Gyógyfagyi, avagy a legtöbb gondra megoldás a cukor és a nevetés

– Amadé, drágám... – Becézés: ez sose jó kezdés. – Szeretném, ha tudnád, hogy beszélgettem a nagyapáddal.

Bár felkészültem rá, hogy tudja a történetet, de az, hogy a nagyapámmal vezette föl a témát, hidegzuhanyként ért. Hirtelen fázni kezdtem a májusi melegben.

Harangvölgyi előrébb hajolt, és bizalmasan lehalkította a hangját.

– Azt is tudnod kell, hogy erről nem beszéltem senkivel. Sem az igazgató úrral, sem a többi tanárral.

Lassan bólintottam. Talán köszönetet kellett volna mondanom, de nem akaródzott megszólalnom.

Harangvölgyi sóhajtott, majd még egyet és még egyet, mellei egyenletes ütemben emelkedtek és süllyedtek. Fölöttébb izgalmas látványnak találtam, szóval inkább az asztalon nyugvó kezeit kezdtem fixírozni – a szemébe nem voltam képes nézni, a mellkasát meg illetlenség volt így bámulni.

– Szeretném, ha beszélnél egy pszichológussal, édesem.

Szerettem volna rászólni, hogy hanyagolja ezeket a kis kedveskedéseket, de ha ő ettől jobban érzi magát...

– Rendben – mondtam gépiesen, mert éreztem, hogy várja a válaszomat.

– Jártál korábban pszichológushoz?

– Igen.

A háta mögött, az öreg, zöld tábla fölött ott lógott a címer. Az általános iskolában egy citromsárga Nagy-Magyarország is virít a falon. Alig várom már, hogy megszabaduljak attól a helytől és az eszméitől! És hogy Nagy-Magyarország nélküli termekben tanuljak.

– Meg tudod adni az elérhetőségeit? – A tanárnő felém nyújtott egy tollat meg egy papírt. Eszembe jutott, hogy Dávidnál maradt a tollam.

Haboztam, végül lefirkantottam nagyapa barátnőjének, Mariettának az elérhetőségeit, aki ugyan nem volt hivatásos pszichológus, de rengeteget segített rajtam az évek során.

– Hogy vagy most? – mosolygott rám tündérien Harangvölgyi. Már nem tűnt úgy, hogy le akarná harapni a fejem a késés miatt, de így se tudtam teljesen hová tenni őt. Mint egy angyalbőrbe bújt ördög? Ha hazaértem, mindenképp gondolkoznom kell Harangvölgyi leírásán.

– Nem ment valami jól a matekdoga – vontam meg a vállam rövid gondolkozás után. A nő szeme összeszűkült.

– Úgy értem, család ügyileg.

– Ja, hogy úgy. – Megint felhúztam a vállam. – Jól. Régen történt, már túl tettem magam rajta.

Életem legszebb pillanata volt, amikor megtudtam, hogy a szüleim nem jönnek többet haza.

– Mehetek? – kérdeztem óvatosan, és az ajtó felé biccentettem. – A többiek már biztos elindultak, én pedig nem tudom az útvonalat.

Harangvölgyi sóhajtott, megemelte a kezét, mintha meg akarna érinteni (valószínűleg nem tiltakoztam volna), de aztán mégse tette.

– Jó szórakozást, Amadé. És ha bármikor szeretnél beszélni, nyugodtan fordulj hozzám.

– Köszönöm – mondtam, megpróbálva nagyon hálásnak tűnni.

Igazából az, hogy a szüleimet rácsok mögé dugták, soha nem okozott különösebben nagy traumát – az előtte lévő évek annál inkább, de arról meg már beszéltem eleget az elmúlt sok-sok-sok évben.

Égett az egész arcom és nyakam, amikor végre kiszabadultam a teremből. Gondolkodás nélkül a fiúvécé felé vettem az irányt, megnyitottam a csapot és víz alá dugtam a fejem.

Utáltam, hogy felzaklatott ez a beszélgetés, de mégis így történt: nem sokat beszélek a szüleimről, nem túl kényelmes a téma. Számíthattam volna rá, hogy ilyen helyzetbe kerülök: az ilyesmit nehéz eltitkolni az adminisztráció során.

