39. fejezet

Coraline és Zuko

Annyira megtetszett a Coraline dalszövege, hogy teljesen rákattantam a számra. A szöveg egy része pedig annyira illett a Dávid iránti érzéseimhez, hogy muszáj volt külön lapra leírnom neki.

Úgy éreztem, mintha valami megváltozott volna közöttünk. Szorosabban kötődtem Dávidhoz: azáltal, hogy majdnem elvesztettem, ráébredtem, hogy nem tudnám őt elveszíteni. És ezt muszáj volt a tudtára adnom – főleg azután a borzalmas egy hét után, ami megdöbbentő módon legalább annyira megviselte őt, mint engem.

Összeszedtem a zsebpénzem azon részét, amit Erika nem nyúlt le a heti vacsora miatt, és bementem egy papírboltba, hogy vegyek Dávidnak egy kis füzetet. Vittem neki egy tollat a gyűjteményemből, hátha kedve lenne rajzolgatni vagy ilyesmi.

Dorián vitt be a kórházba; ruhákat és csomagokat hozott magával a testvéreinek és Ernának. Mariann-nak muszáj volt dolgoznia, így csak csokoládét és sok puszit küldött a gyermekeinek.

Dorián először Jászonhoz és Ernához tért be, én pedig Dávidhoz siettem.

Felpolcolt háttal feküdt az ágyon, a plafont bámulta és azzal szórakoztatta magát, hogy nyálbuborékokat fújt.

– Dávid! – kiáltottam, mire lepisszegett egy ápoló, aki egy törött lábú fiatalnak hozott enni.

– Amadé! – örült meg nekem Dávid. – Istenem, tudod, mennyire szörnyű itt lenni? Nem csinálhatok semmit, nem beszélhetek senkivel. Csak Petra jön be hozzám néha...

– Petra? – lepődtem meg, és letelepedtem Dávid mellé az ágyra.

– Azt mondta, ha ma csak minimálisan mozgok, akkor holnapután haza engednek és elmehetek jövőhéten a gólyatáborba is. Szóval, ha idehajolsz, megölellek, de nem dőlhetek előre, legfeljebb csak naaaaagyon lassan.

Megkönnyebbülten felnevettem, és oda hajoltam hozzá, hogy cuppanós puszit nyomjak az arcára. Elevennek tűnt, de a szeme alatt azért látványos sötét karikák húzódtak.

– Ehhez hozzá tudnék szokni – mosolygott rám Dávid.

– Jobban vagy? – kérdeztem, és megszorítottam a kezét. Ezek ujjai épek voltak, viszont a másik kezén zúzódás látszott, az alkarján pedig csúnya horzsolás húzódott.

– Fizikailag sokkal jobban érzem magam – mesélte Dávid. – A kaja szörnyű. A mosdó szintén. Annyira koszos, hogy le se tudom írni! Mentálisan meg... borzasztó, ami Jászonékkal történt. Bejött hozzám Jászon, azt mondta, Erna még alszik, azóta nem tudom, felébredt-e. Nincs jól. – Vett egy mély levegőt. – Petra viszont idejött hozzám, amikor meglátta a nevem, és beszélgetett velem. Sokat segített. Nem gondolnád, de nagyon ért az érzelmekhez! Mármint elméletben. Gyakorlatban szerintem kevésbé megy neki, de...

Nem is tudtam, melyik részre reagáljak először. Dávid úgy fecsegett, mintha órák óta meg se szólalt volna. Gondolom, így is történt.

– Petra ápolónőként dolgozik, nem is tudtad, mi? Azt mondta, nyári kiegészítő munka, amit egy barátnője ajánlott neki. Valami Rézinek a tesója. Sajna az ő nevét elfelejtettem, a Rézi név viszont olyan különleges volt, hogy megmaradt.

– Hű – mondtam. Dávid fáradtan sóhajtott. – Nem is tudom, mi lett a világgal, Amadé. Egyik pillanatban még rohanok neked füzetet venni, aztán meg... itt vagyok.

– Dávid...

– Nem is értem, hogy történt. Hogy min múlt, érted? Az utolsó pillanatban ugrottam egyet, az autó is lökött rajtam egyet, miközben kicsúszott a vizes aszfalt miatt... és ha a másik irányba csúszik a kocsi, akkor én... – Dávid nyelt egy nagyot, láttam a kitörni készülő könnyeket megcsillanni a szemében.

– Isteni gondviselés? – kérdeztem egy halvány félmosollyal. Dávid hunyorgott.

– Nem hiszem. Ha létezne isteni gondviselés, ez eleve meg se történt volna. Erna a világ legártatlanabb teremtése, mégis, mit kapott?

Bólintottam.

– Te se hiszel benne, nem? Mármint, ha hinnél, akkor is elég erősen ez lenne a véleményem, de akkor megpróbálhatnám kicsit kedvesebben megfogalmazni.

– Nem hiszek – ráztam a fejem. – Nekem ez a dolog túl elvont.

– Neked elvont? Az elég magas szint lehet.

– Petra! – kiáltottam fel, és a szívemhez kaptam. Dávidból kis kuncogás tört elő.

– Látod! Petra miatt vagyok még életben.

Petra csúnyán nézett Dávidra.

– És én ennek mennyire örülök! – mondta unott hangon.

