34. fejezet

Sehogy se jó

Otthon alaposan le kellett zuhanyoznom, ha le akartam mosni magamról az éjszaka legmocskosabb érzéseit. Bár azon a véletlenül elcsattant csókon kívül többször nem értünk egymáshoz, azért a szégyen szinte levakarhatatlanul tapadt a bőrömre.

Ervin nem volt hajlandó elárulni, mit akar kezdeni a verssel, csak folyamatosan bólogatott, én pedig nem tudtam kihúzni belőle a választ.

Még most is teljesen feszült voltam, a hideg víz sem segített ellazulni.

A hajamat törölve telepedtem le a szőnyegre Sofia mellé, aki éppen tornázott. Talán nyújtott, a kicsavart testtartásából ítélve.

– Elrontottam mindent – árultam el neki egy nagy sóhaj kíséretében.

– Mesélj! – biccentett Sofia, és az égbe nyújtotta karjait, hogy kiropogtassa a hátát. A tekintetem csak egy röpke pillanatra pihent meg domború mellén, mielőtt elétártam volna a történteket: hogy Dávid miként ölelt, miként csókoltam meg majdnem, hogyan közölte, hogy randevúja lesz, és hogy azóta milyen kegyetlen módon ignorálom őt, a hívásait és üzeneteit.

– Szóval szerinted Dávid nem tudja, hogy tetszik neked – emelte ki a részletet, és elfordította a törzsét.

– Hát, szerintem nem – erősítettem meg, de kicsit elbizonytalanodtam.

– Odahajoltál, majdnem lekaptad, és azt mondod, nem...

– Nem majdnem lekaptam, csak...

– Egyszerűbb lenne, ha megmutatnád – ajánlotta Sofia a vállát felhúzva. Játékosság bújt meg benne, éreztem, hogy valahogy próbál jobbkedvre deríteni. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Fáradtnak szánt sóhaj után elmondtam neki, hogy hogyan pózoljon be, és hogy amikor előrehajolok, fordítsa el a fejét. Sofia terpeszben ült előttem, mint egy kislány, és nagyra nyitotta kék szemeit. A kezeit a derekamra tette, miközben feltérdeltem, hogy kicsit magasabban legyek.

Halkan adtam ki az utasítást:

– Csukd be a szemed.

– Baba, ez azért elég romantikus – jegyezte meg Sofia, de engedelmeskedett. Bensőséges pillanat volt, amiért megérte ebbe a fura helyzetbe hoznom magam.

– És most... – Nagy levegőt vettem, akárcsak pár napja, és lassan előrehajoltam. Amint Sofia megérezte a közeledésemet, elfordította a fejét... csak épp a rossz irányba. Az ajkunk összesimult. Nem úgy, mint korábban: nem hevesen és követelődzőn, nem, ezúttal semmilyen láng nem lobbant fel.

– Hát ha ezt nem vette úgy, hogy tetszik neked, akkor őszintén nem tudom, mit fog annak venni – állapította meg Sofi, miután elhúzódott.

A szememet forgattam.

– Rossz irányba fordítottad a fejed!

– Hopp – pislogott Sofia. Aztán rám mosolygott. – De kellett neked egy kis puszika! Nem?

Felhúztam a vállam, és törökülésbe helyezkedtem.

– Nem tőled szeretnék puszikát – mondtam lehangoltan. Sofia gyengéd pillantással mért végig.

– Tudom, édes, tudom.

Vettem egy mély levegőt, és összesítettem magamban a dolgokat:

– Fájdalmat okozok Dávidnak. De közben... ő is fájdalmat okoz nekem. Még ha nem is tud róla. Mit kellene választanom? Az ő fájdalmát vagy az enyémet?

– Én ezt nem tudhatom.

A halántékom dörzsöltem.

– És én? Én honnan tudhatom?

– Majd eljön az a pillanat, ahol biztos leszel a döntésedben – mondta nagy bölcsen Sofia. Beletúrtam a hajamba.

– Sof, őszintén... szerinted lehet rá esély, hogy Dávid... hogy ő... engem valaha...

