14. fejezet

Emberek, lányok és fiúk, akik nem Dávid

Számítottam erre a hírre, de nem abban a formában, ahogy végül megkaptam.

Gödöllőn, éjszakába hajló alkonytájt, egy fából készült vécéfülke hátfalának dőlve, telefonon. Így mondta el Dávid, hogy lefeküdt Daniellával.

Amint megcsendült az imádni való csengőhang, rögtön rohantam el a hangzavartól és a tömegtől, hogy végre megint beszélhessek Dáviddal.

Rögtön összetörtem, amikor beleszólt a vonalba:

– Lefeküdtem vele.

– Tessék? – nyögtem ki megrökönyödve.

– Lefeküdtem Daniellával.

Egy pár pillanatra kikapcsolt az agyam, addig Dávid türelmesen várt.

– Tessék? – ismételtem meg a kérdést, mert pillanatok elteltével sem sikerült megértenem a szituációt.

Dávid horkantott.

– Lefeküdtem Daniellával. Magyarázzam el, mit jelent? Tudoood, méhecskék, virágok és...

Idegesen közbevágtam: – Tudom, mit jelent lefeküdni valakivel, csak... hirtelen jött. Ez az... információ. – Megráztam a fejem, és hitetlenül rákérdeztem: – Mégis mikor történt?

– Most.

– Igen, tudom, Ausztráliában, de mikor? Tegnap? Tegnapelőtt? Vagy...

– Nem, most – közölte Dávid. – Úgy értem, Daniella épp most ment el. – Csilingelő nevetést hallatott, aztán hozzátette: – Mármint, most épp a szobámból ment el, de korábban... hát, máshogy is.

– Fúj – szaladt ki a számon. Sajnos az a fél korsó sör is megtette a hatását és nem nagyon tudtam magamon uralkodni. Bár mondjuk abban a pillanatban nem is nagyon akartam.

Dávid nevetett. Elképzeltem, ahogy a hajába túr, hogy piros az arca, hogy szét van harapva a szája, hogy behunyja a szemét és fekete pillái fehér bőrét simítják. Biztos nincs rajta ruha, jöttem rá. Mielőtt a nyakánál lejjebb haladhattam volna a képzelődésben, gyorsan rákérdeztem:

– Mi az ördögért hívtál fel? – Kicsit talán idegesebbnek hangzottam, mint amilyennek kellett volna lennem. Támogatnom kellett volna, Dávid nyilván nagyon örült az eseménynek... nekem viszont kicsit-nagyon darabjaira hullott a világom. Pedig számítottam rá. Nem volt kérdés, hogy meg fog történni. Az már annál inkább, hogy Dávid mi az istenért hívott fel, konkrétan a még ki sem hűlt ágyából.

– Hát... el akartam neked mesélni – bökte ki Dávid. – Kíváncsi voltam, hogy reagálsz rá.

– Ó. – A torkom köszörültem. Addig köszörültem, hogy már fájt, és még mindig nem tudtam kinyögni semmit, és Dávid csak szuszogott a másik oldalon, és én csak meg akartam szűnni létezni.

– Ez fura. Dávid, nem tudok egyszerűen mit reagálni. Oké. Ha neked az volt a legfőbb vágyad, hogy egy véletlenszerű csinos lánnyal elveszítsd a szüzességed a világ túlsó felén, akkor gratulálok.

Hosszú hallgatás volt a válasz. Talán kicsit túl lőttem a célon és kicsit keményebben mondtam meg a véleményem, de...

– Dávid...

– Szóval most csalódtál bennem? – Dávid hangja halkan szólt, és a már ripityára tört szívembe markolt, amiről nem tudtam, egyáltalán lehetséges-e.

– Nem tudom – válaszoltam. Megdörgöltem a homlokom, de nem sikerült gondolkodásra bírnom az agyam. – Nem. Azt hiszem, nem vártam mást. Nem lepődtem meg. Csak...