– Imádom a csajt – vigyorgott Dávid.

– Szeretnéd most elintézni az ágytálas dolgaidat, vagy várjuk meg, amíg a kis Amadé elfordul?

Dávid elhűlten meredt a lányra.

– Nem szorulok ágytálra! – mondta nekem rögtön, én csak a fejem ingattam.

– Tudom, baba. Petra csak viccel.

– Ez nem vicces. Ez megalázó – dünnyögte sértetten Dávid. Petra ártatlanul pislogott.

– Azt hittem, imádsz.

– Már nem. Már nem imádlak.

Petra arcán mintha mosoly suhant volna át.

– Viccet félretéve, hogy vagy?

– Épp lelkizni próbáltam Amadéval, amikor betoppantál.

– Egész éjjel lelkiztél velem. – El tudtam képzelni, ahogy Dávid sírva hallgatja Petra halk szavú mondatait, amik lenyugtatják háborgó lelkiismeretét.

– Amadéval jobb – mondta Dávid. – Amadéval minden jobb.

Bágyadtan összemosolyogtunk. A szívem hevesebben vert a normálisnál, de reméltem, hogy ez nem látszik rajtam.

Dávid örült az ajándékoknak, de nem sok időnk maradt, mert hamar kipateroltak a kórteremből, mondván nem maradhatok bent sokáig. Szóval elbúcsúztam, hogy Dorián is bemehessen az öccséhez, én pedig kint maradtam a fehér folyosón.

És máris hiányzott Dávid.

/*/

Dorián búskomorságba burkolózott, és a mellette bandukoló Amadé sem tűnt túl boldognak. Azt hitte, egész hazaúton néma csöndben maradnak, de a kocsiban Amadé éles hangot hallatott.

– Hát ez meg mi?

Dorián elfordította a slusszkulcsot, és mire kiegyenesedett, Amadé már az inge gallérjába kapaszkodott.

– Dorián! Te lefeküdtél Ervinnel!

– Nem – vágta rá rögtön Dorián. Amadé felvonta a szemöldökét, és megböködte Dorián nyakát. – Jó, talán egy kicsit – ismerte be.

– Egy kicsit?! – sziszegett Amadé. – Totál ki van szívva a nyakad!

– Ismerős? – vetett gúnyos oldalpillantást a fiúra Dorián. A legkevésbé sem volt kedve Ervinről beszélgetni. Úgy tűnt, Amadénak se, szinte füstölni kezdett a füle Dorián megjegyzésétől.

– Az illatod, az az ismerős – mondta Amadé, és összefonta a karját a mellkasán. Elindultak a kocsival.

– Az illatom?

– Ezt a füstölőt semmi nem szedi ki a dzsekidből.

– Azt hittem, nem vagytok együtt – jegyezte meg Dorián.

– Nem vagyunk. De azt hittem, ti sem.

– Mi sem.

– Azt hittem, barátnőd van!

– Már az sincs. – Dorián egy piros lámpánál megint Amadéra nézett, aki teljesen összezavarodottnak tűnt.

– Hát ez... semmi, nem tudom – motyogta végül. Dorián arra gondolt, mennyire ledöbbenne a fiú, ha megtudná, Rita is volt a barátnője. Látni akarta a reakcióját, de tartotta a száját: megígérte Ritának, hogy nem említi a dolgot az öccsének. Nyilván annak sem örült volna, ha Amadé tudja meg.

– Kellemetlen szitu – bólintott rá Dorián. Amadé is rábólintott, és kinézett az ablakon a homályos szürkeségbe.

– Amadé – szólította meg Dorián, mert valamit muszáj volt még neki elmondania.

– Igen? – Amadé még mindig nem nézett rá.

– A versed. Elképesztő volt. Én... köszönöm, hogy olvashattam.

Amadé láthatóan kereste a szavakat, de végül nem mondott semmit, csak piros arccal biccentett.

Dorián hazáig vitte Amadét, nem sok kedve volt elengedni őt egyedül azok után, ami Dávidékkal történt.

– Ha tudok segíteni, akkor szólj – mondta Amadé, amikor megálltak a kicsi, koszos utcában. Hátradőlt az ülésében és a fejét Dorián felé fordította.

– Már azzal sokat segítesz, hogy vagy – válaszolt Dorián. – És most nem flörtölök.

Amadé mosolygott.

– Ez bájos.

– Csak a kedvedért.

– Most már flörtölsz? – Amadé mosolya pajkosabb lett, és ettől Doriánnak is mosolyognia kellett. Végre mosolyog! Jólesett a sok komorság után egy kis napfény az életébe.

– Talán – mondta elmélyített hangon, amitől Amadé felnevetett.

– Oké. Most már megyek. Köszi a fuvart! – Kikapcsolta az övét, kinyitotta az ajtót, de onnan még visszanézett, és bár a szemében fájdalom is fénylett, vigyorra húzta a száját. – Ó, és Dorián! Ne takard el azt a kis foltot. Elég szexi.

– Menj már, te! – nevetett Dorián, és ha a keze ügyében lett volna valami puha, megdobta volna vele a fiút.

Amadé széles mosollyal az arcán integetett, mielőtt belépett volna a hatalmas, régimódi kovácsoltvas ajtón.

