37. fejezet

Második esélyek

Ki gondolta volna, hogy egy hétnyi mosolyszünet ekkora árkot tud verni két ember közé?

Dávid mindent próbált megtenni azért, hogy minden úgy menjen, mint régen, de Amadé, bár visszatért Dávid mindennapjaiba, zárkózott maradt. Mintha azáltal, hogy a múltkor olyan mélyen megnyílt előtte, tett volna egy lépést hátra.

Elmentek ebédelni, ami miatt Dávid nagyon izgatott volt, habár korábban milliószor ettek együtt. Most mégis úgy igyekezett a legtökéletesebb énjét hozni, hogy folyton kellemetlen szituációkba keverte magukat. Amadé biztos érezte, mennyire kínos az adott helyzet, de egyszer sem éreztette vele. Mosolygott rá, de a tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy valahol messze jár gondolatban.

Biztos a családja aggasztja ennyire – Dávid tudta, hogy az anyja ügyvédként is küzd a börtönök leépítésével. Annyira szeretett volna segíteni Amadén, hogy elszorult a szíve.

– Félsz? – kérdezte, amikor a Duna-parton sétáltak, és Amadé a homlokát ráncolva bámulta a folyó vizét. Az ökleit a zsebébe mélyesztette, pedig Dávid szerette volna megszorítani a barátja ujjait, hogy biztosítsa támogatása felől.

– Mitől? – kérdezett vissza Amadé. Megállt, és a közelgő vihar szele belekapott a hajába. Komor arckifejezése, múltszázadi dzsekije és ingje mind-mind egy regény vagy film tragikus sorsú főhősének mutatták. Dávid ráeszmélt arra, hogy Amadé remek főhős lehetne: jóképű, rejtélyes és van benne valami, amivel egyszerűen magához vonzza az embert.

– Az apádtól.

Amadé felhúzta a szemöldökét.

– Hogy érted?

– Szóval... – Dávid esetlenül kereste a szavakat. Talán nem a legjobb témát hozta fel, de nem tudott másra gondolni, amikor Amadé aggodalmas arcát nézte. – Mikor csukták le?

– Hét-nyolc éves lehettem.

– Az jó régen volt.

Amadé visszafordult a víz felé.

– És... amikor kicsi voltál... bántott?

Egy kacsát bámultak, ami a köveken totyogott. Dávid legalább olyan bénácskának érezte magát, mint amilyen a kacsa volt a szárazföldön. Csakhogy, ha a kacsa bemegy a vízbe, máris nagyszerű úszó lesz... Dávid viszont úgy gondolta, ott is csak ügyetlen módon megfulladna.

Amadé szája a témához nem illően gunyoros mosolyba rándult.

– Előfordult. De ha megtette, anyám olyan sikítófrászt kapott, hogy napokig inkább rám se nézett. Szegény anyám már akkor se volt épelméjű.

Ezen Dávid nem csodálkozott. Azok alapján, amit a múltkori mesedélutánon hallott, egyáltalán nem volt meglepő, hogy Amadé anyja megbolondult.

Elképzelni se tudta, Amadé hogy élte mindezt túl. Őt már az is megviselte, hogy a szülei éveken át válóperben álltak.

– És nem félsz, hogy... mi lesz, ha...

– Nem fog kijönni – mondta Amadé színtelen hangon. Dávid nagyon szerette volna átölelni, de nem merte. – Erika beszélt a családdal, akiknek a kisebbik lányát... szóval nem hagyják, hogy kijöjjön. Felbéreltek egy zseniális ügyvédet. Nem lesz baj.

Ezt olyan hangon mondta, mintha magát is nyugtatgatná.

Tovább bámulta a szürkén kavargó vizet. Dávid közelebb lépett hozzá, és a vállára tette a kezét.

– Mire gondolsz most? – kérdezte halkan. Amadét mintha kirázta volna a hideg a kérdéstől, aztán a legőszintébb hangján, amit Dávid ismert, azt mondta:

– A folyóra. Tetszik a színe. És ahogy mozog. Verset akarok írni róla.

Ez kicsit kizökkentette Dávidot. Azt hitte Amadé épp a mentális összeroppanás határán van. Vagy ez már annak a jele?

– Amadé... minden rendben? – kérdezte óvatosan, és a vállánál fogva magához fordította a fiút. Amadé feje azonban még mindig a folyó felé fordult, a tekintete a kacsát fürkészte. Dávid két ujjával finoman maga felé irányította Amadé állát.

Amadé összerezzent, a tekintetében kétségbeesés és vágyódás keveréke csillant. Mennyire félhet most szegény Amadé! És mennyire örülne akár egy olyan családnak is, amilyen Dávidé...

