36. fejezet

Szent a béke?

A tegnap éjszaka hosszúra nyúlt: sehogy se sikerült aludnom.

Felzaklatott Reiko, Vil, az egész csoptali – hogy gimibe megyek, ahol Dávid mellett kell leélnem az elkövetkező négy évet... egész éjjel forgolódtam, Sofia megállás nélkül morgott miatta.

Végül hajnal négykor felkelt a nap, és én meguntam a szenvedést. Mivel hűvös volt a kora reggel, belebújtam a babarózsaszín köntösbe, amit korábban Sofia használt, és kibattyogtam a konyhába kávét inni.

A pultot bámultam, miközben a forró löttyöt kavargattam. Valamit kell kezdenem ezzel a szituációval. Előre, vagy ki kell lépni ebből a helyzetből.

Magamban morfondíroztam, mit kellene tennem: Dávid még mindig nem írt semmit, így egyértelművé vált, hogy nekem kell megtenni azt a bizonyos lépést.

/*/

Dávid megunta, hogy Amadé lépésére várjon: már jó pár napja belefáradt, de most már ezt a néhány órát végképp nem bírta ki.

Otthon nem sok időt töltött, csak lezuhanyozott, a hideg víztől viszont csak még kevésbé tudott aludni.

Leült a telefonja elé. Lapozgatta az Instagramot, de untatta a sok nyaralós fotó. Megnyitotta a Messengert, és egész addig tartott az unalma, amíg meg nem látta, hogy Amadé nemlétező profilképe mellett felvillan a zöld pötty – ami azt jelentette, hogy Amadé is ébren van.

Több se kellett Dávidnak: azonnal magára kapkodta a ruháit, és nekivágott a hajnaltól pirosló városnak.

/*/

Kopogtak az ajtón. Ennek nem örültem, kizökkentem álmos gondolatmenetemből. Reméltem, hogy az illető rájön, hogy nem ezt az ajtót keresi és továbbáll. Nem sok kedvem volt elküldeni a fenébe egy olyan fickót, akit elkerült az információ, hogy Erika csak jövőhéten áll újra munkába.

Amikor öt perc után sem hagyta abba a kopogtató, nagyot nyögve feltápászkodtam, és mentem ajtót nyitni.

Kinyitottam az ajtót. Megláttam, ki kopogtat. Nem akartam elhinni. Szóval becsuktam az ajtót. Vártam öt másodpercet. Újra felhangzott a kopogás. Megint kinyitottam az ajtót.

Dávid idegesen vigyorgott, és hevesen integetett.

Köpni-nyelni nem tudtam a látványtól.

Amíg én tátott szájjal bámultam, mint egy halacska, addig Dávid beinvitálta magát, és körbepördült a nappali közepén.

– Nálad van még a pulcsim, Amadé! Hiányolom, nagyon hiányolom. – Össze-visszahadovált, és láthatóan majd' felrobbant a feszültségtől. Egyszerűen nem tudtam kezelni a szituációt. – Nahát, amikor azt mondtad, a lenti lakás más, nem gondoltam, hogy ennyire. Mintha Olaszországban lennék! Hú, és ott a szobád! Még nem is láttam a szobádat, Amadé. Muszáj, látnom a kis kuckódat!

Döbbenetemben eddig csak tátogni tudtam, de most kiszaladt a számon:

– Ne!

Dávid keze viszont már a kilincsen ült, és én hiába kezdtem bele a tiltakozásba, már bent is volt a szobámban.

Ahol Sofia is.

Imádkoztam, hogy csak aludjon, csak tűnjön egy kupac takarónak, csak...

Sebesen befordultam Dávid után, és csalódott fújtatás szakadt ki belőlem: Sofián nemhogy egy takaró nem volt, de ruha is alig. Ismételten fehérneműben válogatta a ruháit, hogy melyik darab lesz még használható az új munkahelyén.

Nem is tudtam, hogy Dávid ilyen cifrán tud káromkodni.

– Ó! Szia! – üdvözölte Sofia, és láttam rajta, hogy próbál nagyon bájosnak és nagyon ártatlannak tűnni. Ami elég nagy kihívás, ha nagyjából csak egy csipkés bugyi van az ember lányán.

– Amadé... – Dávid fehér bőre egészen kipirosodott, és nem voltam benne biztos, hogy Sofia szépsége, vagy a tulajdon dühe miatt.

– Meg tudom magyarázni – mondtam rögtön, és beugrottam közéjük.

– Hát remélem is. Mert ez elég érdekesnek tűnik.

