21. fejezet

Irány haza Amadéhoz!

Marietta néni pszichológusomként egyszer azt tanácsolta, ha sok minden okoz szorongást, írjak egy listát, és szedjem pontokba, miként lehetne enyhíteni ezeken a dolgokon.

Nagybetűkkel felírtam: DÁVID. Aztán alpontokba lejegyeztem mindent, ami vele kapcsolatban frusztrál: Dávid tetszik, de őt nem érdeklik a fiúk; Dávidnak tetszik egy lány; Dávid pár nap múlva hazatér.

Következő pontok: Ervin. Nagyapa két hete nem adott életjelet magáról. Emiatt Erika feszült, de nem mondja ki, csak ideges. Erika feszült és ideges Scotték miatt is. Még mindig nem értem a Sofiával való kapcsolatom, és azt se, hogy a nővéremnek milyen vele a kapcsolata. Féltem Scottékat, és még mindig nem tudom, miért akarják őket letartóztatni. Félek a jövőheti osztálytalálkozótól, amin már Dávid is ott lesz.

– Picim! – simogatott szánakozva Alys, amikor megmutattam neki a listámat. A Sofiáról szóló pontot nem mutattam meg neki, de a többi is elég volt ahhoz, hogy Alys megsajnáljon. A padlóra terített pokrócon feküdtünk, Alys felváltva babusgatott engem, és a kislányát. Én is dédelgettem az angyalfürtű Lunácskát, aki kacagva élvezte a törődést, engem pedig jobbkedvre derített, hogy a két tünde (ahogy magamban neveztem őket) ennyire kedvelnek.

A nővéremtől mindig csak mogorva pillantásokat kaptam – az elmúlt tizenötévben is, de most valahogy különösen morcosan állt hozzám. Erika a napjai nagyrészét a szobájába zárkózva töltötte, és már Jamest sem engedte be magához. Ami abból a szempontból jó volt, hogy nem kellett hallgatnunk a kellemetlenül harsányan kiszűrődő hangokat, másrészt viszont rossz volt, mert így már az enyémen és Sofiáén kívül James savanyú arcát is bámulhattuk egész nap.

Scotték nem nagyon mozdultak ki napközben, ezért rengeteg időt töltöttünk a forróságban úszó nappaliban, hallgattuk, ahogy James próbál dalt írni, ahogy Alys a csörgős szoknyákat varrja, ahogy Luna sír, mert éhes, mert fáradt, mert nyűgös.

Mindenki borzasztóan feszült volt már nagyjából három ilyen nap után.

Privátszférát otthon nemigen találtam, mivel James és Sofia felváltva, vagy együtt kuckózták be magukat a szobámba, nem igen kérdezve, hogy én mit szeretnék, így amikor elég energiám gyűlt össze ahhoz, hogy összeszedjem magam és elhagyjam a lakást, lementem bóklászni a városba.

Dávid egy ilyen sétám során felhívott, pedig akkor épp tíz perce nem gondoltam rá, mert láttam a Dunán úszni egy picike kacsát, ami akkora lehetett, mint a tenyerem.

– Babácska! Késik a gép! – jajdult fel. Nyűgös volt a hangja, és szinte láttam a szomorú emotikonokat a mondat végén, a kis kacsát meg szinte azonnal elfelejtettem.

– Ó – nyögtem ki. Nem tudtam eldönteni, ez nekem most jó vagy rossz-e: több időm van felkészülni a viszontlátásra, viszont több időt kell kibírnom nélküle. Szörnyen ellentétes helyzet.

– Ha hazaértem, átjössz? – kérdezte Dávid, és biztos voltam benne, hogy olyan édesen biggyeszti az ajkát, ahogy szokta.

– Ha szeretnéd, persze – válaszoltam. Örültem, hogy Dávid közben nem látja az arcom – csak azok az öregnénik láthatták a gyötrődésem, akik előttem sétáltatták a kutyájukat a Duna-parton.

– Már hogyne szeretném! – háborgott Dávid. – Meg aztán minél előbb át akarom adni az ajándékodat. Nehogy kiszökjön az új madárpókod a szobámban!

Elnevettem magam, pedig az imént még sírni támadt kedvem.

