31. fejezet

Majdnem...

A kanapé kényelmes párnájának dőlve bámultam a zajongó diákcsoportot. Vizet iszogattam egy pohárkából, és lehangoltam figyeltem, ahogy Dávid egy alacsony, de elég dekoratív lánnyal beszélget. Tüzetesen mérte végig újra meg újra a lányt, kereste benne azt a bizonyos valamit.

Nem voltam hajlandó végignézi, ahogy meg is találja azt a „valamit", szóval felálltam, és bár kicsit imbolyogva, de odamentem a nasikkal teletömött asztal felé: muszáj volt valamit ropogtatnom. Rövid töprengés után arra jutottam, hogy egy adag keksszel talán ki tudom ropogtatni a fejemből a fájdalmas, Dávidtól túlzsúfolt gondolatokat.

Amint megláttam a fagyis dobozokat, azonnal megfeledkeztem a kekszekről.

Hálás voltam a házigazdának: egy időre teljesen lefoglalta a gondolataimat, hogy epres, vaníliás vagy csokis gombócot szedjek magamnak. Ha már megtehettem, szedtem magamnak mindháromból.

– Nahát! Fagyi!

Felnyögtem. Naná, hogy amikor menekülni akarok Dávid elől, felbukkan!

De azért nem sikerült elnyomnom a kikívánkozó mosolyt, ahogy feléfordultam.

– Hát a lányt hol hagytad?

Olyan közel állt hozzám. Olyan jó volt az illata. Annyira szuperül festett a sötét pulcsijában...

Felhúzta a vállát, vigyorgott. Szédítően hatott rám a közelsége.

– Majd összefutunk még.

– Tetszik neked. – Ez valahol félúton volt kijelentés és kérdés között. Dávid elnevette magát.

– Nekem mindenki tetszik. Mármint minden lány – tette hozzá, és én arra gondoltam, hogy ezt csupán azért tette még hozzá, mert nemcsak a lányok tetszenek neki és ezzel az esetleg hallgatódzóknak akarja bizonygatni, hogy...

Megszorítottam a fagyis tálat, hogy lehűtsem magam. Gunyoros mosolyra húztam a számat, mert a humor minden nehéz helyzetben gyógyír.

– Csak azért tetszik, mert nagy a feneke, mi?

Dávid csettintett a nyelvével, és nevetve átkarolta a derekam.

– Ugyan már! Nekem minden fenék is tetszik.

Lemondón kuncogva ingattam a fejem. Dávid megszorította a derekamat, aztán a keze lassan lejjebb siklott. Csibészes vigyorra húzta a száját, majd belemarkolt a fenekembe. Meglepetten felkiáltottam, és kiesett a kezemből a tálka, nagyot csörrenve landolt az asztalon, szerencsére talpon. Dávid hangos hahotázása ütötte meg a fülem, mire mérges lettem, ő pedig csipkedni és csiklandozni kezdett, láthatóan élvezte egyre vörösödő fülem látványát és csak nem akarta abbahagyni... egészen addig, amíg egy tenyérnyi adag fagyival arcon nem csaptam.

Akkor egy kicsit lefagyott. A szemét becsukta, a szájával úgy tátogott, mint egy hal. Most nekem támadt nevethetnékem, de féltem, hogy teljesen indokolt dühöngésbe kezd, ezért visszatartottam.

– Te komolyan pofon vágtál egy gombóc csokifagyival?

– Eperfagyival, de igen, stimmel – bólintottam. Dávid felnyúlt az arcához, hogy megtörölje.

– Bocsánat, de ezt akkor vissza kell adnom neked.

Megint bólintottam, mert ez így volt fair: ha Dávid fagyis lett egy buliban, akkor nekem is annak kellett lennem.

Belemártotta a kezét a fagylaltba, és lassan közelített az arcomhoz.

Amikor a bőrömhöz ért vele, vissza kellett fojtanom egy sóhajt. Soha nem gondoltam volna, hogy a fagyi, egy jeges nyári édesség ilyen tüzesen forró és izzó lehet, és hogy ennyire...

Ennyire jól beszínezi az ingem.

Dáviddal mindketten döbbenten figyeltük az egyre terjengő csokifagyi foltot a kedvenc zöld ingemen.

Felnéztünk, a tekintetünk összefonódott: ugyanazt a színtiszta pánikot láttam tükröződni a tekintetében, mint amit én is éreztem.

És akkor megtettem az univerzum legnagyobb és mégis legegyszerűbb felismerését: Dávid az. Dávid az igazi.

Aki így kétségbeesik a kedvenc ingem tisztasága miatt... nos, azt az embert nem szabad elengednem soha többé.

Csak álltunk, bámultunk egymásra, a fagyi csöpögött az arcunkról, a kezünkről, Dávid ujjáról az ingemre, és mi nem mozdultunk, folytattuk a bámulást. Tipikusan olyan pillanat volt, amikor megdermed az ember körül az egész világ.

Aztán Dávid kézen fogott és húzni kezdett a fürdőszoba felé.

– Utat! Utat! Mosakodnunk kell!

Nevetnem kellett, de közben izgatottság és félelem is eltöltött. Szürreális volt a szituáció. Ott villogott bennem a tudat, hogy tényleg volt jelentősége annak az asztalnak! Ennyit a megérzésekről.

Dávid becsukta a fürdő ajtaját, elfordította a zárat, én meg le akartam venni az ingem, de tiszta fagylalt voltam, nem mertem hozzányúlni. Csak lebiggyesztett szájjal meredtem a foltocskákra, és vártam, hogy maguktól eltűnjenek.

Csapból folyó víz hangjára lettem figyelmes: Dávid öblítette le a kezét, hogy aztán megtörölje, és tiszta ujjakkal állhason neki kigombolni az ingem.

