23. fejezet

Bizalmi kérdések #1

Néha pozitívum is tud lenni, hogy a nővéremet ritkán érdekli, mikor érek haza. Dávidnál ébredtem, és ez annyira feldobott, hogy úgy éreztem, semmi nem tudja elrontani a jókedvem. Dudorászva mentem haza, mosolyogtam az emberekre, a kutyákra és a lámpaoszlopokra is. Ugrabugrálni lett volna kedvem, hangosan nevetni – azt képzeltem, Dávid mégsem olyan biztosan hetero, és azért zavarja a nyakamon a nyom, mert féltékenykedik Vilre.

A vidámságom egészen addig kitartott, amíg a lakásba toppanva össze nem találkoztam Jamesszel. Erről rögtön eszembe jutott, mit olvastam tegnap Sofiáról, és a bárgyú vigyor szinte azonnal lelohadt az arcomról.

– Hát Sof merre? – kérdeztem, miközben lerúgtam a cipőmet. James fel se nézett a gitárjából:

– A szobádban.

Nagyszerű.

Benyitottam, a lány az ágyamban feküdt és hangjegyeket firkált egy füzetbe. A frusztráció kisöpörte belőlem a szerelmetes boldogságot.

– Sofia! – szólítottam meg, és azt hiszem, kihallotta a hangomból, hogy feszült vagyok. – Szeretnék veled beszélni.

– De jó! – ült fel, és elmosolyodott, de a szája sarka idegesen megrándult. – Én is pont beszélni akartam veled. Kezdhetem én?

– Mi? – kérdeztem vissza. Eddig gyűjtögettem a gondolataimat, hogy mit mondjak neki, de ez összezavart.

Sofia felállt, és lassan közelített felém. Nem tudtam, mit akar, gyanakodva figyeltem a lépteit.

– Érzem, hogy valami változik – mondta lehalkítva a hangját, a tekintete elkapta az enyémet és nem engedte. Éreztem, hogy a bűvkörébe kerülök, ami egyfelől nem tetszett, mert még a Dávid iránti rózsaszín ködben lebegtem, amiből nem akartam kikerülni, másfelől meg tetszett a dolog, mert kinek ne tetszene, ha Sofia puha vadmacskaléptekkel közelítene felé, a pillantásával sötét és mocskos dolgokat üzenne, az ajka elnyílna, hogy forró ígéretek szökjenek ki rajta...

– Hol változik? Mi változik? – A hangom bosszantóan rekedten szólt. A pillantásom elszakítottam az övétől, de azonnal magára vonta a figyelmem a hasán tekergőző kígyó, ami szinte követelte, hogy megérintsem.

– Köztünk – hangzott a felelet. Sofia megállt előttem, a tenyerét a mellkasomra simította.

– Ó-hó. Sofia. Ezt ne.

– Miért ne? – kérdezte. Oldalra biccentette a fejét, szépívű nyakát körülölelték göndörödő tincsei. Hirtelen rám tört a vágy, hogy csókot hintsek a bőrére, amitől mérges lettem: elárulom magam! Ám önmagam figyelmeztetése aligha ért valamit, ugyanis hiába toltam el magamtól Sofia kezét, az visszatért, ezúttal az arcomat simította.

– Mert nekem más tetszik... – próbálkoztam.

– Nekem is.

– ...és beszélni akarok veled...

Sofia még közelebb simult hozzám. A mellkasunk összeért, a térdét az enyémhez nyomta. Szent isten. Alig kaptam levegőt, a kezem bizsergett és szinte önmagától szökött a lány derekára.

– Van köztünk egy feszültség – magyarázta Sofia elmélyítve a hangját –, és ez a feszültség egy idő után... nem hagyható figyelmen kívül. Hidd el, én már csak tudom. És én úgy hiszem, te is tudod.

– Sof – sóhajtottam –, kérlek, te gaz csábító, ne csináld...

