24. fejezet

Bizalmi kérdések #2

Dávid megkért rá, hogy a másnapi évfolyamtalálkozón kicsit próbáljunk meg elszakadni egymástól, és igyekezzünk minél több embert megismerni. Kénytelen-kelletlen beleegyeztem, pedig engem kicsit se zavart volna újabb pár óra Dávid társaságában: a többi leendő évfolyam- és osztálytársam nem igazán érdekelt.

Így hát egyedül érkeztem a Margit-szigeti évfolyamtalálkozóra, rosszkedvűen Dávid, rosszkedvűen Sofia miatt. Az egyetlen ok, amiért eljöttem, az abba vetett reményem volt, hogy hátha a program után Dáviddal beülünk valahova, vagy teszünk egy romantikus sétát a holdfényes Duna partján...

Kiszakadván az ábrándokból felfigyeltem egy berzsenyis foltra: földre terített pokrócokat láttam és sok-sok hangos embert. Grimaszoltam, de ezt próbáltam a tűző nap miatti hunyorgással leplezni. Tekla szinte azonnal észrevett, vidáman elém szaladt, hogy belém karoljon és húzzon a többi A-s felé.

– Mi vagyunk itt a legtöbben, nyertünk – vigyorgott büszkén.

– Juhú. – Igyekeztem lelkesnek tűnni, de nem nagyon ment. Tekintetemmel (természetesen) rögtön Dávidot kerestem. Kikerekedett a szemem, amikor megláttam, hol van: egy kútban pancsolt, néhány másik fiúval. Röhögve fröcskölték egymást, az egyik srác pedig épp lehúzta a pólóját, amit fiúk és lányok hangos huhogása kísért. – Ők...

– Dávid, Ádám és Toró – segített ki Tekla.

– És miért...

– Na azt már ne kérdezd. Fiúk. Hülyék.

– Hé, nem minden fiú hülye! – méltatlankodott valaki a hátunk mögött. Megkönnyebbülten fordultam meg, és kitártam a karom Vil felé, hogy öleljen, öleljen, öleljen. Alaposan, olyan vilesen megszorongatott, de amikor el akart engedni, én szorosabban fontam köré a karjaim. Nem akartam visszafordulni a kút felé és nézni, ahogy Dávid a menőfiúkkal játssza az agyát.

– Amadééé – gügyögte Vil, és feltúrta a hajam. Kicsit közelebb hajolt a fülemhez, meleg leheletétől elöntött a libabőr. Halkan azt mondta: – Köszi, jólesett Zétinek a bocsánatkérésed. Most már nem hiszi azt, hogy utálod.

– Én eddig se utáltam – súgtam vissza, és félrefújtam egy göndörödő aranyfürtöt, ami csiklandozta az orromat.

– Tudom, bogaram, én tudom, de Zéti elég bizonytalan, és automatikusan azt hiszi, hogy mindenki utálja.

Sajnálkozni akartam, de mielőtt újra kinyithattam volna a számat, egy kéz ragadta meg az ingem grabancát és a kis selyemkendőt, amit a nyakamra kötöttem. Feljajdultam, de az illető szerencsére elengedett, mielőtt fuldokolni kezdtem volna.

– Dávid, ne fojtsd meg a madárkámat – kérte Vil. Megigazgattam a kendőmet és lesimítgattam az ingem, csak utána néztem fel Dávidra, akinek az arcán vigyor ült, a szeme pedig kedélyesen csillogott. Futón felmerült bennem a gondolat, hogy Dávid tényleg féltékeny Vilre, de ettől nyomban delejes boldogság töltött el, szóval igyekeztem kitörölni a fejemből.

– Jó látni, Amadé. – Mintha olyan régen látott volna. Elszakítottam a tekintetem Dávid vigyoráról, de hiba volt: Dávid még a vigyora nélkül is felháborítóan jól nézett ki. Összeszorítottam a fogaim, hogy ne tátsam el a szám fehér, testéhez tapadó trikója láttán. Eddig valamiért sose csíptem a trikókat, de ez... ez a látvány a világon mindent megér. A nap amúgy is tűzött, de ettől még inkább melegem lett – konkrétan mindent láttam az anyagon keresztül, ráadásul a szökőkútban szerzett vízfoltok tették még átlátszóbbá a fölsőt.

