13. fejezet

A démonok anyja talán nem is Lilith

Daniella. Ez a név... ez a név pokoli.

Pokoli.

Soha nem ismertem még egyetlen Daniella nevű személyt sem, most is csak úgy került a látó-, vagyis inkább hallómezőmbe, hogy Dávid említette meg, mint egy nagyon csinos lányt egy ausztrál könyvesboltból.

Sokat sétáltam a Duna parton és Daniellára gondoltam. Dávid küldött róla képet. Azt írta, hogy dán, ami stimmelt a fotó alapján: csodaszép szőke haj, csupa vidámság, igéző zöld szemek. Az alakja karcsú, vonzó.

Nyilván így néz ki, hogy máshogy?

Próbáltam elképzelni, milyen lenne együtt Dáviddal, de mindig oda lyukadtam ki, hogy én jobban mutatok a fiú mellett. Én ölelem, én ülök az ölében, én csókolom szájon. És nem az az északi szépség.

Sokadjára is rájöttem, milyen fárasztóak az érzések.

Egy padon ülve vártam, hogy Dávid hívjon, szinte részeg voltam a vágyakozástól – buta egy szokássá vált, de ráfüggtem (Dávidra meg a hívásaira is), mint valami drogra. Soha nem akarok ráfüggeni igazi drogokra, ez valami borzalmas.

A cigaretta is éppen elég, az elmúlt egy órában már a harmadikat szívtam el. Remélem, hogyha Dávid hazajön, újrakezdjük a leszokáskúrát.

Épp Villel beszéltem meg egy találkozó időpontját, amikor Dávid teljes extázisban pörögve hívott fel:

– Eljön velem randizni!

– Ki? – nyögtem föl ösztönösen, de már tudtam a választ. Egyszerre mondtuk ki a nevet:

– Daniella.

Semmi baj, semmi baj, nagylevegő.

– Hát ez szuper, gratulálok! – préseltem ki magamból, de Dávidnak ez mintha fel se tűnt volna.

– Nem is tudom, mit vegyek fel! Színes inget vagy fehér inget? Farmert vagy vászonnadrágot? Bőt vagy szűket? Feketét vagy drappot? Megfésülködjek vagy maradjak kócos?

Megköszörültem a torkom, aztán válaszoltam a kérdéseire, mert tudtam, hogy nem költőinek szánta őket:

– Fehér inget és bő, drapp vászonnadrágot vegyél fel, a hajadat meg hagyd úgy, ahogy felébredtél.

– Ez jó. – Szinte láttam, ahogy összeszorított szájjal biccent, és fejben számol. – Köszönöm, drágám.

– Hát, akkor szia – köszöntem el, mert azt hittem, ennyit akartam tőlem.

– Már mész is? – hökkent meg Dávid.

– Nem te mész?

– Dehogy megyek. A randim csak pár óra múlva lesz, de addig veled akarok beszélni. Milyen odahaza?

Nem volt valami sok kedvem beszélni, de őrülten vágytam még, még, még hallani Dávid hangját, szóval elcsevegtem vele. Budapestről, Ausztráliáról, Vilről, Ernáról, Petráról, Danielláról, augusztusról és júliusról.

Amikor Dávid azt mondta, rossz dátumot említett korábban a hazaérkezéséről, majdnem leejtettem a telefonomat.

– Mi? Nem leszel itt július végén?

– Nem – mondta sajnálkozva Dávid. – Anyu szeretné itt kint megünnepelni a születésnapomat. Valami hawaii-i bulit emleget. Remélem vágja, hogy nem ott vagyunk. Bár szerintem addig nem érdekli, amíg korlátlan mennyiségű alkoholt ihat.

– Ó – nyögtem ki. Már egy ideje sejtettem, hogy alkohol problémái lehetnek az anyjának, de erről mélyebben inkább szemtől szemben beszéltem volna vele. Mármint Dáviddal, nem az anyjával.

– Szervezni akartunk neked egy meglepetésbulit – árultam el kicsit csalódottan. Olyan jó terveink voltak!

– Miiiiiii – zúgta bele a telefonba Dávid, és láttam magam előtt, ahogy eltátja a száját meglepetésében. – Kik az a mi?

– Én, Vil, Lujzi, Petra... Jó, Petra talán nem. Nem tudom. De egy páran azért vagyunk. Azazhogy... voltunk.

– Azta... de drágák vagytok! Drágák, drágák, drágák! Sajnálom, hogy keresztül húzom a számításaitokat... Istenek istenei az égben, imádlak titeket! Most mindjárt elsírom magam, hallod? – És hangosan beleszipogott a mikrofonba. Próbált viccelni, de tisztán hallottam a hangján, hogy tényleg meg van hatva és tényleg bűntudatot érez.