– Én... én és Sofia... – Megköszörültem a torkom. Eszembe se jutott, hogy valaha ilyen szituációba kerülhetek, fogalmam sem volt, mit kéne mondanom. – Szóval...

– Ő a titkos barátnőd? – vont kérdőre Dávid. Még pirosabb lett az arca. Eszméletlenül mérgesnek tűnt, én pedig megrémültem a felém irányuló őszinte haragtól.

És a legrosszabb az egészben az volt, hogy az összes dühét megérdemeltem.

– Nem a barátnőm – szögeztem le. Sofia helyeslőn bólogatott, és a kezét nyújtotta a köntösömért. Kibújtam belőle és átadtam neki, Dávid összehúzott szemmel figyelte a mozdulatot.

– Lefekszetek egymással?

– Nem – vágtam rá, mire Dávid felvonta a szemöldökét.

– Nem? Akkor nem tőle van a szívásnyom?

Kaptam a tökéletes lehetőségen, és erre rábólintottam.

– De, tőle van.

Sofa egy pillanatra összezavarodott, de aztán ráállt a szerepre.

– Bocsi, nem akartam nyomot hagyni – dünnyögte, de Dávid olyan éles pillantást vetett rá, hogy elharapta a mondat végét.

– Ha nem fekszetek le, akkor...

– Csak összegabalyodtunk egyszer, de semmi nem lett belőle. – Égett a fülem a hazugság miatt, de reméltem, hogy Dávid azt hiszi, csak zavarba jöttem a témától.

– Nem mesélted – szegezte nekem a következő vádat.

– Igen, mert...

Dávid felemelte a kezét, belém fojtva az amúgy is nehézkes magyarázatot.

– Tudod mit? Nem érdekel, Amadé. Én próbálkoztam. Megpróbáltam helyre tenni azt, amit nem is tudom, hol rontottam el. Te viszont... – Elfordult, a válla meggörnyedt. A szívem szakadt meg a látványától. – Én most megyek.

És tényleg elindult. Mivel megint lesokkolódtam, nem tudtam azonnal utánamenni, de amint észbe kaptam, követtem.

– Nem mehetsz el, Dávid! – kiáltottam rá, de nem állt meg. Kétségbeestem, túl sok volt ez kora reggelre. Csak egyet tudtam: nem hagyhatom, hogy most elmenjen.

Már majdnem az ajtóhoz ért. Nem hallgatott a tiltakozásomra, így jobb híján elkaptam a kezét. Lerázott magáról, de addigra már a sarkába értem, és hirtelen felindulásból átöleltem hátulról. Erre már megtorpant, így a hátához tudtam simulni. Ami nekem igazán jólesett; a teste meleg volt, az illata dávidos, és nekem jobban hiányzott, mint gondoltam volna.

– Kérlek, ne menj – mondtam lehalkítva a hangom, a homlokomat a lapockájának döntöttem. Dávid nem mozdult.

– Nem akarok maradni.

– Kérlek! – suttogtam. Felemeltem a fejem, a fürtjei az arcomat csiklandozták. Az ajkamat finoman a tarkójához érintettem, mire éreztem, hogy Dávidban reked a levegő. Talán most kicsit megfogtam. – Kérlek, hadd magyarázzam meg...

Még mindig nem vett levegőt, ami kezdett megijeszteni. Lazítottam a szorításomon, és a vállára támasztottam az állam, hogy oldalról lássam az arcát. Behunyta a szemét, az ajkát beharapta, az arcán düh-foltok piroslottak.

– Nem kerestél napokig – mondta alig hallhatóan.

– Tudom – feleltem hasonló hangerővel.

– Nem tudtam, mit vétettem.

– Semmit – motyogtam. Nyaka karcsú íve hívogatott, hogy csókokkal hintsem be, de tudtam, azzal túl messzire mennék.

– Mindent megmagyarázol?

– Mindent.

Mélyen belélegeztem Dávid illatát. Fogalmam sem volt, hogy bírtam ki napokig az érintése nélkül. Az orrom hegye meztelen bőréhez ért.

– Oké – mondta most Dávid normális hangerőn, amivel egy kicsit megtörte a pillanat különös szépségét. – Kezdjük azzal, hogy megmagyarázod a barátnődet!

Kissé zavart, hogy nem tudok a szemébe nézni, de hagytam, hogy az ő kezében legyen az irányítás.

– Sof nem a barátnőm...

– Ó, Sof! Már becézed is, mi? – gúnyolódott Dávid.

– Én mindenkit becézek – mondtam. Elhúzódott, és csípőre tett kézzel méregetett.

– Engem nem becézel!