– Dávid – kezdte lassan Amadé, és lerázta magáról a kezét. – Nem kell féltened. Rengetegszer előfordult már az évek során, hogy az apám ki akart szabadulni a börtönből, és sok embere próbált meg segíteni neki. Hozzászoktam. Nem nagy ügy. Tényleg nem az.

– Ez igenis hatalmas ügy – ellenkezett Dávid. Amadé összehúzta a szemöldökét.

– Már bánom, hogy elmondtam. Nem gondoltam volna, hogy ekkora feneket fogsz neki keríteni.

Dávid megint a köveken topogó kacsának érezte magát.

– Sajnálom! Nem akartam!

Amadé a fejét ingatta, majd Dávid szemébe nézett.

– Dávid. Hagyd ezt abba. Az egészet. Vegyél egy nagy levegőt. Csak légy önmagad! Nem kell megfelelned nekem.

– Nem azért aggódok érted, mert meg akarok neked felelni – ellenkezett Dávid. Szégyenérzet töltötte el, nagyon ritkán beszélt a megfelelési kényszeréről. Amadénak is csak egyszer-kétszer említette, a vele szembeni megfelelési kényszeréről meg egy szót sem szólt. Amadé ennyire ismerné őt? Langyos melegség érzése töltötte el.

Amadé gunyorosan hunyorítva várta a folytatást.

– Érted aggódok, Amadé. Nem azért mondom, hogy aggaszt a komorságod, mert ezzel ki akarnám mutatni a... kötődésemet. Tényleg féltelek, mert láttam már családokat, akik... szóval a szüleim sokféle perben képviseltek embereket. A családon belüli erőszak nem egy ritka dolog. És...

Amadé szeme elkerekedett. Dávid gyanakodva biccentette oldalra a fejét.

– Korábban mondtad már el valakinek? – kérdezte. – Ervinnek?

Halvány mosolyra húzódott Amadé szája, mintha szórakoztató emléket idézett volna fel.

– Ervint ez nem nagyon érdekelte.

Dávid látta rajta, hogy folytatni fogja, így csöndben várt.

– Egyszer... egy lánynak mondtam el. Kicsi voltam, és nagyon szerelmes. Nem voltam valami népszerű az osztályban. Folyton olvastam, kopott ruhákat hordtam, automatikusan kiközösítettek. Okos voltam, és nem kellett sokat tennem azért, hogy a tanárok megkedveljenek, így még pluszban utáltak.

Amadé kicsit elhallgatott, Dávid pedig elképzelte a pici Amadét, mint az osztály jókisfiúját. A szíve olvadozni kezdett.

– Aztán egy elkeveredett vers miatt kiderült, hogy mennyire szerelmes vagyok Lénába, és néhány srác az osztályból rávette, hogy tegyen úgy, mintha ő is szerelmes lenne, és tudod, megfogta a kezem meg engem választott éneken a néptáncnál, hazakísért... én meg elég sok mindent elmondtam neki, amit nem kellett volna. Az osztályban hirtelen „népszerű" lettem, mindenki hallani akart minden részletet a szüleimről, a nővéremről...

– Ugye eszedbe sem jutott, hogy én csak kíváncsi vagyok? – Dávid nagyon szerette volna megfogni Amadé kezét, hogy tudja hangsúlyozni a mondandóját. De Amadé még mindig a zsebében tartotta a kezeit.

Amadé szemében mintha pajkosság csillant volna.

– Persze, hogy nem. Csak el akartam mondani egy sztorit, ami miatt jobban tudsz sajnálni, mint amiért az apám egy pszichopata.

Egy megérzésre hallgatva Dávid bólintott, és ő is mesélni kezdett. Hogy őt is kiszorították az osztályban (ha épp annyi ideig maradt egy országban, hogy érdemes legyen beiratni egy iskolába), mert ő volt az „elkényeztetett gazdag fiú", akivel legfeljebb azért barátkoztak, mert kapni akartak abból a fényűzésből, ami körbevette.

Türelmesen várt, hátha Amadé előhúzza a kezét és az övéért nyúl, hogy egy puha érintéssel tudassák a másikkal: már nincsenek egyedül.

Amadé nem tett semmi ilyesmit.

Mivel esni kezdett az eső, félbevágták a sétájukat és elindultak haza. A villamosmegállóban be kellett állniuk a tető alá. Pont lekésték az utolsó járatot, így egyedül maradtak a szürkeségben, aminek Dávid kicsit örült.

Remegett a gyomra az izgalomtól, amikor felajánlotta:

– Nincs kedved átjönni?

Amadé félmosolyt villantott rá, de végül azt mondta:

– Köszönöm a meghívást, de most muszáj hazamennem.

Dávid félszegen biccentett, és a sínen fénylő esőcseppeket fixírozta. Úgy hiányzott, hogy végigbeszélgessen Amadéval egy éjszakát!