Szívrohamot kaptam, amikor egy hang hasított át a nyakamra zubogó víz hangján.

– Minden oké?

Elzártam a vizet és felemeltem a fejem. Kicsaptam vizes hajam a szememből és rámeredtem az ajtófélfának dőlő Pataky Dávidra.

– Aha – bólintottam. Éreztem, hogy patakokban csorog rajtam végig rajtam a víz, a fülemen, az orromon, a nyakamon, be az ingem alá. Dávid végigmért, amitől kicsit megremegtem.

– Nem fürdök ám itt – böktem ki. – Csak felfrissítem magam.

Dávid szája laza vigyorra rándult.

– Ahogy jólesik. Van nálam tusfürdő, ha meggondolnád magad.

Erre én se tudtam megállni a mosolygást, de közben azért zavarban is éreztem magam.

– Köszi. – Papírt kerestem, de kifogyott a tartóból. Összevont szemöldökkel néztem a tükörbe. Csurom vizes voltam.

Dávid egy textilzsebkendőt nyújtott felém, a fehér anyagot piros foltok pettyezték.

– Tessék, használd ezt!

– Ez Góliát vére? – kérdeztem, csak úgy mellékesen.

– Macska – adott rövid magyarázatot Dávid.

Megrándult a szemöldököm, akaratlanul is vigyor ült ki az arcomra.

– Egy macska vére?

Dávid felnevetett, aztán felmutatta apró sebesüléseit a jobb kézfején, amit a teremben nem vettem észre.

– Verekedős kiscica még – mondta.

– Van cicátok? – kérdeztem vissza. Sokkal jobban éreztem magam, hogy nem a szüleimről, hanem kiscicákról beszélgethetek. A zsebkendővel végigtörölgettem a tarkóm, a fülem és az arcom, de a hajam ellen esélye sem volt, szóval azt hagytam nedvesen.

– Nincs. A barátnőmé – mondta Dávid, mire egy pillanatra megállt a kezemben a kendő, de aztán úgy tettem, mintha semmilyen hatással nem lenne rám az információ. Miért is lenne? Egy ilyen srácnak nyilván van barátnője, semmi okom meglepődni.

– Az tök jó – mondtam aztán. Dávid nem reagált, csak fürkészett.

– Biztos minden rendben?

– Persze. – Még mindig úgy bámult, mintha a lelkembe akarna látni, szóval megkönnyítettem a dolgát és elmondtam: – Családi gubancok, de nem komoly. Harangvölgyi kicsit túlreagálja. Tényleg semmi gond.

– Sajnálom – húzta el a száját Dávid. Szívesen megpaskoltam volna a vállát, de elég hülyén nézett volna ki, hogy átszelem a fél mosdót, csak hogy kicsit megtapogathassam.

– Ó, nem kell. Csak éles a váltás az osztálytalálkozó és Harangvölgyi között – mondtam könnyedén, és visszaadtam neki a kendőjét. – Majd a napon megszárad a sörényem. Tudod, merre van a Park?

Dávid igennel felelt, aztán csibész vigyorra kanyarult a szája.

– Előtte nem lenne kedved beugrani valahova?

*

Azt hittem, kocsmába visz, de végül a közeli cukrászdába vezetett be.

– Rosszkedvre mindig jó valami finomat nyalni – avatott be vigyorogva, és a hihetetlenül széles választékú fagylaltos pultra mutatott. A színkavalkádtól sokkot kaptam.

– Hú – nyögtem, még a pajzán viccre sem tudtam reagálni. Beletúrtam a hajamba – ha ideges vagyok, mindig a hajamat piszkálom, le kellene róla szoknom.

– Nem láttál még fagyit? – érdeklődött Dávid jókedvűen. Cselszövőn közelebb hajolt és halkan kérdezte: – Vagy a pultos néni fogott meg ennyire?

Leblokkoltam kicsit, de aztán nevetést préseltem ki magamból.

