19. fejezet

És elkezd gyűrűzni a káosz

Helyesnek bizonyult a sejtésem: Dávid tényleg elkezdett érezni valamit Daniella iránt.

Messengeren beszéltünk, amíg én Vilre vártam egy padon, Dávid meg a tengerparton a homokban fetrengve szenvedett. Szenvedett, amiért úgy tűnt, Daniella szemében kicsit háttérbe szorult – ugyanis felbukkant egy farmer srác, akinek napbarnított a bőre, vállig érő a haja, kockás a hasa, szalmaszál lóg a szájából és szörfözik. Dávid annyi vonzó külső és belső tulajdonságát felsorolta, hogy magamat kínozva még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy esetleg nem csak Daniellának tetszik a szörfös fiú, hanem Dávidnak is.

Küldött róla – Malakairól – egy képet, és persze pont akkor kellett Vilnek hátulról a nyakamba ugrania, amikor megnyitottam.

– Húha, ki ez a srác? – kérdezte köszönés helyett. Rögvest égni kezdett az arcom, és szinte rémülten bámultam bele Vil arcába közvetlen közelről.

– Jesszus! – dohogtam, mert az orra majdnem kiszúrta a szemem.

– Nem, csak én – vigyorodott el Vil, és eszkimópuszit adott a szem-kiszúrós orrával. – El ne rakd a telefont! – kiáltott rám, amikor észrevette, mit csinálok. – Melyik színésszel találkozott Dávid?

– Ő csak egy szörfös srác – motyogtam, és engedelmesen megmutattam Vilnek a képet, ahol Dávid és ez a Malakai fürdőnadrágban pózol, közöttük a bikinis Daniella, két karja a két fiú körül.

– Csak? Elég dögös. Azta, mennyi kockája van! Meg se tudom számolni! Nézd, Zéti! Ha lenne Magyarországnak tengere, én is tuti így néznék ki.

– Zéti? – visszhangoztam, és hátrahúzódtam Vil arcából, így észrevehettem, hogy mögötte áll a homlokát ráncoló Báthor Zétény.

– Ó, igen, bocsi, elfelejtettem szólni. – Vil felült a pad támlájára és a lábát kezdte lóbálni, egyszerűen nem bírt nyugton maradni.

– Szia! – köszöntem óvatosan. Petra öccse szürke pólóban és térdnadrágban feszített, az arcát pirosra égette a nap, a haja szépen megfésülve. Nem tűnt valami jókedvűnek.

– Ugye nem baj, ha édeshármasban szürcsölünk el egy kis jegeskávét? – aggodalmaskodott Vil, miközben azért a képet nézegette. – Fú, ez a csaj! Nézd, Zéti, micsoda csodákkal találkozik a mi Dávidunk!

– A mienk? – dünnyögte Zéti, és elvette a mobilom, hogy megnézze a képet, de hamar visszaadta: – Izgalmas!

Rámosolyogtam, de ő csak zavartan nézett vissza rám, mintha nem akarná kimutatni, mennyire nincs kedve hozzám. Ettől persze én is feszült lettem, mert nagyon szívesen töltöttem volna el pár órát Villel – meg persze Zétit is szívesen megismertem volna, de nem adott rá sok lehetőséget, a vicceimen nem nagyon nevetett, ha hozzám szólt, nem nézett a szemembe.

Nagyjából három órát küzdöttem, mire feladtam a kellemetlen küzdelmet. Tényleg igyekeztem, de Zéti elutasító viselkedése előhozta a szorongásaimat: mi van, ha valaki nem szeret? Nos, Zéti elég feltűnően nem kedvelt.

Szóval három óra múltán hazaindultam. Párás volt a levegő, vihart ígért, úgyhogy szedtem a lábam hazáig. Végig Vil járt a fejemben, próbáltam magam azzal szórakoztatni, hogy hátha tudok rá hasonlóképpen égőn gondolni, mint Dávidra, de sajnos vagy nem sajnos, nem jártam sikerrel.

