22. fejezet

"Csak ne stresszelj!"

A Nagy Nap előestéjén meglehetősen nyugtalanul aludtam. Mivel egyáltalán nem voltam fáradt, hajnalig fennmaradtam Jamesszel dalt szerezni.

– Ezek a buta rímek – dühöngött suttogva James, hogy a szomszéd szobában alvó húgát és unokahúgát fel ne ébressze. Alys és Luna beköltöztek Erika szobájába, míg most James kényszerült a kanapéra. Nem kérdeztem, mi történt köztük, pedig mindennél jobban érdekelt.

– Mindjárt jó lesz, érzem – biztosítottam efelől. A tiszafavirág éltű szerelem-re kerestünk rímet: két csalódott fiatalként muszáj volt találnunk jó szavakat. James bosszúsan összeszorította az ajkát, és az asztalon égő gyertya lángja fölött engem bámult. Én is a gyertyát bámultam, a szemem már kezdett leragadni.

– Édes szerelmed hossza egy tiszafavirág élte, az ajkad kék nyoma hetekig a nyakam éke – verselt aztán motyogva. Ettől felderült, de én a számat húztam.

– Ez meg honnan jött? – kérdeztem tanácstalanul. James felhúzta a vállát, aztán megtapogatta a nyakát.

– Neked is van, nekem is. A nyom tovább megmarad, mint az illető szerelme.

– Aha – pislogtam laposakat. Az asztalra könyököltem, hogy meg tudjam támasztani a fejem.

– Álmos vagy, picikém! – vette észre James. Tetszett, hogy Scotték mindig a picikéjüknek hívtak.

– Nem annyira – ellenkeztem, és próbáltam nagyon üdének tűnni. Ám James két lány bátyja volt: nem lehetett becsapni.

– Én viszlek az ágyba, ha nem mész a saját lábadon! – fenyegetett, játékosan rázta felém a mutatóujját.

– Csak egy kicsit! – próbáltam kunyerálni, de pont rám tört az ásítás, így nem sikerült túl meggyőzőre. Pedig minden egyes pillanatért hálás voltam, amikor valami el tudta terelni a figyelmemet Dávidról és a holnapról.

– Látni sem akarlak! – hessegetett James. – Holnap folytatjuk! Én is lefekszek most már.

Bánatosan integettem neki, de nem lehetett meggyőzni. Mivel már korábban lezuhanyoztam, így csak be kellett feküdnöm Sofia mellé. Ő már összegömbölyödve szuszogott, fölé hajoltam, és megnéztem magamnak: álmában jóval fiatalabbnak tűnt a koránál. Békés arckifejezése, résnyire elnyílt ajka, rózsás orcája... úgy éreztem, én vagyok az idősebb, az erősebb, a lovag, így hát lehajoltam, és puhán csókot hintettem a halántékára. Sofia álmában elmosolyodott, és amikor elhelyezkedtem mellette, hozzám bújt.

A gondolataim határán azért ott dörömbölt Dávid, és pár órával később izzasztó álomból sikerült felébrednem, mielőtt túl forróvá vált volna a szituáció. Nem éppen a legjobb ötlet Dávidról ilyeneket álmodni, amikor pár óra múlva találkozni fogok vele. Sofia megébredt arra, hogy szitkozódok és rugdalom magamról a takarót, hogy hűvöshöz jussak.

– Picim – motyogta, és újra átkarolt, mintha valami plüss lennék. Beleomlottam az ölelésébe, mélyen magamba szívtam a haja illatát, ami azt eredményezte, hogy némi idő elteltével már egy olyan álomból ébredtem, amiben Sofiával kerültem túl intim helyzetbe.

Zihálva ültem fel, és lepillantottam magam mellé – az álmomban ott az igencsak kevés ruhát viselő Sofia feküdt, most azonban senkise. Nem aggasztott a dolog, biztos a fürdőbe ment ki, gondoltam. Inkább visszafeküdtem és kicsit szabad utat engedtem a gondolataimnak. Sokkal egészségesebb Sofiáról álmodoznom, mint Dávidról.

A takaró maradékát is lerúgtam magamról, hogy a testem forróságát ne kétszerezzem meg. Két perc múlva viszont már fázni kezdtem (kétszeresen is, mivel alaposan sikerült leizzadnom), és a takaró sem enyhítette problémám. Fütyülő hangot hallottam, és amikor felkönyököltem, láttam, hogy nyitva az ablak.

Biztos melege volt Sofnak. Felálltam, hogy becsukjam, és mielőtt visszafeküdtem volna, láttam, hogy az ajtóban még mindig ott a kulcs, ahogy otthagytam – régen rászoktam, hogy kulcsra zárjam az ajtómat Erika és a munkája miatt, és néha, ha nagyon álmodozó hangulatba kerülök és nem figyelek, olyankor is ráfordítom a kulcsot, amikor nem lenne szükséges.

Megint az ablakra tévedt a tekintetem, de aztán megráztam a fejem.

Ne butáskodj, szóltam magamra, mielőtt vadabbnál vadabb ötletek jutottak volna eszembe. Megnéztem az órát, elszörnyedtem, és gyorsan visszafeküdtem – nehogy elaludjak a holnapi találkozómról!