– Dávid, úgy hiányzol – sóhajtottam fel. Amikor rájöttem, hogy ez hallható volt, elvörösödtem és a számra tapasztottam a kezem. Ezt nem akartam hangosan kimondani.

– Te is nekem, babácska!

Hallottam, hogy valaki idegesen szól Dávidhoz, aki feszülten válaszolt neki valamit.

– Mennem kell, Amadé. Hát...nemsokára találkozunk! – És le is tette. Én pedig még azt se tudtam megmondani, hogy várja ő is nyugodtan a szülinapi ajándékát, mert én is készültem neki.

Duzzogtam a világra, elfeküdtem egy padon és csak bámultam a kék eget, az elhúzó repülőket, a fel-felbukkanó felhőket.

Nemsokára Dáviddal csinálhatom ezt. Hiányzom neki. Áthívott. Ajándékot hoz nekem.

Ha hívő lennék, megkérdeztem volna Istent, lehet-e esélyem arra, hogy ne essek bele naponta még jobban ebbe a fiúba.

Felhívtam Vilt, mert az elmúlt napokban keveset beszéltünk, meg mert szerettem volna, ha az örökvidám kisugárzása most elterelné a figyelmem és feldobna.

– Csak pár percem van, Ginával találkozok – hadarta Vil.

– Ki az a Gina? – érdeklődtem.

– Az osztálytársunk – mondta Vil kissé gúnyos hangon.

Hoppá.

– Baj van? – tettem fel a kérdést bágyadtan. Ha Vil gúnyolódik velem, az nem lehet véletlen. Általában nem szoktam ilyesmit megkérdezni, mert félek a választól, most azonban annyira kimerültnek éreztem magam érzelmileg, hogy úgy gondoltam, már bármi jöhet.

– Nekem nincs – felelte Vil. – Viszont Zétit megbántottad. És drága Amadé tudod, hogy mennyire imádlak, de azt is tudhatod, hogy milyen önbizalomhiányos Zéti.

– Miről beszélsz? – kérdeztem, összehúzva a szemöldököm. – Én nagyon próbálkoztam, ő meg tisztára elutasítón viselkedett velem!

Vil feljajdult, és abból ítélve, hogy egy csatornafedelet kezdett el szidni, minden bizonnyal az imént megbotlott és majdnem orra esett.

– Oké, de bocsánatot kért, te meg ignoráltad.

– Mi? – Egyszerűen nem tudtam, miről beszél. Aztán lassan leesett a tantusz. – Ó, a fenébe...

– He? Mi az?

A homlokomra csaptam, és visszajátszottam azt az estét, amikor hazamentem a közös találkozónk után.

– Megnyitottam az üzenetet, de nem olvastam el, mert pont... – Rám ugrott a világ egyik legszebb nője. – Történt valami, ami miatt elfelejtettem válaszolni.

– Aha – mondta furcsállón Vil. – Szerintem azért válaszolj neki. Csak lazán, kedvesen. Cukorédes vagy Amadé, csak ijesztő. Zéti fél tőled.

– Mi? Tőlem?

– Igen, tudod, olyan titokzatos vagy és menő és vagány, és cigizel és iszol és laza a kisugárzásod...

– Engem így látnak kívülről? – döbbentem le.

– Ó, nem, csak Zéti. Én nem ilyennek látnak, és nem sok emberről tudom, mit gondol rólad. Szerintem egy édesbogyóka vagy, aki tök álomvilágban él. Dávid határozottan csodál téged, Lujzának bejön a humorod, Tekla irtóra bírja, hogy fura vagy...

– Jaj, én ezt inkább nem akarom hallgatni – nyögtem. – De... Dávid csodál? Tekla szerint meg...

– Tekla nagyon jól szórakozik rajtad. Várja, hogy osztálytársak legyetek. Dávid meg... nem is tudom, mi a jó szó rá, de mindig úgy csillog a szeme, amikor rád néz. Mint egy lelkes kiskutya. Vagy mint egy rajongó kistesó.

– Ó – dünnyögtem. Nem éppen ezt reméltem a „csodál" szótól.

– De majd Ginát is megkérdezem... hátha ő tudja, hogy te ki vagy.