– Semmi baj. Lesz még egy pár szülinapod, Dávid, kapsz majd elég ajándékot.

– Ó, nem, nem, nem az a baj! Vagyis... ááááá... Most nyávogok, hogy érts. Értesz?

– Szavak nélkül is értelek.

– Ez aranyos. Telepaták vagyunk, mi? Lelkitársak, akiket még több mérföld sem tud elválasztani egymástól!

– Esatto – bólogattam. Túlságosan rá gondoltam, és kicsúszott egy olasz szó. Csak egyetlen egy, Dávid mégis teljesen megbolondult tőle:

– Ú-ú! Még-még-még! Elég dögös, ha valaki tud olaszul.

Öntudatlanul is felnevettem.

– Lo vorresti ascoltare un po' piú?

– Fogalmam sincs, mit mondtál, de imádom.

Felhúztam a vállam.

– Nem tudok túl sok mindent. Ezt se biztos, hogy jól mondtam.

– De legalább szépen. Az meg nekem elég.

Gyű-lö-löm Dávidot. Miért mond ilyen szépeket?

– A latint jobban kedvelem. Ott nem kell beszélni, csak fordítani, gondolkozni, alkotni.

– Ahá. Honnan tudsz latinul?

– Nem néznéd ki Nagyapából, de vele szoktam ókori szövegeket fordítgatni. Egész füzeteket megtöltöttünk már Cicero sententiáival.

– Hm. Odaadod majd a latin házikat?

Nevettem.

– Még az se biztos, hogy egy csoportban leszünk!

– Biztos, hogy egy csoportban leszünk. Lefizetem Harangvölgyit, ha nem akar egy csoportba rakni.

Dávid mindig képes jókedvre deríteni – az előbb még majd' megszakadt a szívem Daniella és a randijuk miatt, most meg mosolygok, mint akinek épp szerelmet vallottak.

Határozottan nem megy jól a kiszeretés-terv. Lehet, hogy előbb bele kell szeretnem, és csak utána fogom tudni elengedni őt. Bár lenne valaki, aki tudna segíteni!

– Mondjuk azt még nem tudom, minek örülne, de majd találok valamit, ígérem. Az órák nagyrészén szeretnék melletted ülni.

– Miért? – A torkomban dobogott a szívem, de reméltem, hogy ezt ő nem hallja.

– Szeretném megcsípni a nyelved hegyét, amikor a szád sarkán kidugod koncentrálás közben – mondta Dávid. Hallottam a vigyorát. Lehet hallani valakinek a vigyorát?

– Engem te ne csipkedjél – szidtam meg, mire felkacagott, édesen, dávidosan.

– Aaaa, Amadé, ez most lehet kicsit hülyén hangzik, de félpucér lányok ide vagy oda, most inkább otthon lennék veled.

Mélyet sóhajtottam, és könyörögtem egy kis hűvös szellőért, ami lehűtené forrongó arcom.

– Most mennem kell. – Csak ennyit mondtam, mert mást nem bírtam kipréselni magamból. Aztán kikapcsoltam a hívást, és zsebre vágtam a telefont, nehogy remegő kezemből a Dunába csússzon. Szívem szerint rimánkodtam volna Dávidnak, hogy azonnal utazzon haza hozzám, öleljen meg, fúrja az ujjait a hajamba, és pusziljon homlokon, valahogy úgy, mint amikor elbúcsúzott tőlem.

Otthon csak ültem, és szenvedtem. Napokon keresztül. Vil nagy nehezen kirángatott a lakásból és próbálta tapintatosan kezelni a Dávid hiánya miatt rám telepedett depressziót. Szerintem nem jött rá, hogy pontosan mit érzek Dávid iránt, csak azt látta, hogy a legjobb barátomnak titulált fiú nincs itt és nem fog hazajönni a neki szervezett meglepetésbulira.

– Semmi baj, semmi baj – nyugtatott, és addig borzolta a hajam, amíg fájdalmasan fel nem nyögtem. – Vasárnap eljössz Gödöllőre és kibulizod magad, oké?

Nyöszörögtem válaszként, semmi kedvem nem volt bulizni, de Vil hajthatatlan volt.

– Kell oda neked egy csini fölső. Veszünk neked egy új inget, Amadé! Nincs kifogás.

– Nekem erre nincs pénzem – nyafogtam.

– Kapsz tőlem. Szülinapi ajándék.

– Ősszel lesz – tiltakoztam. Nem szerettem, ha más akart nekem venni valamit.

– Akkor ősszel majd nem kapsz semmit – vágta rá Vil.