– Hát ez elég lenézően hangzik – jegyezte meg Dávid megütközve. Legszívesebben odarohantam és megpuszilgattam volna, visszavonva minden csúnyát, amit mondtam róla.

Aztán rájöttem, hogy nem tehetem meg. Mert nagyon nincs itt. Mert nagyon meztelenül fekszik egy ausztrál szállodában. Mert nagyon egy lánnyal volt még pár perce.

– Nem nézlek le – mondtam rövid habozás után. – És örülök, ha te is örülsz, nekem csupán mások az elveim.

– Tudom-tudom, házasságig szüzesség meg minden – vágta rá keserűen Dávid. – Majd hozzád érhet a lány, ha jártatok egy évtizedet és talán megcsókolhatja a nyakad, ha eljegyeztétek egymást!

– Dávid!

– Most mi van? Arról már nem is beszélek, mikor nyúlhat egyáltalán a nadrágodba, mert akkor már nyilván ősz lesz a hajad...

– Ittál? – szakítottam félbe. Nem mertem megjegyzést tenni utolsó szavaira, sok rólam felállított képét piszkoltam volna be.

– Nem túl sokat – mondta –, nem azért beszélek így veled. Hanem mert igazságtalan vagy. Tetszik Daniella. Szexeltünk. És akkor mi van?

– Semmi – motyogtam, teljesen megsemmisülve. – Akkor nincs semmi.

Hallgattunk. Behunytam a szemem, egy könnycsepp gördült végig az arcomon, majd még egy és még egy. Dávid fújtatott a túloldalon, de nem tudtam, hogy az idegességtől vagy valami mástól.

– Most mennem kell – szóltam csendesen.

– Ne, Amadé, várj! Várj, én...

Kinyomtam a hívást, és próbáltam nem felzokogni. Mert végül is, mi okom lenne rá? Dávid nem tudja, hogy mekkora fájdalmat okoz. Dávid nem tudja, hogy szeretem. Dávid... Dávid semmit nem tud. Sem az emberekről, sem az érzésekről, sem a kapcsolatokról. Rólam se tud semmit – de ez nem csak az ő hibája.

Tekla talált meg. Némán meredtem az égre, és nagyon próbáltam elteleportálni magam valahova máshova.

– Jól vagy, Amadé? Élsz még? Drágáááám!

Amint megtudta, hogy még fél korsónál többet nem ittam, megragadta a karom és visszarángatott a zajos térre. Körben bódék álltak, ahol többnyire italokat, de azért néhol rágcsálnivalót is árultak. Hatalmas kihangosítókból szólt a zene, a hangos, lenge ruhát viselő, csatakrészeg fiatalok a táncparkettnek kinevezett részeken és azon kívül vonaglottak, más-más ütemekre. Sokan ölelték egymást, fiúk és lányok csókolóztak, néhányan el-elvonultak a sötétbe. Egyébként szép volt a látvány, de kezdtem mindent kicsit fekete-fehéren látni a sokktól, pedig tényleg jól néztek ki a lampionok és a kis zászlócskák.

– Na, gyere, meghívlak pár körre.

Némán elfogadtam mind a három vodkashotot, amit Tekla elém tett, szó nélkül gurítottam le őket. Jobban bírtam, mint számítottam rá, Tekla nevetve veregett hátba. Vilt hívta, hogy csináljunk rólunk képet. Tekla tiszta csillámpor volt, lilán és kéken csillogott. Nagyon jól nézett ki. Igazán beleszerethetnék Teklába is.

Sóhajtottam. Nekem már mindegy, örökre Dávidért fog dobogni a szívem. Felnéztem, belebámultam a tömegbe, és próbáltam elképzelni, hogy Dávid itt van, és engem néz. De helyette csak egy srácot láttam, aki pont úgy festett, mint Ervin.

Bár hiányozna Ervin! Most olyan kellemes visszaemlékezni arra a sok fájdalomra, amit ő okozott.

Vil csinált egy pár képet, majd felült az asztalra, így Teklával mindkettőnknek fel kellett rá néznünk.

