30. fejezet

Biztató kezdetek

Elég nagy visszhangot vert a rabkiengedős-törvény, és hamarosan meg is érkezett a hír, hogy dr. Czinege Mariann vállalta azt a pert, amibe újra bele akarták keverni.

Így kicsit nyugodtabban álltam hozzá az élethez, és könnyebben át tudtam adni magam a saját kis életemnek. Az évek alatt megtanultam kizárni a hasonló, aggodalmas időszakokat és élni a magam életét.

Miközben Dávid a bátyja régi pólói közt válogatott, én a könyvespolcát nézegettem, hogy keressek egy könyvet, amivel el tudom terelni a gondolataimat a fel-felbukkannó stresszről.

– Ez micsoda? – böktem kíváncsian egy trilógiára, aminek az első része magyarul, a második angolul, a harmadik franciául sorakozott a polcon.

– Ó, az az Éhezők viadala. Ismered? – Dávid félredobott egy fekete alapon fehér mintás pólót, és én nagyon igyekeztem nem megbámulni fedetlen felsőtestét.

– A címét hallottam – vontam meg a vállam. Talán egyszer az osztályból olvasta valaki, vagy egy könyvesboltban akadt meg rajta a tekintetem.

– Olvass bele! – biztatott Dávid. – Én nagyon élveztem. Disztópia.

– Mint az 1984? – csillant fel a szemem.

– Aha, gondolom. Bár azt nem olvastam.

Levettem, és beleszagoltam. Sóillata volt.

– Tengerparton olvastam, még pár éve – magyarázta Dávid, és most egy Bon Jovi logós felsővel szemezett.

– Á. És miért nem ugyanazon a nyelven olvastad végig?

– Anya azt akarta, hogy megragadja a figyelmem a történet, és mindenképp tovább akarjam olvasni. De a folytatást csak angolul olvashattam, hogy gyakoroljam a nyelvet. A harmadik részt pedig franciául kaptam meg, mert addigra már annyira érdekelt a történet, hogy akkor is elolvastam volna, ha japánul van.

– Hú, ez durva – mondtam kicsit megdöbbenve. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most gonoszság vagy nem.

– Jó pár sorozat így van meg.

– És ezeket fiatalabbként is értetted? – ámuldoztam. Dávid szégyenlősen felhúzta a vállát, és belebújt egy egyszerű, fekete pólóba.

– A nagyját – mondta szerényen. – De hát kiskoromban folyamatosan utaztunk, tapadt rám az idegennyelv.

– Nagyon menő, hogy ilyen jól beszélsz angolul is meg franciául is – csóváltam a fejem teljesen elbűvölve. Dávidnak láthatóan jólesett a dicséretem, egészen felvidult.

– Tényleg így gondolod?

– Persze! – vágtam rá. – Bármit megadnék, ha csak feleannyira tudnék jól beszélni mondjuk angolul, mint te.

Dávid boldogan pironkodott egy darabig, majd odalépett hozzám, és átkarolta a vállam.

– Ez sokat jelent nekem – mondta lehalkítva a hangját. A száját figyeltem, de aztán átváltottam a tekintetére, ami tisztán, mégis zavarosan fénylett. Mintha nem tudná, mit érez. Vagy legalábbis én biztosan nem tudtam, ő mit érez.

Nem bírtam tovább, hogy így bámul rám, szóval ellegyeztem magamtól.

– Menj, válaszd ki a pulcsid és lődd be a hajad, addig megnézem, mit tud ez a viadal.

Szóval ledőltem az ágyra, és most már két dolgot kellett elfeledtetnie velem a könyvnek: az apám ügyét és Dávid különös pillantásait.

Nagysokára Dávid végre megtalálta a tökéletes pulóvert (egy sötétszürkét, ami kiemelte a szeme színét) és a tökéletes hajat (úgy befésülve, majd összekócolva, mintha az előbb kelt volna fel az ágyból).

– Koccintunk egyet, babácska? – Pezsgőt hozott és szép poharakat.