– Gaz csábító? – Sofia elmosolyodott, és közelebb hajolt, forró lélegzetét a nyakamon éreztem.

– Nagyon gaz – bólogattam, a hüvelykujjam magától simított végig újra meg újra a kígyó fején. – És nagyon csábító – motyogtam. Sofia megnyalintotta az ajkát. Hirtelen nagyon megutáltam a kamaszfiú létet. De az, hogy Sofia, a világ egyik leggyönyörűbb embere felsóhajtott az ujjam simítására, elvette az eszem: melyik fiú, kamasz, férfi tudna ellenállni a tudatnak, hogy kéjes sóhajokat csal ki egy észveszejtően csodás nőből?

– Amadé – susogta Sofia, az ujjbegyét az ajkamnak nyomta. A kétségbeesés és a vágy együtemben perzselte végig a testem, tudtam, emlékeztem, hogy beszélni akartam valamiről Sofiával, de már fogalmam sem volt, miről. Sofia még közelebb hajolt, az orra már az enyémet érintette. Utolsó próbálkozásként fel akartam idézni Dávidot, kusza haját, csibész vigyorát, de csak egy maszatos kép jutott róla eszembe, ahogy Daniella mellett bámul bele a kamerába.

Aztán mintha áramot vezettek belém, kisült minden érzékem, nyoma veszett minden értelmes gondolatomnak – Sofia a szám sarkához érintette az ajkát, majd amikor érezte, hogy nem húzódok el és már nincs erőm tiltakozni, megcsókolt. Nyomban belevesztem az örvénybe, amibe belelökött a csók, a lány ajka követelőzőn tapadt az enyémre, alig bírtam felvenni a ritmust. Vékonyka hangocska kiabált a fülembe, hogy áruló, áruló, de Sofia az enyémhez préselte a testét, ettől pedig végzetesen hatalmába kerített a vágy, és már tényleg nem tudtam felfogni semmit a világból.

Egészen más volt, mint Ervinnel. Ott sokkal több undort éreztem magammal szemben, most csak bosszús lehettem volna, de mivel a kezem szabadon érte Sofiát bárhol, bárhogy, eszem ágában nem volt leállni. Sajnos, tiltakozott a vékonyka hangocska.

– Gyere – súgta Sofia, és az ingembe kapaszkodva húzott az ágyam felé. Közben röpke csókokat nyomott az arcomra, a nyakamra, a kulcscsontomra, a következő pillanatban pedig az ingem már szét is volt gombolva.

– Ójaj – sóhajtoztam, és mohón újra megcsókoltam Sofiát, borzalmas volt és jó volt és... – Ójaj.

Sofia leültetett az ágyra, beletúrt a hajamba, majd nedves ajkamra simította hűvös ujját. Felnéztem rá, óceánkék szeme megigézett, fel akartam nyúlni Sofia vállához, hogy az ölembe húzzam, hogy a testünk újra összeérjen, nem bírtam ki a teste puha domborúsága nélkül.

– Szereted a kiskígyómat, igaz? – mosolygott Sofia, és fölém hajolva igazgatta kócos tincseim. Gaz csábító, gondoltam, ennek ellenére bólintottam. Felhatalmazva éreztem magam arra, hogy végre azt a tetkót is megcsókoljam, Sofia sóhajai bódítóbban hatottak rám, mint Ervin füstölői.

El akartam sütni egy pajzán viccet az én kígyómra vonatkozóan, de amikor a kezem rászorult Sofia combjára, valami különös gyanakvás hasított át az izzó érzéseimen. Kíváncsian benyúltam Sofia szoknyája alá, aki amint megérezte a combjára kalandozó ujjaimat, a vállamba kapaszkodott és valami nagyon érdekes hangot adott ki magából.

– Sof – mondtam a nevét, a hangom rekedten szólt. A lány az ölembe telepedett, amitől felszisszentem, de minden erőmet megfeszítve ezt mondtam: – Tudom, mire megy ki a játék.