Én komolyan azt hittem, elájulok ott helyben.

Tompán hallottam Vil és Tekla nevetgélését a háttérben, de úgy zubogott a vér a fülemben, hogy teljesen megsüketültem, lényegében elvesztem a külvilág számára. Dávid vigyora kissé lelohadt, tekintetébe aggodalom költözött:

– Ugye nem fojtottalak meg ténylegesen?

– Nem! – nyögtem ki, és megköszörültem a torkom. Erőnek erejével a szemébe néztem, de ettől megint zselévé vált a térdem. Csöbörből vödörbe. Dávid megölelt, és amíg átkarolt, addig én próbáltam vérszomjas mókusokra gondolni, bármire, csak ne arra, hogy Dávid abban az átlátszó trikóban hozzám simul.

– Bemutatlak Ádáméknak, jó? – kérdezte, miután kibontakoztunk az ölelésből.

– Az ki? – rebegtem. Megint krákogtam kicsit, majd megismételtem: – Az ki? Ki az az Ádám?

Dávid átkarolta a nyakam és szalutált Viléknek.

– Fogalma sincs, ki az az Ádám – vonogatta a vállát. – Megmutatom neki.

– Amadénak nemigen megy az osztály tagjainak a megjegyzése – röhögött ki Vil. Dávid felvonta a szemöldökét, nem értette az utalást, de hagyta a témát, és elindult velem a szökőkút felé.

– Ugye tudod, hogy az a kiskendőcske inkább felhívja a figyelmet a nyakadra? – kérdezte Dávid kicsit gúnyos hangon, amit nem tudtam hova tenni.

– Mármint arra, hogy milyen szép hattyúnyakam van? Annyi baj legyen – feleltem végül.

Dávid komisz pillantást vetett rám.

– Ausztrália előtt is ennyit flörtöltél?

– Nem flörtölök – tiltakoztam. – Csak azt mondtam, hogy szép a nyakam.

– Amit Vil dekorált ki még szebbé.

– Szóval szerinted is szép nyakam van – állapítottam meg, és öntelten próbáltam vigyorogni, valahogy úgy, mint Dávid szokott. – Te is kidekorálnád?

Dávid ezen úgy nevetett, hogy nem is válaszolt egy ideig, és amikor azt hittem, hogy már nem is fog, a fülembe a súgta:

– Ó, ha én dekorálnám ki, az ennél sokkal jobban nézne ki.

Vérszomjas mókusok, vérszomjas oroszlánok, vérszomjas elefántok. Az elmémben vészvillogó visított fel és vészharang kezdett villogni. Teljes káosz! Bármi-bármi-bármi. Csak ne Dávid. Csak ne Dávid. Csak ne Dávid!

A napba néztem, hogy behunyt szemmel is csak fényességet lássak, és ne a fölém hajoló, vigyorgó Dávidot.

A szökőkút mellett két sportos alkatú srác törülközött, valamilyen oknál fogva pólókba. Az egyik fiúnak sötétebb haja volt, a másiknak szélesebb válla, de én még így se tudtam őket megnevezni az eddig emlékeim alapján. Azt tudtam, hogy Ádám Facebook és Instagram oldala többnyire a gördeszkázásból, füvezésből és ivásból áll, Toró meg... Mi is volt Toró egész neve? Torványi Arnold, a Facebook-profilképén grimaszol, ha jól emlékszem. Talán ő is deszkázik? Erre már sajnos nem emlékeztem.

– Srácok, bemutatom Amadét! – jelentette be Dávid, és a két fiú elé penderített. Mintha egy cirkusz porondjára kerültem volna, kíváncsi tekintetek össztüzébe.

– Mi már találkoztunk – vigyorodott el az egyik fiú. – Iván buliján.

– Óó. – Próbáltam úgy tenni, mintha tudnám, miről van szó, de őszintén szólva, nem igazán emlékeztem arra az estére.

– Amadénak fogalma sincs, ki vagy – röhögött a másik, feszes mellizmain és hasizmain sziporkáztak a vízcseppek. – Toró, azon az estén a srác úgy be volt állva, azt se tudta, hol van.

Ez teljesen igaz volt, mégis elpirultam.

Dávid is röhögött, és rám hunyorgott. Ezt nem meséltem neki, vagy legalábbis nem pont így, s láttam a pillantásából, hogy ennek nem örül.