Nem bírtam kimondani, de nem is kellett. Sofia szánakozva összehúzta a szemöldökét.

– Kicsim, én nem ismerem ezt a fiút, úgyhogy nem szeretnék mondani semmit.

Lemondó sóhaj szakadt fel belőlem.

– Megyek verset írni – adtam meg magam a világnak. Motyogva hozzátettem: – Hátha össze tudok hozni egy olyat, ami tetszik is Ervinnek.

/*/

– Köszönöm, hogy eljöttél velem vacsorázni – mondta Ervin, és ezüstmosolyt küldött Dorián felé.

Nem mintha Ervin vacsorázna, gondolta. Ki az, aki gyümölcssalátát vacsorázik pirítóssal?

– Köszönöm, hogy meghívtál az újságodba – biccentett felé Dorián, és megtörölte a száját. – Ha nincs más...

– Lenne. A prózáidon kívül szeretnék kéthavonta egy verset is.

– Már nem írok verseket – közölte vele Dorián sokadjára. Ervin elégedett, mindent tudó mosollyal bólintott.

– Majd meglátjuk.

Dorián dacosan összeszorította a száját. Mit nem képzel magáról ez az Ervin!

– Ennyi volt? – kérdezett rá idegesen, amikor Ervin még mindig csak mosolygott.

– Nem. – Végre eltűnt a mosoly! – Olvasd el ezt a verset.

Dorián megtette egyszer. Aztán még egyszer. És még egyszer.

– Én... ez...

Hosszan kereste a szavakat, de semmi nem tűnt megfelelőnek ahhoz, amit ez a vers képviselt. Azok a mély, szívszaggató érzések, amik a sorokban lángoltak...

– Ezt te írtad? – kérdezte döbbenten. Ervin lassan ingatta a fejét, amitől Dorián előtt letisztult a kép.

– Amadé – nyögte. – Ezt Amadé írta? Az öcsémről?

Ervin felhúzta a vállát.

– Az elbeszélő csak egy lírai én. Nem tudhatjuk, Amadé pontosan miről írt.

– Én nem tudtam, hogy Amadé ekkora zseni – ingatta a fejét Dorián. Alig kapott levegőt, elképzelte, ahogy a tegnap este látott piros arcú, borzas hajú, égő pillantású fiatal fiú nekiáll szavalni ezt a verset... biztos volt benne, hogy ha az öccse meghallaná, nyomban Amadé ajkára tapadna.

– Ez egy ritka darab a versei közül – mondta Ervin színtelen hangon. – Tehetséges a fiú, de bőven nem nevezném zseninek.

– De csak mert te senkit nem nevezel zseninek – mutatott rá Dorián.

– Nem, Amadé tényleg nem az. – Ervin a fejét ingatta, és rágyújtott egy szál cigarettára. Az ismerős illat Dorián orrába kúszott, régi pillanatokat idézett fel benne.

– Még.

– Mindenesetre ez a verse jól sikerült. Publikálni szeretném az újságban, de már nincs hely ebben a számban, így úgy gondoltam, lecserélem Szürke Oszkár novelláját... mit gondolsz?

Dorián próbálta megőrizni a pókerarcát.

– Nos, ha jobb, mint ennek az Oszkárnak az írása... márpedig biztosan jobb, akkor nyugodtan. Csak szólj neki, hogy ne koppanjon nagyot, amikor nem találja a művét.

Persze már biztos nem fog meglepődni, szegény Oszkár...

Ismételten meg akarta kérdezni, hogy ennyi volt-e a beszélgetés, mehet-e már, szabadulni akart a fojtogató közegből.

Ám amikor Ervin megkérdezte, van-e kedve sétálni egyet, nem tudott tiltakozni. Volt valami Ervin hangjában, ami arra ösztökélte, hogy menjen: érezte, hogy szeretne majd valami olyat mondani, ami számítani fog.

Letelepedtek a padjukra. Most jóval közelebb ültek egymáshoz, mint pár napja. Dorián arra gondolt, hogy talán nem is lesz ennek az egésznek rossz vége, akármi is legyen a következő lépés.

