33. fejezet

Távol

Délután három körül ébredtem fel, és láttam, hogy Dávid mennyiszer keresett Messengeren. Rengeteg volt a bocsánatkérő üzenet, a „magyarázd meg, kérlek, mi történik" üzenet – sajgott a szívem minden egyes szótól.

Ráparancsoltam magamra, hogy kérjek elnézést, találjak ki valami hülye magyarázatot, de végül nem voltam elég erős. Csak az utolsó üzenetére válaszoltam: „bocsánat, drágám, ma este nem érek rá elmenni buliba. Meg őszintén, kicsit sok is volt belőle szombaton. Majd találkozunk valamikor máskor!" Hogy magyarázatot adjak az eltűnésemre, megírtam neki, hogy szerelni fogják itthon az internetet, ezért nem leszek elérhető.

Ezzel kikapcsoltam a mobilom és az érzéseim egy részét is.

/*/

Dávid gyűlölt kudarcot vallani.

Most pedig épp azt tette, csakhogy nem tudta, mit rontott el, nem volt hiba, amit kijavíthatott volna, nem volt botlás, amire legközelebb oda kellene figyelnie. Vagy legalábbis nem tudott róla, mert Amadé nem volt hajlandó kommunikálni.

A körmét rágta, és kitörölte az egész hosszú üzenetet, amit bepötyögött neki. Az érzéseit írta le, hogy mennyire fáj neki, hogy nem érti, miért csinálja ezt vele.

Amikor nem bírta tovább, bekopogott a bátyjához. Dorián épp tollászkodott, vizes haját fésülgette.

– Ööö... bocsánat, Dorina, de... te mit művelsz?

Dorián szája elnyílt döbbenetében.

– Semmit – bökte ki, és rajzfilmfigura-szerűen a háta mögé rejtette a fésűjét.

– Te fésülködsz – értelmezte a látottakat Dávid. – De miért?

– Mert... kócos voltam.

– Mindig kócos vagy, Dorián.

– Hát... most már nem vagyok az.

– A lányok imádják, hogy kócos vagy!

– Nem érdekelnek a lányok. Mármint, de, minden lány érdekel, mint tudod, de... – Dávid várta, hogy befejezze a mondatot, de a bátyja végül csak legyintett. – Hagyjuk. Kísérletezek.

Végigmérte az öccsét.

– Baj van?

Dávid becsukta maga mögött az ajtót, és letelepedett a testvére ágyára.

– Igen.

– Még mindig nem válaszolt?

– De. Válaszolt. – Felolvasta neki Amadé üzenetét. – Mégis mit akar ez jelenteni?

– Drágám? – mondta Dorián elgondolkodva.

– Hm? Ó, igen. Néha szokott így hívni. Az olyan aranyos! De ez... olyan hűvösnek tűnik – mondta a száját biggyesztve Dávid. – És... sok volt belőle szombaton... a buliból? Vagy azt akarta írni, hogy „belőled", csak...

– Biztos nem volt elege belőled – nyugtatta Dorián, és leült mellé. – Úgy értem, miért lenne elege?

Dávid összegezte, mi minden történt azon a bulin. Hogy összefagyizta Amadé kedvenc ingét, hogy Amadé milyen finom puszit adott neki, hogy odaadta neki a pulcsiját, hogy aztán elaludt rajta és amikor reggel újra találkoztak, akkor minden felfordult.

Dorián a szájába harapott, láthatóan nagyon törte a fejét a megfelelő válaszon.

– És te... mit érzel ezzel kapcsolatban? Neked sok volt Amadé?

– Dehogyis! – vágta rá Dávid gondolkodás nélkül. – Én csodásan éreztem magam. És oké, összefagyiztam az ingét, de aztán... szóval szerintem korábban Amadé még nem is puszilt meg. Az meg ott és akkor... olyan hangulatos volt. Olyan természetes, és én... én szeretném, ha még többször is megpuszilna. De nagyon úgy tűnik, hogy nem fog – tette hozzá keserűen. A fotót Amadéról és Vilről abban a szűk öltözőfülkében már szóvá sem tette, tegnap eleget panaszkodott miatta a testvérének.

Dorián nagyokat pislogott.

