amadé után szaladt.

– Nem fogsz elkésni? – kérdezte a fiú. Dávid szíve hevesen dobogott, felpezsdítette a vérét, hogy áthág egy kimondatlan szabályt (miszerint azt kell csinálnia, mint a többségnek), és inkább más utat követ, Amadé oldalán.

– Nem baj. Inkább veled akarok késni – mondta. Amadé rámosolygott, a szeme párás volt még az álomtól.

– Nem akarlak elvonni a játéktól, Dávid. Ne azért gyere velem, mert nem akarsz egyedül hagyni.

Dávid hevesen rázta a fejét.

– Erről szó sincs! – Meg akarta magyarázni, miért nincs erről szó, de nem találta a megfelelő szavakat. Amadé csak megvonta a vállát.

Dávid fintorgott a vizesblokkba lépve, utálta, hogy mennyire koszos az egész. Amikor zuhanyozniuk kellett, legszívesebben végig nyavalygott volna, de mivel senkit nem érdekelt a mocskos padló, ő is befogta a száját. Arra gondolt, hogy Amadénak panaszkodhatott volna, de az ő csoportja máskorra volt beosztva fürdés terén, így nem mondhatta el neki, hogy fúj.

– Fél perc és jövök – mondta Amadé, és bevonult egy fülkébe. Dávidnak kérdőn megrándult a szemöldöke, de hamar tovább is lépett volna a dolgon, ha Amadé nem kezd el magyarázkodni: – Szégyellős vagyok. Nem szeretném, ha leskelődnél.

Dávid érezte, hogy elvörösödik, Amadé szeme viszont nevetősen csillant.

– Én... nem... eszembe sem jutott, hogy...

– Csak vicceltem – nevetett rá, és mielőtt még magára zárta volna az ajtót, tett egy vigyorgós megjegyzést: – Bár nem értem, miért jössz zavarba ennyitől, babám, azt hittem, nincs semmim, ami neked ne lenne.

Dávid örült, hogy végre bezárult annak a hülye fülkének az ajtaja. Indokolatlanul nagyon kényelmetlenül érezte magát, és nem értette, miről beszél Amadé és azt sem értette, miért ég ennyire az arca. Gyorsan megnyitotta a csapot, és a hideg víz alá dugta az arcát.

Amadé akkora hülyeségeket tud mondani.

Megint eszébe jutott Johnny és Pete, akik nyilván látták egymást meztelenül és nyilván izgalmasnak találták, nem hétköznapinak. De kit érdekel Johnny és Pete magánélete? És kit érdekel a legjobb barátja meztelenül? Dávidot biztos nem.

Amikor úgy érezte, tud venni egy mély lélegzetet anélkül, hogy ne képzelné maga elé Amadé kárörvendő vigyorát, elzárta a csapot, és leült a mosdó előtti betonlépcsőre.

Hallotta, hogy Amadé lehúzza a vécét, hogy kezet mos. Még két percig nem jött ki, valószínűleg a haját igazgatta. Nem mintha nem nézne ki jól, akárhogy is állnak a fürtjei.

– Minden rendben? – hallotta meg a barátja hangját közvetlenül mögüle. Dávid felnézett rá. Amadé szép volt, a haja tökéletesen állt. A mosolya is csinos volt, sötét pillái is. A nyaka íve is. A mélyedés a kulcscsontja fölött. A térde. Az ujjai. Dávid arra gondolt, hogy Amadé nyilván mindenhogyan jól néz ki. Ruhában és ruha nélkül is. Nem is kell látnia ahhoz, hogy ezzel tisztában legyen. Ha meg tudja, akkor meg minek kellene leskelődnie?

Megrázta a fejét, hogy elűzze a bizarr, éjszakai, álmos gondolatait.

– Persze. Minden a legnagyobb rendben.

Valami határozottan nem volt rendben, de nem tudta volna megmondani, mi.

Amadé mosolya vetekedett a csillagok fényével. Csillagfényes mosoly, gondolta Dávid, ez tökéletesen leírná Amadé sejtelmes, bájos mosolyát.

Először nem akarta elfogadni a felé nyújtott kezet, úgy gondolta, azzal csak tovább kísértené saját magát, de amikor Amadé ujjai az arca előtt lebegtek, sehogy se tudta volna visszautasítani.

Izzadt tenyerében csúszkáltak Amadé víztől hideg ujjai. Volt valami természetes abban, ahogy fogták egymás kezét a sötétben, amitől Dávid végtelenül izgalmasnak találta a dolgot. Még egy kimondatlan szabályt áthágott: a fiúk nem fogják egymás kezét nyilvánosan.

Bár a sötét, ezen a részen kihalt táborhely talán nem számított valami nyilvánosnak, Dávid így is büszke volt magára.

– Dávid – szólalt meg Amadé. Nem emelte fel a fejét, a lába elé nézett; bár a telefonját nem kapcsolta fel, mintha ő sem akarta volna megadni másnak a lehetőséget, hogy lássák összekulcsolt ujjaikat.

– Igen? – kérdezte Dávid. Biztos volt benne, hogy nagy szavakat fog hallani a mindig költői Amadétól.

– Összetöröd az ujjaimat.

Ó.

– Bocsi! – szabadkozott zavartan Dávid, és gyorsan elengedte Amadé kezét. Hogy is gondolhatta, hogy foghatja Amadé kezét ilyen nyilvánosan! Legszívesebben a tenyerébe temette volna az arcát, bár szerencsére a sötétben nem láthatta őt Amadé.

– Ó. Nem úgy értettem, hogy engedj el – folytatta Amadé, de Dávid addigra már pocsékul érezte magát. – Csak kicsit erős volt a szorításod, de... mindegy.

Dávid gyorsított a léptein, nem tudott erre mit felelni.

– Hé! – szólt utána Amadé. – Mikor kapom meg a puszikat?

– Majd ha vége a jógának.

– De ezek a puszik csak a felkelésért járnak! A jógáért valami extrát kérek.

Amadé beérte őt, és egy kis lámpa fényében látta kaján vigyorát. A néha-néha felbukkanó magabiztos-Amadé könnyedén el tudta érni, hogy zavarba jöjjön. Aminek talán bosszantania kellett volna, de nem tudott rajta mérgelődni – igazából eléggé tetszett neki, hogy nem csak ő tudja zavarba hozni a másikat.

Dávidnak végre sikerült kicsit összeszednie magát, így már neki sem esett nehezére vigyorogva visszavágni.

– Igen? Hát, ha tökéletes kutyapózt látok tőled, akkor valami nagyon extra puszit kapsz. – A kezei közé fogta Amadé arcát, kicsit összenyomta, hogy a fiú csücsörítsen a szájával. Fölé hajolt, és élvezte a látványt, ahogy Amadé szeme elkerekedik, mielőtt kirobbant volna belőle a nevetést.

– Csodás! Bár erről az extrapusziról sajnos le kell mondanom, ugyanis egészen biztosan nem fogok fetrengeni a földön.

Dávid hálás volt, amiért viccelődve folytatta Amadé. Nem élte volna túl, ha megrémül a közelségtől, amitől őt kicsit kirázta a hideg.

És kicsit annak is örült, hogy Amadé nem hajlandó jógázni. Ugyanis fogalma sem volt, az imént mit értett extrapuszi alatt.