Dorián a fejét ingatta, a mosoly árnyéka még mindig az arcán ült. Amadé amilyen búskomornak tud tűnni, épp annyira tud boldogságmorzsákat szórni a szomorú ember életébe. Elképesztően szerencsés Dávid, hogy egy ilyen srác mellé ült le azon a szintfelmérőn.

/*/

Dávid elmondhatatlanul örült a füzetnek. Mivel sem telefont, sem könyvet nem vehetett a kezébe, végig firkálgatta az üres óráit.

Későre járt már, amikor a füzetben megtalálta a betűzött lapot. Azonnal felismerte Amadé kézírását, de a szöveget nem értette meg. Az feltűnt neki, hogy a versecske olaszul van. A papírka tetején rövid üzenet állt magyarul: keresd meg a dalt felirattal! Ezt a részt neked küldöm. Ott volt az előadó és a zeneszám címe is: Maneskin, Coraline. Dávid ismerte a bandát, voltak jó számaik, de nem ismerte különösebben mélyen a munkásságukat.

Kapkodva nekiállt előhalászni a telefonját és a fejhallgatóját, amit Dorián behozott neki. Bár nem nagyon engedték a mobilozást, ezt muszáj volt megnéznie.

Elindította a Youtube-on angol felirattal. Az elején nem igazán tudta hova tenni a számot, nem az a fajta ritmusos zene volt, amit Dávid szeretett. De dallamosan indult, az énekes nagyon szépen énekelt, és... te jó ég, a szöveg. Dávid szerette, ha erős szövege van egy dalnak, ennek pedig nagyon erős szövege volt. Petra azt mondta, az érzelgősség tünete lehet az agyrázkódásnak, de nem tudta, ezt most mennyire írhatja a baleset számlájára.

Már azelőtt is meghatónak találta a dal történetét, hogy elért volna az Amadé által bejelölt részig, de amikor oda jutott... szégyen, nem szégyen, folyni kezdtek a könnyei.

A tűz leszek és a fagy/ téli menedék/ az leszek, amit belélegzel/ meg fogom érteni, ami benned van/ és leszek a víz, amit megiszol/ a 'jó' jelentése/ katona is leszek/ vagy a fény az éjszakában/ és cserébe nem kérek semmit/ csupán egy mosolyt/ minden apró könnycsepped egy óceán az arcomon/ és cserébe nem kérek semmit/ csak egy kis időt/ leszek a lobogód, a pajzsod/ vagy az ezüstkardod...

Dávid mellkasa elnehezült a súlyos szövegtől, a dallamtól, a szenvedélytől, ami az énekes hangjából áradt. Elképzelte, ahogy Amadé mondja mindezt neki, még azt is látta, ahogy énekli neki, és ő csak sírni tudott. Az a mély szeretet, amiről a szöveg mesélt anélkül, hogy konkrétan kimondták volna... Mindig vágyódott azután, hogy valaki szeresse, úgy igazán – nem „muszájból", mint a családja.

Oda akart rohanni Amadéhoz, és elmondani neki, mennyi mindent jelent neki ez. El akarta mondani, hogy meg akar tanulni olaszul, csakhogy választ kereshessen. El se tudta képzelni, hogy szavakba tudná öntené magyarul, angolul vagy franciául, amit érzett – de igazából abban sem volt biztos, hogy olaszul megtalálná a tökéletes szavakat.

Talán semmilyen létező nyelven nem tudná megfogalmazni, ami most tombol benne.

/*/

Másnap már ki is engedték, Petra szerint kell a hely a súlyosabb betegeknek. Ezt Dávid teljesen megértette, ráadásul abszolút jól érezte magát. Kicsit fáradtabbnak a megszokottnál (bár ezt írhatta a végigforgolódott éjszaka számlájára is), de nagyon izgatott volt: áthívta magához Amadét, és el akarta mondani neki, hogy... hát, igazából még ő sem tudta pontosan, mit akar neki mondani, de nagyon szerette volna látni.

Elköszönt Jászontól és Ernától. A napokban többször beszélt velük, osztozott a gyászukon, fogta a kezüket. Látta a fájdalmukat, amitől rémesen érezte magát. El sem tudta képzelni, mit élhetnek át: bár még egyáltalán nem kellett foglalkoznia a gyermekvállalással, de szeretett volna gyereket. És Erna és Jászon most azt a hírt kapták, hogy ezentúl már egyáltalán nem lehet gyerekük. Pedig Dávid szerint Jászon és Erna a legnagyszerűbb szülőpáros lett volna. Tudta, hogy ilyen traumák szét tudják húzni a párokat, de ők mintha megerősödtek volna, a szövetségük és szerelmük még szilárdabbnak tűnt.

– Szeretlek titeket – búcsúzott Dávid. Megpuszilta mindkettőjük homlokát, mielőtt kitessékelték volna a teremből.

Dorián hazavitte, és az a konyhapultra kipakolt növényekre mutatott.

– Ezeket a rendőrség küldte vissza.

– Mire Erna hazajön, az összeset összekapjuk!

– Összekapjuk? Mi? – vonta fel a szemöldökét Dorián.

– Nem. Én meg Amadé.

– Amadé? Nem tűnik túl kertészkedősnek.

– Az nem baj – dörzsölte a tenyerét Dávid. – Majd én kertészkedek, Amadé meg nézi.