– Hát mondjuk ezt reméltem is...

– Sofia! – Előhúztam a kezem a szoknya alól, és felmutattam a szerzeményem: egy kisebb, de annál veszélyesebbnek tűnő pengét.

– Ó. Azt tedd el, nem kisfiúnak való. – Kivette a kezemből a kést és a földre dobta. – Ha nem kérdezel, picim, nem fog fájni a fejed.

– De én kérdezni akarok – böktem ki.

– Kérlek, én egészen más dolgokat akarok. – A nyakam köré kulcsolta a karjait, és finoman a fülem tövére szorította az ajkát.

– Nem is akarod – mondtam elszontyolodva, és elgyengülve öleltem át a derekát. Csalódottnak éreztem magam, ugyanakkor még mindig lüktetett bennem a forróság. – Csak el akarod terelni a figyelmem.

Sofia most az ajkamnak nyomta a száját.

– Ne mondd, hogy ez nem lebegett köztünk – suttogta a számra. – Tizenkét éves korod óta magadévá akarsz tenni, most mindent szabad, Amadé.

– De...

Újból a határán voltam annak, hogy feladjam az ellenállást. Sofia a hajamba túrt és hátrébb tolta a fejem, hogy a tekintetünk összekapcsolódjon.

– Szerinted nem vágyom rád tényleg?

– Folyton flörtölsz mindenkivel. Folyton ezzel viccelsz – motyogtam, de be kellett látnom, azért a teste heves és feltűnő reakcióit nem nagyon tudta volna így megjátszani, akármennyire jól színészkedik.

– Minden viccnek a fele igazság. – Ez a mondat beragadt a fejembe, elraktároztam, mélyre. A pillanatot is meg akartam őrizni, ahogy a karjaimba ölelem ezt az élénk csodát, Sofiát, a vágyát, a forróságot...

– Hát én mindjárt elhányom magam – zúdult be a kis forrongó világunkba egy frusztrált hang.

– Mi? – motyogtam.

– Én... hát ez bizarr – szitkozódott az illető, és felismertem James hangját. – Mi a... Istenem... mit műveltek, gyerekek?

Sofia egy pillanatra belém kapaszkodott, a nyakamba temette az arcát. Megértettem, én is behunytam a szemem: kizártnak tartottam, hogy most felnézzek Jamesre.

– Jesszusom, ti most... mármint, ti most konkrétan...

– Istenem, mintha még életedben nem kerültél volna ilyen szituációba! – horkant fel Sofia. Még mindig nem mertem kinyitni a szemem, de Sofia mozgolódott, és már nem éppen úgy, mint az előbb. Éreztem, hogy megfordul, és tudtam, hogy villámlik a tekintete. Amitől még James is fülét-farkát behúzva hátrált:

– Bocsánat, én csak meglepődtem... ha ezt akarjátok, csináljátok csak nyugodtan, csak ez... feldolgozhatatlan.

Sofia lemászott rólam, felvette a kését, és most már végre fellestem.

– Ne-ne! – tiltakozott James. – Ülj csak vissza, én nem akartam zavarni!

– Akkor mi az istennek nyitottál be? – toppantott Sofia. A hevessége tömény érzésekkel, tompán fénylő nyaka és hasa pedig büszkeséggel töltött el. Én megcsókoltam ott őt, és ő úgy reagált az érintésemre, mint még soha senki. Sokkal jobban vágyott rám, mint Ervin, mert Sofia még szeret is mellé... még ha nem is úgy, ahogy „illene".

– Nem figyeltem, mit hangoskodtok! Nem is voltatok hangosak – vitatkozott James –, te ennél mindig sokkal...

– Ezt a mondatot be ne fejezd! – kiabált rá a bátyjára Sofia, és rászegezte a kést, ami láthatólag kevésbé zavarta Jamest, mint az iménti jelenet.