– Mire koccintunk? – érdeklődtem, és nagy nehezen becsuktam a könyvet. Pár fejezetig jutottam, de érdekes volt Katniss személyisége, tetszett a húgával való kapcsolata.

– Ránk – mosolygott Dávid, és a kezembe adta a pohárkámat.

– Ránk? – kérdeztem vissza és kiszáradt a szám.

– Hogy legjobb barátok vagyunk – jelentette be ünnepélyesen. Megnedvesítette az ajkát, amitől elöntött a forróság.

– Legjobb barátok? – kérdeztem vissza halkabban, és lesütött pillantással figyeltem, ahogy a poharaink közelítenek egymás felé.

– Ühüm – biccentett Dávid, majd a koccintás után egyben lehúzta a pezsgőjét.

Határozottan úgy éreztem, nem állok készen az elkövetkező pár órára.

/*/

Miután Dávid és Amadé elmentek a lakásból, Dorián nekiállt kávét főzni. Szüksége volt egy kis koffeinre. Meg egy kis alkoholra.

– Nekem is csinálnál? – hallotta meg az anyja hangját a háta mögül. Dorián szó nélkül engedelmeskedett. Kérni sem kellett, úgyis töltött a kávékhoz egy kis tequilát. Elég nagy alkoholgyűjteményük volt, amiből bátran válogathatott.

Koccintottak. Kortyolgatás közben Mariann mindent tudó mosollyal a száján figyelte a fiát, amíg az idegesen rá nem kérdezett a miértjére.

– Ó, csak kíváncsi vagyok, miképp fogod bejelenteni.

– Mégis mit? – ráncolta a homlokát Dorián. Olyan komolyak lennének az anyja alkoholproblémái, hogy elfelejtette volna a múltkori bejelentését arról, hogy halaszt egy évet az Oxfordon?

– Hát hogy már megint fülig szerelmes vagy, te szépfiú! – kacsintott rá Mariann. Dorián még mindig nem értette, mi történik.

– Hát... az talán túlzás, de... Virággal már találkoztál.

– Kivel? – értetlenkedett most Mariann.

– Tudod, az a kékhajú lány, aki mindig iszonyú rövid nadrágokat húz.

– Nem-nem. Én Lőrincre gondoltam.

– Lőrinc? – nézett nagyot Dorián. Nem egyszer folytattak le ehhez hasonló párbeszédeket az anyjával. Általában élvezte őket, de most nem volt jókedvében.

– Jaj, ne csináld már! – legyintett Mariann, és még a szemét is forgatta. – Lehet, hogy nem így hívják. Arról a srácról beszélek, aki az első nagy szerelmed volt. Akivel mindig olyan édesen bújtatok össze, és akivel a konyhapulton egyszer...

– Ervin! – vágott közbe Dorián gyorsan. – Mi van vele?

– Hát én is ezt kérdezem – pislogott nagyokat a nő, és belehörpintett a kávéjába. Néha nehéz volt elhinni, hogy ő a híres és sikeres ügyvéd, akinek a fizetése miatt ekkora lakásban élhetnek.

– Nincs vele semmi – közölte mogorván Dorián. Mariann negédes mosolyra húzta a száját.

– Akkor gondolom teljesen véletlenül flangált a lakásban a ruháidban.

Doriánnak vicsorítani lett volna kedve.

– Dávidhoz jött – tájékoztatta az anyját, akit sikerült is meglepnie.

– Mi? Dávid mit csinál a te exeddel?

– Semmit. És Ervin nem az exem. – Ezt csak ösztönösen tette hozzá, és jól el is rontott vele mindent. Mariann horkantott.

– Á, nem az. Végül is csak az első szerelmed.

– Az első szerelmem Emma Watson. – Dorián úgy érezte, ideje terelni a szót. Emma Watson pedig mindig mindenre jó megoldás.

Mariann a szemét forgatta.

– Emma Watson nem számít. Emma Watsonért még a tökszüzies bátyád és a tökheteró nővéred is odáig meg vissza volt.

– És a pici Dávid? – kérdezte Dorián. Az anyja savanyú képet vágott.

– Szerintem az apjával látta a Harry Pottert. És pici Dávid nem sokat oszt meg velem a lelkivilágából.

