11. fejezet

Messze-messze

Minden színészeti képességemet bevetve sem sikerült elhitetnem a külvilággal, hogy jól vagyok.

Nagyapa ugyan megint utazni készült volt, de addig önmagához képest elkényeztetett, és nem győzte hangsúlyozni, hogy ő megmondta: nekem lány kell, fiúkkal majd próbálkozzak később, és lehetőleg külföldön, ahol nem annyira problémás fiúkat szeretni.

Erika whiskyvel kínált, és egy szép selyeminget adott, amit valamelyik kuncsaftja boltjában talált.

– Csábíts el valakit, és jobban fogod érezni magad – mondta, én pedig csak fáradtan sóhajtottam egy köszönömöt. Nem akartam századjára is elismételni, hogy Dáviddal nem jártunk, emiatt nem is szakíthatott velem, egyszerűen csak elutazott egy hónapra, én pedig emiatt úgy el vagyok keseredve, mintha tényleg jártunk és aztán szakítottunk volna.

Még Vil és Lujza is észrevette búslakodásomat, pedig a beszélgetés első félórájában ezerszázalékig biztos, hogy végig vigyorogtam és viccelődtem. Nagyjából a találkozó harmincegyedik percében tette a vállamra a kezét Vil, és megkérdezte, hány napja halt meg a kiskutyám.

– Nincs kiskutyám – válaszoltam nagyot pislogva.

– Pedig úgy nézel ki, mint akinek volt, de már nincs.

– Ó.

Lujza hátrasimította egyik sárgásszőke tincsét a füle mögé, és előrehajolt.

– Az a baj, hogy Dávid elment?

– Nem, dehogy. Ez egyáltalán nem baj. Kihagyhatatlan lehetőség. Csak sokat voltunk együtt a napokban és... hát, majd visszajön és akkor megint sokat leszünk együtt.

– Nehéz, ha elutazik a legjobb barátunk – bólogatott Lujza. – Az én legjobb barátnőm Kanadába költözött, és félévente egyszer látom.

– Sajnálom – pillantottam rá együttérzőn. Bele se mertem gondolni, hogy ez velünk is előfordulhat. Bár legalább akkor kénytelen lennék elfelejteni az ábrádjaimat...amikből most jóval több van, mint amennyinek kellene lennie.

– Figyelj, a szülinapjára már itthon lesz, és akkor csapunk egy hatalmas bulit, ahol bepótolhatjuk a külön töltött egy hónapot!

– Mikor lesz a szülinapja? – lepődtem meg, és belém szúrt a féltékenység: Vil miért tud ilyet Dávidról és én miért nem? Miért nem kérdeztem rá egyszer sem az elmúlt hetek során?

– Július végén – mondta Vil. – Pontos dátumot, most, ha fenyegetnél, se tudnék mondani, úgyhogy nem teszem.

– Hm.

– Segítesz megszervezni? Szerintem jobban ismered Dávidot, mint én.

– Szívesen – egyeztem bele pironkodva. Szégyelltem magam, hogy nem tudtam erről, ő meg igen.

– Addig viszont lesz más buli, ha érdekel – vetette közbe Lujza.

– Igen? – Próbáltam lelkesnek tűnni, de szerintem nem jött össze.

– Például, lesz egy hatalmas buli Gödöllőn – ragadta magához a szót Vil. – Az unokatesóm szervezi, és bárki meg van rá hívva. Köztük ti is. Meg az osztályból, aki akar jönni. Óriási lesz!

– Köszönöm a meghívást – mondtam udvariasan. Nem voltam benne biztos, hogy el akarok menni egy gödöllői óriási bulira, de Vil egy olyan időpontot mondott, ameddig még ráértem gondolkozni. Sőt, addig mást nagyon nem is fogok tudni csinálni, csak gondolkozni.

Lujzával és Villel nagyszerű délutánt-estét töltöttünk el, bár végül csak az idő negyedében foglalkoztunk a karakterek és élő emberek összehasonlításával. A megbeszélés végére arra jutottam, hogy egyértelműen Lujzán kéne megakadnia a szememnek. Ez lenne az ideális gimis romantikus sztori: a főszereplő kamaszsrácot azonnal elvarázsolja a szőke szépség, a szőke szépségnek megtetszik a csinos, de esetlen fiú, és biztatja az udvarlásra, amíg egyértelmű nem lesz mindenki más számára (csak nekik nem), hogy nagyon szerelmesek egymásba és csak együtt lehetnek boldogok.

Amikor másnap reggel Dávid felhívott, majdnem elsírtam magam, mert tudtam, hogy képtelen vagyok az „ideális sztori" szerint érezni.

Szinte végig ő mesélt, én meg se szólaltam. Hallgattam, ahogy a repülőútról magyaráz, ahogy a szállás minőségét ecseteli, Ernáról áradozik, az anyja panaszait sorolja. Megemlítette, milyen csinosak a lányok Ausztráliában, és hogy ő addig nem megy haza, amíg össze nem jött eggyel, és ha szerencsém van, akkor nekem is talál egyet.

