12. fejezet

Időzónák és mérföldek választanak szét

Nem szeretem a házibulikat. Talán még a szórakozóhelyeknél is kevésbé.

Eljöttem, mert Vil kötelezett rá és tudtam, hogy Erika is örülne, ha lelépnék. A bulit egy tizedikes tartotta, egy hatalmas lakásban – legalább ötször el lehet ott tévedni egy óra alatt. Túl sok ember, túl sok pia és túl hangos zene volt, ráadásul folyamatosan azzal kínoztam magam, hogy elképzeltem, itt ül velem Dávid. Vagy smárol valakivel.

Vil nagyon hamar nagyon lerészegedett, és egy talán tizenegyedikes lánynak tette a szépet, akinek virágos csatok virítottak a hajában, és olyan rövid szoknyája volt, hogy úgyis beláttam alá, hogy oda se néztem.

Egy ideig Lujzával beszélgettem, próbáltam udvarolni neki, de annyira kényelmetlen volt, hogy inkább csak mosolyogtam és bólogattam mindenre, amit mondott. Lujza, azt hiszem, nem vette észre a feszélyezettségem. És simogatta a térdem beszélgetés közben. És nagyon szépen mosolygott rám. És hosszasan megölelt, amikor hazament.

Ez kicsit felzaklatta a kicsi, érzékeny lelkem.

– Áááááá – dobtam le magam Petra mellé, aki egy sarokban ült és valamit tanult. A legtökéletesebb partiarc – számomra legalábbis biztosan.

– Bé – hangzott Petra felelete, anélkül, hogy felnézett volna a jegyzeteiből.

– Mi? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Mit mi? A bé a jobb.

– Minél?

Petra fáradtan nézett fel rám.

– Azt hittem, most egy A kontra B osztály vita következik.

Pislogtam kettőt, mire megértettem.

– Nem. Csak szenvedtem.

Petra biccentett, aztán visszafordult a jegyzetei felé.

– Miért tanulsz? – kérdeztem. Szerettem volna valakivel beszélgetni, valakivel, aki józan. És ebben az sem tudott visszafogni, hogy Petra egyértelműen adta a külvilág tudtára, hogy mindent ki akar zárni.

– Mert muszáj.

– Nyár van.

Megint nem kaptam választ, úgyhogy konkrétan feltettem a kérdést, ami leginkább érdekelt abban a pillanatban:

– Nem szeretnél beszélgetni velem?

Petra mély levegőt vett.

– De, nagyon. – Megjátszott, negédes mosolyt villantott rám. Furcsa volt mosolyogni látni, főleg, hogy nyilvánvalóan nem volt őszinte.

– Oké, bocsi, békén hagylak – visszakoztam elpirulva. Petra sóhajtott és megadón magasba emelte a kezeit.

– Nem, sajnálom. Maradj csak. Mondd, mi bántja a kis lelked?

– Semmi! – vágtam rá. Petra megemelte a szemöldökét, mire hebegve folytattam: – Úgy értem, miért bántaná bármi is? Csak kicsit jobban meg akartalak ismerni.

– A kis szőke miatt aggódsz? Még két találkozás és simán megvagytok. Már ha olyan, mint Dali. De pont olyannak néz ki, mint amilyen Dali volt kilencedik előtt, szóval...

– Nem érdekel Lujza – legyintettem. Petra oldalra biccentette a fejét, úgyhogy gyorsan helyesbítettem: – Úgy értem, nagyon érdekel, de tudom, hogy én is érdeklem, szóval... Khm-khm. Nem aggódom miatta.

– Nicsak, egy Casanova? – kérdezte leheletnyi gúnnyal a hangjában Petra. Úgy elvörösödtem, hogy szerintem még az én bőrszínemen is meglátszott. Mindenesetre az egyértelmű volt, hogy zavarba jöttem, azt se tudtam, hova nézzek.

– Szóval mégsem egy Casanova – értelmezte Petra. – Nem Lujza tetszik? Más törte össze a szíved?

– Miből gondolod, hogy szerelmi bajom van? – méltatlankodtam és összefontam magam előtt a karom, hátha így leplezni tudom a feszültségem.