– Nézd, Amadé, ezt kirakhatnád Instára – dugta az orrom alá a mobilját. A képen Teklával összedugjuk az orrunkat, és csibész kisgyerekekként vigyorgunk egymásra.

– Nincs profilom – mondtam nagyot sóhajtva. Miért akkora szentségtörés ez?

Vil nem sokat teketóriázott:

– Oké, máris csinálunk.

– Ne mááár – nyavalyogtam. – Nem akarom, hogy részeg emberek csináljanak nekem Instagram oldalt. Majd holnap, vagy utána, ha kijózanodott mindenki, akkor csinálhattok. De addig nem.

Vil rábólintott. Tekla Vil térdére bólintott rá, kicsit úgy tűnt, lemerült, de nem aggódtam, mert tudtam, hogy két perc múlva megint búgócsigaként fog pörögni.

– Akkor kiraklak titeket az én oldalamra. Kis madárkáim.

Felnyögtem a buta szóviccre.

– Ó, nézzétek, Dávid már reagált is rá! – jelezte Vil vidáman. – Szívecskéket küldött. És kérdezi, hogy hol vagyunk. Felveszem neki videóra!

Bekapcsolta a kamerát, és az arcomba dugta a telefonját:

– Mondd, hogy „szia"!

Esetlenül integettem, de szerencsére Tekla hamar elvitte a műsort, megszerezte Vil telefonját és nekiindult, hogy mindent bemutasson Dávidnak a helyből.

– Csak be ne teljen a tárhely – aggodalmaskodott Vil, aztán felborzolta a hajam. – Mizu van, Amádém?

– Amadé. Nincs á.

Vil nem is figyelt rám. Elvigyorgott a hátam mögött, gondolom egy különösen csinos lányt látott meg.

– Tudod, mizu van?

Sóhajtottam, és felkönyököltem az asztalra.

– Na mi?

Vil vigyorogva megfogta az állam, és próbálta elérni, hogy hátranézzek. Nem láttam semmi különöset.

– Mi van? – kérdeztem türelmetlenül. Semmi kedvem nem volt bugyuta játékokhoz.

– Ott egy lány, aki nagyon figyel téged. Jó ideje.

– Egészségére. Ha én nem én lennék, hanem valaki más, biztos szívesen figyelném magam.

Vil horkantott és előrehajolt.

– És úgy néznéd magad, mintha vetkőznél és vetkőztetnél egyszerre?

– Minden bizonnyal igen – bólintottam nem túl nagy meggyőződéssel. – Nincs egy kis vized?

– Itt nincs víz, csak alkohol – közölte Vil. – Na, menj oda ahhoz a csajhoz!

– Dehogy megyek – szögeztem le gyorsan. – Nem akarok ismerkedni.

– Dehogynem akarsz. Mindenki akar.

– Leszámítva engem. Én nem akarok.

Vil felfújta az arcát, mint egy gömbhal, aztán megint megfogta az államat, hogy a szemembe nézzen.

– Miért nem akarsz? Tetszik valaki más?

Hezitáltam, de aztán bólintottam.

– És itt van? – érkezett a következő kérdés.

– Nincs – mondtam, és lesütöttem a pillantásom. Ennyiből csak nem jön rá, hogy Dávidról van szó!

– Na hát akkor meg!

– De nem akarom... megcsalni. – Ami vicces, tekintve, mivel hívott fel az előbb Dávid.

– Te is tetszel neki?

Elhúztam a számat. Nem akartam elsírni magam.

– Nem. És nem is hiszem, hogy fogok.

– Akkor mi az istenre is vársz? Legalább segít elfelejteni azt az illetőt.

Az ajkamba haraptam. Ez végül is jogos...

– Na jó, hozok neked még valamit. Iszol rá egyet, aztán már könnyebb lesz.

Amint Vil felállt, hogy sört vagy valami erősebbet kerítsen, máris újból került társaságom: gondolom az a lány, akit Vil az imádómnak hitt. Mézszínű, göndör fürtjei voltak, lenge inget viselt, amiből kilátszott a hasa nagyrésze, és egy bokáig érő színes szoknyát. Egy indiánlány jutott eszembe, mert a karján, a nyakán, a bokáján és a hajában is gyöngyök virítottak.

