27. fejezet

Ennek nem lesz jó vége

Őszintén szólva, nem sok kedvem volt Ádámmal kocsmázni menni, de Dávid addig bámult rám kiskutya szemekkel, amíg bele nem egyeztem.

A Duna-partra beszéltük meg a találkozót. Toró és egy nagyon alacsony lány várakozott ott, akit szerintem még nem is láttam. Nem tudtam eldönteni, tetszik-e, ezért, miután Toró meglapogatta a hátam, udvariasan bemutatkoztam neki, de csak egy rövid, lekezelő hangnemű választ kaptam, amiből kiderült, hogy ő Etel.

Zsebre vágtam a kezem, és nekitámaszkodtam a korlátnak.

– Kire várunk még? – érdeklődtem.

– Ádám az előbb írt, hogy jönnek Dáviddal, csak egy húsz percet késnek.

Ez kicsit szíven szúrt – Dávid Ádámmal találkozott a kocsma előtt, nem velem. Próbáltam nem kimutatni csalódottságom, a Dunán fodrozódó vöröses napfényt figyeltem. Eszembe jutott, hogy régen írtam verset a természetről, pedig mennyire szépen lehet rímeket fűzni egy folyó szépségéről!

– Mi meg vakuljunk meg itt a naplementében, mi? – morogta Etel, és letelepedett a földre. Nem tudtam, miért nem égeti fedetlen combját a forró beton, de még csak fel se szisszent. Dohányt vett elő, hogy cigit tekerjen. Kíváncsian figyeltem, miként fog sikerülni neki a művelet hosszú műkörmeivel. Simán megoldotta, gondolom, nagy rutinja lehet benne.

Toró sört bontott, amit hárman meg is ittunk, amíg a többieket vártuk. Semleges témákról beszélgettünk, többnyire a Berzsenyiről – hogy Toróval osztálytársak leszünk, hogy Etel tizedikes franciás, de utálja a nyelvet és az osztálya nagyrészét és még az osztályfőnökét is.

Tíz perc beszélgetés után leszűrtem, hogy Etel lényegében mindent és mindenkit utál ezen a világon. Még tíz perc után egyet tudtam érteni világlátásával: a nap elvakít, Dávid valahol Ádámmal csatangol a városban, az ingem izzadtan tapad a hátamra, jobbnál jobb rímek jutnak eszembe, amiket nincs lehetőségem leírni, és egy olyan lánnyal bájcsevegek, aki még a maradék kedvemet is elveszi az élettől.

Csodás. Egyszerűen csak csodás.

– Ó, na végre! – kiáltott Toró, és elmutatott a lakóházak irányába. A fekete farmerdzsekis Ádám és a szürke pulcsis Dávid közeledett felénk. Már a járásáról láttam, hogy ivott, és amikor közelebb ért, a nevetéséből és kurjongatásából is kihallhattam: az alkohol már megtette hatását.

Megjegyzést akartam tenni arra, hogy késett, de a nyakamba ugrott, alaposan megszorongatott és feltette az egyik legfurább kérdést, amit valaha hallottam:

– Te Arany János lennél, vagy Petőfi? – Mielőtt felelhettem volna, Dávid csacsogott tovább: – Ádám szerint én lennék Petőfi, mert fekete a hajam, te meg Arany János, mert csöndes vagy. Nekem erről eszembe jutott a világ legjobb szóvicce: Ha hallgatni Arany, akkor beszélni Petőfi?

– Mi van?

Dávid nevetett, és a tenyerei közé szorította az arcom, majd a homlokához húzta a homlokom.

– Aranybárány vagy, az én aranybárányom! Picibarika!

– Jesszus, Dávid – nyögtem fel.

Egyre jobb féltem ettől az estétől.

Dávid úgy pörgött, mint egy búgócsiga, amivel remekül elszórakoztatott minket a busz érkezéséig. Rosszabbnál rosszabb szóvicceket sütött el, és nagyokat nevetett saját magán, meg azon is, ahogy Etel mindig káromkodva szidta röhögés közben. Ádám egyelőre pozitív csalódást okozott: csak néha szólalt meg, akkor is csak valami semleges megjegyzést tett, egyébként csak sorra szívta a cigarettákat. Igazi menő fiúnak tűnt fenséges sötét hajával, markáns állával és a már kiütköző borostájával.

Vagy húsz percet vártunk a buszra, ami persze tömve volt.

– Muszáj ezzel mennünk? – nyögtem.