Nem így képzeltem el a plázázást. Vil ruhaboltról ruhaboltra rángatott, és annyi inget adott rám, hogy szédülni kezdtem a színek kavalkádjától. Próbafülkéről próbafülkére jártam, parádéztam Vilnek, aki láthatóan nagyon élvezte, hogy kiértékelhet.

Egy kasmírmintás, színes inget választott ki, ami elmondása szerint tökéletesen passzol a szememhez. Rosszul éreztem magam, mert Dávid szokott mindig véleményezni, Viltől ezt furcsa volt hallani.

Amikor látta, hogy oldalra biccentett fejjel, nem sok kedvvel hallgatom, mentegetőzni kezdett:

– Nem meleg vagyok, csak van egy tucat lánytesóm, na!

Erőltetett vigyort villantottam rá.

– Ez még csak eszembe sem jutott, Vil. Bár most már...

Vil a szemét forgatta. Megfoghatatlannak tartom azt, ahogy a kamaszok ehhez az egész témához hozzáállnak – a másokhoz, ahogy a kormány a propagandájában nevezi őket. Vagyis, nevez minket. A kamaszoknak a felnőttekkel ellentétben (vagyis abból, amit én látok) általában nincs vele bajuk, de szerintem úgy gondolják, ilyesmi csak az elfogadó nyugati kultúrákban fordul elő, a kirekesztő keleties tájékokon pedig inkább nem is születnek „mások".

De jó lenne, ha az emberek egyszerűen csak emberek lehetnének!

Nem hoztam fel a témát Vilnek, pedig nagyon szerettem volna kitárgyalni ezt vele. Nagyapa nem nagyon tudta megfogni a probléma gyökerét, őt abszolút nem érdekli ki kivel csinál és mit, csak ahhoz ragaszkodik, hogy tizennyolc éves korom alatt lehetőleg ne akarjak meghalni egy fiúért, mert akkor őt elővehetik, azt meg nem akarja.

Már az Ervinnel való igen közeli barátságomnak sem örült, pedig egyébként láttam rajta, hogy nagyon kedveli a fiút.

– Akkor vasárnap Lujziékkal találkoztok a Puskáson, ott felszálltok erre a buszra, és az le is tesz titeket majdnem a helyen. Jaj, ez annyira izgalmas! Már nagyon várom.

Kínosan igyekeztem lelkesnek tűnni, de legalább már sötétedett és nem volt annyira feltűnő a zavarom.

– Igen-igen, tök jó! – A karomba zártam Vilt, és próbáltam kiélvezni az ölelés minden pillanatát úgy, ahogy Dávid öleléseinél szoktam. Belélegeztem az illatát, ami finom viles volt, de mégsem töltődtem el úgy forrósággal, ahogy szerettem volna. Hiába volt Vil bőre puha, hiába illettem tökéletesen az ölelésébe. Hiába mindez, erősebben égetett a vágy Dávid iránt, mint valaha.

Háromszor botlottam meg felfelé menet a lépcsőn. Mintha köd szállt volna a lépcsőházra, alig bírtam fölmenni az emeletünkig. Becsaptam magam mögött az ajtót és a földre roskadtam. Haloványan érzékeltem, hogy retro olasz szám szól a rádiából, hogy égett szag terjeng a lakásban.

– Élsz? – Erika rugdosta meg a lábam, a kezében egy serpenyőt tartott. Könnyes szemekkel néztem fel rá.

– Van valakije – suttogtam megrendülten. – Dávid legalább annyira hetero, mint apa.

– Nem is tudod, hány olyan férfi kereste fel Bogáncsot, mint apa. A legkevésbé annak kinéző emberekről derült ki, hogy...

– Nem fölösleges reménykeltés kell – csattantam fel, amit valószínűleg nem tettem volna meg, ha nem uralkodik rajtam borzalmas érzelmi túlterhelés.

– Akkor mi kell?

– Semmi. Semmi.

Erika összehúzta a szemét. Jól nézett ki smink nélkül. Meg akartam mondani neki, de túlságosan Dávidra koncentráltam és féltem, hogyha kinyitom a számat, csak az ő neve bukhat ki rajta.

– Na, ezt a párbeszédet mintha már egyszer lefolytattuk volna – jegyezte meg mogorván. – Lesz, ami lesz. Nemsokára hazajön, nem hiszem, hogy megmaradna egy kapcsolat a világ túlsó oldaláról.

Felhúztam magam a földről és indulni készültem, de mielőtt megszólalhattam volna, Erika előzékenyen, szem forgatva bejelentette:

– Igen, igen, tudom. Mész verset írni.