– Egészen véletlenül akad két gazdátlan italom. Kéred az egyiket? – A kezembe nyomott egy pohár valamit, én pedig nem tiltakoztam.

Nagyon tetszett az arca. Telt szája, hegyes orra, erős szemöldöke és zöldeskékes szeme volt. Igen, határozottan tetszett. Nem jobban, mint Dávid, de hát arra talán már nincs is lehetőség...

– Köszönöm – mormoltam. Kicsit zavarba jöttem tőle. – Mi szél hozott ide?

– A szerelem szele – válaszolt vidáman a lány. – Vagy talán az erotikáé.

Ennek hallatán majdnem félrenyeltem az italt, de talán nem vette észre.

– Az jó – bólintottam. Mennyire béna vagyok már! Dávid biztos nem izgulna ennyire. – Azokat a szeleket én is szeretem.

Csilingelő kacagás volt a válasz. Zavaromban lehajtottam a fejem, Indiánlány a hajamhoz nyúlt, és a fülem mögé igazította egy tincsem.

– Tetszik a hajad – bókolt.

– Köszi. Nekem is – feleltem, és nagy bátran kilestem a hajam alól. Indiánlány egészen közel hajolt hozzám, de még nem volt olyan közel, hogy éreznem kellett volna a leheletét.

– Hogy hívnak? – kérdeztem.

Sejtelmes mosoly, válasz nincs.

– El tudnálak képzelni egy indiánként – böktem ki, amivel megint megnevetettem őt.

– Igen? – Tündéri mosolya volt. A térdét az enyémhez nyomta, meztelen lábujjai a bokámhoz értek a nadrágom és a zoknim között. Elég izgalmas volt érezni a lábujjait meztelen bőrömön, egy pillanatra nem kaptam levegőt, és nem is tudtam megmagyarázni neki az előbbi mondatom.

Aztán viszont magyaráztam neki rendesen. Isteni diskurzusba keveredtünk, és Vil nem tért vissza – amikor láttam valaki mással beszélni, eszembe jutott, hogy nyilván azért lépett le, hogy ennek a titokzatos indiánlánynak átadja a terepet. És azt hiszem, nem bántam nagyon.

Meg azt is hiszem, hogy egy kicsit csalódtam magamban. Abban a hitben éltem, hogy ennél hűségesebben rajongok Dávidért, és nem adom meg magam ilyen könnyen holmi haspólós hölgyeknek, de másrészt ezt jó jelnek is vettem: nem vagyok visszafordíthatatlanul szerelmes Dávidba.

– Mézinek hívnak – árulta el hosszas unszolásra a lány.

Azt hiszem, tetszett neki, ahogy a nyakszirtjét simogattam, mert úgy nézett rám, mint aki – Vil szavaival élve – egyszerre vetkőzik és vetkőztet.

– Mézi? Ez olyan... édes.

Csilingelő nevetés. Az életem le tudnám élni úgy, hogy csak ezt hallgatom.

– Édes, mint te – folytattam az udvarlást. – Édes, mint amilyen a csókod íze lehet.

Ha nem néz rám olyan elbűvölően, talán megijedtem volna, hogy ezzel messzire mentem, de Mézi csak játékosan felhúzta a szemöldökét.

– Szeretnéd megtapasztalni, milyen íze van?

Haboztam.

– Nos, én viszont mindenképp szeretném megízlelni a te ajkad, szóval ha nem bánod...

Előrehajolt, egy pillanatig várt, hogy elhúzódhassak, ha akarok, de nem akartam.

– Nem bánom – motyogtam. Óvatosan az ajkához érintettem az enyémet. Tényleg nagyon édes volt. Finom, édes, még többet akartam.