Már csepegett az eső, amikor bemenekültem a lépcsőházba. Kedvetlenül számoltam felfelé a lépcsőfokokat, aztán egy idő után inkább elővettem a telefonom, hogy megnézzem, írt-e valamit Dávid. Nem, semmit. Ellenben egy Zétény Báthor nevű személy felbukkant az engedélykéréseim között. Megnyitottam a beszélgetést, amikor az ajtónk előtt álltam és a kulcsom után turkáltam a zsebemben, de nem sikerült elolvasnom – nem volt rá lehetőségem.

Még a zárhoz sem emelhettem a kulcsot, már nyílt – vagyis, jobban mondva, csapódott – is ki az ajtó, és valaki rám vetette magát.

– Amadé! – sikította egy lány hang. Úgy a nyakam köré kulcsolta a karjait, hogy majdnem megfojtott, de aztán nemsokára elengedett azért, hogy a két tenyere közé szorítsa az arcom, és mielőtt akár egyet is pisloghattam volna, cuppanós puszikat nyomott a számra.

Csak akkor sikerült rendesen szemügyre vennem a vendégünket, amikor elhúzódott: a nálam nagyjából fél fejjel alacsonyabb lány nem sokat változott, mióta utoljára láttam. Barna haja még mindig vadul göndörödött az égbe, köztük az a néhány rikító tincs, amit kékre festett, hogy kiemelje a szeme színét – bár már egy ideje nem láttam Sofiát, ilyen csodásan tiszta íriszekkel azóta sem találkoztam.

Tizenkét évesen is gyönyörűen rímekbe tudtam szedni, milyen hatást gyakorol rám az a szempár. Azóta sem írtam olyan pajzán verseket.

– Sof! – böktem ki a becenevét, amikor szóhoz jutottam.

– Igen-igen-igen! – ujjongott a lány. – Istenek az égben, de csodaszép csinifiú lettél te!

Megcsipkedte az arcom, lábujjhegyre állt, hogy a hajamba tudjon túrni, amit békésen, mint egy kiskutya, hagytam. Tudtam, hogy Sofia mindig két testvérével utazik, ezért kíváncsian elnéztem a feje fölött, és valóban: a folyosóról láttam, hogy ott ül a bátyja, James, illetve aranyhajú nővére, Alys is. A kiszűrődő hangok alapján konstatáltam, hogy új ismerősre is lehetőségem lesz szert tenni: egy kisbaba hangos sírása zúgott a nappaliból.

Erika lépett ki a lakásból, és olyan szúrós szemmel meredt ránk, hogy elszégyelltem magam, pedig nem is tettem semmi rosszat.

– Gyertek be! Sofia, megmondtam, hogy ne hangoskodj! Laknak itt olyan emberek, akik nagyon nem szeretik a hangoskodókat. Nem akarjuk, hogy ránk hívják a rendőröket, ugye?

Sofia beharapta az ajkát, úgy bámult a nővéremre. Olyan pillantást vetett Erikára, amit egyszerűen soha nem tudtam beazonosítani: tömény rajongás, de hogy romantikus módon imádja, vagy csak példaképként tekint rá, azt nem sikerült eldöntenem.

– Bocsi, bocsi – motyogta, majd összefonta az ujjainkat és behúzott a lakásba.

– Most éppen miért állomásoztok itt? – érdeklődtem, és felkészültem a legabszurdabb válaszokra is.

– Körözik őket – válaszolta kissé mogorván Erika.

– Ó. Ezúttal miért?

Kicsit húztam a számat a kisbaba hangos sírására, de azért intettem a két régi ismerősnek. James ölében egy gitár feküdt, Alysében a kisbaba. Mind a hárman olyan felháborítóan tökéletesen néztek ki, hogy szinte egyértelmű volt, valami vaj van a fülük mögött. Ugyanis aki ilyen fantasztikusan néz ki, annak biztos van valami sötét folt a lelkében.