– Jaj, emlékszem – mosolygott Toró. Kedvesebbnek tűnt Ádámnál. És neki melegbarnák voltak a szemei, nem hidegkékek, ez sokat számított.

– Folyton Vilt kerested – folytatta Toró jókedvűen, és a jobbját nyújtotta felém. Én kínosan mosolyogtam, mint a tejbetök, és megráztam a kezét. Kár, hogy rá kellett figyelnem, mert megnéztem volna Dávid arckifejezését.

– De Vil végül nem jött el – mondtam. – Erre azért emlékszem.

– Olyan voltál, mint egy bánatos kiskutya, aki elvesztette a gazdiját.

– Á, Vil soha nem vesztene el egy kiskutyát – védtem a fiút.

– Itt most arról van szó, hogy a kiskutya vesztette el a gazdáját – kotyogott bele Dávid, és megborzolta a hajam. – Te tudnál olyan kajla kiskutya lenni, aki elveszíti a gazdiját.

– De a Vilemet nem – ellenkeztem, és elhúzódtam tőle, hogy megizgassam a frizurámat. Ádám horkantva nevetett, valamiért úgy éreztem, lenéz és nem kedvel. Vagy lehet, megszállt a Zéti-komplexus?

– Mondjuk Vilt nehéz is lenne elhagyni – mondta tűnődve Toró, és elnézett a többiek felé, ahol Vil éppen azzal szórakoztatta a társaságát, hogy hány kölesbogyót bír egyszerre bevenni a szájába. – Vil mindenhol ott van.

– Jó szokása – értettem egyet. Dávid várakozón figyelt minket, de nem nagyon tudtam, mit kellene mondanom.

– Ööö... nem fogtok így leégni, fiúk?

Talán nem ez volt a legjobb döntés.

– Nyugi, anyu, nyugi – nevetett Ádám. – Úgy látom, nem ittál még eleget.

– Hát, nem – bólintottam rám. – De nem is kívánom.

– Pedig Jusztinál van vagy három karton sör.

– Kösz, de most nem kérek. – Oldalra pillantottam, hátha észreveszek valakit, akihez menekülhetek. Szerencsémre Lujzával találkozott a tekintetünk és vad integetésbe kezdett. – Bocsi, muszáj köszönnöm Lujzinak, hetek óta nem is láttam!

Toró vigyorogva rám kacsintott.

– Ölelgesd meg helyettem is, de úgy jó nagyon.

Nekem nem tetszett, hogy így beszél egy lányról – valószínűleg a nővérem munkája miatt –, de Dávid és Ádám értékelte, s harsány röhögésben törtek ki. Próbáltam elnyomni az arcomra kívánkozó fintort: Dávid olyan máshogy viselkedett most, mint szokott. Értettem vagy legalábbis érteni véltem ennek az okát, és sajnáltam, hogy ennyire könnyen alárendeli magát másoknak.

A délután további részében nem nagyon érintkeztem Dáviddal és az új haverjaival. Toró egészen szimpatikus volt, de Ádám valahogy feszültséget ébresztett bennem, és nem sok kedvem volt a közelében jókedvet színlelni.

Egy félórácskát magamban feküdtem az árnyékban, amikor egy lánycsapat az évfolyamról megszánt, és kártyázni hívott. Bár nem nagyon akartam most új embereket megismerni (ez túl sok energia), beleegyeztem, mert eszembe jutott Vil, aki mindig mindenkinek ad egy esélyt. Szóval így sikerült megismernem Ginát, Grétit, Bettit, Zillét és Hellát, akik nem ittak, nem cigiztek, epres gumicukrot ettek és sokat mosolyogtak. És rengeteget beszéltek.

– Olyan rosszkedvűnek tűntél ott egyedül – csacsogta kivirulva Gréti, miután feloldódott, és kétszer is felhúzatott velem egy rakat kártyát UNO-ban.

– Csak fáradt vagyok – dünnyögtem. Gina rám mosolygott, majd megfordította a kört, így én kimaradtam.

– Vil nem akar jönni játszani? – kérdezte, és az arca kicsit kipirult.

– Nem tudom – vontam vállat. – Ha szólsz neki, biztos idejön.