Összeszorítottam a szemem, és annyira igyekeztem nem Dávidra gondolni, hogy végig csak rá gondoltam. Még ha Mézi hajának és bőrének a tapintása teljesen más is volt, mint Dávidé, még ha teljesen más volt az illata, még ha Dávid nem is volt itt velem, azt képzeltem, hogy ő az.

Mézi nyilván megérezte, hogy nem rá gondolok. Nyilvánvaló volt. Nem lehet egy lányt úgy csókolni, hogy fiút képzelsz a helyébe.

– Gyere táncolni! – súgta a fülembe Mézi, miután elhúzódott tőlem.

– Menjünk táncolni? – kérdeztem. Nem akartam menni, de Mézi ellentmondást nem tűrően megragadta a karom és a parkettre rángatott. Mielőtt kínos táncba kezdhettem volna, szerencsére eszébe jutott, hogy el akar menni a mosdóba, szóval otthagyott, én pedig az alkalmat megragadva ki akartam evickélni a tömegből. Aztán...

Eszembe se jutott, hogy ez megtörténhet még valaha az életben, de Ervinbe ütköztem, miután nagy ügyesen megbotlottam a saját lábamban.

– Hogy máshogy találkoznánk újra? Nyilván úgy, hogy Amadé rám esik.

Bosszantóan nyugodt volt a hangja. Ervin mindig olyan bosszantóan nyugodt volt. Ugyanazzal a higgadtsággal hívott el moziba, csókolt meg, olvasott fel nekem verset, utasított el és nyúlt az ingem alá. Fölöttébb összezavaró személyiség.

– Bo-bocsánat – hebegtem, és zavartan beletúrtam a hajamba. Nem értettem ezt az éjszakát.

Ervin még mindig a karomat fogta, én meg még mindig őt bámultam. Fekete bőrdzsekijét, kiskendőjét, művészi precizitással belőtt haját. A tekintetéből még mindig nem tudtam olvasni.

– Minden rendben? – kérdezte Ervin. Végigtapogatta a felkarom, a vállam, majd a nyakam.

– Igen – feleltem kiszáradt torokkal. Kedvet kaptam hozzá, hogy őt is megcsókoljam, de tudtam, hogy megállítana. Határozottan kifejtette, hogy nem akar többet megcsókolni, és ezt tudomásul is vettem. És én sem akartam megcsókolni – egészen mostanáig. Talán Mézi hozta meg a kedvem.

– Veled is? – kérdeztem vissza ügyetlenül. Ervin megemelte az egyik szemöldökét. Végtelenül higgadtan.

– Mi sem természetesebb, hogy igen. – Persze. Mi sem természetesebb... – Elvégre nem én estem el majdnem. Hanem: te. – Mindig olyan furcsán beszélt. Szinte hiányzott ez a modor.

De csak szinte.

– Ó. Igen. Persze. – A szemébe néztem, és sok minden eszembe jutott. Az érintése, a csókja, vizes haja, hosszú ujjai.

– Amadé! – Mézi szólongatott. Ervin röpke pillantást vetett oldalra.

– A barátnőd.

– Olyasmi. – Muszáj volt megkérdeznem, nem bírtam ki: – Neked...?

– Nincs.

Ugyanaz az arckifejezés. Ugyanaz a pillantás. Hidegség, távolság, magány.

Nem egy Dávid. Nem pörög, nem locsog, nem nevet, nem viccel. Nem olyan.

– Oké.

– Oké? – kérdezett vissza. Nem szerette a „modern szavakat". Selymes mosoly ült ki a szája sarkára. Imádtam ezt a mosolyát, mindig így mosolygott, mielőtt megcsókolt volna.

Na jó, nem. Igazából ritkán mosolygott így, de a romantikus énem szeretett rá így visszagondolni.

– Mennem kell – mondtam, szinte szabadkozva. Nem mertem arra gondolni, hogyha nem lenne itt Mézi, aki vár rám, mit tennénk mi ketten. Békében váltunk el, nem teljesen kihűlve, de békében. Mondjuk. Mindketten tudtuk, hogy nem folytathatjuk tovább, a személyiségünk, az életünk nem passzol, nem tudunk együtt lenni.

