26. fejezet

Szóhoz jutni nehéz

Dávid olyan hosszas és szoros öleléssel köszöntött, hogy attól azonnal kifordult a lábam alól a föld. Egy pillanatra láttam magam előtt a legideálisabb forgatókönyvet: hogy kiderül, Dávid igazából totálisan szerelmes belém, alig várta már, hogy kettesben maradjunk, és még többet, még hosszabban öleljen, aztán puhán szájon csókoljon, nekiálljon kigombolni az ingem...

Még mielőtt beleélhettem volna magam az ábrándokba, Dávid eltolt magától, megragadta a vállam, hosszan (nagyon hosszan) a szemembe nézett, és azt mondta:

– Van kedved kertészkedni?

Kicsit lesokkolódtam. Először azt hittem, a fülemben zubogó vértől nem hallottam jól.

– Hogy mit csinálni? – kérdeztem vissza.

– Kertészkedni – ismételte Dávid.

– És... hol? – tudakoltam kicsit bizonytalanul.

– A tetőn.

– A tetőn – visszhangoztam. Vártam, hogy elnevesse magát, de ez nem történt meg. Aztán kedves mosolyra görbült az ajka, a szemében pajkosság csillant, és ettől a látványtól megkönnyebbülten sóhajtottam. Ám úgy tűnt, korai volt a megnyugvásom:

– Gyere! Adok neked egy pólót.

Na, ezzel megfogott – Dávid kölcsönadja egy pólóját? Ezután már bármit hajlandó lettem volna csinálni. Az ingemet szépen összehajtogattam az ágyán, és mélyen magamba szívtam a pólóból áradó Dávid-illatot.

– Itt van Dorián? – érdeklődtem, csak úgy mellékesen. Dávid az íróasztalán pakolgatott, amíg én öltözködtem.

– Aha, valahol – bólintott szórakozottan. Hirtelen felindulás szülte a cselekedetem, de nem bírtam megállni: átszeltem a szobát, és hátulról megöleltem Dávidot. A karjaimmal átfontam a mellkasát, a homlokomat a lapockájának támasztottam, az érzések égetőn tomboltak bennem.

– Köszönöm, hogy elviszel kertészkedni – mondtam halkan. Dávid megsimogatta a karom.

– Én... még másnak nem mutattam meg a kertem.

Hűha. Elengedtem Dávidot, mielőtt a hátára olvadhattam volna, de ő megfordult, és így lényegében a karjaimban tartottam. Hűha.

Kezdtem kicsit meghalni mentálisan és lélekben. A testem meg izzott. Nagyszerű.

Mivel tűzött a nap, a friss levegő sem tudott igazán lehűteni, talán még az Északi-sarkon is úgy éreztem volna, lángolok. Főleg, hogy Dávid a csuklómnál fogva vezetett.

Szerintem még nem is voltam fent a tetőn. Ámulva néztem körbe: a tetőterasz kétszer akkora volt, mint a mi két lakásunk összesen. Láttam innen a Dunát, a Gellért-hegyet, Budát és Pestet, apró embereket az utcán, apró autókat az utakon és apró hajókat a folyó szürkés vizén.

– Nahát! – sóhajtottam, de Dávid nem hagyott időt bámészkodni, húzott tovább, átszeltük a teraszt, ahol székek, dohányzóasztalok, fotelek, hintaágyak sorakoztak.

– Majd máskor ezt is alaposabban megnézzük – csitította Dávid a tiltakozásomat, és finoman rászorított a csuklómra; én pedig boldogan beleegyeztem a továbbhaladásba. Elárasztottak az érzések, szerettem volna még egyszer megölelni Dávidot.

Minden jó véget ér egyszer, az én kis felhőtlen buborékom is kipukkadt, amikor Dávid izgatottan kinyitotta a fölöttünk magasodó üvegház ajtaját, és beléptünk. Kicsit hidegzuhanyként ért, hogy ott találtuk Doriánt, amint egy fapultra hajolva éppen egy igen formás combokkal rendelkező lányt csókolt.

– Ó – szaladt ki belőlem egy csalódott sóhaj. Szóval Dorián mégse meleg.

– Do... Dorián?! – Dávid alig kapott levegőt a felháborodástól.

– Téged szólítanak – zihálta a szép combú lány. Rosszkedvűen összefontam a mellkasom előtt a karom, hülyének éreztem magam. Nem gondoltam, hogy Dorián akarna tőlem valamit, nem is akartam, hogy akarjon tőlem valamit, de azért... azért bántott a látvány.