– Jó-jó! Mondom, hogy nem zavarok tovább, folytassátok csak...

– Szerinted ezek után még lehet? – dühöngött Sofia. Az ajkamba haraptam, kezdett szétfoszlani a vágy köde, s így lassan tudatosult bennem, mit tettem. Felnyögtem, és a tenyerembe temettem az arcom.

– Dávid! – jajdultam fel.

– Dávid – ismételte James, és rám pillantott. – Miért emleget egy Dávidot, ha az imént még téged...

Félbeszakítottam, mielőtt befejezte volna:

– Miért tartasz kést a lábad között? – tettem fel Sofiának a kérdést, ami hangosan zakatolt a fejemben.

– Te miért nem tartasz? – forgatta a szemét a lány, a kérdésem feltűnően zavarba hozta.

– Talán azért, mert nem járok hajnalban Budán gazdagokat rabolni – vágtam vissza. Sofia fújtatott, James pedig a tarkóját vakargatta. Egyik lábukról a másikra álltak, a forró hangulat hamar elillant a szobámból.

– Cikkeznek rólad az újságok – folytattam, és felálltam, megigazgattam az ingem és a nadrágomat. – Miért? Sofia, miért vagytok itt? Csak téged akarnak letartóztatni? És azért, mert tényleg Robin Hoodot játszol? Tegnap az ablakomon másztál ki? Sofia...

A lány felemelte az ujját, hogy hallgatásra bírjon.

– Nem szeretnék választ adni ezekre a kérdésekre – mondta, a hangja szokatlanul hűvösen csengett. Nem vidám volt, nem flörtölős és nem is csábító – nem, távolságtartó volt, és elszorult a torkom a hallatán.

– Én meg nem szeretnék egy hazuggal egy ágyban aludni – közöltem mérgesen. Az, hogy Ervinnel szemben kiálltam magamért, erőt adott ehhez a vitához is.

– Nem hazug vagyok – tiltakozott Sofia. Megtorpant és helyesbített: – Jó, talán kicsit az vagyok, de nem feltétlenül veled szemben.

– Titkolózol, kibújsz az ablakomon, aztán, mert nem akarsz válaszolni a kérdéseimre, kihasználod, hogy kamasz és fiú vagyok és...

– Amadé! – szólított elhűlve. Könnyek gyűltek a szemembe, fájdalom és düh járt át. Elárulva éreztem magam, Sofia által és önmagam által. Nem tudtam eldönteni, velem van-e a baj, hogy folyton ilyen szituációba kerülök, vagy csak az univerzum billent ki most az egyensúlyából.

Hogy James és Sofia ne lássa, amint eltörik a mécses, elindultam kifelé a szobámból.

– Tudod, hogy szeretlek, ugye? – kapta el a csuklóm Sofia, és a tekintetem kereste a tekintetével.

– Tudom – feleltem elcsukló hangon. – Épp ezért fáj...

Bár alig félórája értem haza, most megint a lépcsőfokokat szeltem a lépcsőházban, ezúttal lefelé. A sírás gombóccá sűrűsödött a torkomban, de még nem tört ki belőlem, csak akkor, amikor lent összetalálkoztam Erikával.

Sok-sok-sok éve nem csináltam ilyet, de nem tudtam magam türtőztetni: sírva vetettem magam a nővérem karjaiba. Erika meglepődött, de nem lökött el magától, amin meg én lepődtem meg. Csak húsz másodperc múlva – lehet, hogy most ocsúdott fel a sokkból.

– Veled meg mi történt? – kérdezte, kissé durván. Először nem is tudtam válaszolni, csak kapkodtam a levegőt és nyeltem a taknyom, és nagyon mérges voltam magamra, amiért ilyen érzékeny vagyok, amiért ilyen...

Szerintem Erika olvasott a pillantásomból, megragadta a karom és húzni kezdett, ki az utcára. A tűző napfénytől megint szipogni kezdtem, az ingem pedig szinte nyomban a hátamra tapadt az izzadtságtól.

