20. fejezet

Amadé a sarkára áll

Ervin a kádban feküdt, amikor megérkeztem. Első pillantásra szívrohamot kaptam – azt hittem, halott. Sápadtan, behunyt szemmel, mellkasán keresztezett kézzel feküdt a kádban, a hab már elernyedt.

Amikor kicsit megemelkedett a mellkasa, megkönnyebbülten rogytam le a kád mellett álló sámlira.

– Szent ég, Ervin, azt hittem, hogy... hogy meghaltál! – fakadtam ki, és megragadtam a kezét. Jó régóta áztathatta már magát, a bőre teljesen felpuhult. Kinyitotta a szemét.

Rekedt volt a hangja, amikor megszólalt:

– Ha két perc múlva érkezel, lehet úgy is lenne...

– Mi? – kaptam fel a fejem, és abbahagytam a kézfeje cirógatását, amivel leginkább magam nyugtattam.

– Ne ijedj meg nagyon – figyelmeztetett szinte suttogva –, de nincs sok hátra.

– Miről beszélsz? – kérdeztem idegesen. Megszorítottam a kezét, mire felszisszent.

– Nézz... balra – lehelte. Egy kis polcon üvegcse állt, valaki halálfejet rajzolt rá. Elég gyerekes ábrának tűnt, de úgy görcsbe rándult a gyomrom, hogy gondolkodni se bírtam.

– Ervin – nyögtem. – Mit műveltél?

– Amit már régóta kellett volna – sóhajtotta. Elöntött a düh, és reszkető kézzel húztam elő a mobilom.

Ervin behunyta a szemét és szenvedőn hátradöntötte a fejét, majd hörögve mély levegőt vett, amit köhögésekkel szakított meg.

– Amadeus! – nyöszörögte. – Fogd meg a kezem, csókolj meg! Szeretném, ha te lennél az utolsó, amit érzek...

– Még mit nem! – förmedtem rá, és bár remegő ujjakkal nehezen ment, de már tárcsáztam is a segélyhívót.

Ervin meghökkenten nézett fel, és elhűlt az arca, amikor meglátta, mit csinálok.

– Amadé! Ne csináld! – szisszent rám, és a csuklóm után kapott. Ám én felpattantam, és bár egész testemben reszkettem, hűvös nyugalmat erőltettem magamra, hogy amikor fogadják a hívásomat, tisztán tudjak gondolkodni.

– Kérem – szóltam bele a vonalba kissé bizonytalan hangon –, a bátyám öngyilkossági kísérletet követett el...

– Amadé, állj! – Ervin hipp-hopp kiugrott a kádból, miközben beszéltem, de én csak arrébb táncoltam, hogy ne érjen el.

– Először is nyugodjon meg, fiatalember! – szólított fel a segélyt nyújtó nő. – Másodszor pedig mondja el, lassan, érthetően, mi történt!

– Nincs baj! – kiáltotta Ervin, és erősen megmarkolta a vállam. – Rakd le a telefont! – hajolt a másik fülemhez. – Nem vettem be semmit, esküszöm. Az üvegben ételfestékkel festett víz van.

Egyszerre akartam felrobbanni a méregtől és meghalni a rémülettől; mi van, ha hazudik? Tanácstalanul meredtem magam elé, végül úgy döntöttem, hiszek neki. Ha tényleg a halálán lenne, most nem ugrabugrálna itt összevissza.

– Bocsánat, tévedtem – mondtam színtelen hangon, és leraktam a telefont. Ökölbe szorítottam a kezem, nem tudtam, mit kéne most tennem. Legszívesebben orrba vágtam volna Ervint, de úgy igazán alaposan.

– Nem hiszem el – suttogtam végül. Az ajtónak támasztottam a hátam, és idegesen túrtam bele a hajamba. – Tényleg nem hiszem el.

– Miért hívtad a mentőket? – kért számon csöndes hangon Ervin. Közelebb jött hozzám, a hab és a víz tompán fénylett fehér bőrén.

– Mert már nem az a tizenhárom éves kisfiú vagyok, akit olyan könnyen rá tudsz venni, hogy felmásszon veled az erkély párkányára és...

Ervin elkapta az arcom, hogy megcsókolhasson, de én elrántottam tőle a fejem.

– Ne nyúlj hozzám! – kiáltottam rá, és ellöktem magamtól.

– Ne légy mérges – kért szelíden, amitől csak még feszültebb lettem.

– Már hogy ne lennék mérges? – csattantam fel. – Ervin, hazudtál, amivel halálosan rám ijesztettél, és... miért? Ez mire volt jó?

– Kíváncsi voltam – vallotta be Ervin, és a hajamhoz nyúlt, majd lehajolt, hogy csókot hintsen a nyakamra.

– Hagyd abba! – kiabáltam, de elcsuklott a hangom. Nagyjából másodpercek választottak el attól, hogy elsírjam magam. – És vegyél fel valamit!

– Az én lakásomban nem parancsolgathatsz – ingatta a fejét Ervin.

– Remek. Akkor viszlát! – Feltéptem a fürdőszoba ajtót és kicsörtettem a helyiségből.

– Ne már, Amadeusom, ne hagyj itt! – Ervin jött utánam, én pedig nem tudtam menekülni előle. Sose tudtam. – Csak tudni akartam, miként reagálsz. Nem gondoltam volna, hogy telefonálsz! Azt hittem, elsírod magad, én meg majd lecsókolhatom a könnyeidet és...

Üvölteni akartam, rácsapni Ervinre minden létező ajtót, de nem sikerült.

– Nem vagy normális – mondtam elfúló hangon, a szemem megtelt könnyekkel. Nem Ervint sirattam, nem is azt, hogy az évek során nem változott semmit – magamat sirattam, az önbecsülésemet, azt, hogy képes voltam újra belekeverni magam egy ilyen helyzetbe.