Dorián nagy nehezen elengedte a lányt és felénk fordult, a haja kócos volt, az inge gyűrött, az arcán ideges fintor ült. Fájdalom: nagyon jól nézett ki.

– Mit csináltok itt? – vonta kérdőre a bátyját Dávid. – Ez a hely konkrétan mindenre alkalmas, csak erre nem.

– Meg akartam mutatni Virágnak a virágaidat, de ez lett belőle – tárta szét a karját Dorián. – Ilyenkor mit lehet tenni?

– Mondjuk kimenni a félméterrel arrébb lévő ajtón?

Dorián legyintett.

– Ugye nem tettetek tönkre semmit? – kezdett el körbenézni Dávid, láttam rajta, hogy még ennek a lehetőségétől is rosszul lesz.

– Tudtommal nem.

– A tisztességemen kívül – szólt közbe a lány. Megnéztem magamnak: élénkkékre festett haja volt, az arca kipirult.

– Ne is haragudj, édes kicsi Virágom, de az a hajó már rég elúszott.

A lány horkantva elnevette magát, borzalmasan hangzott a nevetése – inkább vihogott.

– Ebben az a vicces, hogy tényleg egy hajón úszott el.

Dorián a szemét forgatta, amit kicsit furcsálltam. Nem mertem hagyni, hogy találkozzon a pillantásunk. Az utolsó szó, amit nekem mondott, az a „szexi" volt, és rám értette. Erre most egy kékhajú lánnyal csókolózik egy üvegházban. Mi az ördög.

– Na jó, hagyunk titeket – paskolta meg Dorián a lány combját. – De vigyázzatok, hátha valamelyik növénynek olyan kisugárzása van, hogy az embert egyszerűen csak letámadja a vágy... és ez lesz belőle.

Magamon éreztem a pillantását, de nem néztem fel, mert anélkül is elég erősen elpirultam.

– Ez csak filmekben létezik – mondta szúrósan Dávid. Dorián felborzolta az öccse haját is, majd az enyémet is, aztán Virágot kézen fogva kivonultak az üvegházból. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy úgy fogta a lány csuklóját, mint az imént Dávid az enyémet.

– Bocsánat, a bátyám, ilyen... izé – dünnyögte Dávid. Közelebb léptem hozzá, és megérintettem a könyökét.

– Semmi baj, babám.

Eddig lehangoltan meredt a pultra, de most felderülve mosolygott rám.

– A babád vagyok?

– Ha én a babácskád vagyok, szóval... akkor...

– No jó, leszek a babád – egyezett bele Dávid, és ő is megborzolta a hajam.

– Nem is értem, minek fésülködök reggelente – sopánkodtam. Dávid nevetett.

– Én se! Sokkal jobban áll, ha kócos vagy. Elég szexi.

Erre csak egyetlen reakcióm volt: utálom a Pataky-tesókat.

Mivel ezt hangosan nem akartam kimondani, elkezdtem nézelődni a kis üvegházban. Dávid pólója a hátamra tapadt a fülledt levegőtől, az üvegfal maszatos lett a párától, a külvilág elmosódott, egy aprócska buborékba voltunk zárva, mi ketten, én és Dávid, Dávid és én.

Megnéztem az összes kis növénykét és virágot, Dávid lelkesen mesélt róluk. Hogy Babett és Mariann kezdte el kialakítani a kis üvegházat, és amióta Babett elutazott, ő segít az anyjának rendezni a növényeket.

Bár csak az orchideákat sikerült megjegyeznem, de a többi színes, nagylevelű, illatos, extraegzotikus virág is tetszett.

– Van kedved átültetni ezeket? – mutatott Dávid egy doboznyi, fodros szirmú virágra. Olyan szépen pislogott rám, nem tudtam nemet mondani. Hálát adtam az égnek, hogy beleegyeztem: Dávid kis kertészkötényt húzott, ami valami vadítóan mutatott rajta, aztán rám is kötött egyet.

– Nem is tudtam, hogy a kertészet a hobbid – mondtam, és próbáltam nem feltűnően kimutatni, mennyire ámulatba ejt vele.

– Nem nagyon reklámozom – válaszolta zavartan Dávid, és a füle mögé igazította a haját. – Nem valami menő dolog.

– Szerintem az – vontam meg a vállam, mire hálás mosolyt kaptam. Dávid kis kaspókat állított elénk, földet szórt, kislapáttal lapátolt. Pár pillanatig tanácstalanul szemléltem a szép formájú, végre tiszta körmeimet, Dávid pedig nevetve a kezembe nyomott egy kesztyűt.