Gina még jobban elvörösödött, én pedig gyanakodva lestem őt. Azonban nem mélyedhettem bele a témába, mert Betti kíváncsiskodni kezdett:

– Jó osztály lesz az A? A B-től kicsit félek, túl sok a fiú.

– C-n még több – rázta ki a hideg Hellát. A matektagozatosok hetedikes koruk óta jártak a gimibe. – Nem szeretem az osztályomat, mert matekosok és mindenki olyan bunkó.

– Ó – mondtam. – Tüske Dani is matekos. Ő kedves.

Hella ábrándosan az égre emelte a tekintetét.

– De Tüske Dani... ő Tüske Dani. Persze, hogy kedves. Az a srác lényegében tökéletes.

Zille elgondolkodva ütögette az állát a kártyáival.

– Dali elmondása szerint nem annyira.

– Én azt a tábort erősítem, hogy Dali kamuzik – emelte a magasba a tenyereit Hella.

– Mi? – vontam fel a szemöldökem.

– Pletyka! Pletyka! – visongott Zille.

– Pletyka? – Kezdett végre izgalmassá válni a délutánom.

– Ki az a Tüske Dani? És ki az a Dali? – pislogott Betti és Gina. Amíg Hella képet keresett róluk, Zille izgatottan mesélni kezdett:

– Hát, azt hiszem, még nyolcadik végén jöttek össze, mert Dali legjobb barátnője, akinek elfelejtettem a nevét...

– Petra – szólt közbe Hella.

– Igen, köszi, szóval Petra miatt, mert ugye ő Dani osztálytársa volt. – Megállt, hogy lássa, követem-e a sztorit. Eddig nem sok követni való volt, szóval bólintottam. – Na, és akkor összejöttek, aztán nagyjából kilencedik végén szakítottak, mert elvileg Dani le akart feküdni Dalival, Dali viszont még nem akart Danival, és ebből nagy viták lettek, végül Dali nem akart olyan fiúval maradni, aki kényszerítené valamire.

– Hú – pislogtam. – Nem gondoltam volna, hogy Dani...

– Ez tök kamu – hajolt előre Hella. – Dani a legcukibb srác a világon. De tényleg.

– Ezt csak azért mondod, mert szerelmes vagy belé.

– Nem is! – vörösödött el a lány, míg Zille kajánul vigyorgott.

Kezdtem úgy érezni, ez sem az én társaságom, bár velük így is sokkal jobban éreztem magam, mint Ádámmal. Épp elértem a gondolatmenet végére, amikor láttam, hogy Dávid közeledik felém és egy tálkát hoz magával.

– Helló – köszönt, mintha ma még nem is láttuk volna egymást. Mögém guggolt és megpiszkálta a hajam. – Micsoda szép virágszálak vesznek téged körül! Kis nőcsábász.

Azt hiszem, erre mind elpirultunk. Hella úgy nézett föl Dávidra, mintha élete új szerelmét avatta volna benne. Ezt meg tudtam érteni, de azért nagyon nem tetszett a pillantása.

– UNO-zunk – mutattam Dávidnak a kártyáimat.

– Veszteni fogsz – ingatta a fejét. – Ádám és Juszti elmentek egy buliba.

– Nélkülük már nem is ugyanolyan a hangulat – motyogtam, de szerintem senki nem hallotta, mit mondtam. Dávid megkérdezte, hogy leülhet-e, majd amikor engedélyt kapott, arrébb lökdösött, hogy elférjen a pokrócomon.

– Hoztam neked fagyit – dugta az orrom alá a tálkát. A pillantása valahogy kicsit hűvösnek hatott, de közben édességgel kínált. Dávid fura. – Ádám azt mondta, a következő buliba minket is elhívnak.

– Kinek a bulijára? – kérdeztem, és hálásan vettem át a kanálkát. Sokkal könnyebb így fagyit enni, mint tölcsérben.

– Ivánéra.

Grimaszoltam, és láttam, hogy Zille és Hella, akik már kétéve a suliba jártak, szintén a homlokukat ráncolják.

– Hidd el, Iván bulija nem éri meg.