Sóhajtottam.

Ó, hányszor képzeltem el ezt a jelenetet korábban!

– Úgy sajnálom, babácska, Amadé, tényleg nagyon-nagyon-nagyon – hadarta Dávid. Nem éppen ilyen szavakat vártam tőle az ingem letépése közben, hogy őszinte legyek. Meg akartam nyugtatni, szóval a tenyerembe vettem az arcát. Dávid felkacagott.

– Oké, oké értettem! Még több fagyit érdemlek ezért, mi?

Meglepetten konstatáltam, hogy csak jobban szétmaszatoltam az arcát.

– Bocsi – pirultam el. Dávid vigyora felragyogott a félhomályban; még mindig csak a tükör fölötti lámpák égtek.

– Nahát, ezért a látványért megbocsátok! – vigyorgott tovább. – Még nem is láttalak ennyire félmeztelenül. Micsoda szédítő testet rejtegettél itt eddig! – Nevetve tapogatni kezdett, az ujjaival kacskaringókat rajzolt a mellkasomra és a hasamra. Élvezte, ahogy zavarba jövök, bökdösött, piszkált, én pedig teljesen összezavarodtam, semmit nem értettem.

Mi az ördögért csinálja ezt?

– Dávid! – mordultam fel végül, mert kezdett megközelíteni egy lélektani határt.

– Amadé – utánozta a hangomat Dávid, és körberajzolta a köldökömet. Kirázott a hideg a mozdulattól. Ezt sem éppen ilyen körülmények között képzeltem el.

– Az ingem! – kaptam fel a földről, ahova Dávid ejtette.

– Ó, persze, bocsánat! – Észbe kapott, és kitépte a kezemből a ruhadarabot, hogy nekiálljon kimosni.

Szórakozottan duzzogva leültem a kád szélére, és figyeltem, ahogy Dávid feltűri a pulcsija ujját.

– Bezzeg a te pulcsid nem lett fagyis – jegyeztem meg, felhúzva az orrom. Dávid megint rám vigyorgott. Az az arckifejezés... a szikrázó pillantás, a vigyor, ami engem is mindig mosolyra késztet...

– Na, figyelj ide, ezt most ide lerakom száradni – terítette le Dávid a radiátorra az ingem, majd turkált kicsit, és előhúzott egy törülközőt egy fiókból.

– Ezt szabad? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

– Nos, majd kimosom ezt is – mondta Dávid. Bevizezte a törülközőt, majd rám pillantott, felemelve és felém tartva az anyagot. – És ezt szabad?

Megszeppenten bólintottam, és hagytam, hogy Dávid precízen nekikezdjen törülgetni az arcom, a nyakam, a vállam. Hálás voltam, amiért most nem időzött el különösebben a már halványuló szívásnyomnál.

– Kicsit vizes lett a hajad – állapította meg, miután megtisztogatta az arcom. Néma maradtam, muszáj volt az ajkamat harapnom, hogy eltereljem a gondolataim az érzésekről.

– Majd megszárad – mondtam végül, amikor láttam, hogy Dávid tanácstalanságában újabb törülközőt akar keresni. Talán megbolondultam, vagy csak megszállt a bátorság szelleme, nem tudom, de azt mondtam: – Add csak ide! És ülj le, cseréljünk helyet.

Dávid mosolyogva engedelmeskedett. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit se. Csak azt tudtam, hogy itt állok félmeztelenül egy szűk, félhomályos fürdőszobában, tőlem alig félméterre ül Pataky Dávid, a világ legcsodálatosabb embere, és csillogó szemekkel figyeli, ahogy én (félmeztelenül) mosom ki a törülközőből a fagyit.

Aztaszentit.

Ez nem lesz így jó.

Elszakítottam Dávidról a tekintetem. Gépies mozdulatokkal dörzsöltem az anyagot, egy idő után fölöslegessé vált, már tiszta volt – Ágnes asszonyt játszottam, miközben Dávid teljes nyugalommal, száját kicsit eltátva, csodálkozó tekintettel, fagyitól csöpögő arccal bámult engem.

Vettem egy nagy levegőt, kicsavartam a vizet, és odafordultam Dávidhoz. Leültem vele szemben, egy kis szekrénykére, a tenyerembe fogtam az arca egyik felét, hogy a másikhoz jobban hozzáférjek. Dávid arcán ábrándos mosoly ült – bármit megadtam volna azért, hogy tudjam, mi jár a fejében.

Szándékosan lassan dolgoztam, nem akartam elsietni ezt a tökéletes pillanatot. Sose gondoltam volna, hogy ennyi érzéket lángra lobbanthat egy fagyicsata.

Örültem, hogy Dávid szeme csukva van, mert így nem látta, mennyire libabőrös a felsőtestem. Ha rám nézett volna, teljesen egyértelművé vált volna számára, mennyire odáig vagyok érte, mennyivel többet akarok ettől a kapcsolattól, ettől a barátságtól...

Úgy előrehajoltam, hogy kibillentem az egyensúlyomból, de Dávid még behunyt szemmel is elkapott, a tenyerei csupasz derekamra simultak, a homlokomnak támasztotta a homlokát, a lélegzetünk összekavarodott.

Egyáltalán nem értettem, mi történik. Igyekeztem nem is gondolkozni rajta és csak megélni a pillanatot.

Dávid még mindig nem nyitotta ki a szemét, az ajka viszont megint elnyílt, én pedig tudtam, hogy ez kihagyhatatlan alkalom: az orrom az övéhez simul, a kezemben az arca, a tenyere alatt forrong sistergően meztelen bőröm.

