A 21. század Ulpius Tamása

Nincs is annál kellemetlenebb, mint amikor a jelenlegi szerelmed felébreszt a hívásával, amikor épp a volt szerelmed ágyában alszol.

Még otthon, a zuhany alatt is kirázott a hideg ettől a kettősségtől. Na jó, igazából lényegében végig borzongtam – és nemcsak azért, mert hideg víz folyt a csapból.

Arról álmodtam, hogy Dávidot csókolom, de az ébredés után nagyjából húsz perc múlva viszont már Ervint csókoltam. Az úgy volt, hogy Dávid hívása után kapkodva készülődtem össze, remegett a kezem, amikor a cipőfűzőmet kötöttem. Ervin az ajtófélfának támaszkodva nézett le rám, éreztem magamon hűvös tekintetét.

Kinyitotta az ajtót, a folyosóra bekúszó szellőtől fellélegeztem.

– Nem fogsz visszajönni az este – mondta Ervin. Nem kérdezte, kijelentő módot használt, én pedig felálltam és kissé hátra döntve a fejem felé fordítottam az arcomat.

– Nem fogok.

Ekkor még volt egy kis esély arra, hogy tényleg betartsam a szavam.

Aztán Ervin lehajolt, hogy megcsókoljon. Megállt a szája a szám fölött, hogy eldönthessem én, akarom-e a csókját. A testem akarta. A szívem kevésbé, de a testemnek nem tudtam ellent mondani, így én érintettem össze az ajkainkat. Egyszerű csók volt, nem sikerült elmélyítenünk: megszédültem. Hogy az éjszakától vagy az érzésektől, nem tudtam. Igyekeztem mielőbb hazamenekülni.

Erika valószínűleg otthon lehetett, de nem tudtam megbizonyosodni efelől. Amint lerúgtam a cipőmet, már siettem is a fürdőbe és beálltam a hideg víz alá.

Borzalmas érzelmi örvény kavargott bennem. A gondolataim úgy száguldoztak a fejemben, mint megvadult és elszabadult szörnyek, harapták, kínozták egymást. Bosszúsan felnyögtem: a zuhanytól és a hűvös víztől megnyugvást reméltem, csak hát nem azt kaptam – általában sosem kapom azt az univerzumtól, amit szeretnék.

Egy idő után csillapodott a vihar, és már „csak" Dávidon és Ervinen kattogott az agyam. Két vágányon szánkáztak a gondolataim, de nem volt rendszer abban, hogy épp melyiken haladok. Egyik pillanatban még könnyek vegyültek az arcomra ömlő vízzel, mert fájt, hogy Dávid egy olyan lánynak adta a szüzességét, aki nem érdemelte ezt meg. Aztán később meg behunytam a szemem, és az ajkamon éreztem Ervin ajkát, és millió emlék ébredt fel bennem, amiket igyekeztem elnyomni és nem gondolni rájuk.

Dávid hangja visszhangzott bennem, hogy ősz lesz a hajam, mire valakinek megengedem, hogy a nadrágomba nyúljon, és közben ott vibrált előttem kép, amikor Ervin tizenhárom éves koromban az övem gombolja, aztán...

Megráztam a fejem, erre nem akartam most gondolni. Józanon már teljesen biztos voltam benne, hogy nem akarok újra belegabalyodni Ervin bűvkörébe, az a bűvkör egyszer is elég volt. Rohangálni a rendőrségre meg a pszichiátriára vagy a kórházba, mert Ervin megrémisztett valakit az iskolában vagy mert túl mélyre szaladt egy vágás az alkarján.

Vil játékára gondoltam, és tudtam: Ervin Ulpius Tamás lenne Szerb Antal kötetéből, az Utas és holdvilágból. Ő volt Ulpius Tamás, s sokáig én voltam az ő Mihálya. A bolond, naiv fiú, aki képes lenne meghalni pusztán azért, mert a barátjának halál mániája van.

Prüszköltem. Nagyon nem vagyok büszke arra, amit életem legbefolyásolhatóbb éveiben tettem. Ha most találkoznék Ervinnel, egyetlen hülyeségébe sem tudna belerángatni – azóta évek teltek el, már nem ugyanazok a fiúk vagyunk.

Sőt. Ervin kész férfi lett. Egy férfi vár éjszakára a lakásába.

Jobban mondva: nem vár. Nem számít rá, hogy elmegyek, és én is tudom, hogy nem fogok.

