25. fejezet

Bizalmi kérdések #3

Ezek után alig bírtam hazabotladozni. Mivel csigalassú tempóban sikerült csak haladnom, bőven volt időm a gondolkodásra. Doriánt erőnek erejével kizártam az elmémből, vele majd foglalkozok akkor, ha ki tudok alakítani róla egy képet a fejemben.

Szóval Dávidra és a vele való vitámra koncentráltam. A titkokra, amiket elhallgattam előle. Megtagadtam a válaszadást, mert nem gondoltam volna, hogy Dávid meg tudná érteni, fel tudná fogni a velem történteket. Azt, hogy milyen kapcsolatom van igazából Ervinnel... kizárt, hogy megtudja.

Ha megtudná, hogy miket tettünk Ervinnel, Dávid többet már sose ölelne meg. Félne tőlem, félne attól, hogy tetszik nekem. Ami egyébként igaz is... S ha már itt tartunk: ha esetleg nem ítélne el, akkor is biztos benne lenne a kérdőjel: vajon mit érzek pontosan iránta?

Lezártam magamban ezt a témát is, mert túlságosan felzaklatott, így visszatértem a titkokhoz.

Minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább bűntudatom lett amiatt, hogy a minap pont ugyan ezen vesztem össze Sofiával.

Neki miért ne lehetnének olyan dolgai, amikről jobb, ha nem tudok?

Ha én is titkolózok, nem szabad másra megharagudnom emiatt.

Így hát amikor hazaértem, első dolgom volt beszélni a lánnyal, ebben pedig az sem akadályozhatott meg, hogy épp a bakelitlejátszóból szóló zenére táncolt, lassan, kecsesen, komoran.

– Sof! – szólítottam meg, mire felfigyelt rám. Rosszkedvűnek tűnt. Odamentem hozzá, átkaroltam, az andalító zene ritmusára táncot kezdeményeztem. Sofia nem teljesen értette, mit akarok, de a mellkasomra simította az egyik kezét, a másikat pedig az enyémbe csúsztatta, valami esetlen keringőbe kezdtünk.

– Beszélni szeretnék veled – mondtam halkan, s gyorsan folytattam, amikor láttam, hogy közbe akar vágni: –, de ne aggódj! Nincs semmi baj.

Előadtam a kis szónoklatot, amit hazafele jövet fejben megterveztem: hogy én nyugodtan megvárom, amíg minden körülmény megfelelő lesz ahhoz, hogy elárulja, miért is van itt, és hogy miket tett. Nem tartozik nekem semmivel, ahogy én se Dávidnak.

Sofia még mindig komornak tűnt, az ajkát biggyesztette, mintha valami rosszízűbe harapott volna.

– Köszönöm – motyogta. A homlokát a vállamnak támasztotta, abbahagyta a lassú keringőt, és csak hozzám bújt. Ettől erősnek éreztem magam, szinte igazi férfinak, aki megóvja a gyönge nőt. Bár Sofia elég távol áll a gyönge nő fogalmától.

Én meg az igazi férfiétől.

Nyílt a bejárati ajtó, és Erika lépett be Alysszel az oldalán, aki karjában a csöpp Lunát tartotta. Nyomban szétrebbentünk Sofiával.

– Utálom a gyerekeket – jelentette be Erika. – Soha nem akarok gyereket.

– Luna szeret téged – jegyezte meg Alys, és megpuszilta vörös arcú, kisírt szemű kislányát.

– Lunát én se utálom – bólintott Erika –, már amikor nem visít. Mint ma egész nap.

Alys a szemét forgatta, és bevonult Erika szobájába a kislányával. Sofia elnézést kért és követte a nővérét. Hirtelen ötlettől vezérelve én is követtem az enyémet.

– Mi vagy te, kiskutya? – mordult rám Erika.

– Csak... kérdezhetek valamit? – próbálkoztam. Annak ellenére, hogy esteledett, Erika kávékészítésbe kezdett: nem lepődtem meg, mert ő képes volt hajnalok hajnalán is kávézni.

– Nem szeretnék rendszert csinálni a lelkizésből.

Lebiggyesztettem az ajkam, és kiskutyaszemekkel pislogtam fel Erikára.

– De nagyon szomorú vagyok – motyogtam. Erika átlátszott az ügyetlen manipuláción, de azért nagy kegyesen beleegyezett.