Reggel még úgyis korán keltem, hogy alig aludtam valamit. Nyugodtan konstatáltam, hogy Sof mellettem piheg, és még az ablak is zárva van. Különös álmok kísértettek az éjjel, meg kell hagyni. Fintorogtam, nyűgösen dörgöltem az arcom, és erre-arra forgolódtam, minden fordulatra fájdalmasan felnyögtem. A szenvedésemre Sofia is megébredt, és nyöszörögve reagált minden egyes mozdulatomra.

– Nyugodj már le! – csapta meg a vállam erőtlenül.

– Jó-jó-jó – zsizsegtem.

– Sajtkukac – bökött meg fáradtan Sofia. Kiskoromban egy ideig ez volt a kedvenc szava, és folyamatosan ezzel cukkolt. Az emlékre mosolyra húzódott a szám.

– Mindjárt mennem kell – suttogtam.

– Aha. – Nem nagyon érdekelte a dolog. – Még ne! – Egy kis időre még hozzábújtam, az arcomat a hajába temettem.

Tegnap este még bódító illata volt, most azonban füstszagot éreztem. De Sofia nem dohányzik. És én se dohányzom mellette.

Gyanakodva emeltem fel a fejem, és észrevettem egy apró karcolást Sofia arcán.

– Sof...

A lány az arcomra simította a tenyerét, és olyan ragyogó pillantással nézett rám, hogy egy kicsit megbénultam. A hüvelykujját az ajkamra nyomta, amitől egy kicsit elöntött a forróság. De nem nagyon, határozottan csak kicsit – a közelgő találkozás Dáviddal zavart annyira, hogy ne tudjak túl mélyre esni Sofia csábító csapdájába.

– Picim, ha most nem életed szerelmével készülnél találkozni, úgy megcsókolnálak, hogy este nyolcig nem akarnál kikelni az ágyból – búgta, már nem is tűnt olyan álmosnak.

– Manipulálsz – szidtam meg, de azért nem haragudtam túlságosan, és ezt Sofia is pontosan tudta.

– Ugyan, dehogy – mosolyodott el bájosan. Ez elvarázsolt, de amint megráztam a fejem, már eszembe is jutott, miről van szó:

– Próbálod elterelni a figyelmem.

– És sikerül?

Most én is elmosolyodtam, és puhán megcsókoltam a tenyerét. Sofiát erre kirázta a hideg, ami magabiztossággal töltött el.

– Ha megcsókolsz, fordítva is elsülhet – vigyorogtam. – A végén te nem akarsz majd itthagyni.

– Ugye tudod, hogy ilyen pillantással, hanggal és vigyorral bármelyik fiút meleggé tudnád tenni?

Lefagyott a mosoly az arcomról, és az ágyra roskadtam.

– Sajnálom, picim, túllőttem a célon – sóhajtotta Sofia, és megfogta a kezem.

– Semmi baj – mondtam szomorkodva, és viszonoztam a kézfogást. – Szerintem Dávid csak annyit tud a melegekről, hogy itthon nem, csak nyugaton és csak felnőttként léteznek. Vagyis... fogalmam sincs – motyogtam.

– Az még mindig jobb, mintha nem szeretné őket – vélekedett Sofia. – Erika azt mondta, utál úgy a saját neméhez nyúlni.

– Erika egyáltalában utál az emberekhez nyúlni – jegyeztem meg, és keserű elégedettséggel töltött el, hogy nem vagyok teljesen egyedül a problémámban.

Sofia megint bágyadt mosolyra húzta a száját, a tekintete lebilincselte az enyémet, miközben másztam ki az ágyból.

– Ha már én nem kellek neked reggelire, összeütök neked valamit – kezdett háziasszonyoskodni, amit bárgyú mosollyal díjaztam.

Bár ínycsiklandozónak tűnt az, amit Sofia az asztalra tett, és James már jóízűen falatozott is belőle, én egy gramm ételt nem tudtam volna megenni, a gyomromba tökéletes csomó képződött az idegtől. Órák óta fent voltam már, kétszer lezuhanyoztam, legalább tízszer öltöztem át és minimum ötször fésültem más irányba a hajam.

– Biztos nem eszel semmit? – kérdezte aggodalmasan, miközben már a cipőmet húztam, vigyázva, nehogy összegyűrjem az ingem vagy összekócoljam a frizurám.

– Nem, köszönöm – ingattam a fejem. Ételre gondolni se bírtam. Sofia átölelt, puhán simult hozzám, vékony ujjaival a nyakam cirógatta.

– Csak ne stresszelj! – indított utamra ezzel a tanáccsal, én pedig ezt ismételgettem, miközben vagy háromszor estem el a lépcsőházban (csak ne stresszelj!), ezt ismételgettem, amikor rossz helyen szálltam le a buszról (csak ne stresszelj!), vagy amikor az utcán véletlenül nekimentem az embereknek (csak ne stresszelj!).

Ebből a sok ne stresszeljből egy jó félórás késés lett.

Természetesen mire Dávidék házához értem, már erősen égetett a stressz, melegem volt, kipirult az arcom, mintha egészen idáig rohantam volna. Pedig még csak a kelleténél gyorsabban se sétáltam, hogy a lehető legtökéletesebb maradhasson a külsőm.