– Értem – mondta lassan. Dávid zavarba jött a hangszínétől. – El fogsz menni nélküle a buliba?

– Megígértem Torónak, hogy igen.

– Ne félj, minden rendben lesz – biztosította Dorián. Az órája lesett, idegesnek tűnt. – Figyelj, bogyócska, most mennem kell. De holnap mindenképp beszéljünk, rendben?

– Hova mész? – kérdezte Dávid, és próbálta leplezni elszomorodását. Még annyi mindent kellett volna tisztáznia Doriánnal!

Dorián egy pillanatra megdermedt, majd kinyögte:

– Üzleti megbeszélés.

Dávid felvonta a szemöldökét.

– Egy dögös főnökkel?

– Mondjuk – húzta fel a vállát a bátyja. – De nem miatta fésültem meg a hajam! És nem miatta van rajtam nyakkendő se, csak...

– Értem-értem – bólogatott Dávid. Legalább a bátyjának lesz egy jó éjszakája.

Dorián lehajolt, és homlokon puszilta az öccsét.

– Holnap beszélünk, picur!

Dávid még sose indult ennyire rosszkedvűen buliba.

/*/

Az este puha és könnyű volt, Dorián mégis ólomsúlyúnak érezte magát, ahogy egyre fogyott a távolság közte és Ervin lakása között.

Nem igazán tudta még, hogyan kellene alakítania a beszélgetést, hogyan kellene úgy tennie, mintha nem ő lenne ő. Vagy talán be kellene ismernie, hogy ő van az álnév mögött?

Ervin lent várta a kapualjban, épp dohányzott. Jól nézett ki, ezt nem lehetett tagadni.

– Szép estét! – mosolygott rá Ervin. Dorián nem akarta viszonozni a mosolyt.

– Hmhmhm – mondta köszönés helyett. Az arcán még égett a múltkori csók nyoma.

– Nem működik a kapucsengő, szóval lejöttem eléd.

– Köszönöm – motyogta Dorián. Még megvárták, amíg Ervin befejezi a cigijét, közben kínos csönd telepedett rájuk.

A lakás pont úgy nézett ki, mint régen. Félhomály, füstös levegő, gyertyafény mindenütt.

– Érezd magad otthon. – Ervin levette a cipőjét, és intett Doriánnak is, hogy tegyen így.

Leültek az asztalhoz. Dorián elfogadta az italt, amit Ervin töltött neki, és az ízes cigarettát is. Már pár perc után érezte a kábulatot, ami Ervin lakásán mindig elfogta.

Ervin arckifejezésből teljesen egyértelművé vált, hogy többet tud, mint amit eddig elmondott, és ez egy kicsit megrémítette Doriánt – bár eddig is vékony jégen táncolt, de most kezdte csak igazán komolyan venni a repedéseket a lába alatt.

/*/

A versemet leírtam gyöngybetűkkel is egy papírra, hogy Ervin biztos el tudja majd olvasni.

Lehet írnom kellett volna egy SMS-t az érkezésemről, de ez már csak az utolsó sarkon jutott eszembe. Az éjszaka beszivárgott a bőröm alá, és a versemet ismételgettem újra meg újra, más hangsúllyal, hogy megtaláljam a tökéletes módot az előadásra.

Le akartam nyűgözni Ervint, hogy elhitessem vele, ez egy zseniális vers, és aminek az útját egyengetnie kell.

Dávid jutott eszembe, neki biztos tetszene az alkotásom. Sóhajtottam: reméltem, hogy Ervin lakásán megint az a bódító füst fog terjengeni, ami most nagyon jólesne a lelkivilágomnak.

A kapucsengő nem működött, de szerencsére valaki épp ment el otthonról és beengedett.

Izgatottan fellépcsőztem. Voltak halovány megérzéseim arról, mi mindent csinálhatunk még Ervinnel a versolvasáson kívül, ami kicsit megijesztett, ugyanakkor enyhén bizsergő várakozással is eltöltött.

Jólesett volna, ha valaki úgy ölel, ahogy szeretném...

Megálltam Ervin ajtaja előtt, és vártam pár percet kopogás előtt. Hátha meggondolom magam.

Ez nem történt meg. Szóval kopogtam.

Ervin kinyitotta az ajtót, és meglepett mosollyal az arcán köszöntött.