– Szóval – kezdtem bele –, szerinted hiányozhat valaki úgy, hogy nem szeretem?

Nem ezt akartam kérdezni eredetileg, de az utolsó pillanatban mégse mertem Dávidról beszélni.

– Ervinről beszélünk? – próbált képben lenni a nővérem.

Félszegen bólintottam.

– Nem voltam belé szerelmes, de történtek köztünk elég intim dolgok.

– Na igen, azt gondoltam – ütögette meg a nyakát célzatosan. Megálltam, hogy ne forgassam a szemem, és amíg Erika a válaszon gondolkodott, én a kérdésemen töprengtem. Bizonyos szempontból jogos volt a kérdés, egy aprócska űrt éreztem a lelkemben, amire eddig különösebben nem is figyeltem Dávid és Sofia miatt.

– Egy szál hozzá köt – magyarázta Erika. – Ő volt az első, aki meztelenül látott? Mármint utánam.

Ezt hallva lángba borult az arcom.

– Fúj, Era.

– Fúj, ne becézz – vágta rá. – Szóval a kérdésre a válasz: gondolom, igen. De nem tudhatom, én örülök, ha nincsenek körülöttem emberek, senki nem szokott hiányozni. – Bár a hangja könnyednek és kicsit gúnyosnak hangzott, a pillantása komoran fénylett.

Beharaptam az arcom, még mindig lett volna kérdésem Dáviddal kapcsolatban, de sehogy se bírtam magam rávenni. Erika várakozón előretolta az állát, látta, hogy valami még van bennem.

Nagy levegőt vettem, de végül nem bukott ki belőlem semmilyen kérdés.

– Köszönöm – fújtam ki a szót.

Mint akit üldöznek, úgy rohantam be a szobámba. Pedig az érzéseimen kívül nem üldözött senki.

/*/

Este Dávid fent ült egy hintaágyban a tetőteraszon. Jászon parancsára így pihent: a lábát egy lavórban áztatta, mellette egy réges-régi ventilátor kavarta a meleg levegőt.

– Nyilván pont most kellett elromlania a légkondinak – duzzogott. Dorián, aki mellette feküdt, lapozott egyet a könyvében.

– Ez már csak ilyen. Tudod, a sors keze, karma, meg ilyesmik.

– Engem miért büntetne a karma? Semmi rosszat nem csináltam – méltatlankodott Dávid, de azért végiggondolta a napját. A leggonoszabb dolog, amit tett, az a visongó Jusztina lefröcskölése volt. Dorián másra gondolt:

– Lehet, hogy eltapostál egy bogarat, emiatt pedig most szép lassan ropogósra sülsz.

Dávid erre inkább nem reagált, csak némán fohászkodott bármilyen karmához vagy istenhez, ami hajlandó lehetett meghallgatni: legyen már kész a légkondi!

A légkondiszerelő szerint az egyhónapos nem-működés utáni fokozott használat ártott a gépeknek, mire Mariann hatalmas hisztit csapott le, és követelte, hogy azonnal javítsák meg. Ő lent maradt felügyelni a munkásokat, nehogy ellopjanak valamit, a gyerekeit meg felküldte „hűsölni" a viszonylag elviselhető hőmérsékletű tetőteraszra.

Dávid egy ideig némán bámulta, ahogy Jászon Erna haját és a fényeket igazgatja a következő beállításhoz, de hamar megunta. A szívét mintha gonosz szörnyecskék harapdálták volna, ahogy a nagyon durván szerelmes bátyját nézte – megrémítette, hogy így vágyódik a szeretet után, és inkább a térdén futó régi, aprócska heget kezdte fixírozni.

Hirtelen beharapta az ajkát, ahogy eszébe jutott Amadé. Aggodalmas pillantására gondolt, a titkaira, arra a csúnya foltra a nyakán.

– Dorián?

A bátyja hümmögött, jelezve, hogy figyel. Dávid kicsit még rágta a mondanivalóját, gondolkozott, hogyan kéne megfogalmazni a kérdést.

– Szerinted Amadé miért nem bízik bennem?

Dorián még végigolvasta az oldalt, majd becsukta a könyvét.

– Hogy érted?

Dávid kihúzta a lábát a lavórból, megtörölgette egy kiskacsás törülközővel és századjára is megnézte, lehet-e magasabb fokozatra kapcsolni a ventilátort.