– Jó tervek – bólintott Dorián.

Megszólalt a csengő, valaki mintha rátenyerelt volna. Valaki mintha alig várta volna, hogy beengedést nyerjen. Valaki...

– Amadééé! – Dávid úgy érezte magát, mint egy izgatott kisgyerek. Elvégre megérkezett Amadé. Amadé, aki fényt hoz a sötétségébe, ahogy a dalszövegben is írta.

A bátyja visszanyomta a székre.

– Majd én kinyitom, te csak ne ugrálj, mazsi.

– Ne hívj így! – duzzogott Dávid, de csak félvállról. Az elmúlt napokban feltűnt köztük valami óvatosság, valami erősebb kötődés, ami korábban nem volt jelen a kapcsolatukban. Mintha félnének attól, hogy másnap minden elromolhat, és most bőven nem érdemes utálni egymást.

Dávid kicsit mintha a halál torkában érezte volna magát. És tudta, csak egyetlen személy van, aki képes kihozni ebből a világvége hangulatból, az pedig Amadé. Aki kint vár rá. Aki azt a csodásan mély dalszöveget küldte neki.

Függővé lehet válni egy ember kapcsán?

És akkor Amadé hirtelen megjelent előtte. Palackzöld ingben, borzas hajjal, mintha most kelt volna fel.

Dávid annyi mindent akart neki mondani. Rengeteg dolgot, amit egyszerűen nem tudott megfogalmazni. Több idő kellett volna neki hozzá, de lehet, hogy az agyának az a része is megrázkódott, ami az érzelmek egyértelműsítéséért felelős.

Így inkább nem szólt semmit, csak odalépett Amadéhoz és megölelte. De nem egyszerűen csak „ölelte", hanem ölelte, teljesen más hangsúllyal. Amit Amadé meg tudott találni egy dalszövegben, azt Dávid szavak nélkül tudta csak megmutatni. A két test úgy simult össze, mintha többet el se tudnának válni egymástól. Valahogy minden részecskéjük egymásra talált, miközben a testvérlelkük jóformán összeolvadt.

Dávid majdnem elnevette magát. Kezd túl költői lenni!

– Hogy vagy, Dávidom? – húzódott el Amadé. A kezei közé vette az arcát, úgy, mint abban a bizonyos első pillanatban, amikor puszik százával halmozta el Dávidot. De most valamiért – sajnos – nem adott neki egyet sem.

– Nagyszerűen. Akarsz velem kertészkedni?

– Biztos, hogy nem fogsz kertészkedni. Most rögtön ágyba bújsz. És kapsz teát.

– Nyár van, nem fogok teát inni, Amadé.

– Ó, dehogynem. Teát is iszol, és almát is eszel – folytatta ellentmondást nemtűrő hangon Amadé.

– Apuci, hagyj már – nyafogta Dávid szórakozottan, de közben melegség töltötte el: Amadé ennyire törődik vele!

– Apuci mérges lesz, ha nem csinálod meg.

Dávid máris sokkal jobban érezte magát, és beledörgölte az arcát Amadé tenyerébe.

– Akkor mindent megcsinálok. Csak ne légy rám mérges.

Amadé mosolygott.

– Mi az? – kérdezte Dávid, mert nagyon szerette volna tudni, mi jár a fejében.

– Mi mi az? – Amadé megcirógatta Dávid arcát.

– Furcsán nézel. Mi az?

– Semmi. Csak jó, hogy vagy. – És még egyszer megölelte Dávidot. Amadé sem „ölelte", hanem ölelte. Mintha Dávid igazán számítana; és tudta, hogy így is van: számított Amadénak. Végre tudta ezt. Elképesztő érzés volt.

/*/

Megígértettem Dáviddal, hogy az ágyában marad, amíg én összekészítek neki egy gyümölcstálat és egy kis teát, ám azzal nem számoltam, hogy idegen konyhában vagyok és nem tudom, mit hol tartanak.

– Hát te? Hol hagytad a kis Dávidot?

Felnéztem, Dorián támasztotta a pultot.

– A kis Dávidot ágyba dugtam.

– És szerinted ott is marad?

– Megígérte. Most viszek neki gyümölcsöt és teát, csak nem találok semmit.

Dorián gyengéden mosolygott.

– Hadd segítsek!

Úgyhogy nekiálltam Dávid bátyjával gyümölcssalátát és teát készíteni. Egy ideig hallgattunk, aztán ő törte meg a csendet:

– Hogy van Dávid?

Kérdőn pillantottam rá, mire szégyenlősen felhúzta a vállát.

– Nem tudom, mennyire tudnék vele őszintén beszélni erről. Nem tudom, mennyire zárkózna be.

– Mire gondolsz pontosan?

– Hogy mennyire vádolja magát a baleset miatt – mondta halkan Dorián, a kezében megremegett a kés.

– Azt hiszem, már nem jobban, mint ahogy egy ilyen esetben szokták vádolni magukat az emberek.

Dorián felnézett, az ajkát vékony vonallá préselte.

– Úgy értem, én is vádlom magam egy bizonyos szinten, de ez természetes – magyaráztam. – Ha ragaszkodom hozzá, hogy Dávid inkább ebédeljen velem... ha nem zárkózom be egy hétre... de végtére is ez nem más hibája, csak és egyedül azé, aki részegen kocsiba ült és nem volt képes megvárni, amíg Dávid kiszáll az autóból.