– Zenélsz még? – kérdezte egyszer csak Ervin.

– Nem nagyon. – Dorián húzta a száját a témára. Jobb volt, amíg csöndben ültek egymást mellett, nézték a galambokat, és hallgatták a másik hallgatását.

– Hiányzik?

Egy kacsa lebukott a Duna-vizébe. Dorián is elmerült volna most a hideg vízben, hogy ne kelljen válaszolnia.

– Néha – ismerte be végül.

– Tudod, a gimiben mindig te voltál a kedvenc gitárosom – mondta Ervin.

Bár már rég nem volt aktuális az érzés, azért Dorián szíve hevesebben kezdett dobogni. Bosszús volt magára, de nem tehetett róla, a tizenhét éves énje megőrült volna ezekért a szavakért.

– Miért? – kérdezte, a szíve most már a torkában dobogott. Ervin nem nézett rá, de elmosolyodott, nemcsak a szájával, a szemével is. De miért nem fordul ide?

– Mert számomra mindig te voltál a gitáros.

A „gitárosok" egy kis csoport volt a Berzsenyiben, akik ünnepek végén kiültek az összegyűlt tömeg elé, és gitárkíséretet adtak az éneklés során a közös dalok alá. A gitárosok közé minden évfolyamból és tagozatból be lehetett kerülni, viszont két fontos dolog alapján határozták meg a felvételt: az illető gitározzon jól vagy legyen népszerű. Dorián mindkettőt teljesítette.

– A gitáros?

Végre rápillantott! A szeme fénylett, olyan fénnyel, ami meghasította Dorián lába alatt a talajt.

– Te tényleg gitároztál. Úgy ültél ott mindenki előtt, mint aki a zenét élvezi, és nem a diákok tekintetét. – Felkattintotta az öngyújtóját, majd kioltotta. Már sötétedett, a Nap fáradtan dőlt a Gellért-hegy hátára. – Azt szerettem benned, Dorián, hogy amit csináltál, azt csináltad. Azt átélted. Ha zenéltél, akkor nem figyeltél másra, ott voltál te magad a zenében. Ha írtál, ott voltál a sorok között, belőled született a vers, mintha a véreddel írtad volna.

Elhallgatott, a csönd mintha lasszóval ölelte volna át őket, mintha közelebb húzta volna Doriánt Ervinhez.

– Szerettél? – visszhangozta ezt az egy szót Dorián. Finoman, halkan gördült le az ajkáról, Ervin úgy dugta ki a nyelve hegyét, mintha meg akarná ízlelni.

– Szerettem benned a szenvedélyt, igen. Azt nagyon.

– Azta! Még mindig nagyon jól manipulálsz – állapította meg Dorián, és még közelebb hajolt. Élvezte, hogy Ervin szemében mohóság csillan, és azt is élvezte, hogy most egy pillanatra az ő kezében az irányítás.

– Manipulállak? – mosolyodott el Ervin. Az orruk összeért, és Dorián szükségét érezte annak, hogy kicsit gonoszkodjon.

– Ha tizenhét éves lennék, most megcsókolnálak.

Ervin pillái megrezegtek, ahogy lassan pislogott.

– És most?

– Most nem. – Dorián elhúzódott, elégedetten mosolygott. Teljesen figyelmen kívül hagyta a szíve dobogását.

– Touché? – mosolygott Ervin, de azért az arca kicsit kipirult.

– Mennem kell.

– Várj! Szeretnék még kérdezni valamit.

Dorián színpadiasan nagyot sóhajtva engedelmeskedett, ez pedig megmosolyogtatta Ervint. Nem ezt a hatást akarta kelteni, azt akarta, hogy a másik rosszul, kínosan érezze magát. De persze Ervin mindig határozott tudott maradni.

– Van egy társaság, akik néha összegyűlnek inni, zenélni, írni. Művészek. A héten megint találkozunk. Lenne kedved eljönni?

Dorián úgy érezte, Ervin túl magabiztos, ezért bólintott és közben még kicsit odaszúrt:

– Rendben, ha vihetem a barátnőmet.