Sofia nem válaszolt a kérdésre, csak a karomba csimpaszkodott, és a fülemet meg a hajamat piszkálta, miközben folyamatosan gügyögte:

– Édes pici Amadém, milyen gyönyörűszép vagy! Nem akarsz lefürödni és...

– Scott, az öcsém tizenöt éves – hangsúlyozta Erika, és bezárta az ajtót. Három különböző zárral, amik újaknak tűntek.

Gyorsan tettem egy kiigazítást:

– Nemsokára tizenhat leszek!

Bár az imént Sofia kissé elszontyolodott, most édes mosolyra húzta a száját. Természetes, gyermeki báj sugárzott belőle, amit imádtam, de tudtam, hogy őrületesen nagy áltatás lenne őt ebbe a skatulyába zárni.

– Szuper! – paskolta meg az arcom. – Akkor csak két évet kell várnom vele, hogy nyugodtan magamévá tehesselek.

Hogy ne kelljen reagálnom a megjegyzésre, és eltereljem a figyelmem az égő arcomról, újra feltettem a kérdést:

– Miért vagytok itt, Sof? Miért köröznek?

Sofia most a mellkasomon dobolt az ujjaival, ami be kell vallanom, tetszett. Sofiának szép ujjai vannak.

– Mert csini kisfiúkat erőszakoltam meg. – Felkacagott, aztán elpenderült mellőlem, hogy levesse magát a kanapéra a bátyja mellé.

– Szóval nem fogják megmondani? – kérdeztem Erikától, aki csak felhúzta a vállát.

– Remélem, mihamarabb elmennek.

Ez meglepett, mert úgy tudtam, Erika szereti őket, de hát...

– Nem a legjobb időpontban vannak itt – dünnyögte. – Negyedóra múlva vacsora, légy kész addigra!

Mindig furcsa volt a házias, nyári Erikával együtt élni, akit egyébként az év nagyrészében mélyen eltemetett magában – nem szabadott nagyon beleélnem magam, mert utána mindig nagyot kellett csalódnom.

A vacsora érdekesen telt el. A három Scott-testvér keveset beszélt magukról, annál többet rólunk, a lakásunkról, az életünkről: lelkesedtek mindenért, vidáman dicsérték az ingem, Erika haját, az új szőnyeget, a festményt a falon.

Miközben a pirítóst majszolgattam és néma mosollyal tűrtem a bókokat, megfigyeltem a James és Erika között feszülő láthatatlan húrokat, ami tizenkét évesen (mivel akkor teljesen meg voltam őrülve a haspólót viselő Sofiáért) nem tűnt fel.

– És hogy hívják a picit? – kíváncsiskodtam, de csak halkan, mert a baba végre aludt a kanapén.

– Luna – mondta szűkszavúan Alys. Alys egyáltalán nem olyan, mint a húga, aki mindig beszél.

– És ki az apja?

– Azt én is szeretném tudni – bólintott a szőke lány, pillantása elárulta, hogy nem akarok többet kérdezni. Alysnek ezüstös szeme volt, és most is megállapíthattam: úgy néz ki, mint egy tünde.

Legnagyobb sajnálatomra Scotték most nem énekeltek vacsora után a pici Luna miatt – pedig mindig az estéket élveztem legjobban, amikor James leült gitározni, a lányok pedig angyalhangon énekeltek mellé. Olykor még táncoltak is, ami emlékeim szerint olyannyira tűzbe hozta kiskamasz énemet, hogy oldalakat töltöttem meg gyönyörű mozdulataik ecsetelésével.

Nagyon-nagyon-nagyon szerettem volna megosztani Dáviddal a friss történéseket, de amikor felhívott és bekapcsolta a kameráját, láttam rémesen elkeseredett arckifejezését, és azonnal megfeledkeztem Sofiáról.