Mintha a víz alá készültem volna lebukni, nagy levegőt vettem és én is behunytam a szemem a csókhoz.

Mielőtt az ajkam az ajkára simulhatott volna, ő elfordította a fejét: kopogtak az ajtón. Az ajkam forrón tapadt Dávid arcára, kínosan közel a szájához.

Még egyszer kopogtak, kicsit erőszakosabban, mint az előbb.

– Máris! – kiáltott ki Dávid, és lassan felállt, felsegített engem is. Égett az arcom a szégyentől. Tudtam, hogy lebuktam, hogy Dávid ismeri már az érzéseimet és kitagad a fenébe...

Ehelyett finoman, két ujjával megemelte az állam, a tekintetünk összefonódott.

Semmit nem tudtam belőle kiolvasni. És utáltam ezért. Én nyitott könyvnek éreztem magam mellette.

– Ó, Amadé! – Azt hittem, mondani fog még valamit, de csak hosszú puszit adott viszonzásként. Elgyengült a lábam, a gyomromba forró csomó szövődött.

– Így nem mehetek vissza – rebegtem. Dávid elnevette magát, pedig én teljesen komolyan gondoltam: ebben az állapotban nem mehetek emberek közé.

– Odaadom a pulcsimat, babácska. – És levette és odaadta. Azt a pulcsit, ami olyan szépen kiemelte a szeme színét, aminek annyira szuper Dávid illata volt.

Dávid segített kibújtatni a fejemet a helyes részen, az ujjai a hajamba szántottak.

Ennél romantikusabb helyzetet el se tudtam volna képzelni.

Megragadott a derekamnál fogva, az oldalához húzott és megmutatott a tükörképemnek.

Iszonyú jól festettünk egymás mellett. Egyszerűen csak összeillettünk.

– Milyen jól áll valakinek ez a pulóver!

Dávid megborzolta a hajamat, én pedig csak gyönyörködtem abban, milyen szépen hozzá tudok simulni az oldalához.

– Azt kell mondjam, elég szexi – bókolt vigyorogva Dávid. Én pedig elnevettem magam és két karral átöleltem a testét. A rózsaszín köd rám telepedett, nem akartam már többet küzdeni ellene.

– Szexibb, mint az a nagy fenekű lány? – kérdeztem, és nem bírtam letörölni az arcomról a vigyort.

– Fogalmam sincs, őszintén. Már nem is emlékszem rá – mondta Dávid és mélyen a szemembe nézett. Nem tudom, tényleg szerelem lobogott-e a tekintetében, vagy csak a lámpa fénye tükröződött benne. Túl sok alkohol munkálkodott bennem ahhoz, hogy kibogozzam az összegabalyodott érzéseinket.

Nem értettem semmit, és ez végtelenül kétségbe ejtett.

– Menjünk, babácska – hívott Dávid, és nyomott egy röpke puszit a homlokomra. Üvölteni akartam, de csak halkan felsóhajtottam.

Dávid megöl.

Miközben visszamentünk az italos asztalokhoz, úgy éreztem, mindenki minket néz, minden tekintet lyukat éget belénk, az összes jelenlévő tudja, hogy meg akartam csókolni Dávidot, de nem sikerült.

Megrémített, hogy Dávid úgy festett, mint aki nem fogta fel, hogy majdnem megcsókoltam őt. Másfelől viszont meg is nyugtatott ez a tudat.

Amikor valami sötét italt töltött nekem, elfogadtam, koccintottunk, lehúztuk, és hagytam, hogy még egyet töltsön.

Nem volt jó út a részegség, de most nem akartam törődni ezzel.

– Hány óra van? – kérdeztem tompán.

– Fél egy – nézte meg a telefonját Dávid.

– Fél egy! – visszhangoztam. – Legalább félévszázadnak tűnt...

Dávid elnevette magát, még egyszer homlokon puszilt, amitől megint csak elgyengültem. Meg akartam keresni Petrát, és megkérni, hogy vigyen innen haza a csudába.

De nem tettem. Láttam Dávidon, hogy számára még csak most kezdődik az éjszaka. Úgyhogy hagytam, hadd menjen táncolni, barátkozni, szórakozni, én pedig, mivel már bőven meguntam mindhármat, megint letelepedtem a kanapéra.

......

Négy óra felé kezdett csak lelohadni a buli, a legtöbben itt aludtak Robi lakásán. (Én még ekkor sem találkoztam a sráccal.) Dáviddal mi is itt maradtunk, szegénykém annyit ivott, hogy fel sem merült bennünk a hazamenetel.

Mivel nekem volt egy szeletnyi kanapém, Dávid felhatalmazva érezte magát arra, hogy ő is kapjon kicsit a kényelemből: félig rajtam, félig mellettem fekve szunyókált. Kellemes súllyal nehezedett a teste a mellkasomra, ujjaimat újra és újra végigfuttattam selymes tapintású haján. Azon gondolkodtam, mit és miért érzek iránta. Miért tesz annyira boldoggá. Miért akarok a barátja maradni még úgyis, hogy valójában egyáltalán nem akarok a barátja lenni.

Az alkohol szállt ki belőlem, fokozatosan józanodtam ki, de még így se sikerült tökéletesen megfogalmazni a gondolataimat, az érzéseimet.

Ádám ült le az L alakú kanapé másik oldalára. Az este folyamán köszöntem neki, ő biccentett, de éreztem az ellenem irányuló távolságtartását. Másokkal mindig felszabadultan röhögött és viccelődött, poénkodó-gonoszkodó megjegyzéseket tett, de engem valahogy mindig kihagyott a sorból, amit nem is sajnáltam.

