Góliát és Dávid

Negyedóra múlva már a Dózsa György úton süvítettünk a motorjával. Mire – késve bár, de meglepő módon törve nem – eljutottam a Berzsenyibe, minimum tízszer hittem azt, hogy szörnyet fogok halni a következő kanyarban. Nagyapa mindig úgy vezeti a motorját, mintha nem lenne rajta kívül más az utakon; most is folyamatos dudaszó kísérte végig száguldásunkat.

Zihálva rontottam be az iskolába, a portásnéni, hiába köszöntem neki, csak egy unott pillantásra méltatott. Elkeseredetten láttam az ajtó üvegében, hogy a hajam teljesen összekócolódott, az ingem is összegyűrődött, de nem tudtam sokáig nézegetni magam, mert hihetetlen mértékben késésben voltam.

Az osztályfőnök levele alapján a 211-es terembe kellett mennem. Nekivágtam az első lépcsőnek, amit megláttam, és közben azon siránkoztam, hogy nem tudtam drámaian megtorpanni, behunyni a szemem és magamba szívni a berzsenyis életérzést, az új korszak édes ízét. Nem, ehelyett itt botladozok felfelé, mert még a cipőfűzőm is kikötődött.

Lehet, meg kellett volna állnom bekötni, mert a lépcsőfordulóban megbotlottam és sikeresen beleütköztem egy lányba, aki éppen egy plakátot tépdesett le az oszlopról. Nem tűnt meglepettnek, higgadtan a papír után kapott és sikerült is az ujjai közé zárnia. Elnézést hebegtem, ő pedig csak nézett rám nagyra nyílt szemekkel, majd azt mondta:

– Attól tartok, rossz irányba mész.

– Tessék? – Végigmértem őt: sötétszürke hosszúujjú pólót viselt, fehér bőrétől élesen elütő sötétbarna haja fonatban hullott a hátára. Egy pöttynyi sminket nem láttam az arcán, ami kellemes meglepetésként ért. Manapság nem jár lány az utcán tonnányi vakolat nélkül.

– Feltételezem, a humánosok matek szintfelmérőjére igyekszel, késve, teszem hozzá, viszont a termetek az épület másik végében van. Konkrétan a másik végében.

Egészen eddig a pillanatig szimpatikusnak találtam, most azonban kicsit megsértődtem a gúnyos hangnemen.

– Most vagyok itt életemben másodjára – tájékoztattam. Kihúztam magam, de még így is magasabb volt nálam fél fejjel. A lány kinyitotta a kezét, egy piros jojó pattant a föld felé.

– És ez kifogás az agy hiányára? – érdeklődött. A hangjának ezúttal nem volt kifejezetten gúnyos árnyalata, de a pillantása csípett. Tudtam, hogy a humánosokat gyakran lenézik a természettudományos tagozatra járók, a lány pedig egyértelműen odatartozónak tűnt.

– Elmondod, merre kell mennem? – kérdeztem türelmetlenül. Szerettem volna visszaszúrni, de nem volt rá se időm, se kedvem, így válasz nélkül hagytam a megjegyzést. A lány felemelte a karját, a jojó ugrált a levegőben.

– A másik irányba. A tizenegy az egyhez képest távol van, az egyes termek pedig arra találhatók – mutatott el a háta mögé is. Továbbra sem értettem egyet azzal, hogy erre (még) nem berzsenyisként gondolnom kellett volna, de azért kedvesen megköszöntem a segítségét.

– Aztán sok sikert a matekhoz! – kiabált utánam, amikor már nekivágtam a folyosónak. Biztosra vettem, hogy remekül szórakozik rajtam. Átsuhant bennem a megalázottság érzése, de megráztam a fejem: valószínűleg nem sok kapcsolatom lesz vele a jövőben, holnap pedig már emlékezni sem fog rám.

Arra jutottam, hogy inkább máson kellene izgulnom: például, hogy késve érek be a szintfelmérőre, és az új osztályfőnököm, Harangvölgyi Rita le fogja harapni a fejem. Megszaporáztam a lépteimet.

Amikor végre megtaláltam a termet, még ácsorogtam egy kicsit az ajtó előtt. Megigazgattam zilált ingemet és a hajamat is – semmi kedvem nem volt benyitni harmincvalahány diáktárs közé, akik már vadul körmölnek és akik idegesek lesznek rám, amiért megzavarom őket. És végképp nem akartam találkozni Harangvölgyivel, aki dühös keselyűként nyit majd ajtót és rám aggasztja a „késős fiú" bélyeget és életem végéig utálni fog...