Hogy lenyugodjak és égő orcámról is kifakuljon a pír, lecövekeltem a kapuban, és telepatikusan szuggeráltam Dávidot, hogy nyissa már meg a Messengert. Útközben többször írtam neki, hogy késni fogok, éppen hol járok, de semmilyen reakciót nem kaptam. Amikor arra jutottam, már nem paprikavörös a fejem, hívást indítottam. Persze nem vette fel. Kezdett hányingerem lenni a szorongástól. Miért nem válaszol? Elfelejtett volna?

Farkasszemet néztem a kapucsengővel. Ha be akarok menni, ha találkozni akarok Dáviddal, akkor csöngetnem kell – bárki vegye is fel.

Tízpercnyi toporgás után erőt vettem magamon, és felcsöngettem.

Egy kedves hangú nő vette fel, és angolul mondott valamit. Lesokkolódtam, és csak annyit tudtam kinyögni:

– Sono Amadé!

– Amadé! – örült meg nekem a hölgy. – Come-come!

Sípoló hang zengett fel, én pedig kapkodva nyitottam ki az ajtót, nehogy kint ragadjak az utcán. Jólesett az előtér hűse, a tenyeremet végighúztam a csillogó postaládákon, hogy eltereljem figyelmem az izgatottságomról.

Nehézkesen jutottam fel Dávidék emeletére: szinte reszkettem a félelemtől, néhány márványlépcsőfokról lecsúszott a lábam, és így estem el majdnem, vagy felfele menet botlottam meg. Biztonságosabbnak tűnt a korlátba kapaszkodva húzni magam felfelé, fel, fel, a Mennyországba vagy a Pokolba.

Az ajtó már nyitva állt, és a mosolygós Rachel széttárt karokkal várt rám.

– Amadé! – kiabálta ismerős francia akcentusával. Csak nyöszörögni bírtam szoros ölelésében, amivel behúzott a lakásba. Pihegve próbáltam követni angol nyelvű hadarását, miközben egy vászonnadrágot nyomott a kezembe és az előszobából nyíló fürdőajtóra mutatott. Bent kapkodva átöltöztem, és mezítláb csattogtam vissza Rachelhez, aki egy tortillával és szósszal teli fémtálkával várt. Azt kérte (félig angolul, félig mutogatva), hogy vigyem fel a nassolni valót, és vigyázzak, a szósz forró, a tortilla pedig morzsál.

– Thank you – mosolyogtam rá idegesen. Hálás voltam, amiért feladatot bízott rám: így nem Dávidon kellett aggódnom, hanem hogy ki ne borítsam a gőzölgő, sajtos illatot árasztó mártást.

A csigalépcsőn tipegtem felfelé, magamban azt ismételgettem: csak ne stresszelj!

Felértem az első emeletre, az előtérben ott nyújtózott az azúrkék kanapé, amin még első látogatásom alkalmával ültem Villel. Az itt sorakozó ajtók közül kettő zárva volt: amelyik Doriánhoz és amelyik a fürdőbe vezetett. Dávid ajtaja félig nyitva állt, és éreztem, ahogy egy láthatatlan húr húzni kezd befelé.

A könyökömmel beljebb löktem az ajtót, a pillantásom azonnal megtalálta Dávidot: az ágyán egy kis domb jelezte, hogy ott kuporog, egyenletes légzéséből ítélve megkésett délutáni alvásának lehettem szemtanúja.

Nem tudtam, mit kellene most tennem – hagyni aludni? Tegnap ugyan jó későn ért haza, de... de önző énem felülkerekedett az udvarias énemen, és a levegőbe suttogtam:

– Dávid?

Nem ébredt fel a suttogásomra, de én kitartó voltam. Heteket vártam arra, hogy lássam a szeme csillogását, érezzem az ölelését, halljam a hangját. Nem bírok tovább várni!

– Dávid!

A szétdobált holmijain átlépdelve eljutottam az ágyáig. Óvatosan letettem a nasis tálcát Dávid lába mellé, és feltérdeltem a matracra.

– Dávid! Dávid. – Kinyújtottam felé a kezem; ezt lassított felvételen keresztül és fekete-fehér effekttel láttam, mint egy réges-régi filmet. Végül az ujjaim ráleltek a vállára. Visszatartottam a levegőt, és finoman megrázogattam a karját. Lassan, de biztosan sikerrel jártam: Dávid nyöszörögni kezdett, aztán laposakat pislogni, majd motyogva elküldött a fenébe, hogy hagyjam még aludni. Aztán felpattant a szeme, és láttam rajta, hogy megismert, és tudja, mi történik. Itt vagyok.

– Amadé! – szakadt ki belőle egy rekedtes kiáltás, és rám vetette magát. A testem elernyedt, ahogy háttal a takaróra zuhantam, és fájdalmasan felnyögtem, mert Dávid meg rám zuhant; súlya belepasszírozott a matracba.

Mielőtt kiélvezhettem volna, hogy a testünk így összesimul, égő érzés csípett a bokámba. Elakadt a lélegzetem, és próbáltam rájönni, mitől fáj a lábfejem, aztán megtaláltam a választ:

– A mártás – sziszegtem, feleletként Dávid rémült tekintetére.

– Milyen mártás? – pislogott nagyokat, és felkönyökölt mellettem, így már jóval kevesebb testrészünk ért össze, ami még az égő fájdalom ellenére is sajnálkozással tölt el.

– A sajtszósz – magyaráztam, és felhúztam a térdem, de a mozgástól a szósz szétkenődött a bőrömön.