– Mi történt, kedves? – kérdeztem rögtön. Annyira érdekelt, mi a baj, hogy még a külsőmet rendezni is elfelejtettem, pedig biztos előnytelenül festettem a képernyőn.

– Kedves? – szipogta Dávid. – Kedvesnek szólítottál? – Elpirultam, de szerencsére nem kellett válaszolnom, mert költői kérdésnek szánta, és folytatta a monológját, beavatva a bajba: – Egy ideig Daniella is kedvesnek hívott, de már nem... már Malakait hívja így. Vagyis nem, őt bébinek szólítja.

Elhúztam a számat, és gondolkodtam, vajon mit kellene mondanom: az őszinte vagy a ferdített véleményemet a szituációról?

– Dávid, mit szeretnél pontosan Daniellától? – tettem fel a kérdést lassan, hogy neki is legyen ideje átgondolni a választ. Dávid a száját rágta, a kétségbeesés sütött a tekintetéből.

– Azt hiszem... ezt furcsa kimondani, de... azt hiszem, szeretném őt az életembe. Huzamosabb ideig. Olyan kedves, és olyan sokat segített, és sokkal jobb hozzám, mint Helga valaha volt.

Megköszörültem a torkomat. Próbáltam eltolni magamtól az érzéseimet, hogy érzelmi távcsövön keresztül tudjam szemlélni a problémát. Elfáradtam a nap folyamán, így ez szerencsére nem okozott akkora nehézséget.

– Kapcsolatot akarsz tőle? – tértem rögtön a lényegre. Dávid tátogott, mint egy halacska, majd végül bólintott.

– Azt hiszem. Azt hiszem, igen.

Én is bólintottam. Fájdalmasan nagyokat dobbant a szívem a hangja hallatán, és még rosszabbul éreztem magam, amikor a legfontosabb tanácsot adtam neki, amit sajnos én se mindig tartok be:

– Légy vele őszinte, Dávid! Az őszinteség a legnagyobb kincs. Mondd el, mit érzel, abból baj nem lehet.

Hoppá, egy apró hazugság. Legszívesebben ezt visszaszívtam volna, mert nem szerettem volna áltatni – mert sajnos igenis vannak olyan őszinte szavak, amik többet ártanak, mint segítenek.

Szerettem volna megérinteni az arcát, addig cirógatni, amíg el nem hiszi nekem, hogy minden rendben lesz.

Megborzongtam, a kezemben is megremegett a telefon. Dávid abbahagyta a maga elé bambulást, és rákérdezett, én jól vagyok-e. Most én haraptam a számat: őszintének kellett volna lennem, el kellett volna mondanom, mi történt Ervinnel, mi történt Zétivel, mi történt Danival, mi történik épp a Scott testvérekkel, de végül nem mondtam semmit, mert úgy éreztem, összezuhanok, ha tovább kell beszélnem Dáviddal.

– Menj, és győzd meg róla Daniellát, hogy te vagy a szíve hőse! – búcsúztam. Homályosan láttam a képet, könnyfátylon keresztül. Dávid is kissé szomorkásan köszönt el, megint elmondta, hogy mennyire hiányzok... úgy tettem, mintha nem hallanám.

Miután letettük, azonnal messzire dobtam a telefonom, hogy ne hívjam vissza újra, és bele ne kiabáljam a vonalba, hogy nekem is mennyire hiányzik. Fojtogatni kezdett a pánik: vajon tényleg ennyire fontossá vált számomra Dávid? Csupán néhány hónapja ismerem, és hetek óta nem is láttam élőben. Mégis, még online is rengeteg időt töltünk együtt és...

Sofia surrant be a szobámba, és zihálva támaszkodott neki az ajtómnak.

– Mi történt? – kérdeztem bágyadtan. Sofia mélyet sóhajtott.

– A tesóink kisajátították Erika szobáját. Régen én aludtam ott, és most... nincs helyem.

A gondolataim összekavarodtak, és igazából még mindig Dávidon akartam töprengeni, szóval kimondtam, ami először eszembe jutott:

– Mióta kavarnak?