Széttártam a karom.

– A Dávidot nem is lehet becézni! – vágtam vissza.

Dávid csak morgott, mire hozzátettem:

– De szoktalak babázni, az nem számít?

Megint csak csúnyán nézett.

– Értem, nem számít. Baba.

– Ki ez a lány, Amadé?

Nagyot sóhajtottam, és Dávid figyelmeztető hangon folytatta:

– Egyáltalán nincs kedvem kamuzást hallgatni, Amadé. Ha együtt vagytok, mondd meg! Ha nem akartad, hogy tudjak róla, azt is mondd meg! És azt kérlek, ne felejtsd ki, hogy miért zártál ki egy hétre az életedből.

Megfájdult a fejem, ahogy gyorsan próbáltam döntést hozni. Nem mondhatok el neki mindent – ha megtudja, valójában mit érzek iránta, az végzetes lehet a barátságunkra. Elhagyna, és ezzel nemcsak magamnak ártanék: Dávidnak is szüksége van a barátjára. Egy olyan barátra, aki nem szerelmes belé.

Ááá.

– Jól van, jól van. Csinálok egy kávét. Kávé mellett mindent jobb megbeszélni.

Dávid szigorú arccal biccentett, és leült az asztalhoz. Én addig pepecseltem a kávéfőzéssel, amíg tudtam, lázas igyekezettel próbáltam kitalálni, mennyit és hogyan kéne elmondanom Dávidnak. Mégis miért tűntem el előle egy hétig? Annyi elég lehet, hogy mivel még nem kötődtem senkihez, rettentő furcsa érzés nekem, hogy ő így igényli a társaságom?

Nem kellett volna húznom az időt. Sofia kinyúlt, hogy diszkréten becsukja az ajtót és magunk maradjunk, csakhogy Dávid rákiáltott:

– Álljunk csak meg egy pillanatra!

Sofia ledermedt, én pedig átkoztam ezt a reggelt. Most meg mi van már megint?

– Amadé – kezdte síri hangon Dávid. – Ez a lány egy bűnöző.

– Sof? Ugyan már! – próbáltam hazudni. – A légynek sem ártana!

Egy pillanatra mintha sikerült volna megtévesztenem, de aztán Dávid felállt, közel jött hozzám. A karomra kulcsolta az ujjait és hozzám hajolt, hogy halkan azt mondja:

– Láttam azt a kígyós tetkót a hasán.

– Véletlen egybeesés lehet...

– Amadé! Ne hazudj.

Szép is lett volna, ha el tudom játszani a tudatlan áldozat szerepét! De Dávid tekintete lebilincselt. És Dávid valamilyen csoda folytán úgy olvasott a szememből, mint egy könyvből. Persze Dávid három nyelven is olvas könyveket, biztos egyszerű dolga van...

Megráztam a fejem.

– Sajnálom – sóhajtottam. – De tényleg, Sofi nem árt senkinek. Vagyis nem nagyon. És...

– Igyekszem jókislány lenni! – kiáltott közbe Sofia, mire mindketten felé kaptuk a fejünk. Dávid túl közel volt hozzám, a szívem úgy kalapált a mellkasomban, mint egy őrült kismadár.

– Igen, nagyon igyekszik – bólogattam. Dávid elengedett, hirtelen fázni kezdtem. Sofiára néztem: – Talán most jobb lenne, ha magunkra hagynál.

Dávid visszaült a helyére, és dacos képet vágva bámulta a pultot.

– Tényleg nem fog leszúrni, amiért rájöttem, hogy kicsoda? – kérdezte unottan. Láttam Sofián, hogy legszívesebben pajkosan visszavágna, de a pillantásommal elhallgattattam. Az ajtó végre bezárult, mi pedig ketten maradtunk a konyhában.

– Szóval... – Megköszörültem a torkom. Már körvonalazódott a fejemben a sztori. – Akkor egy kicsit hosszabb mesét mondok el.

/*/

Dávid szinte rezzenéstelen arccal hallgatott végig, bár a szemén láttam, mikor csodálkozik, mikor sajnál, mikor dühös. Elmondtam neki az igazat a családomról, hogy börtönben vannak, de az apámat most ki akarják engedni, hogy a nagypapám az adósságokat próbálja intézni valahol Olaszországban, hogy a nővérem mit dolgozik valójában – és hogy a Scott-testvérek miként kapcsolódnak hozzám.

– Azt mondod, ez a Safira...

– Sofia.

– Persze-persze. Szóval ő olyan, mintha a nővéred lenne?

Dávid olyan magasra húzta a szemöldökét, hogy a haja vonaláig ért.