– Minden korodbelinek szerelmi baja van.

– Te is korombeli vagy, neked milyen szerelmi bajod van? – vágtam vissza. Petra a homlokát ráncolta, és elhúzta a száját.

– Sajnálatos módon nincs. Pedig biztos fölöttébb szórakoztató lenne.

Végszóra megérkezett Iván és hatalmasat csapott Petra hátára. A lány reflexből hasba könyökölte, mire Iván eljátszotta, hogy ráhány a papírokra.

– Petrusoooom, adjak neked szívbajokat? – Lehajolt, és az arcát Petra arcához nyomta, aki ellökte magától.

– Büdös vagy – közölte a fiúval. – Arrébb mennél? Épp Amadéval beszélgetek.

– Ó, Petrus leereszkedik a trónjáról és a figyelmét egy srácra fordítja? Édes jó Krisztusom, gyere le!

Petra nagy levegőt vett.

– Amadé nem egy srác.

– Hát ezzel azért vitatkoznék – szóltam közbe, mire lesújtó pillantás volt a jutalmam Petrától, Ivántól pedig egy vigyor és egy pacsi.

– Derítsük ki, srác-e. Végeztek rajtad az óvodában nemváltó műtétet?

– Igen, kétszer is, mert meggondoltam magam.

Lestem, hogy Petra elmosolyodik-e legalább egy kicsit, de nem. Rezzenéstelen maradt az arca, míg Iván vihogni kezdett.

– Na, akkor már csak az lehet a bökkenő, ha buzi vagy. Na, Petrus, rajtad a világ szeme!

Petra láthatóan próbált higgadt maradni, de a fülcimpája úgy remegett, mint egy kisnyuszinak. Én is igyekeztem nyugodtnak tűnni és nem idegbe jönni Iván szóhasználatától – pedig még csak magamra se kellett volna vennem, elvégre nem voltam buzi.

Dávid valószínűleg jól szórakozott volna a szituáción, és biztos voltam benne, hogy a sliccemhez nyúlt volna, csak hogy piszkáljon. Amint elképzeltem, hogy ez megtörténik, lángba borult az arcom.

Megrezdült a mobil a zsebemben, és láttam, hogy Dávid küldött üzenetet. Persze, hogy ő. Mintha megérezte volna, hogy rá gondoltam.

Egy képet küldött, ami az óceánparton készült. Dávid félmeztelen volt, és egy gyönyörű lány épp csókot nyomott az arcára. Láttam, hogy Messengeren Dávid épp írásban haldoklik, és nem tartott sok ideig, mire rájöttem, hogy Ernától kapta a csókot.

Sok boldogságot, ifjú pár, írtam neki, mire sírós és szívecske szemű smiley-kat küldött vissza.

Felhívhatlak?, kérdezte, én pedig hevesen dobogó szívvel mondtam igent, és sűrű bocsánatkérések közepette otthagytam a vitatkozó Petrát és Ivánt.

Bezárkóztam az egyik, lila csempével díszített, mindenféle aprósággal túlcsicsázott fürdőbe. Leültem a vécé fedelére, ami valamiért puha lila szőnyeggel volt bevonva.

Dávid szinte belesikított a fülembe (akár egy mániákus lány egy koncerten), amikor felvettem a hívását.

– Bárki bármit mond, feleségül veszem Ernát, még ma.

– Lehetek koszorúslány?

– Igen, de kérlek, legyél miniszoknyában! – Dávid jót kacagott a saját viccén, aztán folytatta a mániákus ömlengést: – Láttam már képeket róla bikiniben meg alsóneműben meg anélkül is. De istenem... elhiszed, hogy láttam, mi van a bikinije alatt?

Az arcomat dörgöltem a hirtelen rám tört idegességtől, de azért válaszoltam:

– El-el.

Borzalmasan nem érdekelt, mit látott és mit nem.

– Fehér bikinit vett fel. Fehéret! Melyik lány hord fehér bikinit?

– Akiket ritka előnyős idomokkal áldott meg az ég?