– Meg-megégtél – dadogta Dávid, és láttam rajta, mennyire kezd kétségbeesni. Épp készültem megnyugtatni, amikor rajtam átgördülve leugrott az ágyáról.

– Hozom Doriánt! – Dávid úgy pörgött, mintha nem is aludt volna két perccel korábban. – Dorián focizott gimiben, minden sérülést el tud látni.

Előhúztam egy zsebkendőt az ingemből, és törölgetni kezdtem a lábam.

– Csak hozz valami hideget! – kértem. – Amúgy nem hiszem, hogy a bátyádnak focimeccsen égési sérülést kellett valaha is ellátnia. Legalábbis remélem.

Dávid azonban nem figyelt rám. A kezembe nyomott egy viszonylag hűs tapintású palackot, majd a tiltakozásomat figyelmen kívül hagyva kirohant a szobájából. Hallottam, hogy rátámad a bátyja ajtajára, olyan hangosan dörömbölt, hogy szerintem szegény Dorián a legnagyobb katasztrófára készült fel.

Amíg Dávid a bátyját próbálta kikönyörögni az ágyból, addig a flakon kengurus címkéjét nézegettem, hogy ne azon rágódjak: alig fél perce Dávid még rajtam feküdt, a haja az arcomba hullott, a karja pedig átölelt...

– Megjött a doktorbácsi – toppant a szobába (láthatóan félálomban) Dorián. Egy rövidnadrágot és egy rövidujjú inget viselt, de az ingét egyáltalán nem gombolta be, így láthattam a feszes izmokat a hasán. Gyorsan grimaszba vágtam az arcom, hogy elrejtsem az elismerő pillantást, amivel valószínűleg az előbbi látványt illettem. Ám úgy tűnt, nem kell aggódnom: Dorián arcát sötét fürtök takarták el, szerintem a lába előtt elnyúló bőröndöket sem látta, nemhogy az én arcom.

– Mit tudok segíteni? – kérdezte pattogva Dávid, és átszökdécselt a szétdobált ruháin, hogy ide jöhessen hozzám.

– Dávid, nem kell leamputálni a lábam, nyugi – csitítgattam, de ő csak lebiggyesztette az ajkát.

– Úgy sajnálom, annyira béna vagyok! – mondta lehajtott fejjel.

– Dehogyis, én raktam rossz helyre a tálkát – ellenkeztem, mire Dorián fáradtan felsóhajtott. Leült az ágy végébe, a „sérült" lábamat az ölébe vette. Még szerencse, hogy befejeztem a mondatot, mert különben most kihagyott volna az agyam.

Dávid leguggolt mellém, és árgus szemekkel figyelte a testvérét.

Dorián kinyitotta az öklét, amiben egy hidegvizes rongyot tartott, és a lábfejemen pirosló foltra simította.

– Kérj Racheltől Dermazint – mondta az öccsének, én pedig kicsit megijedtem, amikor Dávid felállt, készen arra, hogy magamra hagyjon a bátyjával.

– Amadé – sóhajtotta bűntudatosan Dávid, és futón végigsimított a kezével az arcomon.

Miután Dávid elhagyta a szobát, Doriánnal összetalálkozott a tekintetünk, és a pillantásától elakadt a lélegzetem.

Tudta.

Valahogy éreztem, hogy tudja, mi van és mi nincs köztünk Dáviddal. Csak bámultunk egymásra, próbáltam telepátiával üzenni, hogy téved, de megtörte a próbálkozásaim.

– Mi történt? – tette fel a kérdést, amire csak hebegni-habogni tudtam zavaromban:

– Nem történt semmi! – vágtam rá, de azonnal rájöttem, hogy ez bizony hiba volt. Mert végülis mi történt volna? Két fiú között egy ágyban semmi különös nem történhet. Ugyebár. Dorián felhúzta a szemöldökét. Idegesen megköszörültem a torkom. – Úgy értem... én... Dávid csak felrúgta...és ez meg... kiömlött... és...

Legszívesebben eltakartam volna pirosló arcomat, de azzal csak rontottam volna a helyzetemen. Hogy ne lássam Dorián reakcióját, lehajtottam a fejem, és szegény kis megégett lábamat bámultam. Sötétebb bőrű bokámat fehér ujjak érintették, ennek láttán pedig tudatosult bennem, hogy egy szép, kockahasú, huszonéves srác dajkálja a lábam... Hűha.

– Itt a Dermazin! – robbant be a szobájába Dávid lihegve, és egy fehér tubust lengetett. Erre felnéztem, és pont sikerült elcsípnem Dorián kaján, mindentudó vigyorát. A francba. Tényleg tudja.

– Köszönjük, hőslovag – dicsérte az öccsét Dorián, és elvette a krémet. Ó, ha most elkezd engem kenegetni, annak nem lesz jó vége.

– Majd én megoldom, köszönöm! – ültem fel hirtelen, és a kezem nyújtottam a krém felé. – Megoldom – ismételtem, látván a két testvér bizonytalan arckifejezését. – Be kell kennem két négyzetcentiméternyi bőrfelületet, srácok. Nem vagyok ennyire életképtelen!

Dorián egyszerre vigyorgott és egyszerre biggyesztette le a száját.

– Ó, hát akkor a napom fénypontja itt véget is ért.

Megdermedtem. Ugye most nem...