– Nem nyom össze Dávid? – kérdezte halkan. Épp egy kisebb csomót bogoztam ki Dávid fürtjei közt, és oldalra fordítottam a fejem.

– Már megszoktam – válaszoltam, és megvontam volna a vállam, ha tudom. Ádám felhúzta a szemöldökét, az ajkán gúnyos mosoly ült.

– Sokat alszotok együtt? Egymáson?

Fél másodpercre elöntött a pánik, de aztán higgadtan azt válaszoltam:

– Nem. Úgy értettem, az elmúlt félórában szoktam meg a súlyát, így már nem érzem nehéznek.

– Aha. – Ádám a szájához illesztett egy erősen fűszagú cigit, és beleszívott. – Te meleg vagy, Amadé?

Szerencsére sikerült megőriznem a pókerarcom, és hűvös hangsúllyal feleltem neki.

– Hát, remélem, nem. Ugyanis van barátnőm.

– Mi? – rökönyödött meg Ádám. – Nem is tudtam róla!

– Nem szoktam reklámozni. Melodia nem szereti, ha más fiúknak mutogatom a képeit, azt mondja, a távolból is érzi, ahogy csorog a fényképére a nyál.

Ádámot elkezdte érdekelni a dolog.

– Azért csak mutass egy képet, légyszi!

A telefonom a törzsem mellett hevert, kis ügyetlenkedés után sikerült felemelnem. Próbáltam nem mutatni Ádám felé a képernyőt, hogy ne lássa, a „kamera" mappában mennyivel több fotó van Dávidról, mint az én Melodiámról. Kiválasztottam egy képet, ahol Sofival szorosan egymás mellett ülünk az ágyamon, és ahol Sofi épp egy puszit nyom az arcomra. A képen a hajától nem látszott túlságosan az arca, ami tökéletes volt: így Ádám akkor sem ismerte volna fel, ha esetleg követte a hírekben a titokzatos „női Robin Hood" életét.

– Neked ez a csajod?

– Hát, jobban szereti, ha „ő"-ként hivatkozunk rá, de igen, ő a csajom. – Szerencsére Ádám nem láthatta, hogyan cirógatom a másik kezemmel Dávid derekát, mert különben elég hiteltelennek tartotta volna a kijelentésemet.

– Elég dögös.

– Tudom. Imádom őt. És olasz. Elképesztő.

– És hogy ismerkedtetek meg? Hogy jöttél össze egy ilyen csajjal?

– A testvéreink kavartak – meséltem a nagy sztorit. – És hát elég hamar megtetszettünk egymásnak, egy ideig mi is csak kavartunk, de pár hete hivatalosan is járunk.

– Hány éves? – faggatott tovább Ádám.

– Tizennyolc.

– Idősebbnek tűnik.

– Hát igen. Mert elég jó csaj – hangolódtam rá a stílusára.

– Nem gondoltam volna, hogy téged foglak irigyelni csajügyben – töprengett Ádám. Be volt állva, feltűnően nagyon be volt állva. – Én eskü azt hittem, bele vagy zúgva Dávidba.

Horkantottam.

– Ne viccelj már! Magyarországon nincsenek is melegek. – Kicsit fájó érzést éreztem a szívem tájékán, mintha magamat szúrtam volna le.

Ádám felhúzta a vállát.

– A bátyám egy haverja mesélt egy srácról, aki rámozdult fiúkra. Már nem jár a Berzsenyibe, kicsapták.

Ervin. A pokolba Ervinnel!

– Hát az fura – adtam a hülyét. – Gondolom, mindig van valaki, aki más, mint a többiek.

– Aha – bólintott Ádám. – Azért az kicsit megnyugtató. Hogy te nem vagy az. Megnyugtatóbb melletted lenni.

– Attól féltél, hogy rád nyomulok? – kérdeztem összehúzva a szemöldököm.

– Ja. Egy kicsit. Dávidnak is sötét a haja meg nekem is.

Elakadt a lélegzetem: ez az első és utolsó dolog, ami hasonló bennük. Dávidnak aranyszíve van, Ádámnak nincs. Dávid mindig meg tud nevettetni. Dávid...

– Figyelj, Ádám. Ha meleg lennék, akkor se jönnél be nekem – tájékoztattam. A srác elröhögte magát.

– Oké, ha te mondod. Szerintem azért elég jó pasi vagyok.

– Hát a lányok lehet jobban értékelnek téged, mint én.

Ádám kiállhatatlan volt. A sötét haján meg borostáján kívül más vonzó tulajdonságot nem tudtam volna tulajdonítani neki.

– Klassz, hogy ezt megbeszéltük – mondta.

– Ja. Az. Klassz. Én is pont ezt a szót használnám – válaszoltam ridegen. Ádám horkantott, és megint beleszívott a cigijébe.

– Na, akkor aludj csak nyugodtan vagy tudom is én, mit csinálsz. Én léptem!

Lépett is, ki az erkélyre, nyilván, hogy még többet szívjon.

Behunytam a szemem, beletúrtam Dávid hajába, és mélyen belélegeztem az illatát, hogy megnyugtassam magam.

Ádám azt hitte, meleg vagyok. Más is ezt hiszi? Dávid is ezt hiszi? Ki hiszi ezt?

– Ne aggódj, senki nem hiszi azt, hogy meleg vagy. – Petra hangja csendült fölöttem, befoglalta a felszabadult kanapérészt.

– Ádám azt hitte! – sóhajtottam kicsit kétségbeesetten. – Miért hitte azt?

– Mert homofób és paranoiás. Azt hiszem, az unokatestvére meleg.

– Hát ezt honnan tudod?

– Egy faktra járok a bátyjával. Biológián beszélgettünk erről, és ott mondta. Szerintem Ádám fél a dologtól, mert ismeretlen a számára.