– Ezt nem csak azért mondod, mert az előzőn úgy be voltál állva, hogy még Toróra sem emlékeztél? – Csöppnyi gúnyt hallottam ki Dávid hangjából. Zavarta, hogy nem osztottam meg vele ezt az aprócska részletet. A lányokon láttam, hogy kicsit csalódottak, amiért én is „olyan" fiú vagyok, aki így szórakozik. Pedig én nem is szórakoztam – azok rémes napok voltak.

– Nem. Azért mondom, mert nekem tényleg nem érte meg.

Dávid összehúzta a szemét, és miután ettem pár falatot a fagylaltból, visszakérte, hogy ő is vegyen belőle kicsit.

– Iván ijesztő – szólalt meg Hella.

– Mert menő? – vonta fel a szemöldökét Dávid.

– Inkább, mert néha úgy viselkedik, mint egy elmebeteg.

Ezt alá tudtam írni, de mégse szóltam – egyikükkel sem akartam megosztani, mit csinált velem Iván a fürdőben.

– Épp Tüske Daniról pletykáltunk – avattam be inkább Dávidot. – Meg Daliról.

Zille rosszallón pillantott rám, de nem kellett sokat noszogatni, hogy újra elmesélje a sztorit. Dávid nagyra nyílt szemekkel szopogatta a kanalat, miközben hallgatta a lányt. Olyan édesen festett, a szemében tűztáncot járt a lemenő nap fénye, teljesen elmélyedtem a színének az elemzésében.

– Hú! – Mintha csak az én visszhangom lett volna. Eltöltött a büszkeség: ennyire egymásra vagyunk hát hangolódva!

– Beszállsz? – kérdezte félénken Gina. Dávid tele szájjal biccentett. Most sokkal kedvesebbnek és fesztelenebbnek tűnt, mint ahogy az imént viselkedett Ádámékkal, de valami gondterheltséget így is éreztem a kisugárzásában.

– Toró hova lett? – kérdeztem.

– Elment a nővérével ajándékot venni az anyjuknak.

– Ó, családias fiú – vigyorgott Hella. – Ez jó!

Dávid visszavigyorgott rá. Dávidnak is tetszett minden lány, Hellának is tetszett minden fiú. Félve kapkodtam a pillantásom kettőjük között: ha itt kialakul valami, hát nekem a szívem ripityára törik!

Újraosztottuk a kártyákat, és Dávid játék közben a vállamra döntötte a fejét.

– Lesed a kártyáimat – jegyeztem meg, de egyáltalán nem akartam, hogy elhúzódjon, imádtam, hogy ilyen közel van hozzám.

– Nem is. Te lesed az enyéimet.

Tényleg láttam a kártyáit, és reménykedtem, hogy valamelyik lány megfordítja a kört, mert nem tetszett, hogy Dávid után jövök.

– Ne csaljatok! – pirított ránk Gréti, aki annál idegesebb lett, minél távolabb került a győzelemtől. Dávidnak is elég rosszul ment a játék, de ő ettől inkább csak nyűgössé vált, és egy idő után arra is panaszkodni kezdett, hogy fáj a feje.

– Ledőlhetek ide? – kérdezte panaszosan. Bátorítón felemeltem a karom a lábamról, és Dávid a combomra döntötte a fejét; a haja egészen forró volt.

– Nahát, kis forrófejűm – piszkáltam meg Dávid fülét. Csak nyöszörgött. Minden hangosabb nevetésre és hangosabb szóváltásra fájdalmasan felnyögött. Nem tettem megjegyzést arra, hogy vajon miket itattak vele Ádámék, mert jó barát vagyok. Szóval csak biztatón megsimogattam az arcát, amikor az orrát ráncolta a hangoskodásra.

Pár kör után a kezembe nyomta a pakliját, hogy fejezzem be helyette a játékot. Betti csúnyán nézett rám:

– Ez így megint csalás. Csaló A-sok!

– Naaaa – kezdtünk zúgolódni Ginával, de Dávid nem reagált. Miután felhúztam vagy huszonnégy kártyát, letettem a paklit, hogy ki tudjam simogatni Dávid arcából a tincseit és hogy kicsit megnézzem magamnak. Bár árnyékot borított ránk egy terebélyes lombú fa, Dávid így is egészen sápadtnak tűnt.

– Mit ittál? – kérdeztem aggódva. A lányok lassan felfigyeltek ránk, és abbahagyták a kártyázást, a szájukat harapdálva néztek minket.