– Hát... – Kerestem a szavakat. – Az talán kicsit túlzás, de...

– Csak mert az én nővérem még soha nem szívta ki a nyakam. Se nekem, se egyik testvéremnek se. Pedig hárman vagyunk fiúk.

– Oké-oké! Rosszul fogalmaztam meg. Fogalmam sincs, milyen kapcsolat van köztünk, érted? Nem tudom megnevezni.

– Tényleg nem feküdtél le vele?

Nem értettem, miért rugózik ennyire a témán. Egy röpke pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy Dávid féltékeny, de aztán elhessegettem a felvetést.

– Tényleg nem. Csak csókolóztunk. – És ezzel nem is hazudtam. Piros pont, Amadé.

– Értem – bólintott rövid hezitálás után. Láttam, hogy bántja valami. Ha nem féltem volna attól, hogy visszahúzza a kezét, megfogtam volna.

– Megérted, hogy nem mondhattam el, ugye? Akkor el kellett volna magyaráznom mindezt... és nem tudhattam, hogyan fogsz rá reagálni.

Dávid megadón sóhajtott.

– Igen, értem. De... nem zavar, hogy ő...

– Hogy „bűnöző"?

Biccentés volt a válasz.

Felhúztam a vállam.

– Nézd, ehhez én hozzászoktam. Amíg valaki nem öl a környezetemben, engem nem igazán érdekel, mit csinál.

Megrándult az arca – Dávid jóval szabálykövetőbb, mint én.

– Nem borzasztó nehéz a titkolózás?

Megint megvontam a vállam.

– Eddig nem sok ember volt, aki előtt titkolóznom kellett.

– Ó, Amadé!

Bizonytalanul rámosolyogtam.

– Nem kell sajnálni engem, Dávid.

– De ha megbízhatóbb vagyok, akkor elmondod nekem korábban és nem lett volna ez a borzalmas hét...

Istenem! Komolyan képes magát hibáztatni az én önzőségemért?

Most már tényleg megfogtam a kezét, mire rögtön elhallgatott.

– Dávid, nem rajtad múlt. Én voltam az, aki magyarázat nélkül bezárkózott.

Az ujjai izzadtan, puhán simultak az ujjaim alá.

Dávid szemérmesen lesütötte a pillantását.

– Azt hittem, azért haragudtál meg, mert megint csajozok.

Megszólalt a vészcsengő a fejemben. Most azt hiszi, belé vagyok zúgva?!

Nem tudtam hirtelen, mit mondhatnék, de Dávid folytatta, közben még mindig nem nézett rám.

– Csak mert, belegondoltam, hogy te meg Petra... szóval... kiszorítva éreztem magam a gondolattól, azt hiszem. És az jutott eszembe, hogy... talán te is.

Forrósághullám öntött el. Miről beszél?

Zavartan megszorítottam a kezét.

– Talán ez is benne volt – mondtam halvány mosollyal, amit Dávid félszegen viszonzott. Próbáltam kutatni a tekintetében, az érzéseiben, de... nem tudtam.

Aztán eljutott az agyamig, amit Dávid mondott.

– Mi? Én és Petra?

Dávid sután felhúzta a vállát.

– Olyan közel feküdtetek azon a kanapén...

– Dávid, te konkrétan rajtam feküdtél.

Ezt talán nem kellett volna ilyen hangsúllyal mondanom, mert Dávid heves védekezésbe kezdett:

– Részeg voltam, és füvet is szívtam! Véletlen volt. Bocsánat!

– Nem mondtam, hogy zavart a dolog – mosolyogtam rá. Úgy éreztem, ingoványos talajra értünk: tüzetesen fürkésztem Dávid arcát, a pillantását. Nem akartam magam hiú reményekbe ringatni, főleg azért nem, mert már nagyjából kiismertem Dávid sajátos ragaszkodását. Újból megbizonyosodhattam felőle, hogy ő egyszerűen csak így szeret, mint barátot, és nem azért tart attól, hogy barátnőm lesz, mert akkor nem lehetek a fiúja – attól tart, hogy akkor nem lehetek a legjobb barátja.

Bár mosolyogtam, éreztem, hogy a szívem megint készül darabokra szakadni. Nem bírtam elviselni Dávid mély szeretetét, ami sehogy se tudott olyan fajta szeretetté alakulni, amire szükségem volt.

Feszült csend telepedett közénk, amit véletlenül egyszerre törtünk meg:

– Sajnálom, hogy nem hagytam neked több időt.

– Köszönöm, hogy idejöttél.