– Dorián, te vagy a legjobb! Elpakolok helyetted és amikor apa hív, nem árulom el, hogy itthon vagy! – fogadkozott Dávid hálásan. Dorián óvatosan leemelte magáról a lábam, lovagiasan óvatos volt. Játékosan összeborzolta öccse haját, és biztosította, hogy ez a legkevesebb, amit hajnalok hajnalán megtenne a testvéréért.

– Nincs hajnalok hajnala – tájékoztatta Dávid. Kihúzta magát, de még így is alacsonyabb volt a karcsú és nyúlánk Doriánnál.

Dorián visszanézett az ajtóból, szeme pajkosan fénylett.

– Ja. De én még hajnalok hajnalán is megtettem volna ezt. – Rám mosolygott, amit ösztönösen viszonoztam. – Jobbulj, Amadé! Most pedig, jó éjszakát.

– Kedves a bátyád – mondtam Dávidnak, amikor magunkra maradtunk. Nem tudtam, mivel lenne jó megelőzni a lehetségesen kínossá váló csöndet.

– Ó, igen, nagyon kedves – helyeselt Dávid. Csípőre tette a kezét és a fejét ingatta. – Örülj, hogy nem lánynak születtél, mert akkor ez a kedvesség a vesztedbe vinne.

Még jó, hogy nem reagáltam erre semmit, mert a lányok kedves veszte visszadugta a fejét a szobába.

– Ne felejtsd el kivinni a mosásba a takaród, Davie! Anya megöl, ha tudomást szerez a foltról. És a morzsára is vigyázz!

Dávid grimaszolt, Dorián csak vigyorgott. Rám kacsintott:

– Neked meg jó sok gyógypuszit a lábacskádra! Jó éjszakát numero-due.

Amint becsukódott az ajtó, Dávid méltatlankodni kezdett:

– Most képzeld el, ha lány lennél! Még adna is puszit a lábacskádra.

Próbáltam úgy tűnni, mint akit ez a gondolat mélységesen felháborít és nem úgy, mint aki ezt kíváncsian elképzelni.

– Segítek – mondtam inkább, de Dávid szigorúan visszatolt a párnára.

– Dehogy segítesz, babácska! – A becenév hallatán remegni kezdett a szívem. Némán figyeltem, ahogy Dávid pár perc alatt rendbe rakja az ágyát. Csodáltam őt, a mozdulatait, a tincsei mozgását, összepréselt ajkát, ezerszínű szemét. Fájdalmasan szorítottam ökölbe a kezem: esélyem sincs nem odáig lenni Dávidért.

Amikor végzett a pakolászással, leült mellém és csak nézett, és még nézett, és még egy kicsit nézett, aztán zavartan rákérdezett:

– Hozzak valamit, amitől jobb lesz?

– Dávid! – szóltam rá kedvesen. – Túlreagálod. Nagyon.

– Olyan kínosan érzem magam – panaszolta, és felhúzott térdemre tette az állát. A mozdulat bensőségességétől sóhajtozni lett volna kedvem.

– Miért? – Kisimítottam a homlokából néhány puha fürtöt.

– Itt volt a nagy találkozás, erre leforrázlak, és ilyen... béna lett az egész.

– Semmi sem béna – szögeztem le. A zsebembe nyúltam, és egy szép borítékot húztam elő. Dávid kezébe nyomtam, aki kíváncsian felvonta a szemöldökét.

– Boldog tizenhetediket – mosolyogtam rá, talán túl melegen. Dávidot szerencsére lekötötte a boríték. Miközben olvasta a versemet, fel-felnevetett, és végig szélesen vigyorgott. Amikor a végére ért, meghatottság keveredett jókedvébe.

– Ezt te írtad?

– Nem, fizettem érte – nevettem el magam. – Tényleg én írtam. Tetszik? – kérdeztem félénken.

– Imádom.

Dávid következett az ajándékozásban: egy gyönyörű angol nyelvű könyvet, és egy mini Ayers Rock szobrocskát adott nekem.

– Dávid! – kiáltottam fel meglepetten, és próbáltam nem mániákusnak tűnni, ahogy a csillogó Oscar Wilde-kötetet forgattam a kezemben.

– Még nem beszéltünk annyit arról, milyen könyveket szeretsz, úgyhogy megkérdeztem Doriánt, hogy szerinte minek örülnél...

Erre picit lefagytam, aztán megráztam a fejem. Nincs abban semmi különös, hogy Dorián Wilde-kötetet ajánlott nekem, hiszen mint már Dávid említette, angol irodalmat tanul Oxfordban. Nyilván imádja Wilde-ot.

– Megölelhetlek? – tettem fel a kérdést, ami már percek óta zakatolt bennem.

– Ezúttal forró szósz nélkül? – kérdezett vissza Dávid.

– Akár azzal is – vigyorogtam, és a karom nyújtottam felé. És igen, megölelt. És igen, tökéletlenül is tökéletesre sikeredett: kényelmetlen volt az ölelés, én félig feküdtem, Dávid ülve átkarolt, valahogy nem találták a helyüket a kezek, az ujjak, a könyökök. De mélyen belélegezhettem Dávid tisztaság illatát, hallgathattam közvetlen közelről a szuszogását, érezhettem az orra hegyét a nyakamba fúródni.