Mégis – beteges sebességgel kezdett dobogni a szívem, ahogy Ervinre gondoltam, aztán ahogy Dávidra. Elképzeltem Dávidot idősebbként, hogy sötét borosta öleli körbe pimasz vigyorát, hogy a tekintetében nem csibészség, hanem vágy ül...

Akármilyen hideg volt is a víz, izzott a testem.

Jó sok időt töltöttem el a fürdőben, nem is tudom, mennyibe telt, mire sikerült kivánszorognom onnan. Erika már az asztalnál ült, ha jól láttam, keresztrejtvényt fejtett. Meglepett, hogy így tölti a három hetes szabadságát, de jobban örültem neki, mint a tenyérbemászó és részeg lányok társaságának, akik néha-néha idejöttek inni.

– Leveled jött nagyapától – mondta Erika. Elolvastam, csupa jókívánság volt benne, hogy augusztus elején jön haza, hogy hoz nekem valamit, aminek nagyon fogok örülni, reméli, hogy Dávid jól van, mert Elvio jól van, és Marietta is, küld nekem néhány pszichológiai- és olaszkönyvet.

– Pompás – nyugtáztam. Erika nem reagált, s mielőtt megtehette volna, teátrálisan ásítottam. – Azt hiszem, a nap hátralévő részét alvással töltöm. Olyan fáradt vagyok, mintha évszázadokat futottam volna!

/*/

Nem tudom, pontosan mi vezetett el idáig, de este tíz körül ott ácsorogtam Ervin háztömbje előtt. Töprengtem, hogy becsöngessek-e. Nem akartam, igazából. Csak eljöttem ide, hogy kitegyem magam a kísértésnek, aztán hazamenjek, büszkén magamra.

Tudtam, hogy Dávid még egyszer találkozott Daniellával. Éjszakai, ruha nélküli fürdőzésre invitálta a lány. Dávid olyan izgatottan írt róla, hogy ékezetek és szabályok nélkül pötyögött Messengeren. Az egész délutánom arra ment rá, hogy Dávidot és Daniellát képzeltem el összebújni az óceánparton. Szörnyűséges egy délután volt.

Így hát hunyorogva szemeztem a csengővel. A sötétség lepelként borult rám, és hűvös szellő csiklandozta a nyakamat.

Fogalmam sem volt, mit akarok. Mélyeket lélegeztem, próbáltam lecsupaszítani a lelkem magam előtt. Mit akarok?

Nem, még így se volt meg a válasz.

Illetve, egy válaszom volt, csak nem tudtam vele mit kezdeni: Dávidot akartam. De őt nagyon! Azt, hogy itt legyen mellettem, szeressen és puszilgasson és ölelgessen.

Idegesen túrtam a hajamba. Ervin az egyik legmérgezőbb ember, akivel valaha kapcsolatba kerültem. Ez nyilvánvaló. Viszont az a csók, reggel, jaj, az a csók...

Nem kellett csengetnem, mert megszólalt egy hang a hátam mögül:

– Valami baj van, Amadeus?

Nagyot nyeltem. Mi az istent keres itt kinn ez a srác?

– Nem.

Nem mertem hátranézni, de érzékeltem, hogy Ervin mellém ér, a cigarettafüstje mellettem pöndörödött az ég felé.

– Nem leptél meg. – Kibírhatatlanul hűvös és tárgyilagos hang. Utálatos.

– Tudom.

A hátamhoz érintette a kezét, hosszú ujjai lassan kalandoztak felfelé az ingem gallérjáig, a tarkómig.

– Gyere – hívott, bár inkább volt ez parancs, mint kérés.

Én meg persze habozás nélkül követtem őt. Hagytam, hogy felvezessen a lépcsőn. Hogy becsukja mögöttünk az ajtót. És azt is hagytam, hogy a csukott ajtónak döntsön, csókot leheljen a nyakamra és a csípőmre tegye a kezét.

– Különös ez a helyzet – suttogta, a lehelete forrón cirógatta a bőrömet. – Olyan, mintha nem elkezdenénk, nem is folytatnánk, hanem...

– Hanem befejeznénk valamit? – kérdeztem vissza, és reszkető kezemet a vállára helyeztem.