Nem messze a lakástól leültünk egy lombos fa alá.

– Na, mesélj!

Döbbenten pislogtam rá, mert szerintem még soha nem lelkiztem vele. Durcás arccal magyarázatot adott a ki nem mondott készségre:

– Nagyapa nagyon nem örülne neki, ha öngyilkos lennél, mielőtt hazajön. Azt mondta, hoz neked új inget Monacóból.

Hümmögtem kicsit, de aztán ömleni kezdett belőlem a szó: talán túl sok mindent is megosztottam magamból. Erika rezzenéstelen arccal hallgatott végig, majd azt mondta:

– Hát erre nem tudom, mit reagáljak. Nem tudtam, hogy ennyire izgalmas az életed.

Kifújtam az orrom, és megdörgöltem a szemem. A sírás a hosszas monológ közben egészen abbamaradt, már csak a szemem égett iszonyatosan.

– Nem is kell. Köszönöm, hogy elmondhattam.

Erika elgondolkodva figyelt egy bodobácsot, ami kikerülte szandálos lábát. Úgy gondoltam, itt a nagy lehetőségem arra, hogy feltegyek Erikának néhány kérdést:

– Mi van Sofiával és veled?

– Semmi. Mi lenne?

– Akkor mi volt?

Felsóhajtott, és ebből a sóhajból már tudtam, hogy választ fogok kapni:

– Volt, volt... valami furcsa dolog. – Rövid hallgatás után folytatta: – De nem akarom folytatni. Nem szeretek kötődni és nem szeretem, ha hozzám kötődnek.

– Tudom – mondtam halkan. – Tapasztalom.

Erika rám nézett, de nem szólt semmit. Nem ítélkezett, nem szidott le szemtelenségért, és még a pillantásával sem vert meg.

– Ugye nem fogod kidobni őket otthonról? – kérdeztem megszeppenve.

– Dehogy fogom – rázta a fejét Erika. – Nem tudnak egyelőre hova menni. De segítek nekik lakást és munkát keresni, most is ezért voltam el.

– Nem akarok most Sofiával egy szobában aludni. Ez olyan kínos – szipogtam. Erika sóhajtott.

– Sofiát kiküldjük a nappaliba. Majd alszol Jamesszel. Ő talán jobb férfiszerető lenne, mint a te Ervined volt.

Savanyú képet vágtam, és inkább nem válaszoltam erre, csak magamban: ha már ez a téma, igazán kipróbálnám Dávidot is.

/*/

A zaklatottságom nem múlt el, hiába olvastam a kedvenc szerzőimet, hiába firkáltam rímeket, hiába szívtam sorba a cigarettaszálakat... A Dáviddal, Villel és Teklával töltendő délután ígérete egy kicsit feldobott – na meg a bizonyos félmeztelen fotók ígérete is.

– Mentem volna veled! – sóhajtozott Vil, amikor a tizenötödik bikinis-Daniella képnél időztünk.

– Hát igen, én is – értett egy Tekla. – Menjünk vissza a pucér Makihoz!

– Mi? – röhögött Dávid. – Semmilyen pucér makit nem mutattam nektek!

– Az a szörfös srác – magyarázta hevesen a lány, majdnem kiborította a pattogatott kukoricáját.

– Malakai – javítottam ki, és én is elnevettem el magam. Bár be kellett vallanom, a maki név tetszett: passzolt a sráchoz.

– Nincsenek is róla pucér képeim – tiltakozott Dávid –, csak képzelődsz!

– Lépj vissza kettőt! Ott biztosan nincs rajta nadrág.

Dávid engedelmesen visszaléptetett, és miután alaposabban megnéztük a képet, láthattuk: Teklának bizony igaza volt.

– Jesszusom, nekem miért van ilyen képem? – rökönyödött meg Dávid. – Én ilyet biztos nem fotóztam!