– Holnap is van kedved ebédelni? – kérdezte Amadé, amitől Dávid megkönnyebbült. Ha találkozót ajánlj, biztos nem akarja már kizárni az életéből!

– Megígértem Ernának, hogy elmegyek vele virágokat venni. De szívesen uzsonnáznék valamit. Egy finom sütit?

– Oké – mosolyodott el Amadé. Olyan rejtélyes volt az a mosoly! Mintha mást akarna mutatni vele, mint amit valójában mutat.

Rövid hallgatás után Amadé újra megszólalt:

– Flörtölt veled az a mekis lány.

Dávid felhúzta a vállát.

– Tudom.

Amadé eddig nem nézett rá, de most kutatón összeakasztotta a tekintetét Dávidéval.

– Nem kezdtél ki vele.

– Igen – helyeselt Dávid. Fel se tűnt neki, milyen közel áll Amadéhoz, de ha már ott volt... – A Reikós baleset után arra jutottam, jegelem kicsit a lányokat. Ha valakivel össze akar hozni a sors, azt pedig majd érezni fogom. Nem akarom kergetni a szerelmet. Addig pedig olyasmire szeretném fordítani a figyelmem, ami igazán fontos. És az a barátság. Az a fajta barátság... ami te. – Előrehajolt, hogy puszit nyomjon Amadé arcára, de a fiú elfordította a fejét.

Ez nagyon kínos.

– Ott egy kacsa – mutatta Amadé a síneken totyogó madarat, aki mintha Dávidot gúnyolta volna esetlensége miatt. Dávid látta Amadén, hogy szándékosan tesz úgy, mintha nem tűnt volna fel neki a puszipróbálkozás. De ettől még nagyon kínos volt.

Az a pillanat jutott eszébe, amikor Amadé tarkón puszilta. Vagy csak véletlenül súrolta az ajka a bőrét? Nem tudta, de azt igen, hogy még többet akar belőle.

De látta, mennyire vékony jégen ácsorognak ők ketten. A kínos érzések burjánzottak közöttük.

Fogalma sem volt, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy helyre jöjjön a kapcsolatuk. Nagyon remélte, hogy nem soknak.

/*/

Az eső nagyon romantikus tud lenni. Dorián csak és kizárólag ennek tudta be, hogy kint állt a kis belvárosi erkélyen, és az esőben ázva csókolózott Ervinnel.

– Miért? – kérdezte a másikat, amikor elszakadt tőle.

– Miért van a kezem az inged alatt? – kérdezett vissza Ervin halkan. – Mert nem tudom kigombolni a szanaszét-ázott anyagot. Egyszerűbb lenne, ha levennéd...

– Nem – mondta a homlokát ráncolva Dorián. – Mármint nem ezt akartam kérdezni. Arról még beszélhetünk majd, hogy leveszem-e az ingem, de...

Ervin felnevetett, és újból megcsókolta, ami miatt egy kis időre Dorián megint nem tudott gondolkozni. Nagy nehezen eltolta magát Ervin arcától, a fiú vizes hajába túrt, hogy segítse magát.

– Szóval, miért most?

– Mert tegnap nem vetted le az inged. Csak a...

Dorián finoman rácsapott Ervin mellkasára. Ő komoly válaszokat akart!

– Miért most csináljuk ezt? Miért nem évekkel ezelőtt? Annyi... rengeteg lehetőséged lett volna megpróbálni visszaszerezni.

– Nem akarlak visszaszerezni.

– Mi? – rökönyödött meg Dorián. Mintha hideg zuhany zúdult volna rá. Mondjuk ez így is volt, az esőben kint állni tiszta vizesen egyre hűvösebbé vált.

– El se veszítettelek – mondta Ervin. Dorián a fejét rázta. Na, ezt muszáj lesz megbeszélniük, mégpedig nem az esőben. Behúzta Ervint a lakásba. Ervint nem zavarta, hogy a berendezés vizes lesz, nekilökte Doriánt a falnak, hogy ott folytassák, amit kint elkezdtek. De Dorián válaszokat akart. Még mindig nem volt benne biztos, mit és mennyit akar.

– Dehogynem elveszítettél – tiltakozott. – Szakítottam veled!

Ervin oldalra döntötte a fejét, és negédesen gunyorosan felhúzta a szemöldökét.

– És kinek fájt jobban az a szakítás?

Beletúrt Dorián hajába, és fölé hajolt. Doriánt végtelenül bosszantotta, hogy Ervin magasabb nála.

– Az nem számít. Szakítottunk. Nem voltunk egymáséi éveken keresztül. De most újra rám találtál... miért? Én jól megvoltam nélküled.

– Ó, tudom. Az összes írásod arról szól, milyen jól vagy.