Sofia felhúzta a vállát, a mozdulattól kilátszott izmos hasa és a hasán kanyargó kígyós tetoválás. A kedvencem.

– Nem akarom tudni – dünnyögte. Aztán összecsapta a tenyerét és ellökte magát az ajtótól. – A lényeg, hogy ezért most hozzád fogok költözni. Jamie hadd aludjon Erával, Alys meg a babával. Nekem meg jut az én babám...

Lehuppant mellém az ágyra, törökülésbe helyezkedett, és szórakozottan igazgatta virágos szoknyáját, ami élesen elütött a kígyós tetkótól. Sok gondolat, érzés kavarodott fel bennem, miközben a feketén tekergő mintát bámultam Sofia köldöke körül. A lány jóval fiatalabbnak látszott most koránál, szemei hatalmasra nyíltak, a szája sarka lebiggyedt.

Meg akartam kérdezni, mi a baja, de úgy éreztem, az én lelkem most nem bír el még egy problémát.

Sofia is a falnak vetette a hátát, így egymás mellett ültünk és együtt szuggeráltuk a plafonon futó repedéseket. Kintről behallatszott a nyári vihar tombolása, amiről eszembe jutott az első találkozásom a Scott-testvérekkel. Még kicsi voltam, nagyon kicsi, a nagyapa ölében reszkettem – nem volt redőnyünk, és minden villám felhasította az áramtól megfosztott lakásunk sötétjét. Akkor még lényegében semmi pénzünk nem volt, a szüleink nemrég mentek börtönbe, a tartozásaink száma csak nőtt.

Akkoriban kezdett dolgozni Erika, egy közeli éjszakai bárban, ahol összetalálkozott ezzel a három jómadárral. Azon a viharos éjszakán négyen egy egész óceánt hoztak fel a lakásba, mintha a Dunában úsztak volna.

El tudtam képzelni, hogy tényleg ez történt, ám nem árultak el semmit, és igazából a mai napig nem tudom. Csak annyit láttam, hogy sebesülésekkel voltak tele, amitől sírva fakadtam. Nem volt semmi durva emlékeim szerint, de nyolcéves voltam, a családom démonai kísértettek, és a legkisebb fuvallattól is elsírtam magam. Se a nagyapám, se Erika nem jött oda megvigasztalni, így hát Sofia és Alys vettek gondjaiba, amíg nagyapa ellátta a legidősebb testvér – akkor nagyjából tizenhét éves – James sebeit.

Hetekre maradtak nálunk, nekem pedig nagyon a szívemhez nőttek. Imádtam Alyshez bújva aludni, hallgatni James gitárjátékát, tűrni, hogy Sofia fonogassa a hajam. A lányok nagyjából egyidősek lehettek Erikával, de vele ellentétben imádtak engem. Ez némiképp megnyugtatott: talán nem velem van a baj, hogy a nővérem nem szeret. Alys és Sofia úgy imádtak, hogy igazán jó kistestvérnek éreztem magam a karjukban.

Aztán egyszercsak elmentek, semmi előrejelzés, csak egy búcsúlevél, amiben üzenik, hogy puszilnak és ölelnek és sajnálkoznak, amiért itt kell hagyniuk. Borzalmasan elszomorodtam, mert Erika még jobban kezdett utálni, nagyapa még többet ivott, én pedig még inkább egyedül éreztem magam.

Próbáltam levelet írni nekik, de sem Erika, sem nagyapa nem volt hajlandó feladni a szépen leragasztott borítékokat. Akkor tudtam meg, hogy a Scott-testvérek rossz dolgot tettek, amiért rejtőzködniük kellett, s ezért állomásoztak hetekig úgy a lakásunkba, hogy még az ablakon se dugták ki az orrukat.

Akkor árulta el nagyapa többek között azt is, hogy az se biztos, hogy még így hívják őket – teljesen fölösleges lenne levelet írni nekik.