Dorián megszorította az anyja kezét, aki rámosolygott.

– Azt hiszem, amikor Dávid láthatta a Harry Pottert, Párizsban volt. Na, várj-várj! Akkor Dávid Párizsban volt az apjával, szóval... nem is tudja, hogy mi volt köztetek Ervinnel?

Dorián mélyet sóhajtott.

– Nem, nem tudja. De nincs is mit tudnia – tette hozzá erőtlenül.

Érezte, hogy szurol a hurok a nyaka körül: az anyja és ő mindig nagyon jól megértették egymást, Doriánnak sokkal bensőségesebb volt a viszonya vele, mint bármelyik másik testvérének, mert ő nem vetette meg azért, amiért Jászon (amiért megcsalta a hűtlen férjét) vagy Babett (amiért sokat iszik és dohányzik). Dávid meg egyszerűen csak fiatal volt és eddigi élete nagyrészében az elvált szülei ide-oda rángatták a világ különböző részeire.

– Sajnálom. Bírtam azt a fiút – folytatta Mariann a merengést Ervinen.

Dorián nem válaszolt.

– Még mindig emlékszem arra, amikor benyitottam hozzátok – emlékezett vissza a nő teljesen meghatódva. Dorián szeretett volna belefulladni abba a cukros-tequilás kávéba. – Olyan édesen feküdtetek egymás mellett! Addig eszembe se jutott, hogy fiúkkal fogsz összefeküdni, de az a pillanat olyan természetesnek tűnt...

– Kímélj meg! – horkantott Dorián. Imádta az anyját, de most legszívesebben elmenekült volna előle.

– Ugye megvan még az a kép?

– Anya, ne kezdd, kérlek...

– Pedig annak idején nagyon örültél neki, hogy lefotóztam, ahogy a nyálad csorgatod arra a szürke pólóra, amit kölcsönadtál a srácnak és amin tökéletesen látszott a nyálfolt.

– Direkt csinálod, mi? – sóhajtott megadón Dorián.

– Már nem beszélgetsz velem – biggyesztette a száját Mariann.

– De beszélgetek, csak nem Ervinről.

– Azzal, hogy elnyomsz magadban érzéseket és emlékeket, nem oldasz meg semmit – okoskodott a nő.

– Azzal, hogy pszichológust játszol, még nem teszed semmissé a tényt, hogy a doktoridat nem emberek lelkének boncolgatásából szerezted, hanem bajba jutott emberek kidumálásából – vágott vissza Dorián. Most Mariann sóhajtott.

– Ne is mondd! Már megint belekavarodtam egy ügybe.

– Miért mondtál rá igent? – kapott az alkalmon Dorián, hogy elterelheti a beszélgetést.

– Mert a kormány a börtönleépítő akciója során egy konkrét elmebeteget akar kiengedni, de az áldozat családja viszont nyilván nem akarja, satöbbi, satöbbi.

– Csak ne csináld ki magad – figyelmeztette Dorián, és az anyja kezére simította a kezét.

– De te se – mosolygott rá. – A mentális épség legalább annyira fontos, mint a fizikai épség.

Dorián homlokon puszilta a nőt, és elindult vissza a szobájába. Félt, hogy esetleg kicsúszik a száján egy gúnyos megjegyzés az anyja új terapeutájára vonatkozóan, akitől ezeket a hatalmas életbölcsességeket tanulta. Folyamatosan ezeket szajkózta, Dorián (és egészen biztosan a többiek is) falnak tudtak menni tőlük.

Leült az ágya szélére (már más ágya volt, nem az, amiben Ervinnel „olyan édesen" összebújtak). Vett egy nagy levegőt, nem akarta ezeket a régi dolgokat bolygatni, inkább összeszedte magát, hogy elpakolja a kimosott ingeit. Köztük volt az is, amit aznap viselt, amikor Ervinnel találkoztak a tetőn, amikor olyan közel hajolt hozzá, mint régen... bosszúsan a falhoz vágta az ingét, tompa koppanást hallott. Gyanakodva nézte meg, mi adta ki a hangot: az ing zsebében talált egy kis kártyát.