– Ó, igen! – nyögött fel Dávid. Úgy nyüszögött a mikrofonba, mint egy kiskutya, én pedig nem bírtam visszanyelni a kérdést:

– A bátyád tudja, hogy mennyire szerelmes vagy a menyasszonyába?

Dávid horkantott-nevetett, aztán váratlanul bekapcsolta a videóhívást és elém tárult egy hotelszoba, ahol Dávid az ágyán feküdt – nyilván félmeztelenül.

– Bocsi, ez egy vicces sztori, és szeretném, ha látnád az arcom közben, és ne neked kelljen elképzelni, milyen fejet vágok.

– Kezdek félni – jegyeztem meg. Dávid legyintett.

– Nincs mitől. – Hunyorgott, gondolom azt próbálta kitalálni, hol vagyok.

– Szóval, tudja, hogy odáig vagy érte – ismételtem meg a gondolatom, amiért eleve indította a videóhívást. Megint felnevetett, úgy, hogy kis kusza tincsei meg-meglebbentek.

Bele akartam túrni a hajába. De nagyon-nagyon.

– Hát, ja, mondjuk. – Mintha egy icipicit zavarban lett volna, de kedélyesen nevetett, és beletúrt a hajába. A szemét megtehette, én meg nem. – Jászon egyszer rám nyitott, miközben... miközben Ernus képeit nézegettem és...khm... biztos ki tudod találni, mit csináltam. – Úgy vigyorgott, mint egy emotikon. Tündérien festett.

Megköszörültem a torkom és nagyon próbáltam nem magam elé képzelni a szituációt. Az egyetlen örömöm az volt, hogy mobilon keresztül talán nem látszott a vörös szín az orcámon.

– A lényeg, hogy Erna a legtökéletesebb nő. Látni akarom meztelenül, mielőtt hivatalosan is a sógorom lesz – vihogott Dávid. – Szerinted, ha adok neki ebből a löttyből – egy pohár valamit mutatott a kamerába, ami megmagyarázta szeleburdiságát –, akkor levetkőzik nekem? Nem fogok hozzányúlni, csak nézném, és csorgatnám a nyálam.

– Kérdezd meg tőle – tanácsoltam neki, mire eljátszotta, hogy sírva fakad. Kis hüppögés után felcsillant a szeme:

– Várj, hadd játsszam el! Te leszel Erna, én meg én. Jó?

– Ne már, én akartam te lenni – mondtam elszontyolodva, de nem értette a viccet. – Hagyjuk, mondd, drágám.

– Ó, drágám! – sóhajtotta Dávid, aztán összeszedte magát és megköszörülte a torkát: – Szívem, egyszerűen rajongok a testedért. Gyönyörű vagy. Könyörgöm, végy le magadról minden fölösleges anyagot, a fölösleges alatt pedig minden anyagot értek.

– Hát. Vagy a tenyerével, vagy a bikinijével vágna pofon – véleményeztem az alakítását. Dávid hisztisen prüszkölt. Annyira édes részegen.

Egyáltalán nem haladtam jól azon az úton, hogy kiszeressek belőle anélkül, hogy beleszeretnék.

– Jaaaaj, most elképzeltem meztelenül, jaaaj! – óbégatott Dávid, mire gyorsan lehalkítottam a telefonomat, nehogy kihallatszódjon a fürdőből.

– Miért, eddig nem azt csináltad? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Nem, eddig téged képzeltelek el – érkezett a válasz.

Na, erre összezsugorodott a gyomrom.

– Miért?

Dávid vállat vont és teli szájjal elvigyorodott, fehér fogai csak úgy villogtak a nála szikrázó napfényben.

– Nem tudom. Megkérdeztem, hogy levennéd-e a ruháidat, és olyan fejet vágtál, mint aki igen, én meg elképzeltem, hogy megteszed. Tudod, még sose láttalak meztelenül.

– Képzeld, tudom, hogy még sose láttál meztelenül – vágtam rá egyre forróbb arccal.

– De miért? – nyávogta Dávid. Egyértelműen élvezte a szituációt.

– Mármint miért tudom, vagy...