– Nehogy koszos légy, kis herceg!

– Olyan jó nézni, ahogy kertészkedsz – ingattam a fejem, miközben felhúztam a kicsit durva anyagú kesztyűket. – Én nekem ehhez nincs érzékem.

– Nem olyan nehéz az! – Dávid mögém állt, és a kezemre téve a kezét vezette a mozdulataimat. Az ujjaim erőtlenül és ügyetlenül követték az ujjai mozgását, valahogy sokkal inkább lekötött az, hogy Dávid mellkasa majdnem a hátamnak simul. Minden erőfeszítésemet beleöltem abba, hogy ne rezzenjek össze mindannyiszor, amikor a válla az enyémnek nyomódott.

Kínzás volt ez, a javából.

– Ó, elfogyott a virágföld! – kiáltott fel egyszer csak meglepetten. Ő is belemerült a munkába, amitől megdobbant a szívem. – Kidobom ennek a csomagját, addig leveszel egy újat? – mutatott a fejünk fölött egy polcra.

Én igyekeztem, tényleg, de ez meg se fordult a fejemben – mármint: miért lenne nyitva egy magasra feltett zsák? Mindenesetre ez a virágfölddel teli zsák nyitva volt, én pedig ügyesen magamra borítottam a tartalmát.

Furcsán hangzó hörgést hallathattam, ugyanis a számat kinyitni nem mertem. Egy ideig a szememet sem. Csak akkor néztem fel, amikor meghallottam Dávid kuncogását.

Megtöröltem a számat, mielőtt megszólaltam volna.

– Te most komolyan kinevetsz? – hitetlenkedtem.

– Nem! – vágta rá Dávid, és a szája elé emelte a kezét, de így is rázkódott a válla az elfojtott nevetéstől, és még az arca is vörösödni kezdett.

– Ne már! – duzzogtam, és madárijesztőként tartottam el magamtól a karjaim. – Most mi az ördögöt csináljak? – A hangom szinte nyafogásba fordult, míg Dávid egyre erősebben fulladozott. – Jó, röhögd ki magad, aztán segíts – adtam engedélyt rosszkedvűen, Dávid pedig kétrét görnyedve, harsány nevetéssel csukladozott. Még a szemét is volt képe törölgetni!

– Jó megérzés volt, hogy levetessem veled az inged – büszkélkedett Dávid, miután kiröhögte magát. – Gyere, babácska, leporollak, aztán beküldelek a zuhany alá.

– Szeretnék egy illatos fürdőt – nyűgösködtem, csak úgy, mert ez a sok nedves, göröngyös földszemcse vagy mi, ami beborított, borzasztó nyűgössé tett.

– Utána kapsz olyat is – ígérte Dávid. Először azt hittem, viccel, de aztán tényleg kaptam. Egyedül a lenge köntös akadályozott meg abban, hogy a nyakába ugorjak. Meg az, hogy féltem Dávid reakciójától, amit a meztelenségem váltana ki belőle.

– Rózsaillatú – mutatott a habfürdőre, amit készített. Zavartan beletúrt a hajába a tarkójánál. – Amíg zuhanyoztál, befejeztem az átültetést. És... látom, hogy nem ez volt épp a legnyerőbb közös program...

– Nem, ez nem igaz – tiltakoztam, de Dávid nem engedte, hogy kifejtsem.

–... de köszönöm, hogy nem nevettél ki miatta.

Összevontam a szemöldököm.

– Emlékeim szerint te nevettél ki engem.

– Igen, de csak mert cukorborsó voltál.

– Beh – nyögtem. – A szép sörényem...

– Az most is nagyon szép. De van levendulás samponunk! Doriáné. Megölne, ha én használnám, de az tuti nem zavarná, ha te tennéd – nyomott a kezembe egy halványlila tubust.

– Miért mondod ezt? – kérdeztem gyanakodva. Aztán gyorsan leállítottam magamban a gondolatmenetet, mert eszembe jutott a kékhajú Virág, akinek a lábai között Dorián annyira élvezte az üvegház fülledtségét.

– Kedvel téged – vont vállat Dávid. – Aminek nagyon örülök. Nem sok barátomat bírta a korábbi társaságaimból.

– Ez... cuki.

Cuki. Komolyan ennyit bírtam kibökni?

– Ha visszafejtjük a dolgokat, igazából te vagy cuki, és Dorián ezért bír. – Dávid megpróbálta megborzolni a hajam, de mivel az vizesen tapadt a fejemhez, nem járt sikerrel. – Nem, egyébként azért kedvel, mert okos vagy és gondolkozol.