Újra végigpörgette a jelenetet: Ervin nyilván akkor rejtette a zsebébe, amikor elkapta az inge elejénél fogva. Eszébe jutott, hogy egyszer viccelődve azt mondta a fiúnak, hogy remek zsebtolvaj lehetne – íme a bizonyíték. Remélte, hogy Ervin valójában nem zsebtolvajkodásból szerzi meg a kenyérre valót. Már ha eszik egyáltalán, mert sose szeretett enni – furcsa módon leszámítva a gyümölcsöket és zöldségeket, mert abból bármennyit meg tudott enni, ha volt rá lehetősége...

Megrázta a fejét, nem akart Ervinnel és a különcségeivel foglalkozni.

Először nem akarta megnézni a kis kártyát, de végül úgy döntött, hogy mivel már igazából nem is érdekli Ervin, nyugodtan megteheti.

Amint elolvasta, muszáj volt visszarogynia az ágyra. Kifutott az arcából a vér, és a hányinger kerülgette.

Ez nem lehet igaz.

/*/

Valami pesti, belvárosi lakásba kellett elkeverednünk, ami elméletben nem volt messze Dávidéktól, de mivel egy pár ezer fős tüntetés miatt lezártak egy csomó utat, teljesen bedugult a város és hangyányi lépésekben haladtunk előre. Szerencsére találtunk két helyet a buszon, de csak egymással szemben: így nem kellett elviselnem Dávid kínzó közelségét, csak a pillantásait és a vigyorgós megjegyzéseit.

Félóra után bejelentette, hogy alszik tíz percet, addig én merengeni kezdtem – de hogy ne Dávidon és ne az apámon járjon kivételesen az agyam, Doriánra gondoltam: a furcsa jelenetre, amit indulás előtt rendezett.

Dáviddal még a szobájában jó pár pohár pezsgőt megittunk, és mielőtt kiléptünk volna az ajtón, Dávid még elszaladt mosdóba. Addig én kaptam a lehetőségen és a konyhába szaladtam, hogy legurítsak pár pohár vizet, megkönnyítve a kijózanodásomat. Nem mertem túlságosan lerészegedni Dávid mellett.

Harmadjára töltöttem újra a poharat, amikor elfojtott kiáltást hallottam:

– Amadé!

Dorián settenkedett mögém. Most nem volt a mozdulataiban semmi csábító, inkább kissé bizonytalannak tűnt.

– Kérdezhetek valamit?

– Hogy hol van a zabpehely vagy a kanalak? – kérdeztem vissza kihívó hangsúllyal. Dorián vigyort erőltetett az arcára és megvakargatta a tarkóját.

– Nem... én csak...

A szemembe nézett, és leesett a dolog.

Az ember egyszerűen csak pont így néz ki, ha tüske ment a körme alá: egy olyan tüske, amit úgy hívnak, Ervin.

– Dorián – mondtam ki gyengéden a nevét. Sajnáltam őt, sajnáltam Ervint, és egy kicsit megsajnáltam magam is.

Összehúzta a szemöldökét.

Mert Doriánnak nem volt szüksége gyengédségre, sem sajnálatra. Ezt olvastam ki az arckifejezéséből, ami most kicsit megváltozott. Láttam rajta: kemény fiú, akiről lepattan minden. Mégis, az a pillantás...

Kinyitotta hozzá a száját, a tekintete érzelmekkel telt meg – mondani akart valamit...

Majd mégsem tette.

– Mi az? – kérdeztem biztatva, és kicsit közelebb léptem hozzá. Dorián lenézett rám, és azt hiszem, tudta, hogy tudom. És persze emiatt nyilván visszakozott is.

– Csak egy kanál kell – mondta halkan, kikerült, turkált kicsit az evőeszközös fiókban, majd eltűnt a csigalépcsőn.

Nagyokat pislogtam. Mást nem tudtam csinálni. Fogalmam sem volt, mit akart kérdezni, mi járt a buksijában, az egész szituáció egyszerűen csak...Mi az isten?