– Befejezhettük volna előbb is – duruzsolta, és ezúttal a fülem tövére nyomott egy csókot. A teste az enyémhez simult, mire sóhaj szakadt fel belőlem. Ervin olyan hangot hallatott, ami halványan nevetésre emlékeztetett, de nem tudtam ezen töprengeni, mert megcsókolt.

Nem úgy, ahogy délelőtt. Nem finoman, nem lágyan – nem. Birtoklón, forrón, vágyakozva. Már nem úgy csókoltuk egymást, ahogy három évvel korábban – a testünk egészen máshogy reagált a másikéra, és ez egyértelműen mindkettőnknek tetszett.

Bár még így is szinte végig csak és kizárólag Dávidra bírtam gondolni, igyekeztem elengedni magam és úszni az árral. Ervin igazán úriember volt, csak azt csinálta, amiről tudta, hogy akarom és amit élvezni fogok, és viszonzásul én se tettem mást. Lángoló érintések, sistergő csókok és sóhajok végeláthatatlan sorából állt az éjszaka, és volt valami üresen békés érzés abban, ahogy Ervin hideg mellkasához simulva aludtam át azt a pár órát, amit még a hajnalig hátra hagytunk.

Nem tudom, hogy csinálta, de nem izzadt, én viszont alaposan, és kicsit reszkettem is a vékony takaró alatt. Ervin nem tett ezellen semmit, de nem is vártam. Már annak is örültem, hogy hozzábújhatok, mert mélységesen magányosnak éreztem magam. Bűntudat szúrt belém, mintha elárultam vagy megcsaltam volna az én Dávidomat. Igyekeztem elfojtani a könnyeimet, de szerencsére Ervin úgy tett, mintha nem látná.

A reggel a szemhéjamon és a lelkiismeretemen dörömbölt. Édeskés füstszagot éreztem, és amikor kinyitottam a szememet, a félhomályban láttam, ahogy Ervin fölöttem könyököl és végtelen nyugalommal dohányzik. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, mert ő is felfelé görbítette a szája sarkát.

– Ez tetszik. Levendulás – suttogtam. Az ujjaimat a halántékához és a hajához érintettem, az éjszaka emléke hideg zuhanyként omlott rám.

– Valami hasonló – bólintott Ervin. Az ajkam fölé tartotta a cigarettát, én beleszívtam. Megszédültem, az új íztől is, meg azért is, mert Ervin ujja nagyon puhán ért hozzá a számhoz. Majdnem olyan puhán, mint a szája ért volna...

A tekintetével követte a gondolatmenetemet, és még mielőtt befejeztem volna, csókot lehelt az arcomra. Tényleg olyan puha volt a szája, mint amilyenre emlékeztem, s akaratlanul is felsóhajtottam.

– Akarok belőled még egy kicsit – mormolta a bőrömre Ervin. – Még egy kicsit a tiltott gyümölcsből. Még a sötét bajból, a kéjes éhezésből...

– Ez mi? – leheltem a kérdést, és elvettem Ervin kezéből a cigarettát, mielőtt foltot éget vele a mellemre.

– Most írtam – hangzott a felelet. – Jobban mondva, még nem írtam le. Majd azután, hogy...

Sem Ervin, sem a testem nem hagyott időt arra, hogy végiggondoljam, mit akarok, így az az egy éjszaka, amit halálosan komolyan meghatároztam magamban, mint első és utolsó együttlétet Ervinnel, folytatódott. Cigarettafüstbe bújva, még félálomban, megadva magam.

Ervinben az a jó, hogy nem kell neki túl sok semmiből. És soha semmit nem csinál végig. Volt idő, amikor ezért megjegyzést tettem – mindig csak verstöredéket írt, a kávéját félkészen itta, a tányérját soha nem mosta el teljesen. Aztán később nem tettem megjegyzést, amikor felmászott a híd korlátjára, de mégsem ugrott le.

A fürdőben jó alaposan megmosakodtam, Ervin mintha a bőröm alá férkőzött volna be, mindenképp meg akartam tisztulni attól, ami újra összeköthetett volna minket.

Reggelire pirítóssal kínált, akárcsak tegnap. Nem fogadtam el, akárcsak tegnap. Megígértem, hogy nem jövök vissza, akárcsak tegnap. Ervin pedig megcsókolt, akárcsak tegnap.

Legalább annyira biztos voltam benne, hogy nem jövök vissza, mint tegnap – ám alig tettem pár lépést a rekkenő hőségben, tudtam: ennyi nem lesz elég.