– Ne légy nyűgös, Aranyom – szidott vigyorogva Dávid. Etel utat tört nekünk a buszra, ahol igencsak össze kellett húznunk magunkat. Kezdtem attól félni, hogy az út végére minden porcikám egy mérettel kisebb lesz, ugyanis három oldalról nyomtak össze: Etel, Ádám és Dávid olyan szorosan álltak körém, mintha a világ pusztulásától akarnának megvédeni. Rosszkedvemben azzal próbáltam feldobni a hangulatom, hogy lovagi páncélban képzeltem el Dávidot, amint kardját kivonva vágtat a sárkány felé, hogy megmentse a világot...

Szerencsére pár megállóval később jó pár ember leszállt, így lélegzethez jutottunk. Szék után néztem, de első körben nem jártam sikerrel, nem láttam ki a többiek feje mögül. Etel viszont szinte rögtön talált magának helyet, ennek láttán pedig Dávid is kedvet kapott a leüléshez.

Ugyanazt a széket néztük ki magunknak, természetesen. Mivel Dávidot felpörgette az alkohol, én nekem meg eleve semmi kedvem nem volt úgy egyáltalán az élethez, ő nyert, és vigyorogva ücsörgött az új helyén, miközben én a busz csuklójába csapódtam vesztesként. Ráadásul a következő pillanatban még el is indult a buszt, én pedig elvesztettem az egyensúlyom és majdnem elestem.

Hülyeség volt eljönnöm; sejthettem volna, hogy ennek rossz vége lesz. Dávid és Toró nevettek rajtam, Ádám csak felvonta a szemöldökét.

Lebiggyedt a szám. Kapaszkodót kerestem, és arra gondoltam, otthon most mennyivel jobb lenne fetrengeni, és szavakat gyűjteni egy új, nagyszerűen megkomponált vershez, amit nem csak úgy ihletből, ösztönösen írok, hanem minden egyes...

Dávid kacaja kirángatott a versem tervezésének tervezéséből. Megfogta a csuklómat, finoman, de határozottan húzott, a térdére ültetett.

– Gyere, te, nehogy parlagon maradj ott! Még a végén rád csuklik a busz.

– Köszi – mondtam. Zavarba jöttem attól, hogy semmiképpen nem akartam zavarba jönni. A busz falának támasztottam a hátam, nem akartam túlságosan közel kerülni Dávidhoz, így, hogy lényegében csak a térde szélén kuporogtam, nem volt akkora a veszélye annak, hogy továbbgondoljam a helyzetet.

Dávid a kezét a combomon nyugtatta, az ujjaim égtek azért, hogy megérintsék az övéit. De persze nem tehettem, túl sok ember utazott velünk együtt.

– Mosolyogjatok! – vigyorgott Toró, és feltartotta a telefonját. Viszonoztuk a vigyorát, de amint felnéztem, le is olvadt a mosolyom: megláttam a Toró mögött álló Ádám pillantását, ami valahogy elvette a kedvem a mosolygástól. Nem tudtam pontosan megfejteni, miért, de nem esett jól, abban biztos voltam.

Utoljára nagyjából nyolcéves koromban lovagolhattam valaki térdén, Jamesén, Sofiáén vagy Alysén – és egészen jól megvoltam eddig nélküle. Dávidot viszont remekül szórakoztatta a dolog, és az sem tartotta vissza, hogy háromszor rászóltam, hagyja már abba.

Egyfelől örültem, hogy vége a buszútnak, mert Dávid közelsége és részeg játékossága bosszantott, másrészt viszont féltem, mert így most le kellett ülnöm egy idegen helyen idegen emberek közé jólérezni magam úgy, hogy legszívesebben a takarómba burkolódzva olvastam volna.

Túl sok új arc. Túl sok új név. Nem jegyeztem meg egyet se, egyik bemutatkozás során sem szenteltem az összes figyelmet az adott embernek, nem: a szép lányokat figyeltem, azt, ahogy a szép lányok megölelték Dávidot, és hogy Dávid mit szólt a szép lányokhoz.

Egy asztalhoz vonultunk, az asztallapon neonszínű firkák virítottak. Amíg Dávid elment segíteni Ádámnak italt rendelni, én zavartan toporogtam, nem sok kedvem volt beszélgetni a jelenlévők közül bárkivel is. Mindenféle ember volt pedig: csinos lány, csinos fiú, okosabbnak, butábbnak tűnő személyek, magasak, alacsonyak, idősebbek, fiatalabbak.

– Nem ülsz le? – mosolygott rám Toró. Félszegen bólintottam és lehuppantam egy pad szélére. Toró leült az asztal másik oldalára, láttam rajta, hogy szeretne segíteni abban, hogy jobban érezzem magam. Hálás voltam emiatt: örültem neki, hogy Dávid ilyen „menő" srácot is talált magának.