A szomorúság, ami Dorián tekintetében ült, elszorította a szívem.

– És ezt Dávid is tudja, ugye? – suttogta.

– Biztos vagyok benne – bólintottam. – Ha másért nem, mert Petra egészen biztosan elmagyarázta neki. Petra meggyőző tud lenni. És szerintem még azelőtt meg tudta nyugtatni, mielőtt elburjánzott volna benne ez az érzés.

Dorián aprót bólintott.

– Oké. Hiszek neked.

A felkarjára simítottam a kezem, hogy kicsit megnyugtassam.

– És te? Te hogy vagy, Dorián?

– Voltam már jobban is – mondta szomorkás mosollyal az ajkán.

– Neked is csinálok teát! – jelentettem be, mire hálásan biccentett.

– Köszönöm, Amadé. Mindent. – Rövid csönd után hozzátette: – Ervin sosem érdemelt meg téged.

Megdermedtem, hirtelen nem tudtam reagálni.

– De téged sem – böktem ki végül.

– Nem. Tényleg nem. De a mi kapcsolatunk soha nem is erről szólt. – Gépies mozdulatokkal folytatta az almaszeletelést, olyan aprók voltak már a kockák, hogy nagyítóval kellett keresni őket.

– Tudod... Ervin mindig jobban ismert, mint sokan mások.

– Ervin jó emberismerő – értettem egyet, és barnacukrot szórtam a teába.

– Na igen. És ezt jól a maga javára tudja fordítani.

– Elég tehetségesen keveri a lapokat. Nem szeretek vele játszani.

– Túl ügyes játszmás – bólogatott Dorián, valami lehangoltság volt benne. – De valamikor nem számol jól. Annak idején derült égből megcsókolt, én pedig teljesen elvesztem. Úgy értem, én akkor még nem tudtam, hogy... szóval Ervin volt az első srác az életemben. Ami... nem tudom, mennyire volt jó dolog. És mennyire jó dolog visszajutni... ide. Most Ervintől függetlenül káoszba zuhantam. Ervin eddig csak abban volt jó, hogy káoszba taszítson: kihúznia eddig még nem sikerült.

– Dorián... – Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom. Kicsit figyelmeztetésként éltem meg ezt a vallomást, Dávidra vonatkozó figyelmeztetésként, ami úgy zakatolt az agyamban, hogy hirtelen alig bírtam felfogni, Dorián is érzelmi válságban van.

– Bocsánat, hogy most mindezt rád zúdítottam. Nem is tudom, mi ütött belém – nevette el magát keserűen Dorián.

– Semmi baj. Ki kellett mondanod. – Vettem egy mély levegőt. – Szerintem... nem adhatok biztos tanácsot. Csak azt tudom mondani, hogy ne félj a magad javát nézni. Ervin mellett muszáj megtanulni önzőnek lenni.

Dorián tágra nyílt szemekkel nézett rám, biztos voltam benne, hogy a szavaim bizony szöget ütöttek a fejében.

De ekkor Dávid bukkant fel a lépcső alján, és engem hívott kiáltozva.

– Amadé! Ugye nem vágtad le az ujjaidat! Hahó! Kicsi apuci, kérem a gyümimet...

Éreztem, hogy mélyvörösre pirulok. Dorián szemöldöke sebesen szaladt fel a homlokán, szinte a hajvonalát érintette.

– Ó! – mondta Dávid, amikor észrevette, hogy Dorián is itt van velem.

– Bocsi, csak elkélt egy kis segítség.

Dávid mögém tipegett, és átkarolt. Hozzá tudnék szokni.

– Olyan kis édesek vagytok, hogy így aggódtok – mondta, és a nyakamhoz dörgölte az arcát. – De jól vagyok. Tudjátok, dzsúdóztam egy félévet. Ütni meg dobálni nem tanultam meg, de esni igen. Minimális agyrázkódásom lehet csak. Már kutyabajom!

– Jól van, jól van. Edd meg az almád, kutyabaj. Én most megyek gitározni. Ha szükség van rám, kopogtassatok hangosan!

Nem volt szükségünk Doriánra, teljesen elmerültünk a kettőnk világában. Ez az elkövetkező pár napra jellemző volt: befészkeltük magunkat Dávid ágyába, készítettünk gyümölcsöt meg egészségtelen nasit is, és így beszélgettünk mindenféléről.

Kezdtem úgy érezni, hogy valami tényleg megváltozott kettőnk között. Olyannyira, hogy alig bírtam otthagyni – egyik este már majdnem elaludtunk, addig sutyorogtunk, és amikor Dorián benyitott, úgy rebbentünk szét, mintha valami titkolni valónk lett volna.

– Egy srác jött érted, Amadé – mondta halkan a sötétbe. – Valami James.

– Ó! – böktem ki.

– James? – motyogta Dávid.

– Sof bátyja – súgtam vissza. Aztán Doriánhoz fordultam: – Baj van?

– Azt mondta, kicsit.

– Te beengedtél egy vadidegen srácot a lakásba? – szörnyülködött Dávid.

– Nem. Lent vár. Csak meg akartam kérdezni, jó fej ember-e vagy...