Amikor idáig jutottam a gondolatmenetben, az idősebb, fáradt Sofiára néztem, aki szomorúan számolta a pókhálóba ragadt muslicákat.

– Mi a neved?

A lány kérdő oldalpillantást vetett rám.

– Sofia Scott. Vagy nem?

– És mi az igazi? Tudom, hogy ez csak művésznév.

Sofia újra a mennyezetet kezdte figyelni, én pedig ebből éreztem, hogy olyan vizekre eveztünk, amiben ő nem érzi magát biztonságban.

– Nem a táncolás miatt hívnak így. Tényleg ez a nevem – mondta végül. – Tudod, hogy nem vagyok teljesen magyar.

– Igen, de... – Zúgni kezdett a telefonom, Ervin nevét jelezte ki a képernyő. Az ajkamba haraptam: teljesen megfeledkeztem Ervinről. – Bocsi, ezt muszáj felvennem.

Ervin vádló hangja hasított belém:

– Ugye nem raboltak el az éjszaka huszárai?

– Zuhog az eső – válaszoltam. – Nem fogom törni magam, hogy átússzam a várost, miközben pár napja közölted, hogy tér kell neked.

Fáradt sóhaj volt az első felelet. A második pedig így szólt:

– Nem akartalak ennyire megbántani – mondta végül Ervin, de még a vihar moraján át is hallottam, ahogy a fogát csikorgatja. Utált bocsánatot kérni.

– Nem bántottál meg. Teret kértél, én meg adtam. – Túl dacos vagyok, nem lenne szabad így beszélnem vele.

Ervin hallgatott, a hallgatása pedig fájt. Szóval beadtam a derekam:

– Holnap, ha kevésbé esik az eső, ráérsz?

– Gyere át hétre. – Aztán kinyomta a hívást, én pedig legszívesebben felüvöltöttem volna.

– Nem is mondta Erika, hogy van fiúd – jegyezte meg Sofia, és a fejét a tenyerébe támasztva kezdett tanulmányozni.

– Hát... egyrészt, mert nincs fiúm, másrészt, mert nem mondtam el neki. – Lecsúsztam az ágyon, kényelmetlen testhelyzetbe kerültem, amiben még hangsúlyosabbá tudtam tenni a szenvedésem. Sofia megfricskázta az orrom, majd addig cirógatta az arcom, amíg el nem mosolyodtam.

– Bocsi, nem vagyok most valami beszélgetős hangulatban.

– Reménytelen szerelem, mi? – nevetett fel savanyúan Sofia, és mellém feküdt. Amikor meglepetten pillogtam rá, megint fájdalmasa nevetés szakadt fel belőle: – Felismerem a ki nem mondott jeleket, picim. Sajnálom.

Nem kérte, hogy meséljek róla, csak tudomásul vette, hogy most rossz nekem. Ez végtelenül jólesett a kicsi szívemnek. Én se kérdeztem őt, mert éreztem, hogy ő sem akar róla beszélni, így hát csak némán hallgattuk a vihart, amíg álomba nem merültünk.

/*/

Dáviddal álmodtam. Csodás dolgokat, és még annál is csodásabbakat – nem szerepelt benne semmilyen Daniella, semmilyen Malakai, csak mi ketten. Dávid rám nézett szépen, Dávid engem ölelt, engem akart, rólam ábrándozott...

Sofia nyöszörgésére ébredtem a forró álmokból. Én is nyöszörögtem, mert Dávid ajka még csak a nyakam és az arcomat cirógatta, az ajkamig nem jutott el – pedig istenem, másra se vágytam volna!

Kinyitottam a szemem, és Sofiát láttam, összekuporodva feküdt alig egy karnyújtásnyira tőlem. Arra gondoltam, hogy Dávid mellett pedig minden bizonnyal Daniella pihen ugyanebben a pillanatban. Könnyfakasztó érzés volt, legszívesebben újra visszasüllyedtem volna az álomvilágba, hogy ne kelljen szembenéznem a valósággal.