– Úgy, hogy nem mondja el az igazat. Azt hiszem, hazudik. És... én nem értem, mivel érdemeltem ezt ki.

– Pontosíts, kérlek!

– Hát... – Dávid félt attól, hogy meg fogja bánni ezt a beszélgetést, de úgy érezte, muszáj elmondania valakinek az érzéseit. – Amadé nyakán van egy szívásnyom. És azt állítja, hogy Viltől van, de szerintem...

– Miből gondolod, hogy nem Viltől van?

Dávidból előtőrt a detektív. Amikor előhúzta a telefonját, Dorián fáradtan sóhajtott, de hagyta, hogy az öccse sokadjára is megmutassa azt a bizonyos videót.

– Amadé azt mondja, ekkor szívta ki Vil a nyakát. De a nyaka másik oldalán van a nyom!

Összeszorult a gyomra, amikor újra végignézte a felvételt, amin Amadé és Vil olyan szorosan összebújnak.

– Igen, igen, látom – bólogatott Dorián. – Nem lehet, hogy megfordították a videót?

– Nézd a feliratot a BÜFÉ épületnél!

– Jól van, Sherlock, mi a következtetés?

– Hogy valaki más szívta ki a nyakát. Valaki, akit nem ismerek. Vagy ismerek. Jesszusom, mi van, ha Lujza volt?

Mielőtt Dávid pánikolni kezdhetett volna, Dorián a lábára simította a kezét.

– Miért zavar ennyire, Dávid?

Hosszan farkasszemet néztek, mintha Dorián a lelkébe próbált volna látni. Dávid zavarba jött.

– Hát... csak... nem értem, miért nem tart méltónak arra, hogy a bizalmába avasson. Én például szinte azonnal elmeséltem neki, hogy mi történt Daniellával.

– Babám, nem mindenki osztja meg ilyen könnyen a hálószoba titkait – vonogatta a vállát Dorián. – Amadé biztos szégyellős.

– De a barátnője...

– Valószínűleg nincs barátnője. Talán csak egy rossz egyéjszakás kaland volt, vagy...

Dávid szíve összeszorult.

– De én elmeséltem neki Daniellát! Mindent tud róla.

A bátyja mély levegőt vett.

– Oké. Akkor mit szeretnél csinálni? Nem kötözheted ki addig, amíg nem ad választ minden kérdésedre! – Dorián tekintetén látszott, hogy elkalandozott és horkantósan nevetve hozzátette: – Bár ha erre a döntésre jutsz, csak szólj és szívesen segítek.

– Szegény Amadé, ne bántsd! – szólt rá Dávid. Elképzelte, ahogy a kényes kis Amadét egy székhez kötözik egy szürke szobában, és ott szenved, mint a thrillerekben.

– Ó, én sosem bántanám azt a fiút – vigyorgott Dorián, és megpaskolta az öccse combját.

– De mit tudnék tenni? Olyan, mintha lenne köztünk egy fal. Mintha azóta épült volna fel, hogy én elutaztam...

– Dávid, egy hónapig távol voltunk. Értem én, hogy minden nap beszéltetek meg minden, de gondolj bele, Amadé valószínűleg végigbulizta ezt az időt, és ha valaki ennyit bulizik, bizony összeszed egy-két kalandot. Meg egy-két szívásnyomot.

– Neki csak egy van – jegyezte meg Dávid.

– Vagy csak egy látszik.

Dávid elszörnyedt.

– Amadé... – Azt akarta mondani, hogy ártatlan, de mégse bírta kimondani. – Félek, hogy mégsem ismerem annyira, mint azt hittem.

– Ezen ne szomorkodj, rengeteg időd van megismerni. – Dorián nyújtózkodott, Dávid féltékenyen figyelte a testvére izmos karjait. – Szerintem mutass meg neki magadból valami olyat, amit másnak nem szoktál. Mondjuk a kis kertecskédet – biccentett a Jászonéktól jobbra elhelyezkedő üvegház felé.

Dávid feszülten dörzsölte meg az ajkát, és ha már a szájánál volt a hüvelykujja, rágni kezdte a körmét. Évekbe telt, mire leszokott róla, most mégse tudta megállni.

Amadé hívása mentette meg a körmét a szétroncsolódástól.

– Emlegetett szamár – jegyezte meg Dorián somolyogva.