– Ó – böktem ki. – De miért hitte azt, hogy én... hogy Dávid... mire alapozta ezt?

Petra hallgatott, én pedig választ adtam a kérdésemre:

– Mert Dávid az ölébe húzott a buszon. Mert amikor én leléptem a hülye kocsmából, Dávid utánam jött.

– Mondjuk ezek alapján lehet én is, azt hinném – jegyezte meg Petra, mire rémülten felnyögtem. – Vicceltem, Amadé. Nincs ebben semmi. Vagyis, értem, hogy Ádám miért látta bele azt, amit, de...

– Miért nem Dávidra hitte azt, hogy meleg? – tettem fel a következő kérdést, amit aztán meg is válaszoltam: – Ja, hát persze. Mert Dávid minden lány után csak úgy csorgatja a nyálát. Mert lefeküdt azzal a dán csajjal. Mert bárkivel lefeküdne. Minden lánnyal lefeküdne, ha tehetné. Tudod, Petra, szerintem legszívesebben téged is megfektetne.

– Kedves, hogy így beszélsz a legjobb barátodról – fintorgott Petra.

– Ezek tények – feleltem, és halványan rámosolyogtam. Petra viszonozta a mosolyt.

– Ugye tudod, hogy azzal sem lenne baj, ha meleg lennél? – kérdezte.

– Nem lenne? – ráncoltam a homlokom. A színjáték Petra lélekbevágó pillantása előtt nehezebbnek tűnt.

– Persze, hogy nem. Ez kamu, hogy Magyarországon nincsenek melegek. Vagy hogy bármi baj lenne velük. A kormány kamuzik. Mint oly sokszor.

– Hogy érted? Hogy nincs velük baj? Te honnan tudod ezt? – kíváncsiskodtam. Petra egyáltalán nem tűnt melegnek, mégis jártasabbnak tűnt a témában, mint egy átlag fiatal.

– Tanultam. Én mindenről tanultam már, Amadé. Az emberről különösen sokat. Az ember testéről, az ember lelkéről. Hidd el, hogy nincs veled baj.

– Tudom, hogy nincs – szaladt ki a számon. – Mármint... persze, hogy nincs, hiszen nem vagyok meleg.

Petra bólintott. Nem tűnt úgy, mint akit komolyabban érdekel a téma.

Lefeküdt, összekucorodott, a feje közel volt az enyémhez.

– Még sosem aludtam ilyen kényelmes helyen házibuliban – mondta halkan.

– Nem is értem, minek jársz el ilyen helyekre – válaszoltam. Ezt már egyszer megbeszéltük, de Petra most nyíltabbnak tűnt. Talán ő is ivott valamit.

– Az anyám megölne, ha nem járnék el néhanapján otthonról. Retteg attól, hogy olyan leszek, mint ő: valaki, aki beletemetkezik a munkába és sose lép túl a...

Tudtam, hogy valami mély dologról szólt volna a mondat vége, de Petra nem akarta kimondani. Valami traumáról, valami tragédiáról. Természetes volt, hogy nem akar róla beszélni. Nem volt vele semmi baj.

Ezt meg is mondtam neki. Halkan, gyengéden, kedvesen. Az egyik kezem kihúztam Dávid hajából, hogy megfogjam Petra ujjait. A lány tágra nyitotta a szemét, és figyelte, ahogy az én sötétebb bőrű ujjam az ő fehér kézfejéhez ér.

Kellemes érzés töltött el, mert tudtam, hogy egy csodálatos barátság kezdetén járok.

Dávid motyogott valamit álmában és megfordította a fejét, kicsit fészkelődött. Én pedig ösztönösen visszahúztam a kezem, hogy átkaroljam, és nem is tudom, pontosan hogyan, de a kezünk egymásra talált, ujjaink összefonódtak. Elmosolyodtam, és nem mertem Petrára nézni, csak pár pillantással később: alvást színlelt, de mintha egy mosoly árnyéka ott ült volna az ajka sarkában.

De ezt lehet, hogy csak képzeltem. Mert ebben a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy minden tökéletes, és hogy senki nem lehet annyira boldog, mint én: egy kezdődő barátsággal a képzeletbeli oldalamon, és a legnagyszerűbb emberrel a valódi oldalamon.

/*/

Van egy pont az éberség és álom határán: amikor az ember nem tudja, hogy alszik-e még, vagy már teljesen ébren van.

Ezen a határmezsgyén egyensúlyozott Dávid, amikor kicsit megébredt, és egy furán mozgó valamin találta magát. Kinyitotta a szemét, lenézett, és Amadét pillantotta meg, ahogy az ő pulcsijában, elnyílt szájjal alszik. Alatta. Dávid Amadén feküdt. Amadé mellkasán. Oldalra nézett, mert érezte, hogy valami mozog a kezében. Amadé ujjai. Amadé ujjai az ujjai körül. Tökéletes egységben, tökéletes ívben. Tökéletesen olvadtak össze a színeik. Dávid biztos volt benne, hogy Jászon meg akarná örökíteni a két kéz összesimulását...

Tompa fájdalom hasított a fejébe. Sok alkohol. Sok alkoholt ivott, mert itt van... valaki lakásán. Ádám. Ádám adott neki füves cigit. Nem szívta el, csak a negyedéig, de már annyi is elég volt ahhoz, hogy Amadé gondterhelt arca jusson eszébe, és mivel sehol nem találta maga körül, elment, hogy megkeresse. Utána nem emlékezett semmire. Biztos akkor aludt el. Amadén? Mi a fene.