– Nahát! Te meg mit keresel itt?

– Téged – böktem ki.

– Minden rendben? – kérdezte. Az ajtófélfának dőlt, lenézett rám, és én belélegeztem az illatát. Nem olyan volt, mint Dávidé. Inkább sötét, fájdalmas, de mindennek ellenére vonzó.

– Én... szeretném, ha elolvasnád egy versem.

– Hirtelen rendben van az, hogy segítséget kérj tőlem? – Ervin lebiccentette a fejét, a szája sarkában gúnyos mosoly ült.

Lesütöttem a szemem. Nem akartam erre válaszolni, így hát nem tettem. Megadónak mutattam magam, megadva a lehetőséget Ervinnek, hogy haza küldjön.

Nem tette.

– Zavar, ha van vendégem, Amadé?

– Amadé? – visszhangozta egy túlontúl ismerős hang a szobából.

– Ajjaj – nyögtem, de ekkor már nem volt lehetőség a visszavonulásra. Ervin megfogta a vállam, és behúzott a lakásába, ahol az asztalnál ott ült... Dorián.

– Ó – böktem ki. – Helló!

Dorián idegesnek tűnt.

– Neked... nincs dolgod estére? – érdeklődött, a hangja enyhén gúnyosan csengett.

– Hát...

Ervin még mindig átölelt, Dorián tekintete pedig elidőzött a vállamon, ahol Ervin ujjai lassan cirógattak.

Aztán Dorián megint rám nézett, várakozón, én pedig mélyet sóhajtottam.

– Dávid... – kezdtem, de nem tudtam, hogyan kellene folytatni.

Ervin oldotta meg a kellemetlen szituációt.

– Igyunk!

Szóval ittunk. Ittunk, dohányoztunk, irodalomról beszélgettünk. Csodás volt ez a kis irodalmi közeg, igazán üdítő hatással volt rám. Mondjuk biztos jelentős szerepet játszott az alkohol is abban, hogy felszabadultan éreztem magam, de legalább egy időre nem stresszeltem semmin.

Voltak kicsit kínosabb részei az estének. Én például tudtam azt, hogy volt valami kettőjük között, de azt nem tudtam, hogy Dorián mennyit sejthet, vagy hogy Ervin mennyit árult el neki. Ervin mindkettőnkkel elég erősen flörtölt, de mégse lehettem biztos Dorián identitásában. Néha ráhunyorogtam, de Dorián nem hunyorgott vissza, csak elgondolkodva figyelt.

Rámosolyogtam, mire ösztönösen (bár egy kicsit idegesen) neki is mosolyra rándult a szája. Azt hittem, kezdi érteni, mi mindent történt köztünk Ervinnel, amikor a fiú a hajamat és a nyakamat cirógatta beszélgetés közben.

Egy idő után veszélyes vizekre eveztünk: verseket olvastunk fel egymásnak.

– Ezt egy nagyon kedves ismerősömnek írtam – jelentette be Ervin, mielőtt elkezdett volna szavalni. És amikor belekezdett, hát... a ripityára tört szívem elkezdett aprókat dobbanni. Ez a vers ugyanis elképesztően gyönyörű volt, és...

/*/

... Amadéról szólt a vers. Dorián már a második sor után tudta. Ha nem látta volna Amadé arckifejezését, akkor is felismerte volna őt, amint megbújt a sorok között.

Vonzalomról szólt, vágyról szólt, érzésekről, amik bőven nem értek fel a szerelemmel, de vadak voltak, erősek, mérgezőek és bódítóak.

Dorián alig bírta felfogni a tényt: neki és az öccse legjobb barátjának ugyanaz az exük, ráadásul elég hasonlónak tűnt a két kapcsolat.

Az ajkába harapva beismerte magának: mégsem lehetett annyira hasonló a két viszony, ugyanis, ami Ervin és Dorián között feszült, kétségkívül egyedi és különleges volt. Megismételhetetlen, utánozhatatlan. Bármennyire is utálta a tényt, hogy Ervin Ervin...mindezt nem tagadhatta le.

Ervin befejezte a verset. Csönd telepedett rájuk. Kínos volt – Dorián látta, hogy Amadé szavakat keres, amivel leírhatná az érzéseit, amik nyilvánvalóan ott lángoltak a tekintetében.