– Jamie jó fej. Szeretem őt – dünnyögtem, és gyorsan készülődni kezdtem, mert kezdett aggasztani a dolog.

– Amadé! Holnap is jössz? – nyúlt utánam Dávid.

– Persze, hogy eljövök.

A karjába zárt, mintha nem akarna többé elengedni. Én sem akartam elmenni, életem minden további percét Dávid ölelésében akartam eltölteni.

Dorián nem tett semmilyen megjegyzést, és nem is nézett rám, nehogy olvasni tudjak a pillantásából.

Amikor leértem, James fogadott komor arccal, fekete bőrdzsekiben és sötét napszemüvegben.

– Mi történt? – tértem rögtön a lényegre.

– A nővéredet majdnem megverték.

– A nagy szája miatt? – kérdeztem, mert ezen nem lepődtem volna meg: sok hasonló szituációba keveredett már, de mindet sikerült megúsznia.

– Az apátok miatt. Rá akarták venni, hogy segítsen valamiképp... mit tudom én, összefeküdni egy fejessel vagy hasonló. Még szerencse, hogy az ablakból láttam, mi történik.

– Megvertél egy rakat embert?

– Csak kettőt – vont vállat James. Széles vállai voltak, igazán izmosak.

Kirázott a hideg az eset hallatán, bár olyan állapotban voltam, hogy a Dáviddal történtek után nem sok minden tudott megrázni.

– Ó. Vissza fognak jönni?

Jame farkasvigyort villantott.

– Nem hiszem.

És nekem ennyi elég is volt. Bíztam Jamesben: nem fogja hagyni, hogy baj legyen.

/*/

Dávid elnyúlt Dorián ágyán, és hallgatta a gitározást.

– Szerinted kislány volt, vagy kisfiú?

– Hm?

Dávid megismételte a kérdést, majd magyarázatként hozzátette:

– Jászonék babája.

Mély sóhaj szakadt fel Doriánból.

– Ezt nem lehetett még megállapítani. – Nem nézett Dávidra, aki viszont bámult rá. – Nem volt még baba. Csak lehetett volna.

– Örülnék, ha Jászonék szülők lehetnének – sóhajtotta Dávid. Úgy érezte, valami karmolássza a mellkasát, és ólomsúly nehezedik a hasára. Nem volt itt Amadé, akitől jobban tudta volna érezni magát.

– Azt mondták, nem lehet már saját gyerekük.

– Tudom. Nekem is mondták.

Hallgattak. Dávid látta Dorián fájdalmát, ami megijesztette: a bátyját egy minden helyzetben erős, vagány srácnak ismerte meg. Most viszont itt ül az ágy végében, görnyedve tartja a gitárt, és lehangoltan pengeti a húrokat.

– Dor?

A bátyja hümmögött, jelezve, hogy figyel.

– Talán még nem mondtam neked, de... szeretlek.

Erre Dorián felnézett, és bizonytalanul elmosolyodott.

– Köszönöm.

– Én köszönöm, hogy mellettem vagy.

Hallgatásba süllyedtek. Mindketten érezték, hogy hiányzik mellőlük Jászon és Babett. Itt kellett volna lennie mind a négyüknek, együtt.

– Anya még mindig bent van az irodában? – törte meg a csendet Dávid.

– Aha. Hiába nem tudott teljesíteni tökéletesen egy munkahelyen, most még egyet bevállalt. Inkább nem alszik.

– Munkamánia – ciccegett Dávid.

– Inkább menekül az érzések elől – vélekedett Dorián, a gitár hangolásával játszott. – És örülök, hogy ezt kivételesen nem az alkohollal teszi meg.

– Nagyon rossz volt? Amikor váltak.

Amikor a folyamat történt, Dávid elég fiatal volt, és nem igazán látott be a történések mögé.

Mintha kirázta volna a hideg Doriánt.

– Eléggé rossz volt.

– Sajnálom, hogy nem voltam melletted akkor – bökte ki Dávid. Dorián hitetlenkedve rázta a fejét.

– Dávid, ugyan már! Nem mondom, hogy a legjobb helyen voltál apával valahol, de én végig nagyon örültem, hogy nem vagy itt... anyuval.

Dávid megilletődve pislogott. Dorián pedig bizalmasan folytatta:

– Persze nagyon hiányoztál. Mind nagyon hiányoztatok.

Dávid ekkor újra rádöbbent: Dorián egyedül volt az anyjával a hatalmas lakásban. Amíg őt apja hurcolta át a világon, addig Jászon Svédországban tanult, Babett pedig Ausztriában.

– Ez szörnyű lehetett – fakadt ki, és azonnal odamászott Doriánhoz, hogy átölelje.

– Hát, nem volt túl jó – ismerte el Dorián, és átkarolta az öccsét. – De most már minden... jó, nem, ez nem igaz. Visszaszívtam.

– Most már itt vagyunk egymásnak – fejezte be alternatívan Dávid. Dorián felnevetett.

– Hű, de nyálasak vagyunk!

– Legalább együtt – nevetett vele Dávid. Dorián finoman megborzolta a haját.

– Na, kis nyálgombóc, irány aludni! Pihend ki magad a holnapi Amadé-adagodra.

Dávid ezen is csak nevetett. A szíve olyan izgatottan kezdett verdesni, hogy szinte belefájdult a mellkasa. Remélte, hogy a bátyja nem látja rajta ezt a különös izgalmat.