– Nagyon csinos a pultos néni, való igaz – mondtam –, de sajnos nem hoztam magammal pénzt. Eléggé utolsó pillanatban kaptam össze magam. Én is elkéstem.

Dávid szemöldöke megrándult.

– Megalapítjuk a késős srácok klubját? Késősgang. Pazarul hangzik.

– Azért ne szokjunk hozzá, Harangvölgyi elég idegesnek tűnt – jegyeztem meg. Dávid felnevetett, akkorát horkantott, hogy a pultos néni, aki egyébként tényleg nagyon csinos volt, rosszallón nézett ránk.

– Harangvölgyi! – mondta ábrándos hangon. – Megbüntethet, ha szeretne. Nyugodtan, ahányszor csak akar.

– Na de Dávid! – képedtem el, nem tudtam, hogy nevessek vagy a fejemet fogjam. – Nem azt mondtad, hogy...

– Van barátnőm? Igen, van, de ettől még mindenkinek kell egy tanár, akibe szerelmes lehet kicsit. – Előhúzta a táskájából a pénztárcáját, és kivett belőle egy kétezrest. – Válassz valamit! Meghívlak. Családi gondok és matekdogák után szükséged van cukorra.

– Köszönöm – mondtam megilletődötten. Dávid teljesen természetesen viselkedett, én viszont nehezen oldódtam fel egy idegen mellett, aki nem mellesleg igen jól nézett ki.

– Amúgy meg Helga ezen nem sértődne meg, lényegében bármit megtett volna bárkivel, hogy bejuthasson a Berzsenyibe. Csak hát ide tanulni kell, és nem... – Nem fejezte be a mondatot, pedig kíváncsi lettem volna, hogy tenné, inkább elhallgatott és a kínálatra pillantott.

– Én egy gombóc citromot szeretnék – mondta a pultosnak. Szőke haja, rózsaszín blúza volt, az orrában karika csillogott. Nem az én esetem, de Dávidnak láthatóan tetszett. Egy percen belül a harmadik lányt dicsérte a pillantásával vagy a szavaival. Bár Helgát nem éppen dicsérte...

– Szép név – szólaltam meg, de rögtön el is szégyelltem magam.

– Citrom – ismételte Dávid, és értetlenül hunyorgott rám, a grimasztól az orra körül apró ráncok futottak csokorba.

– A Helgára gondoltam – javítottam ki elpirulva. Dávid az tároló üvegén dobolt, és nézte, ahogy a pultos néni előre hajol, hogy kimerjen neki egy gombócot.

– Ja, tényleg szép neve van. És még csinos is. Csak hát... szeszélyesebb, mint a tavasz. Ez a bátyám szavajárása – tette hozzá, amikor látta, hogy megtetszik a kifejezés. – Na de! Mit kívánsz?

– Azt hiszem, csokit – böktem rá az egyik félére. Ezeréve nem ettem fagyit.

Dávid elvette a sajátját a szőke hölgytől, elbűvölően mosolygott rá – végtelenül heteroszexuális mosollyal. Elhessegettem a gondolatot. Egy mosolyt minden bizonnyal még soha senki nem jellemzett úgy, hogy „végtelenül heteroszexuális". Főleg nem nagy költők.

*

A Park felé menet rengeteget beszélgettünk, Dávid könnyedén társalgott, cseverészett, én próbáltam hasonlóan fesztelenül válaszolgatni, de nehezen ment. Ráadásul még a fagyievésre is koncentrálnom kellett – szerencsére Dávid el volt foglalva a lényegében folyamatos beszéddel, és így nem tűnt fel neki a bénázásom, ahogy próbáltam megakadályozni, hogy szétolvadjon a tölcsér a kezemben.

Persze nem sokáig kerülhettem el a figyelmét.

– Bocsi a kérdésért – kezdte visszafojtott nevetéssel –, de tudsz te rendesen enni? Vagyis, ezesetben, nyalni.

– Félórán belül kétszer elsütni ugyanazt az amúgy is rossz szóviccet nem túl menő – hadartam, hogy a mondat végén kidugott nyelvvel még elkaphassam a tölcsér aljáról csöppenő csokicseppet. Micsoda alliteráció.