– Szia! – köszönt Dávid, a hangja bosszantóan magasan szólt. Mi van, ha Amadé rájön, hogy az imént róla beszéltek? Az annyira kínos lenne! Mélyeket lélegzett, próbált lenyugodni: honnan tudná? Amadé nem telepata!

– Még rosszul vagy? – hallatszott Amadé kérdését. – Úgy kapkodod a levegőt, mintha...

– Nem, nem, köszönöm, már jobban vagyok – vágott gyorsan közbe Dávid. – Miért hívtál?

Amadé hezitált.

– Hogy megkérdezzem, hogy vagy.

– Á.

Kínos csönd. Dávid megköszörülte a torkát.

– Nincs kedved holnap átjönni délután? Csak úgy... lenni. És Amadé... ha gondolod, itt is alhatnál. De csak ha gondolod.

Amadé beleegyezett, Dávid szinte látta maga előtt a fiú mosolyát. Bár félt, hogy magára haragította a délutáni vitájuk során, nem észlelt neheztelést Amadé szavaiban.

Dorián fújtatott mellette.

– Te Dávid, egy lányt könnyebben hívsz el randizni, mint Amadét kertészkedni. Sőt! Azt nem is mondtad neki, hogy kertészkedni akarsz vele.

– Mert azt csak itt fogja megtudni. Az úgy személyesebb – magyarázta Dávid.

– Á – bólintott a bátyja. – Nagyon rágörcsölsz. Ne görcsölj rá.

Dávid fáradtan sóhajtott.

– Jó, igyekszem, de én nem te vagyok.

– Még jó! – nevetett fel Dorián. – Belőlem egy is elég bőven.

Vannak mondatok, amikre nem lehet jó választ adni. Ez is ilyen volt, így hát Dávid csak hallgatott. Hallgatás közben végiggondolta, mire is kérte Amadét, és rádöbbent:

– Úristen! Rendet kell raknom az üvegházban! – Dorián elkapta a karját, mielőtt elrohanhatott volna.

– Majdnem elájultál a délután, bogárka. Holnap reggel rendet raksz. Addig olvass kicsit! – nyomott egy könyvet az öccse kezébe. Dávid nem vette el, csak a száját rágcsálta, és hosszas vívódás után kinyögte:

– Dorián! Szerinted, ha Amadé látja a titkos kiskertem, elárulja, honnan van az a folt?

– Dávid, mi az istenért zavar téged annyira az a folt? – fakadt ki Dorián, és ingerülten lecsapta a kötetet. Dávid nyomban mélyen elszégyellte magát, de a bátyja úgy fixírozta, hogy esélye sem volt kitérni a válasz elől.

– Nem a folt maga zavar, csak az, hogy nem mondja el nekem az eredetét. És ez... Ez azért bánt, mert félek attól, hogy Amadé nem azt érzi irántam, amit én iránta.

Dorián ajka elnyílt, meglepett O betűt formázott.

– És mit érzel iránta?

Dávid hezitált, nem tudta, ki merje-e mondani, ami délután óta járt a fejében.

A bátyja szemén látszott, hogy türelmetlen, a kezével legyezve sürgette a választ.

Nagy levegőt vett.

– Azt hiszem, Amadé... Amadé a lelkitársam.

Dorián csalódottnak tűnt.

– A lelkitársad – ismételte színtelen hangon. Dávid bólintott.

– Nem tudtam, hogy ilyen spirituális vagy – tette szóvá a testvére.

– Nem is vagyok. Ez nem spirituális értelemben véve lelkitárs... Ez csak olyan, hogy Amadé a leginkább hozzám passzoló barát, akivel valaha találkoztam. És emiatt különlegesnek érzem ezt a kapcsolatot. Nekem legalábbis az. Nagyon az. De mi van, ha neki Vil a lelkitársa, nem én? Délután is Vilt ölelte meg először... Mondjuk én akkor Ádámékkal a kútban hülyültem, de...

Dorián pislogott.

– Dávidom, édes apróságom. – Beletúrt Dávid hajába, és megsimogatta a fiú arcát. – Még egyszer mondom: ne görcsölj rá. Ezen nem tudok segíteni, sem Amadé, csak te. Amadé egy cuki fiúcska, bír téged, és ha nagyon zavar, holnap megbeszélhetitek őszintén, komolyan. Most pedig ne gondolkozz Amadén, inkább olvass, jó?