Az egyértelmű volt, hogy Ervinnek tetszett a fiú, de hogy milyen szinten, azt nem tudtam volna megmondani – Ervin és a szívügyei érdekes dolgok, őszintén nem tudtam, képes-e valakit jobban szeretni saját magánál.

Visszarázódtam a jelenbe, amikor Dávid megbökte a térdem.

– Miről ábrándozol, babácska?

A bátyádról és Ervinről, semmi másról.

– Csak fáradt vagyok – mondtam. Dávid elvigyorodott, és megbökdöste a combomat is.

– Hát akkor pörögj fel! Még csak most kezdődik az este.

– Aha – mosolyogtam rá kényszeredetten. Azt se tudtam már, kinek a lakására megyünk.

Még húsz perc telt el, mire végre megérkeztünk. Szerencsére volt lift – ha lépcsőznöm kellett volna, biztos visszafordulok. Dávid türelmetlenül topogott a lábával, alig várta, hogy ott legyünk.

Egy Ádámra nagyon hasonlító srác nyitott ajtót, gondolom, a bátyja.

– Robi elment Adriékért, de majd visszajön hamarosan – köszöntött minket. A tekintete csillogott, a lehelete bűzlött az alkoholtól. Nem kérdezte a nevünket, a kezünkbe nyomott két kis műanyagpoharkát, amiben valami nagyon büdös, nagyon erős „köszöntőital" volt. Miután azt megittam, az első utam a mosdóba vezetett, ahol jó tíz percet el is töltöttem. Szűk kis helyiség volt, de csinos: bíborszín csempe, tompán fénylő kislámpák a tiszta tükör fölött, sötétlila bundás vécéfedél. Nahát. Próbáltam megigazítani a hajam, de az így is kusza maradt, szóval végül hagytam a fenébe, és addig öblögettem hideg vízzel az arcom, amíg sürgető kopogás félbe nem szakított.

– Bocsi, de a másik vécében valaki hányt, inkább idejönnék – magyarázta Tekla, miután puszit nyomott az arcomra. Meglepett a gesztus, nem tudtam, hogy ennyire jóban vagyunk. Hamar túltettem magam a puszin, sejtettem, hogy ennél csak furcsább dolgok fognak történni velem az este.

Csak akkor néztem szét jobban a szobában, amikor kicsit sikerült felfrissítenem magam. Igazi belvárosi lakás volt magas mennyezettel, régi, de szép bútorokkal és azzal a tipikus belvárosi-lakás szaggal. A falhoz tolt kanapékon egy pár csókolózott, a nappali közepén kisebb táncparkettet alakítottak ki, ahol jópáran rángatóztak, ritmusra loccsantva a sört a padlóra.

Nem igazán láttam magam előtt, hogy én hol fogom élvezni ezt a bulit, de akkor megjelent egy potenciális megmentőm: Vil kiabált, csontropogtató ölelésbe zárt, felemelt és megpörgetett. Amikor visszatett a helyemre és locsogni kezdett egy könyvről, amit éppen olvas, elkaptam Dávid pillantását. Ádámmal beszélt, de pont erre nézett – vagy eddig is figyelte, ahogy Vil örül nekem?

Megráztam a fejem, ez végül is mindegy. Nem?

– Képzeld, Wednesday, érdeklődött, hol vagy – jelentette be Vil, és húzni kezdett a konyha felé. A pultnál egy bárszéken ott ült Petra, egy csinos, sötétszőke lánnyal beszélgetett.

– Még mindig nem láttam azt a sorozatot – jegyeztem meg. Vil nem is törődött velem, odaugrott Petrához és megragadta hátulról a vállát.

– Szerencséd van, hogy hallottam a viháncolásod és nem vágtalak hasba reflexből – közölte a lány mogorván.

– Jaj, Petrus, mindig úgy tudsz bosszankodni – forgatta a szemét a szőke lány.

– Nem bosszankodtam – mondta Petra színtelen hangon. – Csak tényeket osztottam meg vele.

– Hát persze – sóhajtott a barátnője. Vagy ismerőse. Felemelte a fejét, kerek arca és zöld szemei voltak. – Nahát, a kis csinifiú!