– El ne mondd, hogy én nem tudtam! – kértem bűntudatosan. Magamban ígéretet tettem, hogy nemcsak megnézem, ki kicsoda az évfolyamon, de memorizálom is mindenkinek a nevét és profilképét.

Nagyszerűen el fogja terelni a gondolataimat Dávidról!

Mindenekelőtt Zétivel kellett foglalkoznom. Őszintén sajnáltam, hogy megbántottam, úgyhogy gyorsan igyekeztem kijavítani a hibát. Természetesen az ő üzenete is bocsánatkérés volt a visszahúzódó viselkedéséért, én pedig azért kérhettem bocsánatot, hogy nem voltam extra nyitott a múltkor, és hogy aztán még el is felejtettem.

Szerettem volna elmesélni Dávidnak a bénázásomat, de a repülés miatt ki kellett kapcsolnia a telefonját. Így hát este Sofiának panaszkodtam, akivel egymás mellé kucorodtunk az ágyamban, és a sötétben a telefonom mutogattam neki Zétit, Vilt, Teklát, az egész évfolyamot. Alaposan kitárgyaltuk, kiről mit gondolunk, és Sof segített memorizálni a neveket.

– Örülök, hogy jó helyre mész – simogatta meg az arcom Sofia.

– Reméljük, hogy az lesz – dünnyögtem, és a vállának nyomtam a homlokom. Nyűgösen bújtam az én Sofiámhoz, aki átkarolt és simogatott. Próbáltam elfelejteni a karjai közt mindent, csak hát úgy hozta az élet, hogy egyetlen percre se tudtam elfelejteni semmit se.

/*/

Dávid gyűlölte, ha valami nem ment a tervek szerint. Nem szeretett késni – bár ez azért sikerült neki jópárszor –, az őket hazaröptető gépek pedig mind késtek.

A reptéren órákon át várakoztak. Senki nem viselte túl jól.

Dorián próbálta Dávidot szórakoztatni, Shakespeare-részleteket olvasott fel, de neki már kezdett elege lenni a szonettekből, inkább feltette a fejhallgatóját és csak bámult maga elé. Az anyja – Mariann – pár székkel arrébb a mobilján pörgetett valamit, és idegesen rágózott. Erna és Jászon egymáshoz bújva aludtak, aminek a látványa kicsit fájón érintette Dávidot – Daniellát és Malakait juttatták az eszébe, akikre most nagyon nem akart gondolni. Miért nem tudta vagányan végigcsinálni ezt a Daniella-ügyet, úgy, mint Dorián? Miért kellett neki olyanra vágynia, amire amúgy nem is akart vágyni?

Túl sok minden zakatolt Dávid fejében: Daniella, Malakai, Amadé és Vil kapcsolata, az, hogy megint hónapokra el kellett válniuk Babett-től.

Épp mély depresszióba akart zuhanni, amikor Dorián lekapta a fejéről a fejhallgatót, megzavarva őt a duzzogásban.

– Add vissza! – kapott utána Dávid.

– Nem adom – rázta a fejét Dorián. – Légy már kicsit jókedvűbb!

– Ha visszaadnád a fejhallgatóm, akkor jobb kedvem lenne! – vitatkozott Dávid, és Doriánra fekve próbálta visszaszerezni a tulajdonát.

– Dehogy lenne – ellenkezett Dorián vigyorogva.

Dávid ahhoz a módszerhez folyamodott, amihez utoljára kiskorában nyúlt, és ami mindig biztosan bevált.

– Anya!

Mariann felnézett, és csinos fekete retiküljébe süllyesztette a mobilját. Mielőtt lezárta volna a képernyőt, Dávid látta, hogy az apjuk Instagram-oldalát pörgette, amin többnyire Pataky Dániel öltönyös képei virítottak. Mint egy erotikus regény borítómodellje, szokta emlegetni Dorián, amire az anyjuk mindig savanyú képet vágott.

– Fiúk, hány évesek vagytok? – kérdezte fáradtan sóhajtva.

– Ehhez sose leszünk túl öregek – jelentette ki Dorián, és felborzolta Dávid haját.

– Nem erre neveltelek titeket – közölte velük Mariann.

– Dávid depressziós – árulkodott Dorián.

– Nem is!