Ervin negédesen mosolygott.

– Hát persze.

Még akkor is ezt a mosolyt látta maga előtt, amikor beszállt a kocsiba, hogy elmenjen az öccséért. Dávid csoporttalálkozóra ment, és kiskutyaszemekkel pislogott a bátyjára: rettegett attól, hogy rosszul sül el, leégeti magát az új évfolyamtársai és a menő felsőbbévesek előtt és zokogni fog és szüksége lesz a testvérére. Persze Doriánt már a kiskutyaszemek meggyőzték, de szívesen hallgatta az öccse könyörgését – főleg, hogy megígérte, falaz az apjuknak, amikor legközelebb telefonálni akarna vele.

Nyilván csak naptűzte helyre tudott parkolni, így a bent uralkodó forróságtól alig kapott levegőt. Legutóbb Dávid azt írta, fél hétkor végez, addig pedig még volt idő, így elővette a mobilját, hogy felhívja Virágot. A lány hamar felvette.

– Légy rövid, kicsim! Nagy a forgalom.

Szegény, mindig úgy sürgött-forgott a kávézóban, mint egy cseléd. Bár nem volt a legélesebb kés a fiókban, még hullafáradtan is képes volt mosolyogni a vendégekre, amit Dorián nagyra becsült benne.

– Péntekre meghívtak egy karaoke-bárba. Néhány régi barát, jó fej csapat. Van kedved jönni?

Igazából péntekre közös filmezést beszéltek meg, de mivel nem volt túl hasonló az ízlésük, ezért adta magát az alkalom, hogy kicsit kimozduljanak.

– Persze, szupi ötlet! Majd dumálunk később. Na hali!

Ezek a rövidítések... Doriánnak borsódzott tőle a háta. Egyébként kedvelte Virágot, és a lány is őt, de mindketten tudták, hogy nem fog ez sokáig tartani.

Épp ezért volt olyan felzaklató Ervin jelenléte – arra az időre emlékeztette, amikor azt hitte, örökké fog tartani az a kapocs, ami kettőjüket összekötötte.

Nem akart ezen gondolkozni, bekapcsolta a zenelejátszót. Egy Modern Talking-szám indult el a listájából, a fejét a ritmusra billegette. Virág utálta ezt az együttest, de Dorián szerette a hangzásukat, még ha Virág szerint a dalok refrénjéig nem is igazán lehetett eldönteni, melyik számot hallgatja az ember.

Amikor kigurult az autóval az útra, sikerült teljesen kiürítenie az elméjét és lenyugodnia. Majd otthon ráér idegeskedni az aggasztó dolgok – azaz Ervin – miatt.

/*/

Bár általában Dávid szeretett új embereket megismerni, ezen a csoporttalálkozón nem nagyon erőltette meg magát. A neveket se jegyezte meg, a csapatépítő játékok szabályaira se figyelt. Végig az foglalkoztatta, Amadé vajon hogy van, mit csinál. Ő biztos mindenkit azonnal elbűvöl az ő csoporttalálkozóján, a csöndes humorával és szelíd mosolyával.

Még az a két haspólós lány kivillanó köldöke sem tudta lekötni a figyelmét, pedig ez azért általában hatástalanította egy időre a gondjait.

Most azonban a jelenlévő lányok közül egyedül Dalit tudta bámulni, de nem hullámos haját értékelte: hanem a tudatot, hogy Petra legjobb barátnője.

A felsőbb éves diákok meghívták egy péntek esti bulira – azt mondták, minden gólyának felajánlják, akinek van kedve, tartson velük. Amikor ezt Dávid meghallotta, nyomban rábólintott: ha van egy szemernyi esély is rá, hogy Amadé elmenjen, akkor neki mindenképp ott kell lennie.

A találkozó után páran kocsmába indultak, Kei és a másik idősebb srác összevigyorogtak, majd kijelentették, hogy ez az igazi csapatépítés. Néhány gólya velük tartott, hogy bevágódjanak a menőknél, hogy végre kipróbálják a piát, vagy mert jóképű volt a két srác. Többen viszont elköszöntek, ők a megszeppent gólyák voltak, akik még csak hírből ismerték az alkoholt és időre haza kellett érniük.