Dávid fintorgott. De azért „köszönöm"-öt motyogott és elvette a könyvet, bár most egyáltalán nem volt kedve olvasni – de amikor látta, hogy a szerző Oscar Wilde (aki Amadé egyik kedvencének tűnt), úgy döntött, mégis belenéz, ad neki egy esélyt.

Kizárt dolog, hogy Amadé ízlését ne legyen érdemes megismerni.

/*/

DÁVID

Egészen magába szippantotta a kötet, még éjszaka a kislámpáját felkapcsolva is olvasott. Tetszett neki a könyv, de az még inkább, hogy Amadénak ez lehet az egyik kedvence.

Rémülten összerezzent, amikor kopogtak az ajtaján.

– Gyere! – szólt ki, és a bátyja lépett be. Pizsamában volt, és kivételesen nem nézett ki úgy, mint egy tinimagazin modellje, ami sokban megkönnyítette Dávid dolgát: így sokkal inkább egyenlőnek érezte magukat.

Gondterheltnek tűnt, a szemét apró ráncok futották körbe.

– Hallottad, mi történt? – kérdezte Dávidot. Ő csak a fejét rázta, de kezdett aggódni a bátyja arckifejezése láttán.

– Elfogadtak egy csokor új törvényt.

Dávid összevonta a szemöldökét. Amíg Ausztráliában voltak, nem igazán foglalkozott azzal, mi történik Magyarországon, és olyan felszabadultságot okozott neki az a pár hét, hogy itthon se volt kedve visszaszokni a hírolvasásra.

– Miről?

– Adóemelés. Emberek ellehetetlenítése. Szokásos – mondta komoran Dorián, és leült Dávid mellé. Konstatálta, hogy mit olvas az öccse, de nem tett rá megjegyzést.

– Akkor gondolom, ez azt jelenti, hogy...

Nem fejezhette be a mondatot, Mariann lényegében rájuk törte az ajtót. A sminkje elkenődött, a kosztümjén ráncok tengere gyűrűzött, a fehér ingét kávéfolt mocskolta be.

– Anya! – lepődtek meg a fiúk, és csak meresztették a szemüket a nőre. Tudtukkal még sose fordult elő, hogy az anyjuk ne öltözzön át, ha két lépésnél többet akart tenni a lakásban és nemcsak visszaugrani az otthon maradt ebédjéért.

– Belépek a Mimózába – jelentette be. A Mimóza egy mozgalom volt, a neve a Mi most a szabadságért! mottóból készült mozaikszó. Ellenzéki mozgalom, talán a legerősebb a sok közül, de ezzel Dávid nem sok mindent kezdeni, nem látta benne a jövőt. A bátyjára nézett, ő is hasonlóan reagált.

– Pont a Mimózába? – értetlenkedett Dorián.

– Dius hívott oda – magyarázta Mariann. – És én benne munkaügyben jobban megbízok bárkinél. Ennek muszáj véget vetni.

Dávidot meglepte a harcias hév, ami az anyjából áradt. Az alkoholszag már kevésbé.

– Nem úgy volt, hogy nem politizálsz? – kérdezte Dorián. Mariann elengedte a kérdést a füle mellett, csak járkált fel és alá, fel és alá.

– Az apátok nem csinál semmit. Külföldön van. Valakinek tennie kell a jövőtökért! Nem tudnék tükörbe nézni, ha ezt most nem tenném meg.

– Még a végén szabadságharcos lesz belőled – jegyezte meg Dorián. Dávid csak hallgatta a párbeszédet, azon gondolkodott, mi lehetett abban a törvénycsomagban, ami annyira felzaklatta az anyját, hogy ilyen elszánt lépést tegyen.

Amikor megkérdezte, dühös pillantás kíséretében kapott választ:

– Hát például egy csomó bűnözőt szabadon akarnak engedni, az a baj, édes kincsem. A tanárokat is piszkálják, az ügyvédeket és az újságírókat. Az orvosokról ne is beszéljünk! – háborgott Mariann. – Ki fognak rúgni. De én előbb felmondok és megyek a Mimózához.

Dávidot mélyen lehangolta, hogy visszakerült a valóságba. Szinte posztapokaliptikusnak hatott a pillanat, ahogy a bátyjával az ágyán ülnek, az anyja gyűrötten tervezi a saját és a gyerekei jövőjét... El akarta zárni a gondolatait. És szeretett volna visszamenni Ausztráliába, az óceánpartra, a szabadságba, a kengurukhoz, a kókuszdiókhoz, pálmafákhoz... legutóbb csak egyetlen dolog hiányzott onnan: Amadé.