– Amadeus, ne menj el!

Már a kezemben volt a kilincs, amikor dühösen néztem vissza Ervinre, az sem zavart, hogy látja az arcomon csillogó könnyeket.

– Mondj egyetlen egy okot, amiért maradnom kellene!

Ervin beletúrt a hajába, aztán a szemembe nézett – a pillantásával tőrt döfött belém, felszúrt a falra, nem bírtam mozogni.

– Mert maradni akarsz. Nem tudsz hova menni.

Próbáltam erővel visszafogni a zokogást, de a kezem így is lecsúszott a kilincsről.

Tényleg nem volt hova mennem: reggel Erikával úgy összevesztem, hogy legközelebb szerintem vagy két nap múlva tud majd úgy rám nézni, hogy ne akarjon megütni. Amint erre gondoltam, égni kezdett az arcom – a pofontól is, amit Erikától kaptam, meg a helyzettől is, hogy a pofont Scotték előtt kellett tűrnöm.

– Nem akarom újra átélni – suttogtam. – Már nem vagyok Mihály.

Ervin megint a tenyerébe vette az arcom, a hüvelykujjával elmaszatolta a könnyeimet.

– Te viszont még mindig Ulpius Tamás vagy – folytattam szipogva. – Te még mindig játszol a halállal, még mindig élvezed ezt a játékot, én viszont már nem. És soha nem is élveztem, Ervin, mégis belerángattál. Kicsi voltam, Mihály voltam, hagytam magam, hagytam, hogy ájulásig itass, felmásztam a hídkorlátjára, hogy tényleg a te Mihályod lehessek... de én már Szepetneki vagyok, Ervin. A vagány, akit nem lehet így befolyásolni, és...

– Amadé! – Az ujját most az ajkamra nyomta, hogy elhallgassak, én pedig elhallgattam, és csak csendben sírtam, mert úgy éreztem, most aztán tényleg minden összedőlt: az otthon, Dávid, még Ervin is...

– Nem akarok megint Mihály lenni – hüppögtem. – És gyenge sem akarok lenni.

– Hadd öleljek meg, Amadeus – mondta gyengéden Ervin. Nem akartam, hogy megöleljen, nem akartam még közelebb kerülni hozzá. Egyáltalán semmit nem akartam. Csak egyedül lenni és szomorkodni és verset írni.

Megölelt, én pedig hagytam. Nem azért, mert Ervin ölelése jólesett – nem, őt legszívesebben kizártam volna most az életemből –, hanem azért, mert valaki a karjába zárt, úgy, mintha igazán számítanék...

Ebből a majdnem-halott-Ervinből, a vitából, a sírásból, az ölelésből az lett, hogy mindent elpanaszoltam Ervinnek, a szavak a könnyeimmel egy ütemben ömlöttek.

Ervin csokis kávét hozott nekem az ágyba, levendulás cigarettát adott, meghallgatott, némán simított végig a hátamon újra meg újra. Úgy tűnt, tényleg sajnálja, ami pozitív meglepetésként ért: régen soha semmiért nem mutatott megbánást. Mondjuk az is igaz, hogy én se akadtam ki rá, mert nem mertem – nem akartam még több okot adni neki arra, hogy megölje magát.

Azt hiszem, kicsit megszeppent a féktelen zokogástól, ami rázott, a mérhetetlen fájdalomtól, ami áradt belőlem. Őszintén szólva még én is megleptem magam, nem tudtam, hogy ennyire mélyponton vagyok jelenleg.

– Belecsavarodtam egy spirálba – magyaráztam szipogva, az égő cigivel gesztikulálva, elmosódott előttem az égő vég pislogása.

– Spirálba – bólintott Ervin, és nagyot kortyolt a citromos söréből.

– Beleestem Dávidba nagyjából két hónap alatt, elutazott majdnem háromhete, és én azóta mintha még jobban, még mániákusabban gondolnék rá, pedig összeszedett egy dán csajt, megfektette, aztán megtetszett neki, azt akarja, hogy a barátnője legyen, de a dán csaj már egy szörfös fiú után kacsintgat, akit Dávid úgy ajnároz, mintha meleg lenne, de amikor a dán csaj kitalálta, hogy édeshármasozzanak, Dávid kijelentette, hogy nem meleg. És én azt szeretném, ha Dávid nem is feltétlenül meleg lenne, de mondjuk biszexuális. Vagy nem is kell nevet aggatni rá, hogy micsoda, nekem elég annyi, hogy meg akarjon engem csókolni. És én csak erről ábrándozok, amíg ő a dán csajt csókolgatja. Hogy engem csókolgat. És arról ábrándozok, hogy engem csókolgat, miközben én is mást csókolgatok, és én is lefeküdtem valakivel, és már bánom, mert az igazival akartam volna, szerelmes akartam volna lenni. És... – Elhallgattam, hogy belekortyoljak a citromos sörbe, aztán beleszívtam a cigibe és füstöt fújtam a plafon felé.

– Ennyi szóismétlést és éssel kezdődő mondatot is ritkán hall az ember egy monológban – tűnődött Ervin.

– Csönd! – szóltam rá, mert nem érdekelt a hangja, a véleménye. – Szóval sajnálom, hogy megbántalak, de nem kellett volna lefeküdnöm veled. Érzelmeket akartam. Érzékek voltak, lángoltam, Ervin, jó volt! De most már...

– Még ha nem is bújsz az ágyamba, akkor se biztos, hogy Dávidot megkapod – jegyezte meg Ervin, és végighúzta a járomcsontomon a mutatóujját.

– Te aztán tudod, mivel vidítsd fel az embert – mondtam savanyúan. Megint éreztem azt a tompa kábaságot, ami Ervin lakásán az elmúlt napokban rám tört. – Az a szerencséd, hogy bennem nincs hajlam az öngyilkosságra. Így nem vigasztalhatsz egy épp darabokra összetört embert!