– Olvastad már ezt a könyvet? – kérdezte Dávid, és befészkelte magát mellém, amitől olvadozni kezdtem. Mellém bújt! Vagyis, mellém ült, a válla pedig majdnem az enyémhez ért. Mondhatjuk, hogy ez „bújás" az elmúlt hónapok üressége után.

– Még nem – ráztam a fejem, bár pontosan nem is tudtam megfejteni a borítón fénylő szavak jelentését. – The ballad of Reading Gaol... Mi az a gaol?

Dávid befejezte az ásítást, és elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Most hirtelen nem tudom. Mindjárt megnézem. – Előhúzta a mobilját, és a fordító segítségével elárulta: – Börtön.

– Jaj, tudom, mi ez! A readingi fegyház balladája! – ujjongtam, és legszívesebben megpuszilgattam volna Dávidot. Nem mertem megtenni.

– Örülök, babácska – mosolygott álmosan Dávid. A hüvelykujja pár pillanatig még ott lebegett a képernyő felett, aztán izgatottan előrehajolt, és mesélni kezdett: – Ezt reggeli közben láttuk Doriánnal, nézd! Mekkora sztori! A magyarok Robin Hoodja, vagy Robina Hoodja.

– Mi? – kérdeztem zavartan a hirtelen témaváltás miatt.

– Doriánnal arról beszéltünk – magyarázta –, hogy simán lennénk rendőrök csak azért, hogy ilyen bűnözőket kapjunk el. Mármint, elég a nyolc általános, szóval akár most rögtön felcsaphatnék...

– Hát ez meg mi? – szóltam közbe erélyesen, és Dávid telefonját néztem, amit az orrom előtt tartott. Sofia vigyorgott a cikk elejére beszúrt képen, a száján rúzs vöröslött, a szemét fekete napszemüveg fedte. A bőrdzseki és ez a vagány stílus nem azt a Sofit adta vissza, akit én az ágyamban hagytam, a kis virágos szoknyájában.

– Szerbiából jött ez a csaj, és ma hajnalban összetűzésbe keveredett a rendőrökkel Budán.

Budán. Ma hajnalban.

– Anya szerint a gazdagoktól lop és a szegényeknek ad, és hogy évek óta ezt csinálja, és szerinte jól teszi. Anya utálja a politikusokat, de most belépett egy szervezetbe és...

– Mutasd csak azt a lányt! – kértem félbeszakítva.

– Ugye, neked is tetszik? – vigyorgott Dávid, és ráközelített Sofiára. – Ha ilyen bűnözők járják az éjszakát, nekivágnék az éjjeli utcáknak! Most mondd meg! Térden állva könyörögnék azért, hogy engem is raboljon ki...

– A dánok után most a tolvajok csábítanak el?

Dávid arcára savanyú kifejezés ült ki.

– Bocs – szabadkoztam, és tényleg szégyelltem magam. Csak hát Sofia kicsit elterelte a figyelmem...

Dávid figyelmét is elterelte valami.

– Hát ez meg mi? – ismételte az én korábbi kérdésemet, hasonlóan feszült hangon.

– Hm? – kérdeztem, még mindig a rúzsos-napszemüveges Sofiát bámultam.

Csiklandósan összerándultam, amikor Dávid ujjai a nyakamhoz értek. Félrehúzta a gallérom, és szúrós szemmel fixírozott. Hamar rájöttem, hogy mit néz annyira: a kis kékes-lilás foltokat, amiket Ervin ajka hagyott rajtam búcsúajándékként.

– Ez meg honnan van? – kérdezte gyanakvón. Kibírhatatlan volt, ahogy az ujjai a bőrömet cirógatták.

– Ó, ez még Viltől – improvizáltam.

– Viltől – ismételte hűvös hangon Dávid. Rápillantottam, mert muszáj volt látnom az arcát. Féltékeny lenne?

– Tudod, még Instagramra is kirakta, kommenteltél is alá – magyarázkodtam. Dávid összehúzta a szemét.

– Vil nem a nyakad másik oldalát csókolgatta?

Rámeredtem. Hát énnekem arról fogalmam sincs. Csatakrészeg voltam.

– Nem – böktem ki végül. – Itt csókolgatott.

Dávid nem hitt nekem.

– Miért nem mondod el, ki volt?

– Már elmondtam – tiltakoztam ingerülten. – Vil volt.

– Ha valaki más lenne, elmondanád? – faggatott tovább.

– Dávid, te lennél az első, aki tudná, ha bárki kiszívta volna a nyakam. De ez csak Vil volt, és tudtál róla.

Elbizonytalanodott, és leengedte a kezét.

– Aha – mondta végül, de még bámulta kicsit a foltocskát. – Oké.

– Csak nem féltékeny vagy? – Laza vigyort öltöttem magamra, és talán sikerült lepleznem, hogy a torkomban dobog a szívem.

Dávid viszonozta a vigyorom.

– Te ilyen flörtölős lettél, amíg távol voltam? – kérdezett vissza. Ó, ha tudná. A tekintetét az enyémbe fúrta. Farkasszemet néztünk, és tudtam, nem veszíthetek: nem tűnhetek úgy, mint aki zavarban van.

Végül Dávid nézett el előbb, a pillantása barangolni kezdett az arcomon.

– Az jó, ha később tartok kiselőadást az utazásról? – kérdezte, eltávolodva az arcpirongató témától.

– Kiselőadást?