– Miért nem láttalak még. Ismerjük egymást két hónapja, és többször aludtál nálam, mint a barátnőm.

– Ó – nyögtem ki. Ez most... flört? Udvarlás? Tények? Dávid miért nem meleg? Dávid meleg? Dávid le akar feküdni a bátyja menyasszonyával, aki nem fiú. Mi van?!

Teljes káoszba keveredtem, a fejemben különböző hangok visítottak vészjelzéseket.

– Ha hazajöttem, levetkőzöl nekem, Amadé? – Dávid vicceskedve táncoltatta a szemöldökét, én meg majdnem elsírtam magam a frusztrációtól.

– Dávid, ha nem beszélsz értelmesen, leraklak!

– Ne, azt ne tedd – tiltakozott rögtön Dávid. Láttam, hogy felcsillan a szeme, mondani akar valamit, de visszafogja magát.

– Mondd – sóhajtottam fáradtan, ő pedig vidáman elsütötte a viccét:

– Ne rakj le, inkább rakj meg!

Csak úgy sziporkázott a pompás szóviccétől, én viszont csak a szemem forgattam.

– Ennyit akartál? Csak disznólkodni?

– Megbántottalak? – Kiskutya szemekkel bámult rám, és beledugta a nyelvét a poharába.

– Nem – mondtam rövid gondolkozás után. – Nem bántottál meg.

– Akkor... kényelmetlenül érzed magad?

– Egy kicsit – bólintottam. – De semmi baj, megszoktam már, hogy ilyen vagy. A négy év alatt meg kénytelen leszek elviselni, úgyhogy...

Dávid megint vigyorgott, és puszit küldött a kamerába.

– Nem csak a négy év alatt. Utána is. Még jó sokáig. Közös gyerekeink lesznek.

– Mi van? – jajdultam fel. Miért beszél össze-vissza? Utálom Dávidot.

– Úgy értem, egyszerre lesz feleségünk, egyszerre születik gyerekünk és a másikénak leszünk a keresztszülői és tök jó társaságban neveljük közösen a gyerekeket.

– Nagyon jól hangzik – mondtam a fejem ingatva. – Viszont nekem most mennem kell...

Búcsúzkodtam, mert muszáj volt, ha nem akartam elsírni magam előtte.

Dávid még vonalban volt, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtón.

– Le ne tedd! Tudni akarom, ki az! – suttogta izgatottan.

Kintről beszólt egy hang:

– Amadé! Engedj be. Most.

– Ez Petra? – álmélkodott Dávid. Morcosan összehúztam a szemöldököm, de kinyitottam az ajtót, mire Petra besurrant, és ledobta a kád mellé a füzeteit. Becsapta az ajtót, elfordította a kulcsot a zárban.

– Szia, Petra! – köszöntötte hangosan Dávid. Petra megigazgatta a haját, és ideges arccal nézett le a telefonra, amikor leültem mellé.

– Neked is. Ez az Iván egy kiállhatatlan alak.

– Kavartatok? – kérdeztem, mert nem tudtam eldönteni, miként működnek köztük az energiák.

– Dehogyis!

– És... fogtok? Tudod, ilyen ellenségekből szerelem...

Dávid a száját tátotta, fogalma sem volt, mi történik, de szívesen hallgatta a drámát.

Petra jéghideg tekintete belém fojtotta a szót.

– Nem vagyunk ellenségek. Iván egyszerűen csak hülye. És rosszindulatú. Ha nem barátkozna vele Dani, akkor valószínűleg mindenki utálná. Azt se értem, Dani miért keresi a társaságát, de hát embere válogatja...

– Dani? Tüske Dani? – kíváncsiskodott Ausztráliából Dávid. – Az a srác annyira jó fej! Ha srác lennék, tutira bele lennék esve.

Felvontam a szemöldököm, mire ő is (nagyon jól állt neki), aztán helyesbített:

– Mármint most épp srác vagyok. De ha nem srác, hanem lány lennék, na akkor lennék tutira bele esve.

– Jó neked – dünnyögte Petra.