Dávid viszont azért nem ment egyik csapattal sem, mert a szintén lemaradó Dalival szeretett volna szót váltani.

A lány épp nagyban üzenetet írogatott, Dávid egészen biztos volt benne, hogy újdonsült szerelmével társalog. Mégis megzavarta, egyszerűen muszáj volt választ kapnia!

Mielőtt meggondolhatta volna magát, egy padhoz hívta Dalit, és kibökte a kérdést, ami egy félnapja zsongott a fejében.

– Szerinted Petrának tetszik Amadé?

Dali elkerekedett szemmel meredt rá. Egyértelmű volt, hogy ez benne még csak fel sem merült. Ám ehelyett mást mondott:

– Amadénak tetszik Petra?

– Mi? Én nem is ezt mondtam! – rökönyödött meg Dávid. Képtelenség megérteni a lányok logikáját!

– Ó, azt hittem, ezért kérdezed – vont vállat Dali. A térdére könyökölt, és szépen manikűrözött körmével csavargatni kezdte sötétszőke haját. – De micsoda felvetés! Ebbe eddig bele se gondoltam.

Dávid az ajkába harapott. Úgy érezte, mintha valami rosszat indított volna el az ártalmatlannak szánt kérdésével.

– Én nem tudok róla, hogy Petrának valaha bárki is tetszett volna – kezdte lassan Dali, miután alaposan megfontolta magában a dolgot. Dávid csöndesen várta a rémhíreket. – De szerintem, ha valaki tetszene neki, az biztos olyan lenne, mint Amadé. Kicsit... fura.

– Fura? – visszhangozta Dávid, és azonnal a védelmébe vette barátját: – Amadé egyáltalán nem fura!

– Azért egy kicsit de – bólintott egyet Dali. Az ujjait hívva segítségül számolni kezdte az érveit: – Furán öltözködik, furán vágja a haját, a bulikban ugyanúgy el szokott vonulni, mint Petra... összegezve: fura. De szerintem épp azért, mert annyira más, mint a többiek, jó párja lehetne Petrának. Ő is elég fura.

Dávid keze viszketett egy szál cigiért, de nem akarta kimutatni egyre erősebbé váló feszültségét.

Úgy tűnt, Dali a kezdeti tárgyilagosságból egyre lelkesebbé válik.

– Én őszintén, nagyon örülnék nekik! – Úgy mosolygott, hogy Dávidnak kétsége sem lehetett afelől, szereti Petrát. – Amadé pont annyi színt vihetne Petra életébe, amennyire szüksége van.

A lelkesedése határozottan nem ragadt át Dávidra. Sőt, már bánta, hogy feltette a kérdést: sose gondolta igazán komolyan, hogy Amadé és Petra között kialakulhat valami.

Próbált valami kifogást keresni.

– De... Amadé fiatalabb Petránál.

– Ez manapság bőven nem akadály! – legyintett Dali, megcsörrentek a csuklójára aggatott karperecek. – Főleg, hogy Amadé sokkal érettebbnek tűnik a koránál. Talán, ha nem lenne pasim, még én is... Ezt a gondolatmenetet inkább nem fejezem be – nevette el magát Dali. Dávid próbált nem túl savanyú képet vágni, de nem sikerült neki.

– Te is tök férfias vagy, na! Imádom a borzas kis hajad! – Dali kuncogva megborzolta Dávid haját, majd megpaskolta a térdét.

– Szóval szerinted nem lenne köztük akadály a korkülönbség – ismételte meg a fiú, hátha ezúttal más választ kap. Dali felhúzta a szemöldökét.

– Nem hiszem. Amikor Olivér tizedikes volt, pár hónapot járt egy egyetemistával és tökéletesen jól megvoltak. – Dali boldogan mosolygott, amikor a fiút említette, és ábrándosan sóhajtott. – Gyere el pénteken! Akkor találkozhatsz Olivérrel te is. Olyan jó lesz!