– Áá – bólogattam.

– Na, fürödj le, utána eszünk fagyit a tetőn! – vigyorodott el Dávid, és integetett. – Várom az illatos kis Amadémat.

Nem hagyott időt reagálni erre, már zárta is rám az ajtót, én pedig ott maradtam reszkető lélekkel. Dávid Amadémnak hívott. Az Amadéja vagyok. Az övé lennék?

Nem kifejezetten jó ötlet ilyeneken gondolkozni fürdés előtt, mielőtt az emberfia levetkőzne és kellemesen forró vízbe merülne. Az illatos hab csiklandósan ölelte körbe a testem, a fejem hátradöntöttem, a hideg kádperemnek támasztottam, s egyre csak az visszhangzott bennem, hogy Amadém, egészen más szituációkban, mint ami az imént történt.

Sokadjára is elátkoztam a kamaszfiú- és egyben költőlétet. Túl élénk, túl szép, túl vad a fantáziám, Dávid pedig túl jó alany az ilyen ábrándokhoz.

Rémülten összerezzentem, és talán még fel is kiáltottam, amikor nyílt az ajtó, és Dávid csörtetett vissza a helyiségbe. Azt hittem, itt hagyott valamit, de megfogott egy kis sámlit és leült a kád mellé. Izgatottnak tűnt, szinte kiugrott a bőréből.

– Amadé! – hajolt előre vigyorogva. – Képzeld, képzeld, képzeld!

– Mi? – kérdeztem teljesen összezavarodva. Még szerencse, hogy tele van habbal a kád. Zúgott a fejem és mintha fekete karikák ugráltak volna a szemeim előtt.

– Ádámmal beszéltem, és meghívott egy buliba! – újságolta boldogan Dávid. A telefonjával hadonászott, a tincsei fel-le ugráltak, egyszerűen egy nagy adag cukiság volt.

– De jó! – mosolyt erőltettem az arcomra, de Dávidnak nem jött át, mit érzek.

– És megkérdeztem, hogy jöhetsz-e te is.

– Minek? Engem nem hívtak.

– Mert szerettem volna, ha te is jössz – magyarázta Dávid vidáman. – Meghívtak egy menő emberek bulijára! – ujjongott. Egyáltalán nem zavartatta magát a meztelenségem miatt.

– Hm. Az nekünk miért is jó? – kérdeztem rekedten, és mélyebbre süllyedtem a vízben.

– Mert így mi is népszerűek lehetünk!

– Miért fontos neked ez ennyire? – tettem fel még egy kérdést. Dávid az állát a kádperemére támasztotta, és hatalmasra nyitotta azokat a csodás fekete szemeit.

– Szeretnék legalább olyan jó lenni, mint a bátyáim. Őket a gimiben mindenki imádta, a hibáik ellenére is. És szeretném értékesnek érezni magam, szeretnék boldog lenni. És... Helga előtt, és a kapcsolatunk elején még én is talán menőnek számítottam. Csak aztán elkezdtünk kiállhatatlanok lenni Helgával, és egy idő után minden tönkre ment...

– Ó, Dávid – sóhajtottam, és a tenyerembe vettem az arcát. Bár a kezem vizes volt, ez nem zavarta Dávidot, ugyanolyan szép, csillogó tekintettel nézett rám.

Létezhet olyan dimenzió, ahol engem nem ejtene rabul ez a pillantás?

– Igazából nem tudok jó választ adni – gondolkodott el Dávid, és a tenyerembe hajtotta a fejét. A hasamban azok a bizonyos pillangók őrült módon verdestek hatalmas szárnyaikkal. – Csak... mindenki szeretne népszerű lenni, nem?

– Én nem – jelentkeztem. Dávid elmosolyodott, és olyat csinált, amitől elakadt a lélegzetem: puszit nyomott a tenyerem közepére.

– Fúj, ez szappan ízű – öltötte ki aztán a nyelvét, az arca édesen eltorzult. – Hadd igyak a csapból! – Át akart hajolni fölöttem, hogy megnyissa a vizet és alá tartsa a fejét, de én ösztönösen feltartottam a kezem, mert Dávid kezdett elviselhetetlenül közel lenni.

– Te Dávid, téged nem zavar, hogy pucér vagyok? – hitetlenkedtem, és visszaültettem a kis sámlira. Dávid kettőt pislogott.

– Semmi olyanod nincs, ami nekem ne lenne. Miért zavarna?

– Hát végülis ez is egy felfogás – értettem egyet motyogva, éreztem, hogy a nyakamtól kezdve a fülem hegyéig elpirulok.