– Nem tudom – motyogta Dávid, fájdalmas grimaszba torzult az arca, az izmait megfeszítette. Mivel túlságosan aggasztott a helyzet, én nem, de azért Hella alaposan megnézte magának a trikóból kilátszó felkarját.

– Mármint nem tudod, mit adtak neked, vagy...? – faggattam.

– Szédülök – nyöszörgött. – Azt se tudom, merre van a fel vagy a le, fogalmam sincs, mit ittam.

– Megijesztesz – mondtam idegesen. – Várjatok egy kicsit, bocsi – mentegetőztem, befejezve a játékot.

Egy pokrócot hajtogattam Dávid feje alá, hogy az legyen párnája a combom helyett, és így én tudjak mászkálni és rohangálni, ha kell valami.

– Dávid, tudom, hogy nem vagy jól, de kérlek, mondd meg, mit itattak veled Ádámék!

Hosszan felsóhajtott, és lebiggyesztette az ajkát gondolkodás közben.

– Csak egy doboz sört ittam – dünnyögte végül. Ezt hallva valami szöget ütött a fejemben:

– Dávid, és úgy egyáltalán ma mennyit ittál?

– Egy doboz sört – válaszolta megint. Az arcáról sütő szenvedés engem is fájdalommal töltött el. – Hányingerem van...

– Hozzak valamit? – topogott mellettem Gina. Rövid gondolkodás után kioldottam a kis selyemkendőcskémet, és a kezébe nyomtam, hogy vizezze be a kútban. Láttam, hogy a lányok pillantása a nyakamra siklik, de próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre. Dávid bágyadtan felnyúlt, hogy megigazgassa a gallérom.

– Amadé – suttogta –, kilátszik a...

– Csss – csitítottam, és az arcát simogattam, a homloka fénylett a verejtéktől.

– Tudok segíteni? – faggatott most Zille. Hella arrébb tántorgott, mondván „ő rosszul lesz attól, ha valaki rosszul van, borzasztó, borzasztó ördögi kör".

Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy orvos lennék a műtőben, és az ápolók most adogatnák a kezembe a sebészkéseket. Vagy sebésztűket? Nem tudom, mivel műtenek a sebészek.

– Megköszönöm, ha hozol egy kis vizet... vagyis nagyon sok vizet, légy szíves! Azt hiszem, Dávid napszúrást kapott.

Az említett „beteg" fájdalmasan felnyögött ezt hallva.

– Azt utálom! – panaszkodott. – Nagyon érzékeny vagyok a napra, a hülye sötét hajam miatt – mondta duzzogva. – Ausztráliában is olyan rossz volt...

Mellékönyököltem, és hirtelen felindulásból halántékon pusziltam. Egy negyedpillanatra engedtem a késztetésnek, hogy kiélvezzem az érintést, ahogy az ajkam finoman a bőréhez ért.

– Mindjárt jobb lesz – vigasztaltam, és puhán simogattam a fiú homlokát.

– Mindjárt elhányom magam – ellenkezett rosszkedvűen Dávid, és úgy fordította az arcát, hogy az belesimulhasson a tenyerembe.

A szívem iszonyú sebesen dobogott.

Dávid nem sokkal később tényleg hányt, én pedig igyekeztem megóvni azt a „hülye sötét" (de azért igen tetszetős) haját a rossz dolgoktól. Többen felfigyeltek arra, mi történik, és láttam Dávidon, hogy kezdi rosszabbul érezni magát attól, hogy mindenki rá figyel és mindenki aggódik érte. Én szorgosan és rendkívül fontosnak érezve magam törülgettem a homlokát a kendőmmel, és diktáltam belé a vizet, és amint úgy ítéltem, elég jól van hozzá, elköszöntünk a többiektől.

– Hívjuk fel a bátyád, jó? – kértem. Úgy támogattam, mint egy hadisebesültet, átkaroltam a vállát, ő pedig rám támaszkodott, és folyamatosan nyöszörgött.

A kérdésemet hallva grimaszolt.

– Doriánt?

– Van jogsija, nem? Jó lenne, ha eljönne érted és jégbarlangot csinálni a kocsiból.

– Ó, jégbarlang! – sóhajtott Dávid vágyakozva.