Doriánban az a kellemetlen érzés merült fel, hogyha ő nem lenne itt, akkor ez a két ember biztos épp valami egészen mást csinálna, méghozzá az ágyban.

A csendet végül Dorián telefonja törte meg, az a csengőhang zúgott fel, amit Dávidnak állított be.

Elnézést motyogva kiment a szobából, és bezárkózott a fürdőbe.

Az öccse szinte sírós hangon kezdett könyörögni:

– Dorián, kérlek, gyere értem!

– Mazsola, úgy be vagyok állva, hogy az valami hihetetlen. Nem tudok menni – rázta a fejét Dorián. Persze, hogy ennyit kellett innia. – De hívd fel Jászont nyugodtan, biztos elugrik érted.

Dávid nyöszörgött.

– Dorián, kérlek! Szükségem van rád.

– Rám? – visszhangozta Dorián. Megmelengette a szívét, hogy az öccsének szüksége van rá... de pont most?

– Nem érzem jól magam – mondta remegő hangon Dávid. – És szeretnék veled beszélni.

– Mi a baj? Sokat ittál?

– Nem. Nem ittam. Csak elszívtam egy füves cigit – vallotta be. – De nem jó! Nem esett jól, mindjárt elhányom magam, és... Amadé nélkül szörnyű egy buli. Amadé nélkül szörnyű bármit csinálni! Amadé nélkül szörnyű élni.

Szent ég! Dorián borzalmasan nem tudta követni az öccse észjárását meg az érzelmi világát.

A színtiszta kétségbeesés sütött a fiú hangjából, és ennyi elég is volt Doriánnak: Ervin és Amadé semmissé vált számára. Az öccsének szüksége volt rá.

Kinyitotta az ajtót, és kereste a szavakat, amikkel a legjobban meg lehetne fogalmazni a helyzetet... amikor visszaért a nappaliba, elakadt a lélegzete, a teste pedig lebénult.

Amadé az asztallapon ült, Ervin pedig a két térde közt előrehajolt és úgy csókolta a fiút, mintha az utolsó lehetősége lenne rá.

Húha. Szóval a kérdés, hogy Amadét érdeklik-e a fiúk, eldőlt: igen. Dorián annyira nem lepődött meg, de... pont Ervin? Sóhajtott. Talán Ervinnek ez a fétise. A tapasztalatlan költő fiúk.

Amikor Amadé keze becsúszott Ervin inge alá, Dorián úgy érezte, ideje közbelépni.

Megköszörülte a torkát, és bár a két fiú először nem figyelt fel rá, akkor azért kibontakoztak az ölelésből, amikor közelebb lépett hozzájuk, hogy felvegye az egyik szék támláján pihenő dzsekijét.

– Ó. Már mész is? – hebegte Amadé. Doriánt meglepte, mennyire vonzóan fest kipirult arccal, Ervin által összeborzolt hajjal és kigombolt nyakú inggel. Értette már, mit látott meg benne az öccse...

– Dávid kérte, hogy menjek érte – mondta, remélhetőleg színtelen hangon. Amadé azonnal elfordult Ervintől, a tekintetében mohóság lobbant. Ohó.

– Valami baj van? – kérdezte rémülten a fiú, Doriánt pedig elöntötte a hála. Valaki így aggódik a testvéréért! Édesek...

Megvonta a vállát. A szeme sarkából látta, hogy Ervin kurta mosollyal a száján várja, hova fog kifutni a dolog.

– Csak nem érzi jól magát nélküled a buliban.

– Én se érzem jól magam nélküle – mondta csöndesen Amadé.

– Hát akkor gyere velem! Dávid nagyon örülne neked.

Amadé a fejét ingatta.

– Nem lehet. Nem mehetek.

– Miért is nem?

– Mert nem tudom... mi legyen a következő lépés. – A hangja elhalkult, fájdalmasan csengett. Dorián megszánta. Közelebb lépett hozzá, és a vállára tette a kezét. Emlékezett rá, amikor először csinálta, milyen letaglózó hatással volt Amadéra. Most nem akarta csábítgatni, csak azt szerette volna, ha ránéz. Kétségbeesett bogárfekete szempár pislogott fel rá.