– Ja, az én voltam – szólt bele Dorián. Megijedtünk a hangjától: az ajtóban álldogált, el nem tudtam képzelni, mióta. Fekete fürtjei nedvesen tapadtak az arcára, egy bő fekete pólót viselt és egy rövidnadrágot. Láttam, hogy nemcsak én, de Tekla is elismerően méri végig.

– Miért fotóztad le Malakait pucéran? – kérdezte Dávid, miután felocsúdott. A bátyja felhúzta a vállát, a száján lusta vigyor ült.

– Mert kérte.

– Miért kért meg Malakai, hogy fotózd le pucéran?

A szituáció szürreálisnak hatott, Vil próbálta visszatartani a röhögést, Tekla pedig még mindig Doriánt figyelte álmodozva. Én csak kapkodtam a tekintetem a két testvér között.

– Mittudomén – vonogatta a vállát Dorián. – Malakai fura srác.

– Nem is tudtam, hogy ti ilyen jóba lettetek – jegyezte meg Dávid. Dorián kikerülve a választ megkérdezte:

– Nézhetem veletek a képeket?

– Gyere csak! – Dávid arrébb húzódott, én is követtem, hogy helyt csináljak magam mellett. Dorián lehuppant mellém, és lazán a háttámlára lendítette a karját, éreztem a mozdulat szelét.

– Elférsz? – pillantott rám. Ugyanolyan szép szeme volt, mint Dávidnak.

– Elférek – feleltem, és elpirultam, amikor elmélyült Dorián mosolya.

Dávid tovább nyomogatta a képeket és mesélte a sztorikat, bátyja rendszeres közbevetéseit kissé nehezen viselte. Én inkább csak azt viseltem nehezen, hogy néha Dávid, néha meg Dorián térde nyomódott az enyémhez.

Na meg azt a pillanatot, amikor a képek között felbukkantam én is: egy képernyőfelvétel volt, ami akkor készülhetett, amikor először töltöttem Ervinnél az éjszakát – ő is látszott a háttérben.

– Hát ez meg mi? – döbbentem meg. Elég érdekes fejet vágtam a fotón, és olyan kócos voltam, mintha egy madár fészkelt volna a hajamba.

– Ó, ez az egyik kedvencem – vigyorgott Dávid. – Ébresztő videóhívás.

– Hülye időeltolódás – dünnyögtem, mire Dávid oldalba bökött. Elfordítottam a fejem, és így láttam, hogy Dorián visszatartja a levegőt, ahogy a képet bámulja. Az ajkamba harapva próbáltam elutasítani a felvillanó gondolataimat, amik többnyire abból álltak, hogy mennyire sikerült a félmeztelen fotómmal lenyűgöznöm Doriánt.

Vil jól kiröhögte a képem, Tekla meg ámulva bámulta az újabb jóképű fiút a „szobában":

– Ki van ott mögötted, Amadé, és miért ilyen dögös a felsőteste?

– Egy barátom, Ervin. És nem is dögös a felsőteste. – Legalábbis nem annyira, mint Dávidnak. Dorián fészkelődött, én pedig úgy igyekeztem neki több helyet felszabadítani, hogy közelebb préselődtem Dávidhoz. Olyan önfeláldozó vagyok!

Így, hogy Dorián mellettem ült, nem mertem Dávid vállára dönteni a fejem, pedig olyan jól esett volna hozzábújnom! A felkarunk így is összeért, ami teljesen megbabonázott, és még a sokadik Daniella sem tudta elrontani a kedvem.

Egészen a búcsúzás pillanatáig tehát majdnem minden csodás volt: Dávid megfejthetetlen pillantásokat villantott Vilre, boldogan mosolygott rám és hosszan megölelt, amikor megérkeztem. Ám amikor búcsúztam... akkor is megölelt, és nagyban rózsaszín ködben lebegtem, amikor Dávid egy kéréssel hirtelen feketére festette a kis ködömet.