– Ez amúgy érdekes – kapott a témán Ervin. – Benned minden megvan, ami a...

– Ervin! – szóltam rá ismételten. – Elegem van a halálmániádból. Tizenhárom évesen megvágtam a karom, ha kérted. És igazából minél többször elmondom, hogy most már érettebb vagyok és más srác, és nem fogom megismételni azt, amit régen, őszintén és sokszor átgondolom, miért is vagyok még itt.

– Jogos – értett egyet színtelen hangon Ervin. Lesütötte a pilláit, és az égő cigarettámat bámulta. – Meg kell mondjam, elég vonzó, ahogy kissé beállva szónokolsz és letorkolsz. Nem kéne tetszenie, mert igazad van, minden egyes szavad igaz, és bűntudatot érzek miatta.

Rosszkedvűen összehúztam a szemöldököm. Biztos voltam benne, hogy Ervin nem képes bűntudatot érezni, de egyáltalán nem foglalkoztatott már igazából, Ervin mit érez vagy mit nem érez.

– Miért nem tudok én lenyugodni? – dohogtam. – Ó, istenem, ha Dávid hazajön, még ha nem is akar megcsókolni, jóval jobb érzés lesz az ő ágyában feküdni!

– Biztos? – tette fel a kérdést Ervin. A vállamnak támasztotta a fejét, a haja csiklandozta az orrom. El akartam húzódni, de mázsás súly nehezedett minden testrészemre. Mivel Ervin haja nagyon puha, kelletlenül bár, de ráhajtottam a fejem, hogy a párnám legyen.

– Nem. Egyáltalán nem biztos. Bele kéne szeretnem Sofiába.

– Sofiába. Az a lány, akiért tizenhárom évesen úgy odavoltál?

Nahát, még Ervin is emlékszik rá! Tényleg eléggé odáig lehettem érte.

– Bizony. Visszatért, még mindig szájra puszival köszönt, még mindig flörtöl velem, és még mindig iszonyú vonzó. Izmos, van egy kígyós tetkó a hasán, amit szeretnék megsimítani, az ujjammal, aztán a számmal, újra meg újra meg újra.

– De közben a nővéredként tekintesz rá, nem? – Utáltam, hogy Ervin mindig rátapint a lényegre.

– Igen. Sofiát nem szoktam a „szerelmeim" közé sorolni. Szerelmesnek lenni belé vérfertőzés lenne – tájékoztattam Ervint, és a szájához illesztettem a cigarettámat.

– És lefeküdni vele? Az nem lenne az? – faggatott Ervin, és az ajkával végigcirógatta az ujjam, miközben kifújta a füstöt.

– Hát, elméletileg igen. Az eszem és a szívem, ami azt mondja, a szerelem vérfertőzés lenne, az erre is azt mondja. De a testem... amikor mondjuk Sof rajtam fekszik... akkor elég más dolgokat suttog, sőt kiabál.

– Hm. – Ervin felemelte a fejét, az ajkán apró mosoly ült. – Tudom, hogy milyen befolyásolható tested van.

Csúnyán néztem rá, de döbbenten fogadtam a folyamatot, ahogy szép lassan tudatosultak bennem a szavai.

– Igen. Ez igaz. És ez... nagyon szomorú. Azt hittem, ennél erősebb jellem vagyok.

– Kamaszfiú vagy. Kamaszfiúként én is elég sok ostobaságot követtem el, mert a testem vágyait követtem.

– Aha – dünnyögtem lehangoltan. Nem akartam folytatni ezt a beszélgetést. – Kell most nekem egy pohár hidegvíz.

– Az biztos – sóhajtotta Ervin.

Egy ideig töprengtem, hogy a pohár vízzel a kezemben az asztalhoz üljek-e, vagy vissza az ágyra, Ervin mellé.

Az ágyat választottam, de csak mert puha. Nem Ervin miatt. Csak mert az ágy puha.

Aludtam. Elaludtam, jó pár órát szunyókáltam: ez a bódító füst, a reggeli sokk, Erika és aztán Ervin miatt, majd a másfél órás sírás, cigizés és sörözés, ez mind-mind úgy lefárasztott, hogy csak délután ébredtem fel.

Ervin mellkasán.

Fenébe már.

Első dolgom volt megnézni, hogy ugye rácsorgott-e legalább a nyálam a mellkasára. Elégedetten konstatáltam, hogy igen. Megérdemelte.

A hajam simogatta, meg a fülcimpámat cirógatta, gyengédebben ért hozzám, mint korábban bármikor.

– Ugye nem mész el? – kérdezte halkan, és letette a hasára az Ady-verseskötetet.

Felnyögtem, nem akartam itt lenni. Dávid vállán akartam ébredni, az ő karjai közt, az ő mellkasán, az ő szívverését hallgatva.

Behunytam a szemem, és megdörzsöltem az arcom, a nyakamat, ami elgémberedett az Ervinen való fekvésben. Fészkelődtem, és valami szúrni kezdte a mellkasomat.

– Ohó, még szép, hogy elmegyek! – motyogtam, mert eszembe jutott a papír, amit Sofia csúsztatott reggel az ingem zsebébe. Miután Erika sok-sok „békésen" eltöltött hónap után ismét megütött, dühtől és megalázottságtól lángoló arccal viharoztam ki a lakásból. Sofia a lépcsőházban ért utol, csak egy gyors ölelést adott, egy puszit a számra és egy cetlit a zsebembe. Aztán visszarohant a lakásba. Már az utcán jártam, amikor kibontottam és megnéztem: egy cím állt rajta, időpont, jó sok szívecske, és a másik oldalon rövid magyarázat – utcabál lesz, ahol Scotték fellépnek. Nekem pedig látnom kell, nyilván.