– Akkor menj.

És ennyi volt. Öt másodperc múlva eltűnt a szemem elől, tíz másodperc múlva meg már Mézit csókoltam. Bár táncolni hívott, abból nem lett semmi, a nyakamba ugrott, és megölelt, a nyakamat csókolta, és én is megcsókoltam a nyakát. A bőre is mézízű volt, arra gyanakodtam, hogy a Mézi csak egy becenév és a mézmániájáról kaphatta a nevét.

Kellemes volt a csókja, de úgy éreztem, ő jobban élvezi, mint én. Nyilván, mert nekem nagyjából másfél-két órája tört össze a szívem, és nem tudtam úgy átélni a pillanatot. Felvettem az ő ritmusát, viszonoztam a gesztusait. Amikor a hajamba túrt, én is azt csináltam, amikor az ingem alá nyúlt, én is benyúltam falatnyi pólója alá.

Nem volt túl jó ötlet, mert mint kiderült, nem viselt alatta semmit, amivel igencsak meglepett – hátrébb léptem és úgy kaptam vissza a kezem, mintha megégettek volna. Mézi is úgy nézett rám, mint akit megégettek, de talán ő pozitívan értelmezte az érzést. Megragadta a kezem, és húzott maga után, az nem is érdekelte, hogy én mit akarok. Egy padnál álltunk meg. Mézi újra megcsókolt, erőszakosan, követelőzőn. Egyre kevésbé élveztem a dolgot, kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Amikor a kigombolta a nadrágomat, megint leállítottam.

– Mézi, én...

– Ne aggódj, van nálam minden. – Beletúrt göndör hajába, és megpuszilta az arcomat. Lehúzta a sliccem, mire megfogtam a csuklóját.

– Figyelj, te egy nagyszerű lány vagy meg minden, de nem hiszem, hogy ilyen körülmények között akarok először...

Mézi döbbenten nézett fel rám.

– Te még szűz vagy?

Kínosan éreztem magam vádló hangjától.

– Hát... igen. – Aztán megráztam a fejem. Ezt csak Dávid találja kellemetlennek. Hozzátettem: – Persze, hogy az vagyok, mi más lennék?

– Hány éves vagy? – kérdezte Mézi gyanakodva.

– Úgy...nagyjából... tizenöt. – Na, ez már kínosabb. Fogalmam sincs, Mézi hány éves lehet.

– Tizenöt? – rökönyödött meg Mézi, és idegesen megdörgölte az arcát. – Az elég kicsi.

– Bocsi – fintorogtam.

Mézi dühösen nézett rám.

– Most legszívesebben megütnélek. De még a végén feljelentél kiskorú bántalmazásáért.

Igyekeztem enyhíteni a dolgon:

– Mézi, én nagyon szívesen megismernélek, beszélgetnék és...

A lány feszülten horkantott.

– Igen? Szívesen? Hát, sajnálom, kisfiam, de az nem fog összejönni. Jól felültettél. Most mehetek és kereshetek valaki mást...

– Mást keresni? – Ez azért kicsit rosszul esett. – Mihez?

Mézi felvonta a szemöldökét.

– Ja, hogy te olyan kicsi vagy, hogy még ezt se tudod? Sajnálom, nem akarok a mamád beleegyezése nélkül beszélni neked virágokról meg méhecskékről.

Ma már másodjára jöttek nekem ezzel, amit finoman szólva is bántónak éreztem.

– Mi van az emberekkel? Mindenki csak a párzásra tud gondolni! Komolyan, mint az állatok!

– Éltél volna a tizennyolcadik században – vetette oda Mézi, aztán fogta magát, és se szó, se beszéd, otthagyott.

Mielőtt a padra rogytam volna, elindultam megkeresni Vilt, hogy elsírjam neki a bánatomat.

A táncparkett szélén ugrabugrált egyedül, de láthatóan tökéletesen jól érezte magát. Szinte a nyakába vetettem magam, szükségem volt egy nagy ölelésre. Vil azonnal átkarolt, megérezte, hogy valami nincs rendben.