Letelepedtünk egy parkban, amit elég távolinak ítéltünk meg az osztálytalálkozó helyszínétől. Egy padhoz támogattam Dávidot, aki úgy verejtékezett, hogy kezdtem megijedni: ugye nem tudja félóra alatt az összes sót kiizzadni a szervezetéből?

Elkértem Dávid telefonját, hogy felhívjam Doriánt. Megkönnyebbültem, amikor azt mondta, máris indul. De jó testvér!

– Nemsokára jön – mondtam Dávidnak, aki világfájdalommal az arcán meredt maga elé, és biccentett. A nyakát és hátát a vizes kendőm hűtötte, és nyűgösen csücsörítette az ajkát. Lassan rám emelte a tekintetét.

– Amadé – szólított meg halkan.

– Igen? – felnéztem rá, tompa tekintetére, fehér szájára. Gyönyörűnek találtam még így, betegen is. Próbáltam nem romantikus értelemben gondolni rá, inkább a legjobb barátomnak tekinteni, a srácnak, aki mellett a matekórákat fogom eltölteni.

Dávid lassan felemelte a kezét, az arcomra helyezte a tenyerét, majd lassan lecsúsztatta az ujjait a nyakamra. Azonnal elvetettem a lehetőségét annak, hogy egyszerűen csak a legjobb barátomnak tudjam tekinteni. Igyekeztem nem felsóhajtani ujjai finom, bizsergető érintésére.

– Igen? – ismételtem kicsit vékonyabb hangon. Dávid lesütötte a pillantását.

– Sajnálom, hogy hazudsz nekem.

– Mi? – Ez a mondat úgy hatott rám, mintha hideg vízzel öntöttek volna le. Összetalálkozott a tekintetünk. Megremegtem: Dávid puha köröket rajzolt a nyakamon lévő foltra.

– Ez nem Viltől van.

Nem mertem megszólalni, vártam, hogy folytassa.

– Újra megnéztem a videót, és biztos vagyok benne, hogy nem ő volt. Csak azt nem értem, miért nem mondod meg, hogy...

– Sajnálom – suttogtam. A kezemet a combjára simítottam, s bár éreztem Dávid feszültségét az irányomba, ő nem húzódott el tőlem. Ez azért jól esett.

– És azt se mondtad el, mi történt Iván buliján.

– Én...

– Azt hittem, végre találtam egy barátot, aki őszinte velem, de...

– Dávid! – szakítottam félbe, és az ujjaimmal lezártam az ajkát. Ki akart belőlem zúdulni minden: hogy mi történt pontosan Villel, Ervinnel, Soffal és Ivánnal, abban a hülye fürdőben...

– Dávid – ismételtem, és szaggatottan fellélegeztem. – Nem akarok veled nem őszinte lenni, csak... valamit nem mondhatok el most. Majd egyszer igen, de most még... – Levegő után kaptam, és indokolatlanul bár, de elképzeltem, ahogy a kezem Dávid tarkójára kúszik, ahogy az állánál fogva közelebb húzom, és édes csókot nyomok a szájára, leállítva a faggatózását.

– Most még? – sürgetett Dávid, és én kibontakoztam az ábrándokból. A kezem lecsúszott az arcáról, mielőtt megtehettem volna, amit akartam.

– Most még nem lehet – mondtam halkan. – De kérlek, kérlek, ne utálj meg érte! Tudom, hogy a kommunikáció és az őszinteség az egyik legfontosabb dolog a világon, de... nekem ez gyors, Dávid. Az életem egy sötét erdő, kusza és vad, és eddig senki nem volt, aki fáklyát hozott volna az éjszakába, az osztálytársaim, ha be is tévedtek ide, csak vasvillával jöttek, és...

Dávid tátott szájjal hallgatott, mire elnémultam.

– Mi az? – kérdeztem zavartan.

– Olyan gyönyörűen mondtad, amit mondtál, hogy már azt is elfelejtettem, miért haragudtam.

– Ó! Tényleg?

– Nem, azért emlékszem, mi volt a baj, de most már, azt hiszem, értelek. – Dávid elhúzódott, láttam, ahogy magába zárul. Összefacsarodott a szívem. – Sajnálom, hogy...