Megerőltette az agyát. A füves cigi előtt is történtek dolgok: ott volt az a szép japán lány, aki helyette Amadét kereste. Persze nyilván csak a nulltábor miatt, de Dávid azért örült volna, ha őt keresi. Aztán ott volt még Dali, aki flörtölt vele, miközben volt valami táncos pasija. Dali tetszett Dávidnak, olyan lány volt, akit elhívna randira – már ha nem lenne pasija.

Aztán ott volt az a nagy fenekű lány, akinek nem is emlékezett sem a nevére, sem az arcára, csak arra, hogy Amadéval róla beszél... és a fagyi. Amadé ingje. Szóval ezért van Amadén a pulcsija!

Tényleg. Ott a fürdőben. Amikor Amadé az arcát törölgette, és aztán előrehajolt, Dávid pedig ösztönösen átkarolta. És aztán...

Dávid hirtelen bepánikolt. Látott egy képet maga előtt: ahogy Amadé és ő megcsókolják egymást. De ez vajon megtörtént? Csak arra emlékezett, hogy a homlokuk összeér és Amadé forró lehelete az állát éri. Ezután... ezután megtörtént a csók? Vagy ezt csak most, még az alkoholkábulat utóhatásaként képzeli?

Megint lenézett Amadéra. Az orrára nézett, a pilláira, a szájára. Megízlelte vajon azokat az ajkakat? Vagy nem?

Mi van?

Nem, Dávid biztosan emlékezne arra, ha Amadéval csókolóztak volna. Szürreális volt a gondolat. Johnny és Pete jutott eszébe, ahogy a tengerparton egymás hajába túrva csókolóznak. Nos, Amadé és ő biztos nem csináltak ilyet. Egyrészt, arra emlékezne, másrészt, mert egyikük sem akarja. Nyilván. Miért akarnák? Legjobb barátok. Az, hogy most Dávidnak eszébe jutott egy ilyen kép, róluk, kettőjükről, ott a fürdőben, természetesen csak a fű egyik mellékhatása. Nem túl megbízható dolog.

Lemászott Amadéról.

Talán nem a legjobb ötlet arról gondolkodni, vajon megcsókoltad-e a legjobb barátodat, miközben rajta fekszel.

Amadé biztos nem gondolkozik ilyeneken. És ha ő nem, Dávidnak se kellene. Íratlan szabály. És az íratlan szabályoknak Dávid mindig meg akart felelni – néha talán jobban is, mint az írottaknak.

Abban azért biztos volt, hogy Amadé megpuszilta. Cuki, selymes puszi volt, aminek már a gondolatára is mosolyogni kell. Amadé ritkán tett ilyen gesztust, ritkán kapott tőle puszit, de az mindig emlékezetes volt.

A helyzet az, hogy Amadé könnyebben fogadja a puszikat. Dávid látta, hogy nem ő az egyetlen, aki szokott neki adni: látta, hogy Tekla is megpuszilja, látta, hogy Vil megpuszilja. Az ajkába harapott, amikor látta, Petra és Amadé feje milyen közel van egymáshoz a kanapén. Talán Petra is meg szokta puszilni Amadét? Van valami különleges abban, ahogy beszélgetnek, ahogy a másikra néznek.

Óvatosan kivette az öngyújtót és a doboz cigit az Amadén hasán feszülő zsebből, és kiment az erkélyre, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét.

Visszatért a Petra-témára. Nem tudta eldönteni, Amadénak vajon tesszhet-e a lány. Igazából még sose látta, hogy Amadé valaki olyanra nézne, aki iránt gyengéd érzelmeket táplál. Szóval ebből nem vehette biztosra. Azt viszont igen, hogy csodálja a lányt, és nagyon szeretné jobban megismerni.

Petra meg... kicsit szánakozva, de azért kedvesen nézett Amadéra, és csak kicsit szurkálta, nem úgy, mint Dávidot.

Az jutott eszébe, milyen izgalmas lenne, ha négyen elkezdenének randizni: mármint ő meg Dali, és Amadé meg Petra. Ez az elmélet persze sok sebből vérzett, de a gondolattal éppenséggel nem volt rossz eljátszani. Ahogy Amadéval készülődnének a randira, ahogy segítene neki öltönyt választani... meg nyakkendőt... Amadénak biztosan az a méregzöld állna tökéletesen, amit Dorián szokott felvenni karácsonykor. Igen, ha duplarandira mennének, Amadéra határozottan azt a nyakkendőt kötné föl.

A friss levegő egészen addig hatott rá frissítően, amíg halk sírást nem hallott jobbról. Így hát nem merült bele a csillagos ég elemzésébe és a hajnali város morajlásába, hanem ösztönösen odafordult, hogy segítsen.

Talán csúnya ezt így kimondani, de kellemes meglepetésként érte a csinos japán lány felbukkanása. Ott ült a földön, a rövid szoknyájában, amiből kivillant a lába nagyrésze így, hogy a térdét az álláig húzta. A haja kócos volt, a szemfestéke elmosódott.

– Szia! – ült le mellé Dávid. – Kérsz tüzet? Vagy cigit. Vagy mindkettőt.

– Nem, kösz – válaszolta a lány szipogva. Eltakarta az arcát, nyilván nem akarta, hogy így lássa. – Miért ülsz itt? Nem jó, hogy itt vagy.

– Bocsi – szabadkozott Dávid, de nem akart felállni. Itt az idő, hogy bevesse magát! Hogy lovagot játsszon. Hogy egy lány csókjáról ábrándozzon, nem egy fiúéról.

Nem mintha Amadéról ábrándozott volna, javította ki magát. Csak eszébe jutott. Az teljesen más dolog.

– Miért nem mész el? – kérdezte rosszkedvűen a japán lány. Kínos volt, de Dávid nem emlékezett a nevére.