Dávid a homlokát ráncolta, és pár pillanatig maga elé meredt, aztán könyékkel oldalba bökött.

– Nincs jó humorérzéked – dorgált meg.

– Lenne, de miközben ragadok a csokitól, nem tudok nevetni – mondtam lebiggyesztett ajakkal.

– Nem tudom megenni helyetted, Amadé – ingatta a fejét Dávid. – De bízom benned.

Milyen dallamosan mondja a nevem!

– Igyekszem – dünnyögtem. Fájdalmasan felnyögtem, amikor egy csepp az ingemen landolt. Panaszosan tartottam magamtól messze a tölcsért. – Soha többet nem eszek fagyit – jelentettem ki. – Soha de soha. Ez volt a kedvenc ingem.

– Ugyan már, a folt kijön belőle, emiatt igazán nem éri meg lemondani a világ egyik legnagyobb élvezetéről.

– Nem fog kijönni – szipogtam. Dávid a fejét rázta.

– Ha ti nem tudjátok kimosni, akkor elhozod nekem és én kimosom valami spéci folteltávolítóval, ami anyunak van. Az anyám kicsit ketyós, és kegyetlenül tisztaságmániás. – Megtapogatta az ingem anyagát. – Egyébként jól áll, a szabása és a színe is. A bátyám fotós, művész, ő szokott kiselőadásokat tartani, tehát nyugodtan vehetsz mérget a szavaimra. Szóval ez az üvegzöld szépen kiemeli a bőr- és hajszíned, meg – a szemembe bámult, mire apró csomóvá szorult a gyomrom – a szemed színét is. Amit amúgy nem teljesen tudok megfejteni, mert elég sokszínű, de attól még passzol hozzá az ing. A szabása meg megy a hajad formájához.

– Tegnap csináltam. – Ennyi volt a reakcióm erre a szó- és bókáradatra és szembe bámulásra? Tényleg?

– Az inget? – vonta fel a szemöldökét Dávid. Most a fagyimat kezdte nagyon figyelni, éhes fény csillant a szemében. – Ha megharagudtál rá és nem akarod megenni, én megmentem, mielőtt pocsolyává olvad.

– Tessék csak – nyomtam a kezébe, és elkeseredve néztem meg a tenyerem: ragadt a csokitól.

– Tudsz varrni? – kérdezte Dávid, és tovább indult.

– Mi? – kaptam fel a fejem értetlenül. Ez meg honnan jött?

– Azt mondtad, tegnap csináltad az inged.

– A hajamat. – Szívesen beletúrtam volna, hogy megmutassam, milyen csinosan tudnak lobogni a fürtjeim, de ezzel a kézzel inkább nem nyúltam sehova. Dávid látta, hogy mennyire tanácstalanul meredek a tenyeremre, megszánt és a kezembe nyomta a zsebkendőt, amivel a mosdóban is törülköztem.

– Köszi – hálálkodtam. Dávid vigyorgott, és a hajamra mutatott.

– Vagány. Fodrász leszel, ha nagy leszel?

– Nem. Költő.

– Humántagozat? – Megmozgatta a szemöldökét és elnevette magát. – Örülök, hogy téged jó helyre vettek fel.

– Hát téged nem? – lepődtem meg. Dávid felhúzta a vállát.

– Olaszra akartam menni, mint a nagyobbik bátyám.

Érdekelt volna, hogy miért oda akart menni és mennyivel maradt le róla, de az, hogy nagyobbik bátyám, teljesen magával ragadt. Kis korom óta mindennél jobban szeretnék egy idősebb fiútestvért!

– Ó, két bátyád van?

– Kettő bizony – bólintott Dávid. – Meg egy nővérem. Nagy család.

– Tényleg az – ámultam. – Te vagy a legkisebb?

Dávid fintorgott.

– Aha. Ráadásul sokkal fiatalabb vagyok a többieknél. – Vártam, hogy folytassa, láttam rajta, hogy valamit még hozzá akar fűzni, de aztán nem tette; hirtelen és lelkesen előrelendítette a karját, majd felkiáltott:

– Nézd, itt a Park!