Nagy levegőt vettem és bekopogtam. Az ajtót nem egy dühös keselyű, hanem egy igen csinos fiatal nő nyitotta ki.

– Üdvözlet... Pataky Dávid? – szólalt meg. Lángvörös haját kontyba kötötte a tarkójánál, szeme zöldeskéken ragyogott, vékony ajka piroslott a rúzstól.

– Elnézést a késésért – böktem ki, és félénken beljebb léptem. Ez a nő lenne az osztályfőnököm?

– Ezek szerint te vagy Dávid? – kérdezte ismét a nő, becsukta mögöttem az ajtót, és felkapott a tanári asztalról egy csiptetős táblát. Megráztam a fejem.

– Madarász Amadé vagyok.

Harangvölgyi erre egy pillanatra megdermedt, a tekintetünk összetalálkozott, némán megbeszéltük: tényleg én vagyok ő, Madarász Amadé. Vagyishogy én vagyok én.

– Foglalj helyet. A késést nem tolerálom, de mivel még nem jársz az osztályomba, nem tudlak beírni későként.

– Ó. – Elszakítottam róla a pillantásom, kiszáradt torokkal vettem szemügyre az osztályt. Túl sok ember volt, túl sok arc, túl sok szempár. Senkit nem ismertem fel Facebookról, esélyem sem volt – ennyi mindent nem bírtam egyszerre feldolgozni, ráadásul a lámpaláz is elfogott.

– Sziasztok – köszöntem, és éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Szerencsés vagyok, amiért sötétebb színű a bőröm: nem nagyon látszik rajta a pír.

– Ne sziasztokozz – korholt Harangvölgyi. Megint ránéztem, tengerkék blúza olyan hangsúlyosan tapadt a testére, hogy megzavarodtam: divatbemutatóra vagy gimnáziumba jöttem? – Ülj le, és láss hozzá a dolgozathoz. Tíz perccel tovább írhatod kicsöngő után.

– Köszönöm – motyogtam, próbáltam nem kimutatni, mennyire szégyellem magam. Természetesen már csak az első padsorban, a tanári asztal előtt maradt üres hely, mindegyik másik foglalt volt. Szinte éreztem, ahogy a többiek tekintete lyukat éget a hátamba. Meg Harangvölgyi tekintete is, csak szemből. Gyorsan lesütöttem a szemem, de hiába akartam eltűnni a pillanatból, itt kellett maradnom, mert megszólított:

– Dávidról tudsz valamit? – kérdezte feszülten, miközben én a tolltartómat ástam elő a táskámból.

– Milyen Dávid? – kérdeztem vissza zavarodottan. Hátulról nevetés hangzott fel, mire a nyakam is égni kezdett.

– Lehet, hogy egy patakban fürdik Pataky Dávid – jegyezte meg valaki.

– Vagy épp Góliátot győzi le – érkezett rá a riposzt. Harangvölgyi elnézett mögém, a szája pedig mosolyra rándult:

– Humántagozat, tied a szívem!

Örültem, hogy elterelődött rólam a figyelem. Kíváncsi lettem volna, kik ülnek mögöttem, de nem mertem hátrafordulni, így előhúztam a szerencsetollamat és kinyitottam a dolgozatfüzetet. Számok, számok, számok. És betűk – miért van betű egy matematikadolgozatban?

Kapásból átugrottam öt feladatot, hogy majd később visszatérek rájuk, és épp nekikezdtem volna a hatodiknak, amikor kopogtak az ajtón. Harangvölgyi kihúzta magát ültében és kikiáltott, hogy „gyere".

Nyílt az ajtó, és belépett egy fiú.

Visszatartottam a lélegzetem, úgy figyeltem. A srácnak borzas – hihetetlenül borzas – fekete haja, bő pulcsija és csillogó szeme volt. Olyannak tűnt, akiért minden lány odavan, akinek minden fiú a barátja akar lenni.

– Óriásölő Dávid az? – kiabált valaki hátulról, egy lány. – Megcsúszott a csata?

– A busz miatt késtem – válaszolt lassan a fiú, Dávid, a tekintete a megszólalóra tévedt. – És nem azért, mert Góliáttal küzdöttem.

– Pataky Dávid – szólt közbe Harangvölgyi, mielőtt a lány válaszolhatott volna. Szúrós szemmel nézte a fiút.

– Igen. Elnézést a késésért. – Dávid lebiccentett fejjel végigmérte a nőt, láthatóan értékelte a kinézetét. Ezt Harangvölgyi szerencsére nem látta, épp valamit firkált a lapjára.