– Hova? – kért számon Ervin, és a kezébe fogta az állam, hogy kényelmesen csókot nyomhasson a nyakamra.

– Adj valami jó inget! – Elhatároztam, hogy az este csak azért is jól fogom magam érezni. Amilyen rosszul indult a nap, olyan jó lesz a vége, nem fog befolyásolni sem Ervin, sem Dávid, sem Sofia.

/*/

Ervinnel úgy tettünk, mintha semmi nem történt volna a reggel, mégis érződött valami törés köztünk. Még nem tudtam, mi lesz ennek a vége, de nem voltam hajlandó aggodalmaskodni emiatt. Meg akartam nézni Sofia és James fellépését, inni egy finom koktélt, belehabarodni egy csinos lányba vagy fiúba.

Ervin kézen fogva vezetett, az éjszakának esőillata volt, a pocsolyák még nem száradtak fel. Némán sétáltunk, én rímeket faragtam fejben, s valószínűleg Ervin is ezt csinálta, mert így szokta összehúzni a szemöldökét, amikor verset ír.

Még mindig szépnek tartottam őt, ha most a falhoz szorít és megcsókol, talán hagytam és élveztem volna. De sötét bűntudat mardosta a gyomrom, és egy gonosz hang azt harsogta bennem: elárultad magad! Áruló vagy!

Az utcabált egy elkerített utcarészen, egy kis sikátorban szervezték, egy rúdról lelógatott tömény füzérfüggöny alkotta a bejáratot. Bőrdzsekis fiatal srácok őrizték, amikor megláttak, rám vigyorogtak:

– Nahát, Maugli!

– Üdv újra az Éjszakában!

Fintorogtam a becenévre. Akkor aggatták rám, amikor kicsi voltam, és nagyapa meg Erika hurcigáltak engem is az „Éjszakába", mert nem maradhattam egyedül otthon – akkor lettünk mi Maugli, Bagira és Balu. Egyikünk sem értékelte különösebben, de úgy látszik, ilyen szinten elterjedt, hogy még évekkel később is így emlékeznek rám.

– Amadé! – pisszegett rám egy épületbe nyíló ajtó mögül Sofia. – Tíz perc és jövünk!

– Várom – vigyorogtam és a hüvelykujjamat mutattam neki biztatásképp.

Ervinnel leültünk egy asztalhoz, egy alacsony felszolgálólány odajött hozzánk, és rendeltünk két koktélt.

– Kedvel téged – mondta Ervin, és a térdemre simította a tenyerét. – Bele tudnál szeretni.

– Ó, az biztos – bólintottam rá. – De hát én bárkibe bele tudnék szeretni.

Ervin egyetértőn biccentett, és elvette a kezét, hogy a székem támlájára tegye. Körbe néztem a kedves kis helyiségben: mintha nem is a főváros egy sötét zugában lennénk. Koszos kis utca volt, meg kell hagyni, de színes kendők tarkítottak mindent, gyertyafény égett, és ponyva feszült a sikátor fölött, hogy az esőtől védje a népet. Az összetákolt asztalokból álló színpad mellett Erika beszélt Jameshez, aki a mikrofonokat állítgatta. Aztán Sofia kidugta a fejét egy függöny mögül, gondolom, jelezte, hogy mindjárt kezdenek. James röpke csókot nyomott Erika szájára, aztán felszaladt a színpadra.

Még nem tértem magamhoz a sokktól, amikor James már felkonferálta magukat. Még sose láttam senkit, aki így ért volna a nővéremhez – láttam már sok férfit és nőt, akik különböző dolgokat tettek vele, de puha csókot tudtommal még senki nem adott neki.

Úgy éreztem magam, mint egy büszke nagytestvér, ami furcsa volt.

James rázendített pár akkordra, mély hangja bezengte a teret.

– Ő a te Sofiád bátyja? – kérdezte tűnődve Ervin, és az asztalra könyökölt. Előre hajoltam, hogy halkan válaszolhassak:

– Az előbb csókolta meg a nővéremet.

– Jó, jó, nem azért kérdeztem – mentegetőzött Ervin, és apró mosolyra húzta a száját. Mintha meg se történt volna a reggel.

– Persze, persze – gúnyoltam ki, és visszafordítottam a tekintetem James felé. A napbarnított bőrű, csodás hajú, igéző tekintetű férfi mindenkit elbűvölt. Köztük engem is, nyilván.

Ervin összehúzta a szemöldökét álmodozó tekintetem láttán, és puszit nyomott az arcomra, aztán az ujjaival maga felé fordította a fejem, hogy szájon csókolhasson. Váltottunk pár csókot, finomakat, puhákat, de aztán színpadra lépett Sofia, és nem engedtem, hogy Ervin elvonja a figyelmem.

Sofia gyönyörű volt. Egy olyan pólót viselt, amiből kilógott a köldöke körül tekergőző kígyó, és egy hozzá színben passzoló, bokáig érő szoknyát, amin apró érmék csörögtek, ahogy táncolt. Emlékeztem, hogy mennyire nagyszerűen tud táncolni, de újra elképedtem – mintha egy arab hastáncos lenne, ahogy a csípőjét, a karjait, a lábait, a törzsét mozgatta...

– Én ezt nem bírom – sóhajtottam. – Megint tizenkét éves vagyok, Ervin.

– Olyan, mint Shakira – szakértette meg Ervin. Nem tudtam, hogy képben van az énekesnőkkel. De talán Shakirával minden hímnemű egyed képben van.

– Még jobb is – kontráztam rá. – Nézd meg! Nézd a csípőjét! Hogy tud ilyet... hát elképzelni se tudom.

– Engem nem igazán fog meg, mint tudod – vonta meg a vállát Ervin, mire zavartan elnevettem magam.