– Amadé! – szólított Sofia, és a tenyerét az arcomra simította. – Mosolyogj kicsit, babám! – Az ujjával mosolyra akarta húzni a szám, de csak annyit sikerült elérnie, hogy még hangosabban nyüszögtem.

– Fáradt vagyok a mosolygáshoz – dünnyögtem neki. Az államig húztam a takarót, amit gondolom, Sofia terített rám az este. Összezavart az udvarlása és a gondoskodása, az egyik a kiskamasz éveimet idézte, a másik a gyerekkoromban együtt töltött időnket.

– Ahhoz sose lehetsz elég fáradt! – jelentette ki Sofia, és feltérdelt. – Kelj fel, kelj fel! Meg kell mutatnod nekem az új bazárokat!

– Olyan vagy, mint egy kisgyerek...

– Neeeeem! – kuncogott Sofia, és megcsiklandozta a nyakam.

– Na! – kiáltottam, és átfordultam a másik oldalamra. Sofia nem adta fel, rám mászott, és próbálta lerángatni a fejemről az odaszorított párnát. Rövid birkózás után a takaróm és a párnám is a földre került, Sofia rám, én pedig úgy éreztem magam, mintha megint tizenkét éves lennék és bármit megadnék azért, hogy Sofia pont így feküdjön rajtam.

– Ó, szia! – vigyorgott le rám Sofia, kék szemei csibészen csillogtak. Emlékeztetnem kellett magam rá, hogy ő még mindig egy huszonéves nő, aki bár néha játékosan flörtöl velem, semmit nem akar tőlem. Én meg mivel egy tizenötéves „kisfiú" vagyok, aki amúgy reménytelenül odáig van egy barátjáért, és akinek közben van egy igen érdekes kapcsolata egy másik fiúval... a szituáció elég bizarr képzetet öltött. Ez komolyan én vagyok? El sem akartam hinni.

A karjaimat átfontam a derekán, mire felnevetett.

– Amadé... – Érdekes dallammal mondta a nevem, máshogy, mint Dávid, máshogy, mint Ervin.

– Hmm? – Nem akartam gondolkozni. Őszintén, egyáltalán, semmin. Nem akartam se Dávidra, se Ervinre gondolni, rajtuk most nagyon nem akartam agyalni. Csak az járt a fejemben, hogy meg kellene csókolni Sofiát, és meglátni, mi sül ki belőle.

A tarkójára vezettem a kezem, nem tudom, honnan szereztem annyi bátorságot, hogy tényleg eljussak idáig. Sofia még mindig vigyorgott, de nem tudtam eldönteni, tudja-e, mit akarok, vagy azt hiszi, én is csak viccelek.

Nyílt az ajtó, mielőtt kiderülhetett volna bármi.

Bosszúsan fújtattam – nem igaz, hogy se álmomban, se ébrenlétemben nem tudok megcsókolni senkit.

Erika igen csúnyán nézett ránk, de mielőtt tombolásba kezdhetett volna, Sofia lepattant rólam, és hevesen szabadkozott:

– Nem történt semmi! Nem is terveztünk semmit, nem is lesz semmi, csak játszottunk, és...

– Kész a reggeli – vetette ide mogorván Erika, aztán becsukta az ajtót és csönd telepedett ránk.

– Bocsi – túrt a hajába Sofia. – Ezt nem gondoltam át.

Sóhajtva legyintettem. A telefonom után nyúltam, mert reggel mindig szokott várni üzenet Dávidtól. Amíg a mobilt kerestem, addig láttam, ahogy Sofia idegesen járkál fel-alá. Nem szoktam ilyen feszültnek látni, úgyhogy gyengéden rákérdeztem a miértjére. Az alábbi választ kaptam:

– Erikát miért zavarná, ha mi...? Mármint te meg én...? Úgy értem, nem gondolom, hogy a te ártatlanságod miatt aggódna... vagyis...