– Ülj le – mondta. Ezúttal nem tett megjegyzést a késésre. Szerettem volna azon bosszankodni, hogy vele kivételezett, de csak arra tudtam gondolni, hogy egyedül mellettem van üres hely az egész teremben, Dávid mellém fog leülni.

Így is tett. Köszönésre, bemutatkozásra nyitottam a szám, de ő a táskájával volt elfoglalva, nem figyelt. Nyeltem egyet, és visszafordultam a dolgozatom felé. A számok kicsit összefolytak előttem, próbáltam kibogozni, hogy hol is tartottam.

Aztán Dávid ujja finoman a vállamhoz ért.

– Bocsi – suttogta, szemei nagyra nyíltak –, de nincs egy tollad? Otthon hagytam a tolltartómat.

– Adok – súgtam vissza. A szívem sebesebben kezdett dobogni, de próbáltam figyelmen kívül hagyni.

– Köszi! – Elvigyorodott, és felém nyújtotta a jobbját. – Dávid vagyok.

Elfogadtam a kezét, megszorítottam az ujjait.

– Tudom. Hallottam. – Megijedtem egy pillanatra: túl bunkó voltam? Nem akartam az lenni!

– Hát persze – bólintott Dávid. Oldalra lesve láttam, hogy Harangvölgyi mérgesen néz minket, de Dávid azért megkérdezte: – És te?

– Amadé vagyok.

– Szép név – dicsérte Dávid

– Köszi, szülinapomra kaptam – csúszott ki a számon nagyapa ezredszer is elsütött, ezredjére is borzalmas vicce, amit legszívesebben azonnal visszanyeltem volna. Dávid horkantással nyomta el a nevetését, aztán elengedte a kezem és letette a táskáját a földre. Tenyerének melegét még utána is éreztem az enyémen, de nem akartam beletörölni a nadrágomba az izzadtságot, mert az hogyan nézne már ki. Én egy udvarias fiú vagyok.

– Jó vicc volt, tetszett. – Kattant a kezében a tollam, és kinyitotta a füzetét.

– Köszi – tátogtam. Azt hittem, már nem figyel, de aztán rám villantott egy féloldalas mosolyt. Ettől kicsit melegem lett, de megráztam a fejem és megpróbáltam újra a dolgozatra koncentrálni. Nem igazán sikerült. Az egyenletek helyett újra meg újra utasításokat futtattam végig az agyamon, hogy hűtsem le magam, mert a világ legnagyobb hülyesége lenne reménytelenül belezúgni valakibe első pillantásra, amikor itt vagyok az új életem küszöbén, a nagybetűs Fehér Lappal a kezeim közt.

Ittam volna egy korty vizet, de persze otthon hagytam a kulacsomat. Csak nyeltem egyet száraz torkomra, és a kellemetlen érzés kicsit ki is tisztította az elmémet, visszafordultam a dolgozathoz.

Feszülten szoroztam-osztottam, vadul nyírbáltam az értékeket, számoltam a százalékokat, a feladatok elvégzésében nem segített Dávid térde, ami az enyémnek nyomódott időről időre. A fiúra lestem, szája sarkán kidugott nyelvvel körmölte a számokat, néha dühösen satírozta át, amit korábban írt. Nem akartam őt nézni, ezért sürgettem magam, hogy minél előbb fejezzem be, minél előbb tűnjek el mellőle, mert higgyem el, annál jobb lesz nekem.

Az utolsó feladatban egy Réka nevű lány szerepelt, és én megkönnyebbülten sóhajtottam fel s merültem alá a Réka iránt érzett reménytelen szerelembe: hosszú mézszínű hajára, piros arcára, formás lábára, vékony hangjára gondoltam. A szívem lustán, lassan, de súlyosakat dobbant a mellkasomban.

Gyorsan befejeztem a feladatsort, jóval leelőztem azokat is, akik már a kezdéskor is a teremben ültek. Sokan meglepetten néztek rám, én meg legszívesebben megmondtam volna nekik, hogy ez nem azért van, mert olyan különösen penge lennék matekból, egyszerűen csak nem szeretek fölöslegesen ülni a feladatok fölött, amiket amúgysem tudok megoldani.

Jeleztem a tanárnőnek, hogy végeztem, aki felvont szemöldökkel vette át tőlem a dolgozatot.

– Biztos kész vagy?

Bólintottam, és szedelődzködni kezdtem, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha én most kimenekülök ebből a teremből, el Dávid mellől. Éreztem, hogy a tűz közelében állok, erőteljes füstszag telítette el az orromat, és láttam, ahogy Dávidot megvilágítják a lángok, fehér bőre vöröses-sárgás árnyalatban pislákolt. Lehunytam a szemem egy pillanatra, majd kinyitottam, Dávid pedig ismét önmaga volt és épp nagyon dühösen bámulta a dolgozatát. Aztán felpillantott, összeakadt a tekintetünk, és én gyorsan megindultam az ajtó felé.