Amikor felfogtuk, hogy mit mondtunk, nevetni kezdtünk. Az ujjaink még mindig összefonódtak az asztal közepén, jó volt ránézni.

– Köszönöm, hogy elmondtál mindent.

Mindent. Majdnem mindent.

Csak a biztonság kedvéért tettem hozzá:

– Kérlek, ezt... ne mondd el senkinek.

– Nem fogom, ígérem! – mondta Dávid szenvedélyesen, és megfogta a másik kezem is. Forrón lüktetett bennem a szerelem, oda akartam hajolni hozzá, meg akartam csókolni, hozzá akartam bújni.

Nyilán nem tehettem meg, de a vágy azért ott lobogott bennem.

– Sajnálom, ha nehézséget okoztam neked – mondta halkan Dávid. – Hogy... túl sok vagyok.

Azonnal tiltakozni kezdtem, bár egy bizonyos szempontból igaza volt.

– Nem te vagy sok, Dávid! Inkább én vagyok kevés.

– Egyáltalán nem vagy kevés!

Te jóságos ég, mi ez a vita! Mint egy rossz romantikus tinidráma.

Dávid álmos pislogása eszembe juttatott valamit.

– Tegnap voltál a buliban?

– Aha, és borzasztó volt nélküled.

– De hát egy bulin nem is szoktál annyit velem lenni. – Próbáltam, hogy ne hangozzak túl vádlón, de Dávid így is bűntudatos képet vágott.

– Legszívesebben végig veled lennék, csak úgy érzem, muszáj ismerkednem új emberekkel. – Elhallgatott, aztán félénken kibökte: – Legközelebb jössz te is?

– Hogyne, hogyne – egyeztem bele. Összerezzentem, amikor Dávid a hüvelykujjával finoman körözni kezdett a kézfejemen. Az arcába bámultam, de ő nem nézett rám, a gondolataiba mélyedt, nem is tűnt tudatosnak a mozdulata. Ezzel meg fog ölni.

– Kibékültem Villel – szólalt meg egyszer csak. És elmesélte, miként ripakodott rá Vil, hogy keressen fel, aztán hogyan beszélték meg a köztük lévő ellentétet.

– Nagyon örülök ennek! – mondtam, és tényleg boldog voltam. Legszívesebben azonnal Dávid nyakába ugrottam volna, de több okból sem tehettem: bár fogtuk egymás kezét, távolság feszült köztünk, és ez egyelőre így volt jól. Na meg egy asztal két oldalán ültünk, bajos lett volna megoldani a nagy ölelkezést.

– Amadé – szólított meg Dávid, a hangjában félénkség bujkált. Olyan gyengédség töltött el, amilyet akkor érez az ember, ha aranyos kiscicákat lát.

– Dávid?

– Még áll... az az ebéd? – Amit Reiko miatt kihagyott. – Tudod, veled és Villel.

Elvörösödtem, ahogy mosolyra húztam a számat és halkan azt mondtam:

– Áll még... de mehetnénk csak ketten is. Vil nélkül.

Dávid tekintete felragyogott, amitől még inkább elvörösödtem és még szélesebb mosolyra húzódott a szám.

– Oké – mondta.

– Oké – mondtam.

Romantikus volt a pillanat. Bárki bármit mondhat, az a pillanat színtiszta romantika volt.

Dávid is érezte vajon?

– Most... mennem kell aludni. Mármint haza... hogy otthon... aludjak – hebegte Dávid. Nem tudtam eldönteni, érezte-e a romantikát vagy sem. Miért vagy zavarban akkor, Dávid?

– Jó – biccentettem. – Kikísérlek.

Zavarban voltunk, kínos volt, mégis... a mienk volt. A fájdalom is, ami a mellkasomban terjengett, az is a mienk volt. És Dávid zavarodott pillantása, az is.

– Köszi mindent. És bocsi... mindenért – búcsúzott Dávid az ajtófélfának támaszkodva.

– Semmiség semmi. Mármint semmiség minden. Úgy értem, nincs baj – válaszoltam én is kicsit össze-vissza beszélve.

Talán meg kellett volna ölelnünk egymást, ahogy mindig szoktuk, de képtelen voltam rá. Még nem álltam készen megölelni Dávidot. Hogy a karjába zárjon, miközben így néz rám... Kizárt dolog.

Láthatta a döntést a szememben, mert zavart mosollyal az arcán intett egyet, majd elindult a folyosón.

Bezártam az ajtót és visszazöttyentem az asztalhoz, a tenyerembe temettem az arcom.

Istenem, hogy fogom én ezt túlélni?!