Furcsállottam összevissza hebegését, de azért átgondoltam a kérdését.

– Fogalmam sincs – mondtam végül. – Nem nagyon szokott félteni, csak olyan dolgokban, ami rá is kihatással lehet.

Sofia aprókat bólintott.

– Oké. Jó. Oké.

– Kérsz ölelést? – kérdeztem, mert Sofia tőlem is mindig megkérdezte. Mérhetetlen csalódottsággal töltött el, amikor Sofia nemet intett a fejével.

– Azt hiszem, jobb lenne most kimennem reggelizni – motyogta, és otthagyott.

Hát én menten elsírom magam, futott át az agyamon. Kezdtek túlcsordulni az érzéseim, és azon kattogtam, milyen jó lesz este átmenni Ervinhez a bódítóan füstös lakásába.

Megnyitottam Dávid üzenetét: csupa nagybetűvel írta, hogy hívjam fel, amint tudom.

Amint felvette a telefont, már hadart is:

– Daniella felajánlotta, hogy töltsünk el hármasban egy estét.

Örültem, hogy nem a reggeli kávém közben tettük meg ezt a telefonhívást, mert most biztos kiköptem volna mindent.

– Mármint, te, Daniella meg én?

Oldani akartam a feszültséget, mert bár Dávid ezúttal (szerencsére) nem látott, a hangomon érződhetett a zavartság.

Dávid meglepett nevetést hallatott.

– Az se lenne rossz, ezt majd lehet én ajánlom fel neki.

Rossz ötlet volt ezzel oldani a feszültséget, mert most másfajta zavar telepedett rám, amin az álmom sem segített. Megköszörültem a torkom, és visszatértem a témához:

– Szóval Daniellának egyszerre kellenél te meg Malakai?

– Aha. És ezzel nem tudok mit kezdeni.

– A testvéreid mit mondtak? – kérdeztem kissé félve.

– Jászon és Babett élből visszautasította, Dorián szerint pedig kár lenne kihagynom egy ilyen alkalmat, mert micsoda nő és micsoda férfi tesz nekem ilyen ajánlatot.

– Hm. – Most elkezdtem volna sorolni, hogy milyen fontos a szerelem a testiséghez, ésatöbbi, de elég hamar eszembe jutott Ervin és ezt inkább nem folytattam. – És mit érzel?

Ezt a kérdést, már megtapasztaltam, fontos feltenni Dávidnak. Megint próbáltam bizonyos érzelmi távolságba taszítani magam, hogy ne zuhanjak össze féltékenységemben.

– Nem akarom – mondta végül Dávid, nem is olyan soká, amin meglepődtem. – Nem akarom látni, ahogy Daniella más után vágyódik, és... és nem akarok Malakai... szeretője lenni. Én... én nem...

– Nem vagy meleg – mondtam csöndesen, mire Dávid megkönnyebbülten válaszolt:

– Nem, nem vagyok. És nem tudom...én ehhez még fiatal vagyok – vallotta be. – Ez nekem sok. Lehet, hogy Dorián simán belement volna vagy bele is ment ilyenbe tizenhat évesen, én viszont...

– Holnap már tizenhét leszel – mosolyodtam el, de a hamisságától és kényszeredettségétől sajgott az arcom. Egyszerre könnyebbültem meg, amiért nem fog összefeküdni Malakaijal, és egyszerre taszított különös érzelmi szürkeségbe, hogy kimondta: nem meleg és nem akar fiúkat az ágyába.

– Bizony – dünnyögte Dávid. Nagyon szerettem volna megölelni, az neki is jót tett volna, meg nekem is. Aztán Dávid megint kicsit összetörte a szívem: – Éjfélkor felhívhatlak majd? Az nálad tízóra, ha minden igaz.

– Persze, Dávid. Persze – mondtam beletörődötten, és minimális töprengés után arra jutottam, nem jöhet majd rosszul az a bódító illat Ervin lakásában...