– Dávid, miért vagy depressziós? – fordult felé az anyja. Hibátlan konty és hibátlan rúzs: az egész nő hibátlannak tűnt, ám tekintete homályosságán látszott, hogy azért ledöntött pár felest a reggel.

– Mert összetörte a szívét a szöszke dán hölgyemény – mesélte Dorián, mire Dávid a bátyja karjába csípett. Mariann még egyszer sóhajtott, és Dávid combjára simította a tenyerét. Dávid cikinek érezte ezt az anyjával megbeszélni, és mérges volt Doriánra, amiért ebbe a helyzetbe kényszerítette.

– Kicsim, ez aranyszabály: nyaraláson nem szabad hosszútávú kapcsolat reményében ismerkedni.

– Apával ti is nyaraláson ismerkedtetek meg – jegyezte meg Dávid.

– Látjátok is, mi lett belőle! – vágta rá kissé méltatlankodva Mariann. Dávid letolta a lábáról az anyja kezét, mert a témától a nő feszültté vált, és ettől erősebb lett a szorítása.

– Négy csodaszép gyerkőc – mosolygott ártatlanul Dorián.

– Szerencsémre mind a négy gyerkőc az apjára hasonlít – füstölgött az anyjuk. Kínos csend telepedett rájuk, de Dorián, az istenien tökéletes Dorián szerencsére oldotta a feszültséget:

– Ha szeretnéd, befesthetjük mind a hajunkat, és akkor kikerülhetjük a Harry Potter-szindrómát. Mármint hogy: úgy nézel ki, mint az apád, de a szemed anyádé. Ha megmondod, pontosan milyen árnyalatú a hajad, megtesszük...

– Túlságosan imádod a bozontodat, nagyfiú – ingatta a fejét Mariann, de az ajkára mosoly ült ki. Dávid irigyelte és csodálta a bátyját, amiért ilyen ügyesen bánt mindig a szavakkal, és amiért mindig fel tudta vidítani az édesanyjukat.

– És nemcsak én, hanem mindenki más is – értett egyet Dorián, és a fejét az anyjához hajtotta, hogy az megsimogathassa a haját. – Meg aztán nézz csak Dávidra: a jövő nőcsábásza lesz ezzel a frizurával!

Dávid arcára fintor ült ki, ami az anyja arckifejezése tükrözött.

– Dávid csak ne legyen nőcsábász.

– Nem terveztem – szólt közbe Dávid. – Mármint, úgy értem...

– Csak élvezni akarja az életet – magyarázta Dorián. – Most már tényleg előtte áll az élet.

– Ez olyan kínos – duzzogott Dávid –, túl nagy felhajtást csinálsz a dolognak. Jó, hogy valami bikát nem áldozol az isteneknek örömödben!

– Ez Ausztráliában nem szokás – kezdett okoskodni Dorián, de Dávid és Mariann gyorsan közbevágtak:

– Csak ezt ne! – nyögte Dávid.

– Kicsim, inkább majd picit később – kérte finomabban Mariann.

Így hát most Dorián kezdett duzzogni, Dávid meg kárörvendőn vigyorgott. Mielőtt újabb vitába kezdhettek volna, ami tovább kavarta volna a korábban órákig unott hangulatot, megszólalt a hangosbemondó.

– Na, mehetünk! – pattant fel Mariann, úgy söpörgette le a szoknyáját, mintha annak egyáltalán lett volna esélye bekoszolódni, és felébresztette a békésen szuszogó Ernát és Jászont.

– Valakik keveset aludtak az éjjel – dünnyögte Dorián. Dávid sejtette, hogy azért kicsit ő is féltékeny a bátyjuk kőkemény és tartósan boldog kapcsolatára, bár azért teljesen biztos nem lehetett benne. Végtére is Dorián Dorián.

– Jól van, gyerekek, indulás! – tapsolt Mariann és elindult egy irányba, elvárva, hogy a többiek kövessék. Senki nem tette szóvá, de Dávid azért hallani vélte a többiek gondolatait, miszerint az anyjuknál bárki más megbízhatóbb vezető lenne.

– Na, gyere, Dávidom! – karolta át Dávid vállát Dorián. – Irány haza a csinos kis Amadéhoz!

Dávid elfojtotta a mosolyát, és oldalba bökte a testvérét. De azért egyetértett vele: irány haza Amadéhoz!