– Oké. Akkor és úgy döntesz, amikor és ahogy akarsz. De vedd figyelembe, hogy Dávidnak is vannak érzései.

Elengedte Amadét, biccentett Ervin felé és kifordult a lakásból, a sötétségbe, a magányba, a magából kifordult világba.

A befejezetlenség érzése űrként tátongott benne, a tudat, hogy még folytatnia kell a tárgyalást Ervinnel, nyugtalanná tette.

De fókuszált: első helyen most az öccse van és semmi más.

/*/

– Hát ez a fiú mindig értett a hatásos kilépőhöz – szólalt meg Ervin. Rosszkedvűen pillantottam rá, és leültem az egyik székre. Az ajkam még bizsergett a csókjától. Mérges voltam, amiért felolvasta azt a verset, amivel újra visszalökött a gödörbe, és amiért olyan puhán hideg az érintése.

– Mit zavartam meg? – kérdeztem rá, mert amíg itt volt Dorián, nem nagyon mertem pedzegetni a dolgokat.

– Azt hiszi, hogy okosabb nálam, és hogy kicselezett – mondta Ervin, az arcára különös mosoly ült ki. – Olyan aranyos!

– Á, most visszacsábítod magadhoz? – érdeklődtem. Próbáltam elrejteni a keserűséget a hangomból, de azt hiszem, nem sikerült.

– Na, azért ennyire ne légy szomorú miatta!

– Nem vagyok – dünnyögtem.

– Az jó. Mert nem csábítom vissza magamhoz. Azt akarom, hogy tudja, kinek ír. És azt akarom, hogy találjon vissza magához. Most elvesztette magát. És ha ez azzal jár, hogy rám talál... nem fogok ellenkezni.

– Most már elmondod, mi volt köztetek? – Ez a téma el tudta terelni a figyelmem Dávidról, és arról, amit Dorián mondott róla.

Ervin rágyújtott egy újabb szál cigarettára, és ábrándos mosollyal beszélni kezdett.

– Odáig volt értem. Annyira feltűnően odáig volt értem! Egy ideig nem tudta, hogy úgy akar engem, de némi löket után azért már rájött, és hát... megjártuk a mennyeket, Amadé. A poklokat is, ez tény, de a mennyek... csodálatos volt. Tudod, nem sok emberrel szemben érzek őszinte szeretetet, de ő ilyen volt. Dorián meg te, ti ketten vagytok azok, akik a legközelebb vannak...

– Várj, mi? – szakítottam félbe kissé ledöbbenve. Ervin a hamut a tartóba ütögette, majd oldalra biccentette a fejét.

– Mi mi?

– Azt mondtad, szeretsz engem? – Annyira szükségem lett volna arra, hogy valakitől ezt halljam!

– Nem, nem mondtam ilyet. Csak képzelted.

– Hm – dünnyögtem gyanakodva. Ervin sötéten-ezüstösen mosolygott.

– Akarod folytatni?

– Mármint mit? – játszottam a butát. Ervin megnyalintotta az ajkát a nyelve hegyével. Ettől görcsbe rándult a gyomrom, és majdnem kinyögtem egy elhaló „igen"-t, de aztán megembereltem magam.

– Igazából azért jöttem, hogy megmutassak neked valamit... szeretném, ha kezdenél valamit ezzel a verssel. Szerintem publikálhatnánk az újságodban.

Ervin a homlokát ráncolta, és maga elé húzta a papírlapot.

Tűkön ülve váltam az értékelését – ami elindíthatja a karrierem vagy porba verheti a költői önbecsülésem.

/*/

Dávid már lent toporgott az utcasarkon, amikor Dorián megérkezett. Köszönt a testvérének, aki némán bólintott. Dorián tudta, hogy nem akar mindenki előtt kiakadni, úgyhogy csak ment az öccse mellett csöndben, amíg az meg nem torpant, és hirtelen át nem ölelte.

– Dorián! – nyüszögte a mellkasába.

– Dávid... kicsikém... – Dorián kicsit ügyetlennek érezte magát, ahogy átkarolta a testvérét, magához szorította, a hajába túrt, próbálta dajkálni, vigasztalni, de Dávid válla meg-megrázkódott, és Dorián tudta, hogy némán sír.