– A terem előtt várj meg – mondta Harangvölgyi, miközben vörösre festett körmeivel átpergette a füzetemet. – Szeretnék veled beszélni.

Nyeltem egyet, mert tudtam, hogy nemcsak azt akarja elmondani nekem, amiről óra elején lemaradtam.

Megkerestem a mosdót, hogy igyak és kicsit megmossam az arcomat. Tetszett a helyiség: kék csempe, viszonylag tiszta tükör, igényes mivolta eléggé lekötötte a figyelmemet ahhoz, hogy ne Harangvölgyin és ne Dávidon töprengjek. A mosdókról hamar elterelődött a gondolatom Rékára, akit egyszer láttam a lánymosdóban rúzsozni, hogy akkor mennyire tetszett és mennyire feleségül venni akartam venni.

A terem előtti folyosón kanapék sorakoztak, odavonszoltam magam az egyikhez. Előhúztam a verses füzetemet, visszaolvasgattam a sorokat, amiket Rékáról írtam. Üres szavaknak tűntek csupán – bodzaarcú lány, kósza villanás a sötétben, jégrianás, amit levezetsz a lelkemben. Micsoda nyálözön. Nyálözön és mégis, mégis...

Megragadtam a tollam és véletlenszerű rímeket vetettem a papírra, a gyomromban csomódzó idegességet próbáltam megragadni és tintába fojtani.

Egyszer csak árnyék vetült a füzetemre, és valaki hahózott nekem, amitől úgy megrémültem, hogy leejtettem a tollam.

– Amadé, ugye? – kérdezte egy lányhang. Felkaptam a fejem, és azonnal becsaptam a füzetemet.

– Én volnék – bólogattam hevesen. A hanghoz tartozó lány leguggolt, hogy felvegye a tollamat.

– Lujza vagyok – mutatkozott be.

– Üdv! – Esetlenül a jobbomat nyújtottam felé, mire kuncogva megrázta. Végigmértem: derékig érő szőke fürtök, csinos arc, meztelen combok, meztelen has, meztelen kar. Mintha nem is iskolában, hanem a strandon lenne. Csak a napszemüveg hiányzott.

– Jössz velünk, ugye? – A mosolya elvakított, de nem a jó értelemben.

– Megyek, igen. Kicsit még beszélnem kell Harangvölgyivel, de utána megyek. – Én is elmosolyodtam, és próbáltam ellazulni. Lujza leült mellém, ami megnyugtatott, mert kicsit kellemetlen volt ültemből felbámulni rá, és attól féltem, ha felállnék se lennék nála magasabb.

– Hogy ment a teszt? Jó gyorsan kijöttél – mondta. – Te leszel az, aki az egész osztálynak odaadja a matekháziját?

Ezen akaratlanul is horkantva nevettem fel.

– Ó, dehogy! Csak... – Nem akartam Dávid mellett maradni. – Csak nem tudtam mindent megoldani. Nem jutottunk túl sokra a suliban.

– Na igen, ez ismerős, az én matektanárom is elég béna volt – kezdett bele a csacsogásba. Lujza mesterien irányította a beszélgetést, egész fesztelenül tudtam vele csevegni. Tökéletesen elterelte a figyelmemet Harangvölgyiről, Dávidról és Rékáról.

Egy idő után elkezdtek kiszállingózni az osztálytársak, rajtam meg egy pillanatra eluralkodott a szorongás: miért vannak ennyien?! Mindnek bemutatkozni, mindre mosolyogni hatalmas kihívás volt, de igyekeztem elengedni magam. Elvégre az elkövetkező, briliáns négy évet velük fogom tölteni.

Próbáltam nem fulladozni a sok ismeretlen, vagy csak félig ismert fiatal között, de tudtam: minél többen jönnek ki, annál hamarabb kell bemennem egyesegyedül Harangvölgyihez.

Végül nagysokára az utolsók, a rosszkedvűnek tűnő Dávid és egy másik, kicsit testesebb fiú is kijött a teremből, Harangvölgyi pedig túlharsogva a hangosan beszélgető, röhögcsélő osztályt, visszahívott a tanterembe.

Úgy mentem be az ajtón, mint évekkel ezelőtt arra a bizonyos bírósági ülésre: lélegzetvisszafojtva, vacogva, izzadva, felkészülve az esetleges darabokra törésre.