Ha most újra odautazhatna, az első dolog, amit becsomagolna, Amadé lenne.

/*/

AMADÉ

Igaza volt Doriánnak: tényleg most jártunk a nyár legizzóbb részén.

Mivel nem volt hűtésünk, ezért mindenki szenvedett, de leginkább Luna. James egy nem publikus ok miatt távol maradt, és az éjszaka közepén, amikor még én is alsóneműben fetrengtem az ágyban, betoppant Sofia.

– Nem bírom ezt a sírást hallgatni – zuhant be mellém az ágyra. Nem sokat láttam belőle, csak annyit, hogy ő sem visel mást fehérneműn kívül; viszont egyáltalán nem töltött el forrósággal a látványa. Órák óta csak Dávidon kattogott az agyam, rengeteg különböző jelenetet elképzeltem, aranyosabbakat, pajzánabbakat. Jó, ez nem igaz: nem csak Dávidon járt az eszem, kicsit elkalandoztam Dorián, a puha keze, a Dorian Gray-kinézete felé...

– Építek közénk egy falat a takaróból – mondta Sofia, és zizegni meg ficánkolni kezdett. – Csak a biztonság kedvéért.

– Nem fogom rád vetni magam – nyugtattam meg. – Most nem vagyok vágyképes állapotban.

– Mi?

Nem válaszoltam, amit Sofia válasznak vett.

– Fúj! Mondhatom, hogy fúj?

– Mondhatod, de elég hiteltelen lenne.

Halovány nevetést hallatott, és végre kényelembe helyezte magát. Hallottam a lélegzetvételén, hogy mondani akar valamit, szóval rákérdeztem:

– Mi az, Sof?

– Erika azt akarja, hogy tanítsam meg hastáncolni.

– Mi? Most mondhatom én, hogy fúj?

– Ha nem lenne köztünk egy fal, most megütnélek – tájékoztatta Sofia.

– Milyen fal? – értetlenkedtem.

– Amit az előbb építettem – magyarázta a lány. Mielőtt játékos vitába kezdhettem volna, panaszkodni kezdett: – Nem akarom táncolni tanítani Erikát, de közben meg mégis kell, hiszen befogadott, enni adott, vigyázott rám...

– Miért akar táncolni? – kérdeztem szórakozottan, csak fél füllel figyelve.

– Hogy prostituáltból táncossá válhasson a bárban.

– Ó – fújtam ki hirtelen a levegőt. – Nem tudtam, hogy vannak ilyen vágyai.

– Már hogyne lennének!

– Nem, úgy értem... – Eléggé zavarba jöttem. – Szóval nem tudtam, hogy így akar kilépni a munkájából.

– Így tud – mondta lehangoltan Sofia. Erre nem tudtam mit mondani, sokáig keresgéltem a szavakat, de végül Sof megmentette a beszélgetésünket: – Picim, zakatol valamin az agyad.

Horkantottam válaszként, a lány pedig felém fordította a fejét, a szeme obszidiánként csillogott a sötétben.

– Dávidnak hívják, igaz?

– Mhmm – kezdtem bele. Aztán kibukott belőlem szinte minden: az, hogy szürreálissá vált számomra a világ, hogy ennyi ember érdeklődik irántam, de senki sem komolyan, és én csak Dávid érdeklődésére vágynék, bár a bátyjáé sem riaszt vissza kifejezetten, és mennyi esély van arra, hogy Dávid esetleg egy picit mégis meleg legyen, csak egy picit elég, ma olyan édesen bújt hozzám, és zavarja a szívásnyom és...

– Szóval áthívott holnap ottaludni – meredt rám Sofia. Félig felkönyökölt és lenézett rám. – És tényleg aludni fogtok?

– Elvileg Dávid nem meleg – ismételtem fáradtan, és megdörgöltem az arcom. – Szóval gondolom igen. Meg filmezni. Meg beszélgetni. Lelkizni.

– És Dögös Dorián is ott lesz – vigyorgott Sofia.

– Igen, ott – nyomtam el a mosolyom.

Fogalmam sem volt, ebből mi sülhet ki – vagy nagyon jó dolog, vagy nagyon rossz.

Rettenetes kíváncsisággal eltelve vártam a másnapot.