– Szívem...

– Azt tudtam, hogy barátnőt nem vagyok képes találni magamnak, de még egy barátot se? – nézett fel a bátyjára Dávid. – Hogy tudtam elüldözni magam mellől azt az embert, aki... akivel...

Dorián türelmesen várta, hogy Dávid kibökjön valamit. De Dávid nem sok mindent tudott hozzátenni:

–...aki Amadé! Nem akarom, hogy Amadé... nekem szükségem van rá... nélküle semmi nem olyan jó! – Kétségbeesetten kapkodta a levegőt, de nem bírta megtelíteni a tüdejét, így csak sírósan csukladozott.

– Hívok egy taxit – mondta szelíden Dorián.

Érdeklődve figyelte Dávid szenvedését, aki még akkor sem akadt ki ennyire, amikor egy lánnyal szakított. A fene essen bele, még Daniella után sem sírt úgy, mint egy elveszett kiskutya!

A taxiban is végig hüppögött, Dorián szabadkozva mondta a szánakozó sofőrnek:

– Szerelmi bánat.

Dávid a bátyja vállának dőlt és úgy szomorkodott tovább.

Otthon Dorián főzött neki teát, olyasmit, mint amit Londonban készítettek neki. Dávid hálásan próbált rámosolyogni, de csak egy esetlen fintorra futotta.

– Idd meg, jól fog esni – biztatta Dorián, de Dávid csak szagolgatta és a nyelvét dugdosta a forró lébe.

– Örökre elvesztettem? – suttogta az asztallapra meredve.

Dorián felsóhajtott.

– Nem tudom.

– Szerinted? – Dávid látható nehézségek árán felemelte a fejét, hogy a bátyjára nézhessen. – Neked mi a véleményed, Dorián? Jó emberismerő vagy.

Mégis mit mondhatott volna?

Rövid hezitálás után kibökte:

– Szerintem a ti történeteteknek itt nincs vége.

A remény Dávid szemében szívfájdító volt.

– Tényleg?

– Szinte biztos vagyok benne. – A kérdés csak az, Amadé mit akar pontosan ettől a kapcsolattól. És mennyi ideig tart erre rájönnie.

– Már nem tudok neki mit leírni üzenetben – motyogta Dávid. – Már nem tudok miért bocsánatot kérni. Már nem tudok hogyan könyörögni neki. Már... úgy érzem, mindent megtettem, amit tehettem. Úgy érzem, utálnom kéne őt, haragudni rá, és soha nem kellene akarnom szóba állni vele. De csak... – Nagyot nyelt, mielőtt folytatta volna: – De csak magamat tudom utálni. Hogy ezt is elrontottam...

– Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem te vagy a hibás – hangsúlyozta Dorián, és finoman megszorította az öccse karját. Dávid megtörölte a sírástól kivörösödött szemét.

– De igenis hibás vagyok. Mert ha Amadé képes velem ezt tenni... én félreismertem őt. Bután reménykedtem. Azt hittem... azt hittem, ő más. Hogy mellette önmagam lehetek. Hogy ő...

Dávid a tenyerébe temette az arcát, úgy folytatta a halk vallomást:

– Annyira könnyen ment! Nem kellett megerőltetnem magam azért, hogy Amadé felfigyeljen rám. Hogy velem akarjon lenni. Nem azért volt velem, mert vettem neki könyvet. És nem is azért, mert van egy szép nagy tetőteraszunk és tévé a szobámban. Azt hittem, Amadé magamért... magamért szeret.

Ó, ha tudná, amit Dorián sejt... nos, Dorián nem volt benne biztos, az jó lenne-e vagy rossz. Ha vékony jégen táncolt, amikor Ervinhez ment... akkor most nem csak táncolt, de egyenesen ugrált azon a bizonyos vékony jégrétegen.

– Elárulva érzem magam, Dor. Még sose voltam ennyire egyedül.

Mivel mást nem tehetett, Dorián magához húzta az öccsét. Dávid hozzábújt, nedves arcát az ingébe törölte.

– Sajnálom – mondta.

Egyre inkább tartott attól, mit csinálhat Amadé Ervin bódító levegőjű lakásában.