– Hát engem... hát igazából én fognám meg őt – mondtam elgondolkodva.

Ervin megborzolta a hajam.

– Édes kis kamaszfiú – búgta, de nem törődtem vele.

Sofia nagyjából három percig táncolt, de az végtelen hosszúságúnak tűnt. Utána ő is a mikrofonhoz állt, és a bátyja gitárszólamával kísérve énekelni kezdett. Imádtam a hangját, és hihetetlennek találtam, hogy még ének közben is képes mozgatni a csípőjét. Az a tetovált kígyó a hasán... azon kaptam magam, hogy mindent megadnék azért, hogy csak egyetlenegy pillanatra megízlelhessem a helyét.

Hosszú-hosszú perceken keresztül énekelt és táncolt, és én egyre jobban beleszerettem. Aztán persze, amikor tapsolni kellett, már arra számítottam, hogy Dávid kiabál mellettem, és az ő karja van a hátam mögött. Erről eszembe jutott, hogy még mindig nem meséltem neki Sofiáékról, és olyan bűntudatom támadt, hogy hirtelen már az a tetovált kígyó se izgatott annyira...

– Menj utána! – bökött oldalba Ervin.

– Mi?

– Menj Sofia után – biztatott Ervin. – Egész végig olyan pillantásokkal illetett, amik lényegében pecsétes meghívók voltak az ágyába.

Nyeltem egyet. Nem tudtam eldönteni, mennyire adjak neki igazat – Sofia mindig így nézett tapasztalataim szerint mindenkire. Az, hogy beharapja az ajkát, mélyen a szemedbe néz, esetleg konkrétan meg is mondja, hogy le akar veled feküdni... na, nála ez nem jelent semmit.

Megráztam a fejem.

– Nem, Sofia mindenkivel ezt csinálja. Azzal az öregbácsival, és a nővéremmel is szemezett.

– Szerintem szívesen látna az ágyában – vélekedett Ervin. – És úgy látom, odáig vagy érte. Adhatnál neki egy esélyt, és talán el tudnád felejteni a hetero legjobb barátod.

– Dávid – sóhajtottam fájdalmasan. – Szeretnék vele csak barát lenni. Vagyis...

– Igen, igen, értem – legyezett sürgetőn Ervin. – De most menj be Sofia öltözőjébe, és dicsérd meg, aztán... aztán csókold meg. Egyszerűen, gyorsan, aztán ki tudja, a következő pillanatban lehet, hogy már a fésülködőasztalon...

– Jó, jó megyek – álltam fel gyorsan, mielőtt nekiállt volna kifejteni, mi történik a fésülködőasztalon.

Az öltöző gyöngyajtajában megálltam, hogy összegyűjtsem a bátorságom. Jó lett volna Sofiát megcsókolni, de amikor már ott álltam a lehetőség kapujában, inamba szállt a bátorságom: nem akartam elrontani a kapcsolatunkat, még a kígyós tetkóért sem. Fájdalmasan összeszorult a szívem, mert Dávidot akartam megcsókolni és Dáviddal akartam dolgokat csinálni egy fésülködőasztalon.

Dávid azonnal eltűnt az elmémből, amikor hangokat hallottam kiszűrődni az öltözőből. Sofiáét és a nővéremét – nem voltak valami barátságos hangok, sőt, elég egyértelműen veszekedtek.

Én nem akartam hallgatózni, de azáltal, hogy lecövekeltem az ajtóban, sajnos vagy nem sajnos, minden szót hallottam.

– Nem értem, miért viselkedsz velem így – háborgott Sofia. A finom csörgés hangja alapján fel-alá sétálhatott. Arrébb álltam, hogy pont be tudjak látni a függöny mögé. Borzasztó voltam, tudom, de muszáj volt látnom, mi történik.

Erika a fésülködőasztalnál ült, Sofia pedig tényleg mászkált ide-oda, a kígyó ismét szinte életre kelt a hasán.

– Én meg nem értem, mit nem értesz – válaszolt hidegen Erika. – Barátok vagyunk, bejöttem gratulálni.

– Jamesnek jöttél gratulálni, nem nekem, csak ő nincs itt. És nem vagyunk barátok. Egyáltalán nem vagyunk azok.

– Sof, ne csináld már – sóhajtott fáradtan Erika.

– Te ne csináld! És ne hívj Sofnak! – Sofia megtorpant és összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Csak a barátok becézik egymást.

– Hát mik vagyunk, ha nem barátok? – kapta fel a vizet Erika is.

– Annyi minden volt köztünk – sziszegte Sofia. Csak úgy sistergett a haragtól, még én is éreztem a feszültségét.

– Annyi minden lehetett volna köztünk – javította ki Erika fellengzősen, de láttam, hogy halvány pír jelenik meg az arcán. Inkább a dühnek tudtam ezt be, mint bármi másnak. Erika sose jön zavarba.

– Önző vagy – suttogta Sofia megsemmisülten. A keze ökölbe szorult, az ajkát összepréselte. Láttam rajta, hogy borzasztóan szüksége van egy ölelésre, de fájdalmasan tudatosult bennem, hogy nem az én ölelésem lenne az, ami megnyugtatná.

– Hívj, aminek akarsz – felelte Erika felemelt állal. – Olyan figyelemre és szeretetre vágysz, amit én nem adhatok meg neked. Sajnálom.

– Elárulsz engem, és magad is.

Erika bólintott, és nem nézett tovább Sofia szemébe. Még nekem is kiszáradt a torkom az izgalomtól és a drámától. Fogalmam sem volt arról, mi megy itt végbe.

Sofia bólintott párat, és tudtam, hogy ott fogja hagyni az öltözőt, benne Erikával.