– Megírom akkor Ádámnak, hogy megyünk, jó?

– Jó – egyeztem bele nagyot fújva. – Érted bármit, szívem.

Dávid boldogan vigyorgott. Mielőtt hálálkodni kezdhetett volna, feléfröcsköltem egy kis vizet:

– Na, most viszont menj, hagyj fürdeni, menj, menj, menj!

//*//

Igazán kényelmesek voltak a tetőteraszon a kanapék, de talán az volt a legkényelmesebb a helyzetben, hogy amíg ott heverésztünk, Dávidnak támaszkodtam, a vállunk és a felkarunk összesimult. Csak beszélgettünk, szórakoztunk, ami tökéletes volt egy nyári estére. Dávid – szokásához híven – addig nevettetett, amíg le nem ettem magam. Csinos kis csokifolt placcsant egy másik pólójára, amit fürdés után kaptam és amit legalább annyira imádtam, mint az előzőt.

– Dáviiiid – nyafogtam nevetve, mire Dávid szintén nevetve, jó alaposan megborzolta a hajam.

– Ne hisztizz, ez az én pólóm! – pöckölte meg az orrom.

A remeknek ígérkező vitát telefoncsörgés szakította meg.

– Ó, Vil az! – lepődtem meg, és gondolkodás nélkül felvettem, a pöckölés és a fagyis póló is gyorsan feledésbe merült. Dávid arcán fintor futott át, és elhúzódott, de nem túl messzire, így még épp hallhatta a beszélgetést.

– Amadé, nagyon elszúrtam – kezdett bele kertelés nélkül Vil.

– Mit, drágám?

Vil fújtatott.

– Randim van, de én nem tudtam, hogy az lesz.

Értetlenül hallgattam, Vil pedig nyögve-nyelősen folytatta.

– Gina elhívott találkozni, de eszembe se jutott, hogy tetszek neki, ezért elhívtam Zétit is, gondolván, mennyire jó lenne, ha ők ketten összeismerkednének.

Próbáltam visszafojtani a nevetést: csak Vil lehet képes összehozni egy ilyen sztorit.

– Honnan jöttél rá, hogy randi?

– Hát Gina eléggé kicsípte magát. Kizárt, hogy egy baráti találkozóra így jött volna. És nagyon durván ledöbbent, amikor megjelentem Zétivel. És ez most valami irtózatosan kínos szituáció.

– Jaj, te! – ingattam a fejem. – Ügyes vagy, drágaság.

– Mi van? – tátogta Dávid. Az ő haja is kicsit fagyis lett, két ujjam közé csippentve a darabkát megszabadítottam tőle.

– Vil bénázik – feleltem szintén tátogva. – Szerintem tégy úgy, mintha semmi kavarodás nem történt volna. Próbáld meg nem kínosan érezni magad, csak maradj önmagad, Vil. És akkor nem lesz baj, oké?

– Köszi, Amadé – dünnyögte Vil. – Ez mondjuk már mindenhogy kínos és mindenhogy baj. Na mindegy. Jó volt hallani a hangod, már ez jobbkedvre derített, és erőt adott, és majd nekünk is kéne csinálni valamit – hadarta. El tudtam képzelni, ahogy fel-alá járkál a férfimosdóban, és közben göndör kis tincsei ugrabugrálnak a fülei körül.

– Csak tisztázzuk, hogy randi-e vagy sem – vigyorogtam, mire már Vil is elnevette magát.

– Mindenképp, aranyom. – Búcsúzni készült, de még egy szóval marasztaltam:

– Jöhetne Dávid is, ha gondolod.

– Triplarandi? Felőlem mehet – egyezett bele Vil. Elmosolyodtam, amikor láttam, hogy milyen jólesik Dávidnak a felvetésem.

– Azt hittem, Vil már nem kedvel engem – tette szóvá, miután elköszöntem a másik fiútól.

– Nekem úgy tűnt, már te nem kedveled őt – válaszoltam. Közelről fürkésztük egymás tekintetét, a helyzet intimitása megmelengette a szívem.

– Akkor minek hívtál el? ­– Nem tagadta a tényt, ami kicsit fájt.

– Mert szeretném, ha az új osztályból az eddigi két legjobb barátom jóban lenne. Úgy rendesen és nemcsak...felületesen.

– Én jól megvagyok duóban is – mondta Dávid. – Nem ragaszkodok egy trióhoz.

– Baj, hogy meghívtalak? – kérdeztem, próbáltam nem mutatni a csalódottságom. Azt meg főként nem, hogy értetlen vagyok amiatt, hogy akkor minek kell eljárnunk „menő emberekkel" bulizni...