/*/

– Avatart fogunk nézni – jelentettem be, amikor Dávid elrendezte a tálkákat az ágyban.

– Azt a filmet szeretem!

– A mesesorozatra gondoltam. Ismered?

Igazából én nem ismertem. De Vil új fejleményeket küldött a „melyik karakter melyik osztálytárs lenne" csoportba, miszerint Dávidnak olyan a haja, mint egy bizonyos Zuko hercegnek az egyik évadból. Így hát úgy éreztem, muszáj megnéznem.

– Hallottam róla – vonogatta a vállát Dávid. – Megnézhetjük. Ha veled nézhetem, bármibe beleegyezek.

– Hú. Ezzel nehogy visszaéljek később – figyelmeztettem, de nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról.

– Komolyan gondoltam – mosolygott Dávid, és várta, hogy felemeljem a karom és hozzám bújhasson.

Elindítottam a sorozatot, de nem nagyon tudtam figyelni rá: Dávid hozzám simult, és nem tudtam nem eljátszani a gondolattal, hogy kezd valami különleges kialakulni köztünk. Tudtam, hogy nem jó ötlet erről ábrándozni, mert egyszerűen nem tudhatom, valójában mi jár Dávid fejében.

Egészen addig töprengtem ezen, amíg Dávid egyszer csak le nem állította a mesét.

– Hé! Nem ér, hogy mindenkinek kockahasa van.

– Mi? – Összezavarodva pislogtam.

– Nézd meg! Az összes karakter tök izmos. Én miért nem vagyok tök izmos? Hozzájuk képest tisztára el vagyok hízva. – Elkeseredve húzta fel a pólóját, és megtapogatta a teljesen normális méretű hasát. – Most nézd meg! Fúj. Így sose leszek a focicsapat kapitánya, de talán a tagja sem.

– Focicsapat? – csodálkoztam. Nem mertem reagálni a hasára vonatkozó részre, ami olyan kis édesnek tűnt, legszívesebben szeretetteljesen megbökdöstem volna. Arra pedig alig mertem gondolni, hogy még szívesebben megpuszilgattam volna fehér bőrű pocakját.

– Aha – mondta elszontyolodva Dávid. – Mindkét bátyám játszott a gimis csapatban. Jászon még kapitány is volt! Apu imádta ezért, mert annak idején ő is volt kapitány.

– Nem szeretem a focit – ismertem be, és erőnek erejével elszakítottam a tekintetem Dávid köldökéről.

– Muti a tied!

– Az én micsodám?

Dávid nevetősen horkantott, amiből tudtam, hogy disznóságot fog mondani.

– Nem a micsodád! A hasad, a hasad akarom megnézni.

Elvörösödtem, és nem győztem tiltakozni.

– Nem nézheted meg a hasam! Mit akarsz a hasammal?

– Naa! Hadd nézzem meeeeg!

– Nincs benne semmi különleges – dünnyögtem, de elnevettem magam. – Hidd el, nekem inkább befelé horpadó izomkockáim vannak! Vagyis izomnak éppenséggel nem mondanám. Szerintem nekem nincsenek is izmaim. – A fejem ingattam, és picit felhúztam az ingem, hogy eleget tegyek Dávid kérésének. Mármint, ha Dávid komolyan a meztelen testem akarja nézegetni, hát rajta. – Tessék, nézd csak!

Dávid elgondolkodva nézett.

– Tetszik – mondta végül.

Ettől kihagyott egy dobbanást a szívem.

– Cuki. – Dávid felemelte a kezét, de végül visszaejtette az ölébe. – Neked hogy az ördögbe megy az, hogy kockahas nélkül is jól nézel ki?

– Hát... nem tudom. Megy? – Olyan zavarban voltam, csoda, hogy ki tudtam nyögni egy-két értelmes szót.

– Ühüm. Megy.

Majd Dávid finoman visszahajtotta az ingemet, és újra elindította a lejátszást. Hiába kerestem a tekintetét, visszabújt a mellkasomhoz, így csak a félmeztelenül ugrabugráló Zuko herceget nézhettem. Ami nem lett volna egy rossz látvány... de Dávid azért jobban lekötötte a figyelmem.

/*/

Dávid egészen addig nem tartotta furának a gondolatát, amíg meg nem látta Amadé furcsálló arckifejezést. Ez teljesen felzaklatta, és inkább odabújt Amadé mellkasához, hogy ne kelljen ránéznie. Pedig komolyan gondolta, amit mondott: Amadé nagyszerűen festett kockahas nélkül is. De ez miért sarkallja Amadét ilyen pillantásra?

Erőnek erejével abbahagyta a rágódást, és újra a képernyőre koncentrált. Most Zuko herceg helyett Katarát figyelte, a csinos vízidomárt. És bár próbált nem Amadéra gondolni, ezt még muszáj volt megosztania vele:

– Neked is hordanod kéne ilyen kéket.

– Milyen kéket? – Amadé simogatni kezdte Dávid vállát, amitől Dávid megnyugodott. Lehet, hogy Amadé csak nagyon benne volt az Avatar világában, azért vágott fura képet.

– Amilyen Katarán meg Sokkán van. Hasonlók a színeitek. Neked is jól állna ez a kobaltkék.