Úgyhogy elsiettem, és kint rágyújtottam, vártam, mi történik. Ervin a koktélt iszogatta, és közben egy bőrkötéses füzetbe jegyzetelgetett.

Pár perccel később Sofia elviharzott mellettem, egy kendőt terített magára menet közben, úgy rohant ki a sikátorból.

Utánamentem. Nem azért, hogy megcsókoljam vagy flörtöljek vele, csak meg akartam vigasztalni, mert Sofia mégis csak Sofia, és én szeretem őt. Vagy valami olyasmi. Nem teljesen értem, mi az a kapcsolat, ami köztünk feszül.

Sof egy ház koszos lépcsőjén ülve sírdogált, a kendőjével maszatolta el a sminket az arcán. Én is leültem mellé, de ahogy a kőre telepedtem, azonnal az jutott eszembe, hogy Dávid húzná a száját a piszkos helyre.

– Édesem! – szólítottam meg azzal a becenévvel, amit Sofia szokott nekem mondani.

– Jaj, istenkém – pihegett Sofia. Láthatóan nem örült neki, hogy síráson kapom. Ő mindig csudajókedvű, mindig vonzó és nagyszerű.

– Minden rendben? – ültem le mellé. A karom nyújtottam felé, Sofia pedig a mellkasomra fektette a fejét. Nem igen szoktam ebben a lovagias pozícióban tisztelegni, de tetszett.

– Csak kicsit feszült vagyok. – Vett egy mély, reszketeg levegőt. – Mert ki tudja, most feljelentenek-e, fogalmam sincs, van-e itt valaki, aki nem szeret minket... de közben kell a pénz, mert csak nem lakhatunk nálatok hónapokig...

– Az én ágyamban elférsz – biztosítottam, mire bágyadtan felnevetett.

– A nem-fiúd mellé?

– Ervin tényleg nem a fiúm – mondtam rövid habozás után. – Sőt, nagyon nem a fiúm. Inkább a gyengeségem élő jele.

– Ó. – Sofia nyilván nem értette, de emiatt nem hibáztattam, mert én se nagyon.

– Mivel haragítottátok magatokra a hatóságokat? – váltottam témát, és gyengéden megmasszíroztam a lány vállát.

– Nem lenne jó ötlet ezt most elmondanom – tért ki a válasz elől. – Főleg nem itt.

Csak hümmögtem. Sofia elhúzódott és a szemembe nézett.

– De ugye érted, hogy nem miattad?

– Hanem miattad, igen – bólintottam kicsit kábán. Imádtam Sofia szemét nézni. Nem úgy volt különleges, mint Dávidé, akinek az íriszében millió és egy szín tündökölt, nem, Sofiáé tiszta kék volt. Mintha a felhőtlen eget bámultam volna! Még csillogott kicsit a sírástól, meg az arca is; a hüvelykujjammal finoman letöröltem könnyeket. Eszembe jutott a reggel, hogy Ervin is ezt csinálta velem, s kedvem lett volna azonnal elkapni a kezem. De Sofia tekintete lebilincselt, nem tudtam mozdulni.

– Édes fiú vagy, Amadé – simogatta meg a csuklóm a lány, amitől megborzongtam. Azt hiszem, ezt ő is érezte, de nem mutatta, hogy zavarná. Megpuszilta az arcom, az ajka olyan kívánatosan puha volt, hogy tényleg úgy éreztem: megint tizenkét éves vagyok, aki napokon keresztül képes volt ábrándozni Sofia szájáról.

A tenyerembe simult az arca, a hüvelykujjammal megcirógattam az ajkát. Tökéletes lett volna a pillanat egy édes csókhoz, habár nem emiatt jöttem ki hozzá. Úgy láttam, Sofia se tiltakozna, mert amikor közelebb hajoltam hozzá, hallottam elakadó lélegzetét.

Eltöltött az izgalom, és már lelki szemeim előtt lepörgött egy csodás éjszaka filmje, ami bár nem volt olyan pajzán, mint Ervin jósolta, de sokat sétáltunk és még többet csókolóztunk benne a csillagos ég alatt, és...

És csak az előzetesét láthattam ennek a filmnek, ugyanis Erika élesen csattanó hangja félbeszakított minket:

– Ha nincs ló, jó a szamár is?

– Jesszusom! – kaptam a szívemhez. Sofia is megijedt, és megint a kendője mögé rejtette az arcát, gondolom, Erikának még kevésbé akarta mutatni a könnyeit.

– Scott, még egy fellépést követel a nép. Vár a bátyád meg a színpad! – Erika arca közönyös volt, a szája sarkából cigaretta lógott. Sofia leszegett fejjel ugrott fel és csattogott vissza mezítláb a sikátorba, az érmei csak úgy csörögtek.

Én is igyekeztem követni, mert nem mertem kettesben maradni Erikával. Legnagyobb szerencsémre jött velem, és mielőtt újra visszaértünk volna a sikátorba, megkérdezte tőlem:

– Amadé, tudod te, Sofia hány éves?

– Nem – vallottam be, és nem mertem közben ránézni.

– Jóval több, mint te. Huszonkettő.

Nem akartam megmondani, hogy ez engem tulajdonképpen annyira nem zavar, úgyhogy inkább hallgattam.

– És tudod te, mennyi emberrel feküdt már össze, vagy hogy hány embert vert már át?

Ezt a kérdést már hallani se bírtam, utáltam a rosszindulatot Erika hangjában.

– Félreérted a helyzetet – bizonygattam.

– Persze – hagyta rám Erika, én pedig inkább visszasiettem Ervinhez. Látta, hogy nem jártam sikerrel, de úgy tett, mintha nem látta volna. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de ehelyett inkább intettem a sötét bőrű, fényes pillantású pincérnőszerűségnek, hogy hozzon valamit, és abból jó sokat.