– Szürke Oszkár novellái nem rólad szóltak – tisztázta Dorián. Ez igaz is volt; évek óta nem gondolt Ervinre. Mármint nem túl gyakran. Mármint... a fene egye meg! Legalább négy év telt el a szakításuk óta. Négy nagyon hosszú év.

– Tudom. De akkor sem voltál jól.

– Nem túl szomorúak azok a novellák – emlékeztette Dorián. Ervin megint nekifeszült az inge gombjainak, karcsú ujjai csak kicsit remegtek.

– Tudok a sorok között olvasni. Főleg a te soraid között, Dor.

– Ne hívj így.

– Tegnap nem tiltakoztál ez ellen. Most miért?

– Mert rohadtul fogalmam sincs, mit akarok – fakadt ki Dorián, és a tenyerébe temette az arcát. – Huszonegyéves férfiként magabiztosan tudnom kéne, mit akarok. Most mégsem érzem magam többnek egy tizenhat éves kamasznál...

– Az miattam van, elnézést – somolygott Ervin.

– Utállak – motyogta Dorián. Ervin még mindig mosolyogva megcsókolta Dorián nyakát, majd a kulcscsontját, majd a mellkasát, ami kibukkant az ingből.

– Ezt is utálod, igaz?

– Amit csinálsz, azt még a személyednél is jobban utálom – tájékoztatta Dorián. Ervin belenevetett a bőrébe.

– Miért most? – ismételte meg sokadjára a kérdést Dorián, és most se kapott normális választ:

– Csak.

Doriánban hirtelen erősebb lett a düh, mint a vágy. Ervin végzett az inge gombolásával, és amikor elkezdte lehúzni róla a fölsőt, Dorián segített neki – aztán eltolta magától a fiút az ingével együtt, és közölte vele:

– Elmegyek zuhanyozni. Addig ajánlom, hogy találd ki a választ a „miért"-emre.

– Ez az én lakásom – mondta Ervin. Dorián mellkasát pásztázta, egyértelműen tetszett neki a látvány.

Dorián csak felmordult, és bevonult a fürdőbe. Levetkőzött, beállt a forró zuhany alá. Ervinnek kis fürdője volt, ennek ellenére (bár szorosan), de befért egy kopott kád és egy még kopottabb zuhanyfülke is. Elvileg Ervin szülei, amikor még itt laktak, nem tudtak megegyezni, melyik legyen, így lett mindkettő, elég rossz minőségben. Amikor Dorián még régen itt töltötte az éjszakáit, naponta cserélgették, melyiket használják.

Nem akart Ervin játszmáiba visszaszállni, mégis itt állt a zuhanyfülkéjébe és engedte magára a forró vizet.

Csak egy jegyzetfüzetet akart neki visszaadni, amit Ervin „véletlenül" nála felejtett.

Nyilván mindketten csak smárolni akartak. És nyilván többet is akartak, de Doriánt olyan düh öntötte el, hogy most éppen úgy érezte, az ég világon semmit nem akar Ervintől.

A homlokát a csempének támasztotta.

Szakítottak Virággal, ő kezdeményezte – teljes barátságban váltak el egymástól, bár Dorián nem hitt benne, hogy nagyon tartani fogják a kapcsolatot, sose beszélgettek különösebben sokat.

Ritus bosszantóan kedves és szép volt az este. Ervin meg... Ervin meg Ervin. És ez épp elég ahhoz, hogy Dorián utálni kezdje a világot.

Angliában kellett volna találnia egy csodás párt, összeházasodnia vele, akkor talán még Ervin se kezdett volna ki vele újra.

Nem lepődött meg, amikor kinyílt a fürdőszobaajtó. Akkor sem lepődött meg, amikor Ervin belépett mögé a szűk fülkébe. Ervin ajka Dorián fülét súrolta, amikor a fülébe súgta:

– Azért most, mert ősszel visszamész Angliába. Addig szeretnélek még egy kicsit szeretni.

Dorián tudta, hogy ez mekkora kamu – Ervin nyilván csak mondani akart neki valami félig-meddig elfogadhatót, hogy bejöhessen utána a fürdőbe.

Nem mondta meg neki, hogy ősszel nem megy sehova.

– Szeretni akarsz? Azt nem csak a testeddel kell csinálni.

– Igyekszem majd – tett homályos ígéretet Ervin. Dorián sejtette, hogy Ervin tényleg kötődik hozzá, de az az érzelem egészen biztosan nem szinonimája a szeretetnek. Mindenesetre még soha (régen se) jutott ilyen közel ahhoz, hogy Ervin szerelmi vallomást tegyen neki. És bár már egyáltalán nem vágyott semmi ilyesmi vallomásra, azért kicsit elgyengült.

Hagyta, hogy Ervin nedves csókba húzza és magához szorítsa.

A forró zuhany alatt csókolózni talán még romantikusabb is, mint közösen ázni az esőben.