Még mindig nem mert feltekinteni, de szerencsére Amadé hangja beszédes volt: nyilvánvalóan vigyorgott.

– Szóval azt mondod, hiába nincs kockahasam, kobaltkékben hódítani tudnék?

– Ó, igen. Lányok a világban, vigyázzatok! Amadé színre lép.

A nevetésük szépen szólt együtt, és máris elmúlt az a kellemetlen pillanat, mintha meg sem történt volna. A harmónia visszatért, és a továbbiakban el se tűnt.

Pár nappal a gólyatábor előtt Dávid rá tudta venni Amadét, hogy kertészkedhessen. Az anyja azt mondta, hogy csak este csinálhatják, amikor már nincs olyan meleg az üvegházban; Dorián pedig segített felhurcolni nekik a virágos ládákat a tetőteraszra.

– Húha – vigyorgott Amadé, miközben azt figyelte, ahogy Dorián az izmait megfeszítve pakolja fel az üvegházbeli pultra a növényeket, előkészítve az átültetést.

– Ennyire lenyűgöznek a virágok? – vigyorgott vissza Dorián. Dávid csak kapkodta közöttük a fejét:

– Hát itt meg mi történik? Ti ennyire jóba lettetek?

– Mármint mennyire? – kérdezett vissza nevetősen Amadé. Kobaltkék inget viselt, amit Dávid nem győzött elismerni. Tényleg nagyon jól festett ezzel a színnel.

Dávid nem tudott erre válaszolni, csak felvonta a vállát.

– Visszamegyek gitározni – kezdte Dorián, de Dávid már-már ingerülten leintette a bátyját.

– Igen, igen, tudjuk! Majd hangosan kopogunk.

Dorián megpaskolta Dávid vállát, még egyszer rávigyorgott Amadéra, majd otthagyta őket.

– Szeretnék segíteni neked – ajánlkozott Amadé.

– De hát utálod a virágföldet – említette meg Dávid.

– Tudom. De te szereted. Szóval... csinálhatnánk együtt, ha van kedved.

Dávid boldogan mosolygott Amadéra, aki csillogó szemekkel viszonozta a mosolyát.

Mivel látta Amadén, hogy tényleg utál a nedves virágföldhöz nyúlni, inkább rábízta a palánták öntözését, ami nem sok kosszal járt.

– Nagyon ügyes vagy – dicsérte meg, mire Amadé horkantva felnevetett.

– Köszönöm, mester.

– Kis tanítványom!

Amíg Amadé precízen locsolgatta a növényeket, addig Dávid igyekezett minél gyorsabban végezni, hogy utána csinálhassanak valami mást. Mondjuk folytassák az Avatart, amit mindketten nagyon élveztek, vicces volt, aranyos és izgalmas, tökéletes kettőjüknek.

Mivel Amadé nagyon sokáig szöszölt az öntözéssel, Dávid jóval hamarabb befejezte az ültetést.

– Kész vagy? – lépett a fiú mellé Dávid, és megfogta a könyökét. Szeretett hozzáérni Amadéhoz, hogy megbizonyosodjon a jelenlétéről – mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne.

– Te kész vagy?

– Épp befejeztem – füllentett Dávid. Az „épp" elég közel volt ahhoz a kábé hétperchez, amíg csak somolyogva figyelte, amint Amadé a pálmák között guggolva szorgoskodott.

– Úgy értem, a gólyatáborra. Arra kész vagy?

Dávidot meglepte a kérdés.

– Mi?

– Nekem nincs sok kedvem menni. Ha nem fizettük volna be a pénzt, biztos kihagynám. – Amadé egy rongyba törölte a kezét, és lesütötte a szemét.

– Én kíváncsi vagyok az emberekre.

– A népszerű emberekre, mi? – cukkolódott Amadé. Dávid szégyenlősen felhúzta a vállát.

– Igen, kíváncsi vagyok rájuk, de... úgyis te maradsz az első számú – mondta, mert úgy érezte, muszáj Amadé tudtára adnia.

Amikor Amadé nevetve hátravetette a fejét és az arcába hullottak a tincsei, Dávidnak nehezére esett visszafognia magát: szerette volna visszaigazítani a füle mögé a fürtöket. Addig őrlődött azon, vajon megteheti-e, míg Amadé megtette helyette.

– Vágni kéne a hajamból – állapította meg.

– Ó, nem, ne! Ez így nagyon jó. – Dávid most már nem gondolkodott, beletúrt Amadé hajába, aki úgy menekült el előle, mintha nagyon rosszat csinált volna.

– Mondd, hogy nem volt földes a kezed!

Dávid vigyorgott.

– Hát mondhatom, de attól még...

– Fúj, Dávid! Most kukacos lesz a fejem!

– Dehogy lesz, babácska. Tiszta vagyok, látod? – A magasba emelte a tenyereit, Amadé pedig közelebb hajolt, hogy tüzetesen szemügyre vegye.

– Oké – bólintott rá.

– Sose bántanálak – fogadkozott szenvedélyesen Dávid. Az elmúlt napokban túl könnyen vált érzelmessé, de Amadé láthatóan jól szórakozott rajta, szóval nem szégyellte magát.

– Jól van, na – nevetett Amadé, és megrázta a fejét. – Folytatjuk a sorozatot?