/*/

Másnap hangos zongoraszóra ébredtem – ezt a csengőhangot állítottam be Dávidnak, egy beszélgetés után, aminek a végén mindketten sírva nevettünk, együtt, de a világ két felén.

Mire nagy nehezen kinyújtottam ólomsúlyú karom, addigra Dávid letette a telefont. Amint hozzáértem a mobilhoz, belém csapott a felismerés: Dávid szülinapja! Nálam tízóra van, nála éjfél – megígértem, hogy éjfélkor „vele leszek".

Fénysebességgel kaptam fel a telefonom és rohantam ki a fürdőbe. A fürdőben tudatosult bennem, hogy már megint Ervinnél vagyok, és hirtelenjében meg se tudtam mondani, hogy kerültem ide. Nem akartam itt aludni – de úgy tűnt, legalább több nem történt alvásnál, ugyanis még mindig az utcabálon leöntött-összehamuzott-agyongyűrt ruháimat viseltem.

Idegesen rágtam a körmöm, amíg vártam, hogy Dávid felvegye. Próbáltam figyelmen kívül hagyni fejem zúgását, és a fürdőben fájdalomcsillapítót kerestem, amíg kicsöngött a telefon. Ami jó sokáig tartott. Mi van, ha Dávid csalódott most bennem, amiért nem válaszoltam? Mi van, ha azt hiszi, elfelejtettem? Ááááá.

– Dávid! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, amikor megláttam az arcát a képernyőn. Látszott, hogy már nagyon jól érzi magát, a szeme boldogságtól csillogott, az ajka pedig valószínűleg valamilyen italtól.

– Mindenki téged éltessen, drága tizenhétévesem – hadartam, nem törődve a háttérből szűrődő tompa zene hangjával. – Öregbácsi leszel, mire elkezdjük a gimit, és nekem kell majd támogatni téged! Csak próbálj majd meg emlékezni a matek képletekre, mert azokat én nem tudom. És élvezd ki még a kötött szabadságod utolsó hónapjait, nemsokára nagykorú leszel! A Harry Potterben már az lennél, szóval Expecto patronum és...

Dávid a végére már olyan hangosan nevetett, hogy muszáj volt félbehagynom improvizált szónoklatomat.

– Úgy legyőznéd Petőfit retorikában, hogy csak na! – dicsért vidáman. – Köszönöm, babácskám, annyira jó, hogy itt vagy és ilyen szépeket mondasz nekem. Úgy sajnálom, hogy nem lehetek veled otthon! – mondta vágyakozva, mire én nevettem el magam.

– El se tudod képzelni, én mennyire sajnálom, hogy nem lehetek veled Ausztráliában!

– Szívesen várunk – vigyorgott bele a kamerába Dávid hasonmása. Pár pislogás után már láttam, hogy azért ez a srác idősebb Dávidnál, de az arcvonásaik kísértetiesen hasonlítottak.

– Ő Dorián, hallottál már róla – mutatta be Dávid, és odatartotta a telefont a testvérének.

– Remélem, csak jókat, Amadé – kacsintott Dorián. Sörös üvegeket tartott a kezében, a tartalmát az öccsére löttyintette, ahogy átkarolta, hogy mindketten benne lehessenek a képben.

– Hát hogyne – bólintottam udvariasan. Csinos fiú volt ez a Dorián, de azért szívesebben foglalkoztam volna Dáviddal.

– Nahát, valaki alig aludt valamit! – tette szóvá jókedvűen hunyorogva. – És ez a valaki jó sok mindent csinált az éjjel!

Dávid szeme tágra nyílt, ahogy próbálta ő is megfigyelni bátyja által észrevett jeleket. Zavartan krákogtam.

– Tényleg nem sokat aludtam, de nem mondanám, hogy olyan extra dolgok történtek volna...

Ez persze nem fedte teljesen a valóságot – annyi extra dolog történt velem egy éjszaka során, mint amennyi hónapok alatt összesen szokott. Majdnem megcsókoltam Sofiát, aztán miután elhatároztam, hogy Ervint soha többet nem akarom megcsókolni, a karjaiban kötöttem ki a sok-sok-sok koktél után, és elég sokszor és sok helyen hagytam, hogy érintsen az ajkaival, a csillagos ég alatt, valahogy úgy, ahogy azt képzeltem, Sofiával fogunk bóklászni az éjben... így hát végül esélyem sem volt nem Ervin lakásában ágyba zuhanni, ahol viszont szerencsére szinte rögtön elaludtam, bár Ervin kedves simogatással próbált ébren tartani, hogy váltsunk még pár csókot, de én nem voltam hajlandó beadni a derekam, aludni akartam, és olyannyira sikerrel jártam és annyit aludtam, hogy még a tízórára megbeszélt hívást is elfelejtettem.

– Hát igen, nem történt semmi extra – ismételtem meg. – Ha nem vagy itt velem, Dávid, semmi extra nem történhet.

Dorián röhögött, Dávid meg lelkesen viszonozta a mosolyomat. Édes volt, annyira édes! A szívem belesajdult abba, hogy milyen édes ez a fiú.

– Cuki – állapította meg Dorián, mire kicsit elpirultam. Nem mindennap mondanak ilyet az emberfiának jóképű srácok.

– Cuki bizony – helyeselt hevesen bólogatva Dávid.

Dorián megborzolta az öccse haját.

– Nem is tudtam, hogy ilyen szép... mármint ilyen rendes barátocskát találtál magadnak, Dávidom.

– Köszi – vigyorgott Dávid büszkén. A szívem majd kiugrott a helyéről, és rájöttem, hogy még elég messze vagyok attól, hogy csak barátként tudjak tekinteni Dávidra.