– Ez nekem szólt? – lepődtem meg.

– Nem tartod magad csinifiúnak? – kérdezett vissza. Kinyitottam a számat, majd becsuktam. Most flörtöl velem?

Petra mintha a fejemben olvasott volna, lelohasztotta a lelkesédesemet.

– Ne vedd komolyan, Amadé! Dali nem akar tőled semmit.

Nahát, a híres Dali, akiről annyit hallottam!

– Akkor miért hívtad csinifiúnak? – vihogott Vil.

– Csak tényeket osztottam meg vele – válaszolta Dali, és Petrára mosolygott.

– Ezek nem tények voltak – kötözködött Petra. – Hanem a véleményed Amadéról.

– Nem tény, hogy Amadé egy csini fiú?

– Nem. Nem tény.

– Ne mondd, hogy szerinted nem csinos!

Petra rám nézett, és én igyekeztem a legangyalibb, legcsinosabb mosolyomat magamra ölteni, de csak közömbös tekintettel találkoztam.

– Amadé Amadé.

– Szóval csinosnak találod! – nevetett Dali jóízűen, aztán kedvesen rám mosolygott. Szép mosolya volt, értettem, miért mondják a suli legszebb lányának. – Ha kicsit kevesebb gombot gombolnál be az inged tetején, még azt is mondhatnám rád, hogy extracsiniésvonzófiú.

– Ez a két lehetőség van? – érdeklődtem. Vil sört nyomott a kezembe, és átölelt hátulról, az állát a vállamra támasztotta. Édes volt, és jólesett, hogy hozzám bújik. Bár Dávidnak jobban örültem volna...

– Elég sok lehetőség van – gondolta át a dolgot Dali. – Vil például az édeskicsibogyócskafiú.

– Jesszus – nyögött Petra.

– Neked is kéne valamilyen cukifiú – mondta neki Dali, és megfogta a kezét.

– Még csak az kéne! – horkantott Petra. – Így is túl sok ember van a közelemben.

– Jön még egy! – jelentette be Dávid.

– Nagyszerű – sóhajtott beletörődve Petra.

– Dávid! – kurjantotta Vil, és elengedett, hogy rácuppanjon Dávidra is.

– Olyan vidám vagy, mint egy GIF – mondtam neki, és csuklottam egyet. Dávid gyengéd pillantást vetett rám, amitől elgyengült a térdem.

– Valaki kicsit sokat ivott? – kérdezte, és miközben átkarolta Vilt, megsimogatta az arcom.

– Te vagy Dávid? – Dali gondolkodva oldalra biccentette a fejét. – Te egy borzashajúszépszeműgyeremáridejólnézelkifiú vagy.

– He? – értetlenkedett Dávid. Végigmérte a lányt, és láttam, hogy megörült az érthetetlen bóknak.

– Ne vedd komolyan – szólt rá Petra. – Van párja.

Dali ábrándosan sóhajtott.

– Aki valahol a világ végén táncol, és magamra hagyott!

– Valentin? – jutottam eszembe a név, amit egy korábbi bulin hallottam. Dali megvetőn legyintett.

– Ugyan, dehogy! Valentin idióta. És nem tud táncolni. – Újabb szerelmetes sóhaj. – Olivér viszont...!

– Na, én ezt nem vagyok hajlandó még egyszer végighallgatni – tolta hátra a székét Petra. – Főzök egy kávét.

– Megyek én is – mentetttem ki magam.

– Most találtalak csak meg, itt ne hagyj – kapaszkodott a karomba Dávid.

– Én addig itt maradok mézhajzöldszem-Sophie-val – vigyorgott Dalira Vil, és lehuppant Petra helyére. Még hallottam, ahogy egy könyvkarakterről magyaráz Dalinak, aki nem értette a becenevét.

– Órákat töltöttünk el együtt, nem unsz még? – kérdeztem viccelődve Dávidot. Átkarolta a vállam, és vigyorgott.

– Csak egy kicsit, babácska. De találtam egy nagyon finom whiskyt, amit muszáj megkóstolnod velem!