– Mert segíteni akarok. Adnék neked egy pulcsit, de azt már odaadtam Amadénak. Aki a legjobb barátom – tette hozzá, de most valahogy furcsa, kellemetlen ízt hagyott a szájában ez a szókapcsolat. Nem törődött vele, folytatta a lovagosdit.

– Jól tetted. Amadé jobban megérdemli, mint én – szipogott tovább a lány. Dávid átkarolta a vállát, ő pedig rövid vonakodás után hozzádőlt, mint egy zsák krumpli. Mint egy csinos zsák krumpli.

– Ugyan már! Ne mondj ilyet. Mármint mondhatni igazad van, mivel Amadé a legjobb barátom, ezért neki több joga van igényt formálni a pulcsimra, amit igazából tök magamtól adtam oda neki, hogy ne kelljen félmeztelenül flangálnia a buliban, amivel amúgy semmi gond nem lenne, bár gondolom, elég sok csaj bevadulna a látványtól, meg talán Vil is, ami mondjuk kicsit bosszantó lenne, de... – Dávid már el is felejtette, hol kezdte a mondatot. Ez van, ha túl sokat iszik. – Szóval mindezt leszámítva szívesen odaadnám a pulcsit.

– Tudom. Ezt már mondtad.

– Ó. Na igen.

Hallgattak, a japán lány néha csuklott még a sírás utóhatásaként.

– Amúgy Reikónak hívnak. Gondolom, elfelejtetted.

– Mi? Ugyan, dehogy. Persze, hogy nem felejtettem el. Tudtam, hogy Rikónak hívnak.

Reiko elhúzódott, hogy farkasszemet nézhessen Dáviddal és szembe találkozzon vadítóan csibészes vigyorával.

– Szerinted vicces egy külföldi kimondhatatlan nevével viccelődni? – vonta kérdőre a fiút. Aki rövid gondolkozás után bólintott.

– Aha, igen. Úgy értem, elég sokszor elszenvedtem én is.

Reiko szemében most először érdeklődés csillant.

– Hogyhogy?

Dávid úgy érezte, ideje kijátszania a szegény-világjáró gyerek kártyát. Ami minden lányt lenyűgözött, de még senkit se olyan érzelmesen, mint Amadét – aki rögtön látta a dolognak az árnyoldalát is, és rögtön átlátta, hogy ez nem volt olyan szép, és aki... Na mindegy. A lényeg, hogy talán Reiko is meglátja a szegény-világjáró gyerek mögött rejlő mélységet.

Sajnos nem annyira sikerült neki a dolog, de egész jól elbeszélgettek.

És Dávid a végére tényleg úgy érezte, mintha Reiko látná az egyszerű külső mögött rejlő mélységeket. Legalábbis a combjára tette a kezét egyszer, máskor pedig úgy nevetett, hogy Dávid vállába kellett rejtenie az arcát, ha nem akarta egész Budapestet felébreszteni.

A vége tehát a hajnali random lelkizésnek egy másnapra megbeszélt mexikói ebéd volt – még egyikük sem járt Mexikóban, pedig mindketten rengeteget utaztak, így adta magát a dolog, hogy egy mexikói étteremben egyenek.

– Szóval akkor ez egy randi, jól értem? – kérdezett vissza Dávid, mivel Reiko volt az, aki kezdeményezte a találkozót. A lány szája mintha megint sírásra biggyedt volna, de megtörölte az arcát, pandamaci szemét, és rámosolygott.

– Igen. Ez egy randi.

......

Dávid majd kicsattant az örömtől. Egy éjszaka alatt még jobban megszerette a legjobb barátját, talált több új lehetséges jövőbeli barátot, bezsebelt két bulimeghívást, és szerzett magának egy randit.

Csodás!

Szinte érezte, hogy ragyog az aurája, ahogy kereste Amadét, aki meg őt kereste.

– Nem baj, ha rajtam marad a pulcsid? – kérdezte a fiú, puha mosollyal a száján. Olyan puha mosollyal, hogy Dávid legszívesebben odahajolt volna hozzá, hogy kapjon tőle egy bársonyos puszit.

– Persze, hogy nem – mondta. – Tényleg jól áll. Jobban is, mint nekem.

– Kényelmes. – Amadé megfogta a pulcsi elejét, az orrához emelte, és behunyt szemmel szippantott egyet. – És jó illata van.

Dávid úgy érezte, ennél boldogabb már tényleg nem lehet.

Gondolkozott, hogyan kellene elmesélnie neki azt, hogy Reikóval ebédelni fognak; valahogy nem találta a megfelelő szavakat. A köztük beálló csöndet Amadé törte meg.

– Van kedved holnap csinálni valamit? – kérdezte a fiú, és szélesen mosolygott. Dávid közelebb hajolt. De aranyos! Amadénak eddig is gödröcskék mélyültek az arcán mosolygás közben? Vagy csak még nem látta ennyire jókedvűnek? – Ebédelhetnénk.

Dávid lefagyott.

– Mi?

Amadé zavartan a pulcsi zsebébe süllyesztette a kezét, és szégyenlősen vonogatta a vállát.

– Tudod, enni. Délben. Ebéd. Pranzo. Dinner. Várj, ez nem is azt jelenti, hanem...

– Holnap délben randim van – bökte ki Dávid, mire Amadé fagyott le.

– Mi?

– Reikóval – mondta Dávid. – Hajnalban találkoztunk az erkélyen és beszélgettünk és... elhívott ebédelni.