Az elkövetkező pár órában én egyhelyben ültem, körülöttem az emberek helyezkedtek. Dávid szerencsére végig mellettem ült, de mivel én nem voltam túl beszédes kedvemben, többnyire másokkal csevegett. Ha valaki kérdezett tőlem valamit, szűkszavúan válaszoltam, de nem sok társaságom akadt, gondolom, látták rajtam, mennyire nincs kedvem társalogni, így hát hagytak.

Aztán valaki megbökte a vállam. Oldalra néztem, Dávid hátradőlve hagyta, hogy a mellkasa előtt nyúlkáljon hozzám egy lány. Feketére festette a haját, a szemét és a száját is, s a szemöldökében, az orrában, a szeme alatt, az ajkán és a fülében is piercing csillogott, elég ijesztőnek tűnt. Ráadásul a szeme is olyan furán világos színű volt, mintha színes kontaktlencsét viselt volna.

– Te tényleg költő vagy? – kérdezte tőlem olyan tipikus láncdohányos-rekedt hangon.

– Nem.

A lány összehúzta a szemöldökét.

– De Dávid azt mondta, verseket írsz.

– Az igaz – bólintottam. Dávid grimaszolt rám, amit intésnek vettem, és mosolyra erőltettem a számat. – Még nem nevezném magam költőnek. Majd ha megjelenik egy könyvem, vagy ilyesmi...

– Amadé igenis költő – szólt közbe Dávid. – Olyan verseket ír, hogy hű! Tényleg Arany János. Páratlan tehetség. Gyönyörű verset kaptam tőle szülinapomra! Ugye, Amadé? – Oldalba bökött, én pedig próbáltam összeszedni magam. Nem szoktam hozzá, hogy így dicsérjenek, szóval csak pironkodni tudtam.

– Nahát! – csodálkozott a rémlány. – Ti mióta ismeritek egymást?

Dávid vigyorgott.

– A matekszintfelmérő óta, de olyan, mintha mindig ismertük volna egymást. – Nevetve átkarolt, magához húzott, és egy pillanatra úgy éreztem, ezért már megérte eljönnöm. Aztán persze Dávidnak megint sikerült olyat mondania, ami miatt legszívesebben elteleportáltam volna: – Amadé olyan, mintha a kisöcsém lenne!

Ezután még kevesebb kedvem lett ott ülni, hallgatni mások nevetgélést, pletykálást, és amikor Ádám leült a mellettem lévő székre, úgy gondoltam, eleget szenvedtem mára.

– Elindulok haza – jelentettem be. Dávid felém kapta a fejét, félbeszakítva a beszélgetését a fekete hajú rémlánnyal.

– Mi? Miért?

– Nem érzem túl jól magam – vonogattam a vállam. – Fáradt vagyok.

– Ó – biggyesztette az ajkát Dávid. Láttam, hogy kezd kiszállni belőle az alkohol, aminek örültem, de azt is láttam, hogy ő még nem szeretne indulni. – Biztos?

– Igen, muszáj aludnom. De te maradj még nyugodtan, jó szórakozást!

Olyan egyértelmű volt a döntésképtelenség és a döntésképtelenség miatti gyötrődés Dávid arcán, hogy bűntudatom támadt. Ám a vágy, hogy végre otthon legyek és begubózzak és kizárjam az emberiséget, erősebb volt – Dávid amúgyis ezzel a fekete halálangyallal beszélgetett inkább, nem sok okom akadt maradni.

– Oké – dünnyögte Dávid, és megpaskolta a hátam. Biccentettem, röpke szabadkozást megejtve búcsúztam el a többiektől. Megkönnyebbültem, hogy nem kell maradnom, de kicsit azért fájt, hogy Dávid ilyen könnyen ittmaradt. De miért is jött volna velem? Ne hülyéskedj már, Amadé. Dávid most végre a „menőkkel" van, hadd örüljön.

Magamban hümmögve próbáltam lenyugtatni háborgó, ellentétes érzéseimet, és a kocsmában összegyűlt tömegben lökdösődve igyekeztem kijutni a friss levegőre. Egészen jól haladtam addig, amíg valaki hirtelen magához nem rántott.

– ... ő a fiúm, Amadé – hallottam a fejem fölül egy ismerős hangot.

Ajjaj.

– A fiúd? Inkább a kisfiad! – Ismeretlen, erőszakos hang. Nagyon mérges. Megszokott illatok kúsztak az orromba: füstölő, édes dohány, régi papír, tinta.

Valaki ott fent nagyon szórakozik velem.