Dávid beletörődve bólintott. Amikor megszólalt a telefonja, hálaimát rebegett a bátyjához. Megmondta neki, hogy máris megy, búcsúzásképp átölelte Dalit, megköszönte a beszélgetést, majd eliramodott a megbeszélt utcasarokhoz.

Nem tudott mit kezdeni azzal a marcangoló érzéssel, hogy megőrülne, ha Amadé és Petra között kialakulna valami. Végtelenül önzőnek érezte magát: hiszen, ha Amadé boldog lenne, akkor ő is. Erről szól a barátság.

Mégis... elképzelni, hogy Amadé mellette áll, és közben fogja Petra kezét... rámosolyog, megcsókolja... Dávid szeretett őszinte lenni magához, így be kellett ismernie: egyáltalán nem volt ínyére a gondolat, hogy osztozkodjon Amadé figyelmén. Szerette, hogy Amadéval olyan bensőséges kapcsolatot sikerült kialakítaniuk az elmúlt pár hónapban. És egyszerűen imádta, ahogy Amadé azon a bulin a távolságtartását feladva maga kezdeményezte az ölelést, és azt az apró, pihe-puha puszit...

Nem, Dávid határozottan nem akart adni azokból a pihe-puha puszikból másnak. Neki kellett az összes.

Egyszer csak fejbe kólintotta a gondolat, hogy talán Amadé is érezhet felé hasonlóképp: hogy nem örülne, ha nagyszerű lelkitárs-barátságukat megzavarná egy lány. Akkor talán ezért nem szól hozzá napok óta? Azóta, amióta bejelentette, randizni fog Reikóval?

Talán elárulva érzi magát. Talán ő sem akar osztozkodni.

Dávid a hajába túrt. Alig bírt egyhelyben maradni izgatottságában, muszáj volt megosztania a bátyjával a felfedezéseit.

Amint Dorián leparkolt mellette, bepattant, és még be sem kötötte magát, már beszélni kezdett:

– Azt hiszem, tudom, mi van Amadéval!

– Na, nem mondod! – nyögte Dorián, de Dávid ügyet sem vetett rá, előadta az elméletét. Dorián a vezetés mellett bólogatott, néha belekérdezett, egyértelműen figyelt rá, ami jólesett Dávidnak.

– Szóval szerinted ezért nem keres téged?

Dávid hevesen dobogó szívvel válaszolt:

– Igen. Biztos vagyok benne! Vagyis... majdnem biztos. Mert ott van Vil...

Figyelmen kívül hagyta bátyja sóhaját, és megnyitotta a galériáját, amibe egy külön mappába sorolta azokat a képernyőképeket, amiket Vil posztjairól csinált. A srác legutóbb „nyárias napok" címmel kirakott egy halom fotót, amik közül hármon is szerepelt Amadé! Egyszer egy halom kiscica között fetrengett (eszméletlenül aranyos kép volt), egyszer egy lóval nézett farkasszemet (láthatóan nem örültek egymásnak), a harmadikon pedig boros poharat tartott a csillagos ég felé (erre meg egyszerűen nem voltak szavak).

– Külön mappád van arra, hogy Vil miket rakott ki Amadéról? – kérdezte Dorián hitetlenkedve. Dávid elhúzta a száját. Nem tehet a rendszerezéskényszeréről!

– Tudom, talán kicsit mániákus, de... Jesszusom, mi van, ha Amadénak az a baja, hogy túl mániákus vagyok?!

Dorián fáradtan sóhajtott.

– Dávid, hagyj Amadénak egy kis időt, rendben? És minden okés lesz. Te megpróbáltál mindent, majd ő keres téged, ha készen áll rá.

– De az mikor lesz? – kérdezte nyűgösen Dávid, és lehalkította a zenét. Nem sok kedve volt a „valamelyik" Modern Talking számot hallgatni.

– Biztos vagyok benne, hogy nemsokára. Ne erőltesd. Majd csak lesz valahogy.

Ezek a szavak újra darabokra törték Dávid szépen, óvatosan összeragasztgatott lelkét – érezte, hogy újra belesüpped egy hatalmas káoszfelhőbe.