Látta, ahogy Amadé nyílt és meleg tekintete egyre zárkózottabbá, egyre hidegebbé válik. A gödröcskéknek már nyoma sem volt. Megint felhúzta a vállát, de most végtelen távolságtartás áradt belőle. Fél kezével beletúrt a hajába, de nem szórakozott mozdulattal, ahogy szokta, inkább zaklatottnak tűnt.

Dávidnak kiszáradt a torka. Hát még, amikor meghallotta Amadé következő szavait!

– Oké, semmi baj. Akkor megoldjuk Villel ketten. Aztán majd máskor hárman...

– Villel? – A név visszhangot vert Dávid koponyájában. Amadé az ajkába harapott, a szemében egy pillanatra megbánás csillant. – Biztos át tudom szervezni máskorra a randit, csak...

– Jaj, Dávid, ezért igazán nem kell! Tudom, mennyire vágysz már egy...

– Igen, nagyon szeretnék egy barátnőt, de... figyelj, egy lányt sem akarok eléd helyezni. Soha. – Hogy nyomatékot adjon a szavainak, még közelebb lépett a fiúhoz, a homlokát a homlokához döntötte, az ujjai rátaláltak az ujjaira. – Te vagy a legjobb barátom, Amadé. Fontosabb vagy, mint egy randi. Tudod, ugye?

Amadé mosolyra húzta a száját, de olyan erőltetettnek tűnt, hogy Dávid szíve majd' megszakadt. Amadé tekintetéből, testtartásából áradt a fájdalom. Dávidnak fogalma sem volt, pontosan mit rontott el, de fájt neki Amadé fájdalma.

– Hát persze – mondta végül Amadé. A hangja rekedten szólt, mintha évek óta most szólalt volna meg először. – De nem szeretném, ha miattam hagynál ki egy nagyszerű alkalmat. Vagy azért, mert nem akarod, hogy én és Vil...

Elhúzta a kezét, és Dávid hirtelen fázni kezdett. Amadé rátapintott a lényeg egy lényegi pontjára. Ilyen nyilvánvaló lett volna, hogy...?

– Nincs semmi baj, Dávid – mondta Amadé. Elhalkult a mondat végére, Dávid alig hallotta a saját nevét. – Majd hétfőn csinálunk valami mást. Oké?

Sírni lett volna kedve. Amadénak ennyire fontos a boldogsága! Tényleg nem volt még ilyen önzetlen és szeretetteljes barátja – és ennek örülnie kellett volna, mégis fojtogatták a torkát a legkülönbözőbb kellemetlen érzések.

– Fiúk! – Vil érkezett meg a helyszínre, darabokra törve a pillanat bizalmas hangulatát. Dávid meg tudta volna fojtani. – Merre mentek haza?

– Igazából... – Dávid bizonytalan volt: azt beszélték meg, hogy Amadé átjön hozzá a buli után. Nem akarta, hogy Vil is jöjjön, mert muszáj volt tisztázniuk ezt a vitát. Vagy félreértést. Vagy mi a fene volt ez.

– Én a 9-es busszal megyek – mondta Amadé közömbös hangon. Dávid nyikkant egyet.

– Azt hittem, hogy... szóval, azt hittem, a másik irányba mész.

Amadé a földet bámulta. Te jó ég, Dávid mennyire szeretett volna a szemébe nézni! Biztos volt benne, hogy akkor mindent megértene. Talán nem is vele van a baj! Talán valakivel vitatkozott, és amiatt érzi magát rosszul... Nagyot nyelt: mennyire szerette volna, ha így állna a dolog! De sajnos szinte teljesen biztosra vette, hogy vele van baj.

– Bocsi, de elég fáradt vagyok – motyogta Amadé.

– Szívesen hazakísérlek – vetette fel Dávid, de elutasító választ kapott.

– Nem kell, köszi. Hazatalálok egyedül is.

Dávid fújtatott. Nézzük a tényeket: Amadé megsértődött rá vagy megbántódott valami miatt, de nem mondja el, mi a baja. Így nem lehet kommunikálni és megoldani a gubancokat.

– Nem akarod megbeszélni? – kérdezte Dávid, és próbálta elkapni Amadé tekintetét, aki viszont nem volt hajlandó ránézni.

– Sietnem kell haza. Majd később.

Legalább nem mondta azt, hogy nincs mit megbeszélni.

– Amadé! – Ha már a pillantását nem tudta elkapni, elkapta a csuklóját. Valami nagyon nyálasat akart neki mondani, hogy rá mindig számíthat, hogy sajnálja, akármit is tett vagy azt, hogy szereti... vagy valami ilyesmit.

– Szia, Dávid! – dünnyögte Amadé, és kiszabadította a kezét, majd anélkül, hogy ránézett volna, kivonult a lakásból.

Dávid kétségbeesett. Nem veszítheti el Amadét. Ugye nem veszíti el? Ez nem azt jelenti? Ez csak egy kis bukkanó...

– Összevesztetek? – kérdezte meglepetten Vil. Dávid a szájába harapott, majd felhúzta a vállát.

– Nem tudom. Nem értem, mi baja.

– Megkérdezzem?

– Ne! – Dávid talán túl élesen tiltakozott, mire Vil védekezőn feltartotta a kezeit.

– Jó, jó, bocs! A ti dolgotok, majd megdumáljátok. Viszont én most rohanok, nekem is kell a 9-es busz. – Intett Dávidnak, talán érezte, hogy most nincs kedve ölelkezni. – Na csá!

Ezzel elrohant. Dávid pedig csak nézett utána, ahogy a felkelő nap fénye besütött az ablakon, megcsillant Vil arany haján, és összeszorult a gyomra.

Legszívesebben ő is rohant volna a 9-es busz után, de tudta, hogy azon a járaton most nem látnák szívesen.

Borzalmas volt ez a tudat.