– Nem, tényleg, Amadéval járunk – bizonygatta Ervin, és úgy megszorongatta a vállam, hogy hozzátapadtam az oldalához. Felnéztem, egy hirtelenszőke, koboldarcú fiú vicsorgott Ervinre.

– Tudom, hogy kavartál az öcsémmel – közölte a srác. Ervin ujjai a hajamba szántottak, és maga felé fordította az arcom.

– Mikor kavartál te mással? – Mivel roppantmód kedves vagyok, eljátszottam a szerepet. Összehúztam a szemöldököm, megrovón néztem Ervinre, aki egy bárpulton könyökölt a szabad karjával.

– Semmikor, kicsim, mondom. Gábor összekever engem valakivel. Nem csináltam semmit az öccsével. – Homlokon puszilt, aztán halántékon, és egy köszönöm-öt mormolt a fülembe.

Gábor undorodva grimaszt vágott, elhordott minket mindennek, megfenyegette Ervint, majd elvonult, közben a vállával a vállamnak ütközött.

– Mit csináltál az öccsével? – kérdeztem gyanakodva. Ervin még nem engedett el, gondolom, nem akarta lebuktatni magát.

– Inkább kérdezd azt, hogy mit nem.

– Jesszusom – motyogtam. Fogalmam sem volt, ki lehet ez az ember, így csak kicsit nyomasztott, hogy megtudta a másságom. Úgy tűnt, körülöttünk nem figyel senki, a fiúk halkan vitatkoztak. Áldottam az eget, hogy Dávidék a kocsma másik felében túl messze ültek ahhoz, hogy szemtanúi lehettek volna a jelenetnek.

– Köszönöm, de komolyan. Az életem mentetted meg – hálálkodott Ervin, és kortyolt egyet a poharából. – Kérsz? Whisky.

A számhoz nyomta a pohárkát, és én engedelmesen megkóstoltam. Az ital végigperzselte a torkom, a térdem pedig elgyengítette. Az érzés, hogy megint a már jól ismert szakadék szélén állok, tüzes dárdaként szúrt szíven, és még rosszabbul érintett, mert nem számítottam rá – ki gondolta volna, hogy itt fogok Ervinnel találkozni?

– Te hogy kerülsz ide? A város másik felében laksz – állapítottam meg.

– Te is. – Ervin kisimított néhány tincset a homlokomból, és látványosan elpillantott a fejem felett. Sejtettem, hogy még messziről is felismerte Dávidot. Vagy már korábban észrevette?

– Én már indulok haza – mondtam, és elengedtem Ervin derekát.

– Micsoda véletlen! Én is. – Újra átkarolt és a kijárat felé kormányozott, mintha egy eltévedt bárányka lettem volna.

– Ervin. – Olyan megvetően ejtettem ki a nevét, ahogy csak tudtam, de ő csak somolygott.

– Amadé – felelt gunyorosan.

Kitolakodtuk magunkat a klubból, Ervin rögtön cigarettáért matatott a zsebében. Megkínált, kivettem egy cigarettaszálat a régimódi fémtárcából. Rágyújtottunk, elszomorodva néztem farkasszemet a parázzsal, és hogy ne magamat ostromoljam, amiért megint nem tudtam ellenállni a dohányzásnak, a kint bandázó fiatalokat figyeltem meg. Egy alacsony lány kétrét görnyedve nyöszörgött, míg a barátnője összefogta a haját a tarkójánál. Két fiú kigúvadt szemekkel bámulta a lányok kilógó testrészeit.

Összerezzentem, amikor Ervin megérintette a vállam.

– Át akarsz jönni hozzám?

Mintha gyomorszájon ütött volna. Nem fogta fel, hogy mit mondtam neki a múltkor?

– Nem – közöltem vele. Oldalra biccentette a fejét, puha mosolyra húzta a száját, olyan felháborítóan okosnak érezte magát!

– És át fogsz jönni?

– Nem – hangsúlyoztam, de fénysebességgel belém csapott a bizonytalanság, amikor finom mozdulattal a tenyerébe vette az arcom.

Túl szeretetéhes vagyok, állapítottam meg, miközben hagytam, hogy végigcirógassa az arcélem. Erőnek erejével próbáltam visszaidézni a múltat, az utolsó találkozásunkat, Ervin bizarr játékát, de nehezemre esett, mivel a jelenben Ervin ezüstös pillantása kicsit nagyon megbabonázott.

– Nem? – ismételte lehalkítva a hangját. Ha a bujaság nemcsak bibliailag, hanem ténylegesen is bűn lenne, Ervint évtizedekre börtönbe zárnák, az biztos.