– Megígértem Vilnek és Teklának, hogy átjönnek, és tartok egy kis vetítést az Ausztráliában készült képekből, legfőképp a félmeztelen fotóimból.

– Ó, akkor mindenképp – vágtam rá.

– Tudtam, hogy ennek nem fogsz tudni ellenállni! – villantott felém kaján mosolyt, és csábos mozdulattal a combomra simította a tenyerét. Hogy ne feszegessük tovább a vicc és komolyság határát, játékosan lelökdöstem magamról a kezét, és megkérdeztem, mikor lenne ez a diavetítés. Dávid elnyomott egy ásítást. Vállvonogatása közben a válla az enyémnek nyomódott, ami jobban érdekelt, mint az, hogy nem tudja az időpontot.

– Biztosan akkor, amikor neked is jó – mondta végül.

– Rád mindig tudok szakítani időt – mosolyogtam rá. Dávid bágyadtan viszonozta a mosolyt. Szívesen megérintettem volna az arcát, olyan puhának tűnt fehér bőre!

– Szeretnél filmezni? – vetette fel.

– Filmezni? – lepődtem meg. Én nem éppen ezt csináltam volna egyhónapos távollét után. Mondjuk arra esély sem volt, amihez nekem lett volna kedvem. Amint ez a gondolat átfutott az elmémen, megborzongtam. Nem mertem belemélyedni az ábrándokba, miközben Dávid az ágy végéből kinyúlva válogatta a DVD-éit, alig karnyújtásnyira tőlem.

Még valahogy így is feltűnt neki, hogy kirázott a hideg, és a hidegvízzel borogatott bokámhoz nyúlt, hogy megigazgassa a kis rongyot.

– Fázol, babácska? – simogatta meg finoman a lábujjaimat. Megint remegés futott végig rajtam, és konkrétan herkulesi erővel kellett bezárnom a pajzán gondolatokat az agyam hátsó sarkába.

– Lényegében nem érzem a lábam – ismertem be. Dávid letette a DVD-éit, s a bokám fölé hajolt, óvatosan ért hozzá, mint a bátyja.

– Nagyon fáj? – kérdezte aggodalmasan.

– Ó, nem, sokkal jobb! Egészen elmúlt az égető érzés.

– Tekerjek rá gézt?

– Nem hiszem, hogy ez szükséges lenne...

– Tekerek rá gézt – döntötte el Dávid helyettem, és elment gézt szerezni. Pislogtam kettőt, és már vissza is tért.

– Tudod, hogyan kell gézt tekerni? – kérdeztem kicsit félve.

– Nem lehet nagy dolog – ütötte el a kérdésemet Dávid, és az ölébe húzta a lábam. Most nem forróság öntött el, hanem aggodalom.

– Még szerencse, hogy nem vérzel – magyarázott Dávid, miközben a gézzel ügyeskedett –, a vér látványát nagyon nem bírom.

Meglepett, hogy sikerrel járt.

– Igazán ügyes ujjaid vannak – dicsértem, mire büszkén kihúzta magát ültében.

– Csak neked, csak most – vigyorodott el. – Jó lesz Adam Sandler?

– Mi? – Dávid válaszként megemelte a kiválasztott DVD-t, én pedig beleegyezőn bólintottam. Reméltem, hogy végig csevegni fogunk, beszélgetni, nevetni, piszkálni a másikat, de nagyjából harminc perc után meghallottam Dávid egyenletes szuszogását. Szerettem volna kinyújtani a karom, magamhoz húzni Dávidot, beletúrni a hajába, simogatni, babusgatni.

De meg kellett elégednem annyival, hogy csak nézem őt és elképzelem, amint magamhoz húzom, a hajába túrok, simogatom és babusgatom.

/*/

Amikor Dávid felébredt, először nem tudta hol van: valaki aludt mellette. Daniella? Felkönyökölt. Így már felismerte a szobáját, és a tőle karnyújtásnyira alvó Amadét is, aki a hátán feküdt, a térdét felhúzta, úgy ölelte a melléhez az új könyvét, mintha az egy kisbaba lenne.

Muszáj volt megörökítenie ezt a pillanatot.

Dávid csinált pár fotót, és nem bírt ellenállni: meg kellett osztania másokkal, nem létezett, hogy csak ő lássa ezt a szép beállítást. Jászon sokszor tartott már neki kiselőadásokat arról, milyen egy jó kép. Ez határozottan az volt: a hold ezüstös fénybe vonja Amadét, akinek az arcáról béke sugárzik, a mellkasán fekvő könyvön csillog a minta... csodás.

Amint kitette a képet Instagram-történetbe, eszébe jutott, hogy ez aprócska odaszúrás is lehetne a régi barátainak – akiket persze nyilván nem érdekel különösebben, Dávid most már kivel tölti az idejét. Mielőtt szakított volna Helgával, ezek a barátai sokszor posztoltak róla, és bár mondhatni szeretetből tették, egyszer sem látott magáról viszont olyan képet, mint amit most ő készített Amadéról.

Dávid egy ideig csak nézte a bóbiskoló barátját, és végtelen nyugalom szállta meg. Hiányzott neki az óceán sós illata, Daniella puhasága, a nővére gyengédsége – de leírhatatlanul örült, hogy itthon van, végre egy kényelmes ágyban, és végre Amadéval. Egy ember, aki nem akarja lecserélni...