Nem tudhattam meg, egészen pontosan mit sajnál, mert egy sötétkéken csillogó kocsi parkolt le mellettünk, a sofőr pedig alaposan beletenyerelt a dudába. Dorián szállt ki az autóból, fehér inget és fekete kismellényt viselt, ami csodásan állt rajta – felvillant előttem Dorian Gray képe, amitől kicsit kábulatba estem. Imádom Dorian Grayt.

– Csak tudnám, miért parádézik mindig – morogta Dávid. – Legalább Tekláék nincsenek itt, még a végén nekiállnának sikoltozni...

– Öcsisajt! – kiáltott rá a testvérére Dorián, mire Dávid felnyögött.

– Esküszöm, ettől rosszabbul leszek!

– Azért tök jó, hogy eljött érted a bátyád – mondtam halkan, és megpaskoltam a combját. Dávid sóhajtott.

– Igen, tényleg jó. Nagyon jó.

– Jól vagy, icurka-picurkám? – ért oda hozzánk Dorián. Dávid az ajkát biggyesztette.

– Az egész évfolyam előtt hánytam – újságolta panaszosan.

– És az zavar jobban, hogy hánytál, vagy hogy az egész évfolyam előtt? – Dorián megsimogatta Dávid feje búbját, a tekintetében egyszerre csillogott szeretet és jókedv. Dávid csak motyogott, és hagyta, hogy a bátyja a hajába túrva magához húzza a fejét.

– Van még bármi, amit visszaadnál a természetnek? Anya megöl, ha összerondítod a kocsiját.

– Szerintem már mínuszban van a táplálék a szervezetemben – dünnyögte Dávid. Megsimogattam a hátát, és a mozdulat közben elkaptam Dorián pillantását.

– Na, gyere, tökmag! – becézte a testvérét. Dávid fintorgott.

– Most csak azért mersz így hívni, mert rosszul vagyok.

– Ugyan, dehogy. – Dorián segített felállni az öccsének, és a kocsihoz indultak. – Amadé, téged el kell vinni valahova?

– Nem, köszi, másik irányba megyek.

– Ó – mondta Dávid, és kerülte a tekintetem. Nem tudom, hogy csapódott le benne az előbbi vitánk, mindenesetre az ölelését kicsit távolságtartónak éreztem. Bár ebben a trikóban sehogy nem lehetett volna elég közel hozzám.

– Ülj be a hűvösbe, mazsola, mindjárt megyek – mosolygott rá Dorián. Dávid engedelmeskedett, én pedig kicsit megrémültem, hogy mit fog nekem mondani a bátyja.

Dorián vállamra tette a kezét.

– Köszönöm, hogy vigyáztál az öcsémre – mondta, és mélyen a szemembe nézett.

– Semmi mást nem csináltam, csak vigyáztam, hogy ne hányja össze a trikóját – feleltem lassan, kicsit megbabonázva. Égni kezdett a nyakam, de ezt a tűző nap számlájára róttam fel, nem Doriánéra.

Dorián szája sarka mosolyra görbült.

– Jó srác vagy te.

Erre nem tudtam mit mondani. Dorián finoman megszorította a vállam, és bár sóhaj akart belőlem kiszakadni, összeharaptam az ajkam, hogy ezt ne tehessem meg.

– Aztán te is vigyázz magadra! Most értünk el a nyár legizzóbb pontjához.

– A legizzóbb pontjához – bólintottam. Mennie kellett volna már, de vigyorra húzta a száját, én pedig arra gondoltam, maradhatna még egy kicsit. Mintha meghallotta volna meggondolatlan kívánságomat, a hüvelykujjával félretolta felhajtott galléromat, az ujjbegye megtalálta azt az átkozott nyomot a nyakamon.

– Szóval igyál sokat, és Amadé... Hallgass rám! Ezt ne takard el.

Megszeppenten biccentettem. Dorián már leplezetlenül kajánul vigyorgott, elengedett és hátrálni kezdett, de még azt mondta:

– Elég szexi.

Örültem, hogy Dorián viszonylag gyorsan szállt vissza a kocsiba és hajtott el, mert ettől a megjegyzésétől kocsonyaállagúvá vált a lábam, és muszáj volt lerogynom a padra.

Érzések szürreális kavalkádja támadt rám, és percekig az egyetlen dolog, amire képes voltam, a bosszús szuszogás volt:

– Jesszus, jesszus, jesszus...