– Nem, persze, hogy nem. Bírom Vilt, csak... volt-van egy kis megingásunk.

Meg akartam kérdezni, hogy a szívásnyom miatt-e, de végül nem mertem megtenni.

– Be kéne vinni a fagyisdobozokat – törte meg Dávid még időben a kínosnak ígérkező csöndet.

– Megyek – pattantam fel rögtön. Leügyetlenkedtük az egymásra pakolt dobozokat a konyhába, a sok kacskaringós lépcsőn jó párszor elejtettük a rakományunkat, harsány nevetésünk felrázta a lakás csöndjét.

– Rachel ma szabadnapos, szóval muszáj elmosnom a tálkákat, addig menj csak...

– Ne viccelj már, segítek.

Dáviddal még mosogatni is nagyszerű élménynek bizonyult, a szívem egyre sebesebben vert a közelében, és egyre többször tört rám a mentális légszomj. Amikor Dávid elment mosdóba, alaposan leöblítettem az arcom hidegvízzel. Mivel ezzel voltam elfoglalva, nem figyeltem a környezetemre, és elég erős meglepetésként ért, hogy Dorián felbukkant mellettem.

– Rég láttalak – vigyorgott le rám, a leheletéből gyenge alkoholszag áradt. – Új a szetted. Gondolom...

Nem akartam, hogy kimondja, mire gondol, úgyhogy rávágtam:

– Magamra borítottam a virágföldet, és Dávid adott új pólót.

Ő is megújult: csak egy fehér trikót viselt, inget nem. A minap megállapíthattam, hogy Dávidnak milyen jól áll az atléta... be kell vallanom, Doriánon legalább kétszer olyan jól mutat.

– Bocsánat, leveszek egy poharat – szabadkozott Dorián, majd felém hajolva kinyitotta a fejem melletti szekrényajtót. Próbáltam nem felszisszenni, ahogy kellemetlenül hosszan összesimult a mellkasunk. Mi az ördög.

– Meg innen egy tálat. – Most Dorián lehajolt, a feje szinte ijesztően közel került az ölemhez és combomhoz. A tarkójára kötött kis copfján víz csillant.

– Kell hozzá egy kanál is – csettintett a nyelvével. Most mellettem nyúlt el, a válla a hasamnak nyomódott. Az ajkamba harapva felpillantottam Dorián arcára, ahol bizony kaján vigyor ült. Dorián baromira élvezi, hogy piszkál.

Ezen kicsit felbosszantottam magam. Engem ne piszkáljon senki!

– Hiányzik még valami? – kérdeztem, és hogy kicsit visszapiszkáljam, lazán a csípőjére tettem a kezem. Semmi erotikát nem csempésztem a mozdulatba, Dorián mégis szélesen elvigyorodott.

– Aha, hiányzik. De egyelőre nem mondom meg, mi.

– Miért nem mész vissza Virághoz? Hátha nála van.

– A zabpehely? Nem hiszem, de köszi a tippet.

Fújtattam, Dorián pedig elröhögte magát.

– Cukifiú vagy te, Amadé.

Dávid azt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen, amikor Dorián az ujjaival összenyomogatta az arcom, és önfeledten nevetve szórakozott azon, milyen pofákat vágok.

– Bleee – pislogtam Dávidra kétségbeesetten, mert csak ennyit tudtam kinyögni, miközben Dorián keze összepréselte az arcom.

– Dorián! – szólt rá a bátyjára Dávid, és sietett kiszabadítani.

– Jaj de jól szórakoznék két ilyen picimici kisöcsivel! – vigyorgott Dorián.

– Sokat ittál – szidta meg az öccse, és a könyökömnél fogva magához húzott. Azt hittem, menten elájulok. És azt is hittem, hogy Dorián ezt az alkohol ellenére is tisztán átlátta, ami kincstárnyi kellemetlen érzéssel töltött el.

– Nem eleget! Ehhez biztosan nem.

– Mihez? – kérdezte Dávid, bizonytalanul összehúzva a szemét.

– Amadénak énillata van.

– Mi? – értetlenkedtem.

– A samponomat használtad, kicsifiú. – Közel hajolt, és beleszagolt a hajamba, mire Dávid védelmezőn maga mögé tolt.

Talán utálnom kellett volna a szituációt, de alig bírtam betelni a ténnyel, hogy Dávid így viselkedik velem, értem.

– Dávid azt mondta, nem fog zavarni – mondtam, Dávid háta mögül bátran. Dorián lehajtotta a fejét, felém bökött a kanalával, és a világ egyik legcsábosabb vigyorát villantotta rám.