– Amadé! Amadé!

Megszédültem, és egy pillanatra azt hittem, csak képzelem, hogy Dávid szólongat. Amikor még kétszer hallottam a hangját, leráztam magamról Ervin kezét, és arra fordultam, amerre Dávidot sejtettem.

– Mi az? Baj van? – kérdeztem kicsit megilletődve, amikor Dávid lefékezett előttem.

– Jaj de jó, hogy nem mentél még el! – fújtatott, és időt kért, amíg vett pár nagyobb lélegzetet.

– Mi történt? – ismételtem meg a kérdést, és tágra nyílt a szemem, alig vártam, mi lesz a válasza.

– Rájöttem, hogy én is fáradt vagyok. – Tetszetős válasz, értékeltem. Dávid félénken elmosolyodott, és a hajába túrva belekezdett: – Nincs kedved...? – Nem fejezte be a kérdést. Észrevette Ervint.

– Ó! Ő meg...

Ervin előrelépett, és titokzatos mosollyal az arcán a jobbját nyújtotta felé.

– Üdv! Te vagy Dávid, ugye?

Dávid felderült attól, hogy megismerték.

– Te pedig Ervin, ugye? Sokat hallottam már rólad!

– Tényleg? Remélem, csak jót. – Ervin mosolya kajánná görbült, én pedig kezdtem igencsak kényelmetlenül éreznem magam.

Pedig a beszélgetésnek még bőven nem volt vége.

– Ó, igen! – bólogatott lelkesen Dávid. – A legjobb barátok voltatok.

Ervin nevetett, és kijavította Dávidot:

– Ó, ugyan! Amadé inkább olyan volt nekem mindig is, mint a kistestvérem.

Dávid arcára látványosan ráfagyott a mosoly, és tudtam, hogy megszólalt nála a vészharang: alig egy órája hasonlóképp nyilatkozott rólam.

A szívem szakadt meg, és legszívesebben megütöttem volna Ervint, amiért rátapintott Dávid gyengepontjára: a kisebbségi komplexusára.

Kiderült, hogy még nem ismerem eléggé Dávidot. A reakciójával annyira meglepett, hogy csak na:

– Te is átjöhetnél hozzánk filmezni!

– Mi? – kérdeztük kórusban Ervinnel. Míg én döbbenten tátogtam és próbáltam visszaidézni, mikor beszéltük meg, hogy én átmegyek Dávidhoz filmezni, addig Ervin elégedetten fogadta el a meghívást.

– Csodás ötlet! – Birtokló mozdulattal átkarolta a vállam, de én azonnal le is söpörtem a kezét, mert nem akartam, hogy Dávid előtt ölelgessen.

– Én viszont nem vagyok benne biztos, hogy az lenne...

Ervin megint bepróbálkozott az átöleléssel, én pedig elléptem mellőle, Dávid oldalára. Találkozott a tekintetem Ervinével; feltűnően jól szórakozott a szituáción.

– Ugyan már, Amadé – bökött oldalba Dávid. – Milyen izgalmas lesz megismerni a többi barátodat!

– Nekem nincsenek is barátaim – hunyorogtam, mire Ervin kuncogni kezdett. Dávid csak pislogott.

– Na mindegy – zárta le a kibontakozni készülő vitát. – Még elrohanok mosdóba, utána indulhatunk!

– Amadé, neked nem kell mosdóba menned? – kérdezte Ervin gonoszkodó pillantással. Ha még mellette álltam volna, nemes egyszerűséggel ráléptem volna a lábára, hogy hallgasson.

Dávid kérdőn pillantására csak megráztam a fejem, és amint eltűnt a tömegben, ráförmedtem Ervinre:

– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?

Ervin lassan, elégedetten beleszívott a cigarettájába, aztán füstkarikát lehelt az égbe. Ideges ritmusra dobogott a lábam, fogalmam sem volt, mi lesz ennek az éjszakának a vége.

– Meghívtak filmezni, én pedig örülök a meghívásnak – felelt végül Ervin. Kárörvendő mosolyától viszketni kezdett a tenyerem, ami meglepett: soha nem vágytam verekedésbe. Most azonban el tudtam képzelni, ahogy pofon csattan Ervin arcán...

– De ne aggódj, picur, nem foglak titeket piszkálni. Nem ezért fogadtam el a meghívást.

– Hát miért? – sziszegtem. Ervin oldalra biccentette a fejét.

– Szerintem azt te nem akarod tudni.

Mivel Dávid vissza is tért, esélyem se volt megtudni. Belém karolt, és felvigyorgott a nála magasabb Ervinre.

– Akkor indulhatunk is!