Addig kérdezgette, hogy mi történt, amíg el nem meséltem neki mindent – leszámítva Ervint, őt kihagytam a sztoriból. Vil megsimogatta a hajam, és úgy szidta Mézit, mint egy kocsis. Ha a lány a közelben lett volna, valószínűleg két kézzel tépte volna ki Vil nyelvét. Így viszont én kedvtelve hallgathattam, miközben a vállára döntöttem a fejem és pihengettem. Úgy éreztem, el tudnék itt aludni, le-lecsukódott a szemem, amikor hallottam, hogy Vil már nevet és viccelődik.

– Hát, drágám, ha így csókoltad Mézi nyakát, nem csodálom, hogy lelépett.

Méltatlankodva emeltem fel a fejem, összehúzott szemmel bámultam Vilre. Nem láttam őt teljesen tisztán, de azért elég folyékonyan azt mondtam neki:

– Na várj csak, megmutatom, hogyan csókoltam a nyakát.

Bizarr szituáció volt. Nem tudtam, Vil hogy fog reagálni.

Mondjuk kitalálhattam volna: nevetett. Dávid biztos úgy sóhajtott volna, hogy nem bírtam volna megmozdulni.

Az ajkam fel-alá szánkázott Vil bőrén, aminek izzadságíze volt. Gyanítom egy kis csillámpor is lehetett a nyakán, mert amikor elhúztam a fejem, muszáj volt köpnöm. Szerintem csillámpor ragadt a nyelvemre.

Vil felhúzta a szemöldökét.

– Fogadjunk, hogy én ennél jobb vagyok!

Mielőtt tiltakozhattam volna, a nyakamhoz hajolt. Ez talán még bizarrabb volt. Nem tudtam eldönteni, mit érzek, felfognom se sikerült, hogy mi történik. Az egyik legjobb barátom, akibe nem vagyok szerelmes, nekiállt a nyakamat csókolgatni.

És amit a lányok videóra vettek.

Nem igazán örültem, hogy videó készül arról, ahogy egy barátom a nyakamat szívogatja, de nem volt szívem elszakadni Viltől – olyan kis lelkes volt, és olyan jól nevetgélt közben és nem utolsó sorban olyan jól csinálta, hogy kicsit el is öntött a forróság.

Amikor kicsit később Tekla megmutatta a felvételt, Vil büszkén kuncogott, én pedig vigyorogva veregettem hátba és törtem le a lelkesedését:

– Sokkal jobbnak tűnik videón, mint amilyen a valóságban volt. Még gyakorolnod kell kicsit.

– Hát rajtam gyakorolhatsz, ha gondolod – ajánlotta fel Tekla, Vil szeme felcsillant. Nem esett rosszul, hogy Teklának jobban örül, mint nekem – attól tartottam, még mindig Dávidot szeretem, akármennyi dolog történt is az elmúlt pár órában, a világ mindkét oldalán.

Tekla és Vil, miután ezt is felrakták instagramra, elvonultak táncolni, én meg egyedül maradtam egy kocsmaszerűség padjánál. Nem bántam, legalább volt esélyem rendszerezni a gondolataimat.

Egy kis ideig. Ervin ült le mellém, és egy pohár vizet nyomott a kezembe.

– Egy nap kétszer is találkozunk. Durva – jegyeztem meg. Már olyan fáradt voltam érzelmileg, hogy zavarba jönni se volt erőm.

– Egy éjszaka alatt. Sőt, megkockáztatom: két óra alatt.

– Kockáztasd, kockáztasd – bólogattam bágyadtan. Megittam a vizemet, Ervin hallgatott. Ervin mindig hallgatott. Ervin annyira idegesítően mindig hallgatott!

– Tudod, mit kockáztatnék még meg? – Nem fordultam felé, de láttam, ahogy felvonja a szemöldökét, jelezve, hogy figyel. – Ezt.