– Nem is zavar. Ezt akartam mondani. Irtó jól áll. Elég...

– Csak azt ne mondd, hogy „elég szexi" – vágtam közbe, mire mindkét fiú felvont szemöldökkel nézett rám. Erre persze már zavarba jöttem, és inkább visszahúzódtam Dávid mögé.

– Ööö... nem akartunk visszamenni a szobádba, Dávid? – érdeklődtem. Dorián prüszkölt egyet, Dávid pedig az orrát ráncolva bámulta a bátyját.

– De.

Dorián jókedélyűen, a kanállal legyezve búcsúzott el, és nagyot kacsintott az irányomba. Távoztomban kiöltöttem rá a nyelvem, de nem bírtam végigcsinálni nevetés nélkül. Bár Dorián reakcióját nem láthattam, biztos voltam benne, hogy visszanevetett volna.

– Érdekes ember a bátyád – mondtam Dávidnak felfele menet.

– Eh – legyintett Dávid. – Jászon kedvesebben érdekes. Na, megígérte, hogy csinál rólad fotókat. Végre megnyitjuk az Insta-fiókodat!

/*/

Elég jó képek készültek a stúdióban, Jászon csodálatos fotós, és rettentően kedves. És egyértelmű a srác: nem flörtöl velem, nem nyúlkál kényes helyekre, csak udvarias és jóindulatú. Mindemellett pedig úgy fest, mint egy igazi művész: vállig érő haj, szoborszerű arcvonások.

El voltam tehát ájulva.

Meg attól is, hogy Dávid milyen lelkes precizitással szerkesztgette a képeimet Instagramra.

– Nézd! – mutatta a művét büszkén. Az ágyában feküdtünk, kintről bepiroslott a lemenő nap fénye, mi pedig a légkondi halk zúgása mellett beszélgettünk. Dávid három képet készült feltölteni, az egyiken a földre bámulok, a másodikon rejtélyesen mosolygok a kamerába, a harmadikon Dáviddal nevetünk egymásra.

– De jó hangulatuk van! – mosolyogtam. Valahogy a színek, a fények és árnyékok miatt egészen varázslatos hangulatot árasztottak magukból a fotók.

– Mondtam, hogy Jászon ügyes – büszkélkedett Dávid. – Bár egy jó fotóhoz kell egy jó modell.

– Akkor köszi, hogy belógtál a harmadikhoz – vigyorogtam rá. Dávid nevetve nyúlt a nyakamhoz, hogy megcsiklandozzon, de én elkaptam a csuklóját. A keze meleg volt a kezemben, nem bírtam magammal, muszáj volt folytatnom a játékos flörtölést:

– Hogy is csináltad...? Így? – A számhoz húztam a kézfejét, és puha csókot nyomtam a bőrére. Dávid szeme elkerekedett, és mivel hirtelen megrettentem attól, mit reagál erre a romantikus gesztusra, inkább kuncogva megnyalintottam a tenyerét, ő pedig horkantva felnevetett és elrántotta a karját.

– Kiskutyus, sicc-sicc! – Belém törölte a tenyerét, az arcán széles vigyor ült. Átgördült a hátára, és folytatta az Instagram-oldalam bütykölését. Közelebb húzódtam hozzá, de az előbbi húzásom miatt még nem mertem úgy igazán az oldalához bújni.

– Nézd, Tekla már kommentelt is!! – mutatta Dávid. – Tök jó! Most kövessünk be mindenkit az évfolyamról!

– Tök jó – ismételtem, és a félelmeimet félretéve a vállának dőltem, úgy hagytam, hogy igazgassa a fiókomat.

Egész jól elvoltam egészen addig, amíg meg nem szólalt Dávid telefonja – amikor láttam, ki hívja, egészen lelombozódtam. Ádám volt az. Próbáltam nem túl kritikus szemmel meredni Dávidra, és nem úgy tűnni, mint aki minden egyes szót érteni akar. Hanyatt feküdtem és a plafont bámultam, így bár a fülem egészen közel került Dávidéhoz, csak az ő válaszait hallhattam.

– Ühüm, szívesen megyünk – bólogatott. – Csütörtök este? Oké. A buli meg szombaton? Király. Nálatok. Megbeszéltük.

– Hogyhogy még késő este is Ádámmal telefonálgatsz? – érdeklődtem, amikor letette. Most végre megértettem, miért nézett olyan tekintettel rám, miközben én Villel beszéltem.