Dávid mesélt nekem egy sort az éjszakájáról, az éjfélt megelőző órákról, amit vacsorával és ivással töltöttek a családdal meg az új barátokkal. Daniella most azért inkább vele volt a szülinapja miatt, de közben sajnos még mindig szemezgetett Malakaijal. Sajnáltam, hogy nem lehetek Dáviddal a születésnapján, nagyon szerettem volna a boldogságtól ragyogó Dávidot magamhoz ölelni.

Miután leraktuk a telefont, még percekig ültem a fürdőben, hallgattam a kinti zajokat, behunytam a szemem és próbáltam elképzelni magamat valahol máshol. Mondjuk Dávid mellett a homokos tengerparton. A lábunkat simogatná a meleg homok, a hajunkat fújná a langyos szellő, a kezem Dávid derekára tenném, és elszavalnám neki a legédesebb verset, amt valaha is írtak, és Dávid annyira örülne neki, hogy hosszú csókot nyomna a homlokomra, és belélegezném a lélegzetét, és aztán még szorosabban fonnám köré a karjaimat és csak hosszan ölelkeznénk és ölelkeznénk és átitatna bennünket a szerelem.

Amikor felnéztem, láttam, hogy Ervin az ajtóban áll, és bámul. Összerándultam ijedtemben, és jól be is vertem a fejem a kádba.

– Nem azt mondtad, hogy osztálytársak lesztek? – kérdezte színtelen hangon.

– Mi van? – lihegtem az ijedelemtől és a tompa fájdalomtól.

– Most a tizenhetedik életévét tölti be.

Amikor megértettem, miről beszél, már kevésbé ziháltam, és kényelmetlenül elnyúltam a fürdő padlóján.

– Sokat utaztak kiskorában, és valahogy az iskolai évekkel egyet elcsúszott – magyaráztam. Furának tűnt belegondolni, hogy most több, mint egy év van köztünk. Nem éreztem annyinak.

Ervin nem válaszolt, a körmét nézegette, mintha egyáltalán nem is érdekelte volna. Felsóhajtottam, és tanácstalanságomban őt kérdeztem:

– Te mit adnál a születésnapjára annak a „legjobban barátodnak", aki tetszik?

Rövid gondolkozás után azt mondta:

– Verset. Verset írnék neki.

– Azt mégis hogy tehetném anélkül, hogy túl romantikus legyen?

Ervin vállat vont. Selyem ingét nem gombolta be teljesen, így sápadt mellkasa kivillant a sötét anyag mögül. Be kellett látnom, hogy elég jól néz ki.

– Legyen vicces – ajánlotta Ervin. – A humor mindig oldja a feszültséget.

– Okos fiú vagy te, Ervin – dicsértem meg. Ő csak biccentett, közben pedig nem nézett rám. Távolságtartóan viselkedett, amit nem teljesen értettem. Főleg nem a tegnapi nap és éjszaka után...

– Hogy van Dorián? – kérdezte, miközben a kezével mutatta, hogy keljek fel a földről. Nem tetszett, hogy lekezelőn bánik velem, de az se tetszett, hogy a földön fetrengek.

– Honnan tudod, ki az a Dorián? – vontam kérdőre. – Nem szép dolog hallgatózni!

Ervin ezt elengedte a füle mellett.

– Az iskolaújság főszerkesztője volt. Ő vett be, aztán ő is csapott ki.

– Kicsaptak az iskolaújságból? – rökönyödtem meg. Ervin felhúzta a vállát, a mozdulattól az inge is megmozdult. Nyeltem egyet. A tegnapi beszélgetésünk jutott eszembe, és az, hogy valójában mennyire gyenge is vagyok.

– Ki bizony. Neked viszont szerintem örülnének.

– Van iskolaújság? – lepődtem meg. Ervin lusta mosolyra húzta a száját.

– Ha tudnád, hányszor hallottam már ezt a kérdést! Dorián mindent megtett, hogy ne hangozzon el többet.

A hátamra tette a kezét, úgy vezetett ki a nappaliba. Késő volt már ahhoz, hogy enni akarjak Ervinnél, az éhség pedig túl erősen vezetett a bejárati ajtó felé.

– Hazamegyek.

– A nővéredhez, aki megver, és a lányhoz, aki mégsem akar megcsókolni? – A hangja hűvös volt, a tekintete is, az érintése is.

Felszegtem az állam. Éreztem, hogy már megint kezdi magát beenni a csontjaimba ez az érzés, ez a „senkinek nem kellek", de nem voltam hajlandó Ervinre hallgatni. Ő élvezi, ha valaki szenved, legyen az ő, vagy bárki más körülötte.

Ervin amúgy tökéletes főgonosz lehetne egy könyvben. Egy vasfejű sétapálca, egy sötét köpeny – kész is a nagyszerű antihős.

– Néha olyannyira nem értelek, Amadeus – mosolyodott el finoman Ervin. Megérintette a kulcscsontom, próbált hatni rám, hogy maradjak, hogy visszabújjak az ágyába, és engedjek meg neki mindent, amit eddig nem engedtem.

– Bocsánat – viszonoztam a mosolyt, és elszorította a torkomat egy érzés: úgy éreztem, búcsúzok. Azt hiszem, Ervin is érezte.

– Mikor jössz vissza? – kérdezte.

– Még nem tudom.

Mindketten tudtuk, hogy ez nagyjából azt jelenti: soha.

Hálás voltam, amiért nem akar meggyőzni, és nem kezd el csókolgatni, simogatni, kérni. Ugyanakkor ez kicsit fájt is – talán valahol mélyen szerettem volna, hogy akarjon engem, akarjon velem lenni annyira, hogy legalább egy kicsit próbáljon győzködni.

– Hát akkor... viszlát, Amadeus. – Ervin biccentett, sötét tincsei az arcába hullottak.

– Viszlát – mondtam elfúló hangon, és otthagytam a lakást, mielőtt meggondolhattam volna magam.