– De jó, még több pia – sóhajtottam, és leraktam egy polcra a sört, ha úgyis muszáj lesz whiskyt innom. Petra köszönés nélkül lelépett mellőlünk, amit picit sajnáltam.

Dávid egy rózsaszín terítős asztalhoz vezetett, és választott kettőt a kikészített poharakból. Amíg töltött, én nézelődtem, aztán leesett állal sóhajtottam:

– Ó, Madonna mia!

Dávid felnézett, és ő is elismerő hangot hallatott. Jóleső meglepettség töltött el, amiért ő is így reagált arra a gyönyörűszép japán fiúra, akit kiszúrtam, de aztán megpillantottam a fiú mellett egy szintén gyönyörű japán lányt, és szomorúan megértettem Dávid reakcióját.

Testvérek lehettek, talán ikrek: ugyanaz a bűbájos mosoly, csillogó arc, sötét szem és hollófekete haj, divatos ruhák. Még nem ittunk bele a poharakba, csak bámultuk a két testvért, akik egyszer csak elindultak felénk.

Gyorsan úgy tettünk, mintha semmit nem csináltunk volna, zavartan vigyorogva koccintottunk és gyorsan lehúztuk a perzselő ízű italt.

– Ááá, ez erős volt! – fakadtam ki, bele kellett kapaszkodnom Dávid vállába, aki kuncogva elkapott.

– Bocsi – szólt közbe egy magas lányhang –, ha zavarunk, de...

Dávid megdermedt.

– Te vagy Amadé, igaz? – fordult hozzám a lány. Dávid elernyedt, és amikor én csak hallgattam, mert nem tudtam, mit kéne mondanom, büszkén kijelentette:

– Még szép! Ő az Amadé!

– Az Amadé? – fintorogtam.

– Szóval igen – mosolygott rám a lány. Bűbájos, hercegnős mosolya volt. – Reiko vagyok, én leszek az egyik csoportvezetőd a gólyatáborban. Nagyon tetszik az inged!

Hallottam Dávid csalódott sóhaját, mire megsimogattam a hátát.

– Ő Dávid, a legjobb barátom – mutattam be Reikónak. – Nem tudod, ő melyik csoportban lesz?

Reiko maga mellé húzta a bátyját, aki eddig a háta mögött keresett valami italt.

– Kei csoportjában, ha minden igaz.

Most én éreztem magam csalódottnak (gyönyörű színei voltak a fiúnak, és a fekete ing határozottan jól mutatott rajta), bár az igazat megvallva, Reiko is elég jól nézett ki. Fekete rövid szoknyát és topot viselt, a haja természetesnek ható csigákban hullott a vállára.

– Nahát, te leszel a csopimban? – Kellemesen bársonyos volt Kei hangja. Jó pár lány leskelődött rá a szeme sarkából, amit teljességgel meg tudtam érteni.

– Ezek szerint – felelt bizonytalanul Dávid. Ő meg Reikóra pillantgatott.

– Nem Dani lesz a csoportom vezetője? – érdeklődtem.

– Ő is. De mindent meg fogsz látni! Jövőhéten lesz egy csoptali – mosolygott megint Reiko, csak úgy ragyogott. – Olyan izgalmas! Várod már a Berzsenyit?

– Aha – bólintottam, és nagy nehezen elengedtem Dávidot, aki Keijel elegyedett beszélgetésbe. Nekik egyértelműen jobban ment a társalgás, mint nekünk. Reiko feltett pár udvarias kérdést, amikre én elég kedvetlenül válaszoltam, úgyhogy pár szó után már el is köszöntünk, mert Reiko megpillantotta egy barátnőjét és ez tökéletes lehetőség volt arra, hogy megszakítsuk a kínos diskurzust.

Tompa aggyal, töprengve bámultam az asztalsort, ahol italok és ételek sorakoztak végtelenbe nyúlóan. Dávid valahova elkeveredett, én pedig alkoholmámoromban nem tudtam hova tenni azt a megérzést, hogy ennek az asztalnak bizony lesz még jelentősége az éjszaka folyamán.