– Elhívott minket csütörtök estére kocsmázni.

Gondolom, borzasztó lelkesnek tűnhettem, mert Dávid vigyorogva megfricskázta az arcom.

– Babácska, jó lesz!

– És ha dolgom van? – érdeklődtem.

– Nem jössz el velem? – biggyesztette az ajkát Dávid.

Lehet erre nemet mondani? Nem, ugye? Hát én se tudtam.

– Persze, hogy elmegyek veled – mosolyogtam. Dávid válaszmosolyáért már megérte beleegyezni. Megrezzent a telefonom, úgyhogy megnyitottam az Instagramot: – Ó, nézd! Dorián is kommentelt. Tündérke emojikat küldött.

Dávid felnyögött, a párnájába fúrta az arcát, a haja az égnek meredt a tarkóján, mintha a bátyja puszta említése ezt idézte volna elő belőle. Finoman végigsimítottam a hajában futó hullámokon, és elnyomtam a kikívánkozó, fáradt sóhajt.

– Szeretnél róla beszélni? – tettem fel a kérdést. Dávid oldalra fordította a fejét, az arca édesen összenyomódott. A szeme csillogott, láttam rajta: alig várja, hogy beavasson a lelke titkaiba.

Én is alig vártam.

/*/

DÁVID

Rengeteget lelkiztek. De tényleg: hosszú órákon át, hajnalig. Voltak részek, ahol mindketten meghatódtak, vagy ahol erőnek erejével kellett elfojtaniuk a nevetésüket.

Dávid még sosem élvezett ennyire beszélgetést, Amadéban nagyszerű beszélgetőpartnerre lelt. Tökéletesen reagált arra, amit ő mondott, mindig jókor bólogatott, helyeselt, hitetlenkedett, kérdezett, amikor kellett, és amikor rákerült a sor abban, hogy kicsit megnyíljon és felfedjen magából valamit, ugyanolyan puhán és őszintén tette meg, mint Dávid.

Persze a szívásnyom eredetét még most sem sikerült megtudnia, de Dávid így is értékelt minden apró szeletet, amit Amadé életéből „megkapott". Hogy mennyire nem sikerült eddig barátokat találnia, mennyire nem értette meg senki, mennyire mások voltak a problémái, mint másoknak: hogy a nővére erőszakosan viselkedett vele, hogy voltak idők, amikor Erika erősebben reagált a vitában, mint az helyes lett volna.

Szörnyű lehetett így felnőni. Amadé nem igazán beszélt a szüleiről, Dávid pedig nem merte pedzegetni a dolgot. Bár nem értette teljesen a családi hátterét, annyiban biztos volt, hogy messze nem a legtökéletesebb.

Amikor megébredt az éjszaka közepén, még sötét volt, és nem egészen értette a helyzetet. Próbált emlékezni, miről beszélgettek utoljára, mielőtt elaludtak volna, de semmi nem jutott eszébe. Csak Amadé szemét tudta maga elé idézni, ahogy laposakat pislogott már, de még mindig próbálta nagyobbra nyitni a szemét, és még ébren maradni és még ébren maradni és még figyelni...

Hirtelen elakadt a gondolatmenetben.

Úgy érezte, melege van és izzad, pedig eddig a szobában kellemes hűvös terjengett. Nem telt bele sok időbe, mire felfedezte, mi okozza ezt a melegséget: egy kar ölelte át a hasát, egy lazán ökölbe szorított kéz ért a mellkasához, és egy arc nyomódott a hátának.

Felült, és meglepetten bámult le Amadéra, aki békés arccal aludt mellette, a karja most Dávid ölébe csúszott.

Egyenletesen lélegzett, a vállai megemelkedtek, aztán visszasüllyedtek. Dávid lassan visszadőlt a hátára, Amadé álmában kicsit közelebb kucorodott hozzá, hideg orra Dávid felkarjához ért, aki némán elmosolyodott és átkarolta a fiút.

– Kis babácska – suttogta. Elöntötte a boldogság: nem sok ember dicsekedhet azzal, hogy olyan barátja van, mint Amadé. A srác egy csipet csoda, színtiszta jóindulat. Egy ember, aki nem ítéli el Dávidot, aki nem akarja kihasználni a szülei pénzéért, és nem játszadozik a szeretetéhségével.

Amadéért bőven megérte, hogy nem vették fel a nyelvi tagozatra. Egy ilyen osztálytársért...? Minden megérte.

✨Kis bónusz✨

A fejezet végén lévő jelenetet az alábbi kép ihlette:

Keith x Lance fanart a Voltron című sorozatból:))