Ervin felém fordította a fejét, és amikor másodperceken keresztül várakozón figyelt, én is felé fordultam. Ervin még mindig nem nézett el, némán fürkészett.

Ő nagyon művész volt. Annyira, amennyire én sohasem leszek. Vagy legalábbis nem olyan. Ervin ténylegesen egy másik világban él. Egy olyan világban, amit beleng a halál, a vér és a fájdalom. Nem Dávid világában. Nem az én világomban.

– Mit? – tette fel a kérdést. Megnyalintotta az ajkát, de a hangján nem hallatszódott izgalma.

Bátorságot merítve a... nem is tudom, honnan merítettem bátorságot, mindenesetre gyors csókot leheltem a szájára, egy finom puszit.

Ervin csupán kíváncsian fürkészett, nem tűnt meglepettnek.

– Nem csak ezt akarom megkockáztatni – folytattam. – Hanem azt, hogy adjunk új esélyt magunknak.

– Azt hittem, már pontot tettünk kettőnk ügyének végére – felelte halkan. Nagy levegőt vettem.

– Érzelmileg talán igen, de...

Elfordultam. Ez tényleg én vagyok? Ezt tényleg akarom? Vagy csak a féltékenység, a megbántottság, a csalódottság, a magány sarkall arra, hogy ezt tegyem? Vagy netán az alkohol a hibás?

Nem voltak válaszaim. Csak Ervin volt itt, aki elgondolkodva nyomta az ajkát az arcomhoz.

– Ez egy igen? – kérdeztem. Az ajkamba haraptam félelemmel vegyes izgalmamban. Ervin oldalra biccentette a fejét.

– Vannak okaid arra, hogy miért kéred ezt.

– Vannak.

– És nem fogod őket megosztani velem. Nem is akarom, hogy megtedd.

– Jó.

Felemelte a kézfejét, és az arcomhoz érintette.

– Nincs párom. Egész jól festesz. Legyen, beleegyezek.

Hallgattam. Nem tudtam mit mondani: köszönöm?

Inkább elmosolyodtam.

– Barátság extrákkal? Még sose volt részem ilyenben.

Ervin összehúzta a szemöldökét.

– Sose voltunk barátok, Amadé. Soha de soha.

– Tényleg nem – értettem egyet. Ervin megfogta a kezem.

– Nem szeretném, hogy belém szeress. Újra. És butaságot csinálj, amikor én nem szeretlek. Megint.

Fújtattam. Neki aztán nagyon nincs joga ahhoz, hogy erről okoskodjon nekem!

– Nem fogok beléd szeretni. És nem fogok butaságot csinálni. Soha nem is csináltam!

– Kint álltál a híd korlátján. Egy járókelő szedett le onnan.

A szemem forgattam.

– Egyáltalán nem akartam leugrani! – kértem ki magamnak. – Csak kíváncsi voltam, valaki megállítana-e, ha meg akarnám tenni.

– Hát megtették.

Ervin lassú mozdulattal beletúrt a hajamba. Behunytam a szemem, elképzeltem, hogy Dávid az. Kicsit könnyebb volt, mint Mézinél. Felsóhajtottam. Ervin nyilván érezte, vagy legalábbis sejtette, hogy mi történik, de nem húzódott vissza.

– Meddig akarsz elmenni? – kérdezte. Kinyitottam a szemem, és a tenyerébe hajtottam a fejem.

– Még nem tudom. Majd meglátjuk. Én csak...

– Nem csak ma éjjelre gondoltál. Tudom.

– Holnap találkozunk? Én itt alszom, Vilékkel.

– Majd gyere át. De csak ha jól leszel. Nem akarok több Amadé-rosszullét nyomot takarítani a lakásomban.

– Igen-igen, azt nagyon szégyellem – bólintottam, egy régi balesetre gondolva.

Ervin a hátam mögé tette a karját, én pedig rádőltem a vállára. Nyugalmas, békés pillanat volt, de mégis hiányzott valami. Elvégre egy régóta ismert idegennek dőltem neki.

Behunytam a szemem, és szabad utat engedtem a könnyeimnek.