Egyszer csak hangos horkantás törte meg a csendet, Dávid a szívéhez kapott. Aztán halkan elnevette magát: horkolt, Amadé horkolt! Amadé, aki a mesék tökéletes kényes és finom hercege lehetne, úgy horkolt, mint a mesékből a parasztlegények. Dávid elképzelte Amadét koszos ingben, szájából kilógó szalmaszállal, és megint rátört a nevethetnék.

Amadé megmozdult, és félig kinyitotta a szemét. Nyöszörgés szakadt fel belőle, Dávid pedig rávigyorgott.

– Elég szexi parasztlegény lennél.

– Mi van? – mormogta Amadé. Dávid megbökdöste a fiút, aki álmosan duzzogva átfordult a másik oldalára.

– Itt maradsz éjszakára? – kérdezte Dávid, bár gyorsan megbánta, mert így lehetőséget adott Amadénak arra, hogy ne maradjon.

– Biztos nem mozdulok meg – dörmögte Amadé. – Adj takaróóót!

Dávid a nevetését visszafojtva takarót terített a fiúra, aki kiskutyaként gömbölyödött össze a pokróc alatt.

– Jó, hogy itt vagy – suttogta Dávid. Vagy mert hallotta, vagy csak mert úgy volt neki kényelmesebb, Amadé visszafordult felé.

– Mhmhm – hangzott az álmos felelet. Dávid nem tudta, Amadé mitől olyan fáradt, de ő a maga részéről már kialudta magát, szívesen csinált volna dolgokat – mondjuk beszélgetni, esetleg felmenni a tetőre vagy bejárni a várost, amit egy hónapig nem is látott. Ám Amadé egy megmozdíthatatlan gombócnak tűnt, olyannak, amit nem lehet kibillenteni az egyensúlyból.

Megéhezett, szóval lement a konyhába, ahol összetalálkozott a zugivó anyjával, aki evett, és a zugevő bátyjával, aki meg ivott. Aztán ott volt még Dorián, aki pedig evett és ivott is.

– Kihez csatlakozol? – érdeklődött Jászon, és felé nyújtott egy szendvicset az anyjuk tányérjáról. Dávid nagyokat pislogott.

– Mi ez a családi gyülekezés itt, és miért nem vagyok meghívva?

– Mert nyitott szájjal aludtál, miközben Adam Sandler századjára is idegesítő röhögésben tört ki – válaszolt Dorián. Belekortyolt a whiskyjébe, a pohár mögé rejtette a vigyorát. – Hihetetlen, hogy arra sem ébredtetek fel.

– Kaphatok enni? – ült le Jászon mellé Dávid, figyelmen kívül hagyva kisebbik bátyja megjegyzését.

– Melyik kis barátod van itt? – kérdezte Mariann. Finom harapásokkal tűntette el a szendvicsét.

– Amadé – mondta Dávid. – Nem terveztük, hogy itt marad, csak bealudtunk.

– Most már ne kóvályogjon a sötétben, maradjon itt – mondta Mariann. Néha feltörtek benne az anyai ösztönök.

– Szerintem reggelig nem fog kikelni az ágyból – vélekedett Dávid.

– Igen? – Dorián látványosan erőlködött, hogy visszafojtsa a röhögést, majd beleharapott egy csokiba, és kíváncsiskodni kezdett: – Amadé nagy partiarc?

Dávid felhúzta a vállát.

– Mi számít annak?

– Mondjuk az, aki minden reggel úgy néz ki, mint aki végigbulizta az éjszakát.

– Amadé nem is így nézett ki.

– Pedig de.

– De nem. Amadé nem bulizott tegnap este.

– Akkor nem tudom, mit csinálhatott, de azt biztos jó sokáig. Vajon hogy szerezhette azt a kis zúzódást a nyakán?

A prűd Jászon visszaköpte az italát, Mariann meg rosszallón nézett rá.

– Hány éves az a fiú? – kérdezte Jászon kikerekedett szemekkel. Mariann legyintett.

– Ne turkáljunk a fiúcska magánéletében! Dávid is...

– Dávid inkább visszamegy – szólt közbe gyorsan a fiú. – Dávid inkább éhen hal, minthogy ezt a beszélgetést végighallgassa.

Jászon fintorgott, nem értett egyet a többiekkel.

– Jászon inkább visszamegy élete szerelméhez.

– Dorián nagyon örül, hogy Jászonnak van élete szerelme – szólt közbe gúnyosan Dorián. – De Dorián tudja, hogy nem mindenki olyan, mint Jászon.

– Jászon nem szereti, amikor Dorián okoskodik.

– Fiúk, álljatok le, mert anyátok e bizarr párbeszéd nélkül is sokszor érzi úgy, hogy megőrült, nem kell tetézni!

– Igen, fiúk – helyeselt Dávid. Elvett egy szendvicset, amit az anyja a tányérjára készített. Puszit nyomott a nő arcára. – Ne őrülj meg, anyu!

Dávid felfele menet majszolgatta a szendvicsét, és azon járt az agya: tényleg, vajon mit csinálhatott Amadé az éjszaka? Az az Amadé, aki békésen, egy könyvet ölelve szundikál az ágyában, mint egy mesebeli finom kis hercegecske... Lehet, hogy nem csak a horkolás töri meg ezt a szerepet?

Alig mert belegondolni, de mi van, ha kevésbé ismeri a „legjobb barátját", mint eddig hitte?