– Nem, komolyan – folytatta Dávid az elmélkedést. – Dani nagyon rendes. Menő, jóképű és kedves. Nem sok menő, jóképű és kedves srácot ismertem eddig. Csak menőt, jóképűt és bunkót.

Bólogatva hallgattam a fejtegetést, Petra pedig már túllendült a témán és rendezni kezdte jegyzeteit. Odalestem, hogy vajon mit tanulhat, de Dávid elvonta a figyelmem (mint mindig, ugyebár).

– Hiányzol, Amadé – mondta, én pedig megint a sírás határára kerültem.

– Te is nekem, Dávid – feleltem, és igyekeztem nem feltűnően kimutatni az érzelmeimet. Ki tudja, Petra mennyire tud olvasni bennem?

– Mit szeretnél, mit vigyek neked haza? Egy könyvjelzőt? Sütit? Egy darabot az Ayers Rockból? Egy skorpiót?

Hevesen ráztam a fejem.

– Nem kérek semmit. Csak érezd jól magad, és érkezz haza épségben.

– Háborúba ment? – szólt közbe Petra. – Mindjárt megkönnyezem ezt a párbeszédet.

– Ennek a csajnak van humora? – Dávid próbált úgy helyezkedni, hogy láthassa a lányt, de nem sikerült neki. Mire viszont megmutathattam volna Petrát, Dávid ajtaján kopogtak. Erna nyitott be, még mindig fürdőruhát viselt, és egy átlátszó köntöst. Nem mondom, hogy nem nyeltem egy nagyot a látványától, de azért Dávid látványosabban izgatottabb lett. Mint egy kiskutya a gazdája szavára, úgy pattant fel.

– Most mennem kell, majd később még írok neked! – hadarta. – Küldj nekem sok-sok képet magadról, hiányzik a cukipofid! Na, puszi-puszi-puszi! – És nyomott három puszit a kamerába. Amint elsötétült a profilképe, az ölembe ejtettem a mobilomat és hátradöntöttem a fejemet a kád szélének.

– Mit keres Ausztráliában? – tette föl a kérdést Petra.

– Honnan tudod, hogy ott van? – néztem rá kíváncsian, mert egyszer sem említettük előtte Ausztráliát.

– Ayers Rock.

Ó. Akkor mégis.

– A nővére kint dolgozik, és most kimentek meglátogatni. Van kedved eljönni a szülinapi bulijára? – kérdeztem, és csak remélni mertem, hogy Vil nem fogja megvétózni. Biztosan nem. Vil egy angyal.

– Ausztráliába sajnos nem fogok tudni kiugrani.

– Neem, valószínűleg Gödöllőn lesz. De még semmi sem biztos, csak annyi, hogy valamikor július végén.

– Majd meglátom.

Rövid csend állt be, amit természetesen én törtem meg. Csöppnyi ismertség után is világossá vált, hogy Petra nem a legbeszédesebb típus, és ezért nagyon szimpatikusnak tartottam.

Lehet, hogy őt kéne választanom nagy szerelemnek?

– Miért jársz el bulikba, ha nem szereted őket?

Hűvös pillantás kíséretében kaptam meg a választ:

– Hogy újraélesszem azokat, akik rosszul lettek az alkoholtól vagy lenyelték a snüsszt.

– Ühm. Hm.

Talán mégsem lesz az életem szerelme.

– Egyrészt ezért, másrészt meg mert Dali elvisz mindenhova. Nincs sok választásom.

– Egyszer sem láttalak vele együtt – jegyeztem meg.

– Mert mindig valakivel smárol.

– Ó. Hogyhogy barátok vagytok?

Petra az ajkát csücsörítette, nem tetszettek neki a kérdéseim.

– Az anyukáink legjobb barátnők kiskoruktól fogva, nekünk se volt választásunk. Kielégítő válasz?

– Igen – böktem ki. Égett az arcom, éreztem, hogy kényes témát sikerült felhoznom.

Petra nem folytatta a beszélgetést, és már nekem sem volt elég erőm hozzá. Dáviddal akartam beszélgetni, igazából. Vele viszont sokat – csak hát sok-sok mérföldnyi távolság és időzóna választott el minket egymástól.