Most épp Erikánál laktam, mert Nagyapa elutazott valahova (a festményt is vitte magával), és én a kis kuckómba bújtam a világ elől. Dávid első hívása után az ágyamon összekuporodtam, és átöleltem magam, valahogy úgy, ahogy Erika szokott feküdni a kanapén, amikor a hasa fáj, csak nekem nem a testem, hanem a lelkem sajgott.

Hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek. Hiába csípték a szemem, engedtem, hogy eláztassák az arcom és elhomályosítsák előttem a világot. Rövid ideig csak azon tanakodtam magamban, hogy azzal érek-e többet, ha elfojtom, vagy ha megélem az érzéseim, de aztán eluralkodtak rajtam az érzelmek és nemcsak a könnyeknek, de az ábrándoknak is utat engedtem.

A ritka élénk fantáziának sok előnye és hátránya van. Most egyszerre gyűlöltem és imádtam, hogy ilyen könnyen el tudom képzelni, ahogy Dávid itt van mellettem. Itt van mellettem, itt fekszik, a karját körém fonja, a mellkasa a hátamhoz simul. Csókot lehel a tarkómra, hosszú ujjaival megfogja a vállam, némán kéri, hogy forduljak felé. A hátamra gördülök, és ránézek, olyan közel van, hogy már jelzőkkel se tudom illetni a haját, a szemét, az ajka ívét, nincsenek gondolataim, mert közel hajol hozzám, lehunyja a szemét, még közelebb hajol, még, még...

– Amadé!

Éles hang riasztott fel, Dávid ábrándképe egy pillanat alatt szertefoszlott. Hihetetlen, hogy még álmodozás közben sem tudom megcsókolni.

– Mi van? – kérdeztem nyűgösen, és visszafordultam az oldalamra. Erika végigtrappolt csöppnyi szobámon, és szétrántotta a függönyöket. Fájdalmasan felnyögtem, és összeszorítottam a szemem.

– Nem poshadhatsz itt egész nap, kölyök.

– Miért nem? – Siralmasabban szólt a hangom, mint egy anyját vesztett kiskutyának.

– Azért, mert a családba tartozol és nem hozhatsz ránk szégyent!

– A fene se tudja, hogy ki vagyok, hova tartozok, a családról meg pláne nem tud senki semmit.

– Ne feleselj!

Erika leült az ágyamra és addig lökdöste a vállam, amíg ki nem nyitottam a szemem. Égett az arcom, mert egyértelműen látszott, hogy sírtam, de Erika nem akadt fenn ezen – kivételesen.

– Tudod, hogy nem te vagy a kedvenc öcsém.

– Nincs is több öcséd – emlékeztettem keserűen.

– Ezt amúgy nem mondanám biztosra, mindenesetre többet nem ismerek. A lényeg, hogy nem kedvellek kifejezetten.

– Kösz – dünnyögtem. – Ha ennyit akarsz, akkor már mehetsz is. Nélküled is elég pocsékul érzem magam, mint a mellékelt ábra mutatja.

Erikát nem lehetett kizökkenteni.

– Töröld meg a szemed, húzz le egy felest és szedj fel valakit. Jól fog esni, hidd el. A testednek biztosan, és a lelkednek is majdnem annyira.

– Voltál már szerelmes? – tettem fel szinte rebbenő hangon a kérdést. Erika a szemét forgatta.

– Az én melómban nem kifejezetten előnyös, ha valaki szerelembe tud esni.

– Aha.

– Azt ne mondd, hogy te tizenöt évesen már tudod, mi az a szerelem.

– Nem mondom. És nem tudom. Csak annyit tudok, hogy úgy érzem, szétszakadok, pedig még nem is hallottam tőle egy konkrét nevet.

Bár nem fogalmaztam egyértelműen, úgy tűnt, Erika mégis értette, mit próbálok elmagyarázni. Elvégre mégiscsak vértestvérek vagyunk. Ahogy őt néztem, egy pillanatra nem Dávidra, hanem kettőnkre és a családunkra gondoltam: arra, hogy ha más körülmények közé, más családba születünk, mennyire más lenne most a viszonyunk. Nem feszülne ott köztünk a szüleink kegyetlensége – kis korunk óta Erika gyűlölt, amiért őt nem szerette annyira az anyánk, én meg féltem tőle, mert ugyanolyan erőszakosan bánt velem, mint az apánk.

– Ne legyél gyenge, kölyök. Nem akarom mosni utánad a vért a padlóról.

Grimaszoltam.

– Ha folyton ezzel jöttök Nagyapával, a végén még tényleg megölöm magam.

Erika felvonta a szemöldökét.

– Ahhoz túl sok ambíció van benned és túlságosan büszke vagy a költészetedre.

– Kikérem magamnak a büszkeséget! Nem „büszke" vagyok, csak tisztán látom, hogy tudok jó verseket is írni.

Unott pillantás volt erre a válasz.

– Nézd, végre szabadságon vagyok, pihenhetnék, kikapcsolódhatnék, erre a lányos nyafogásod kell hallgatnom és a fancsali ábrázatod kell bámulnom. Úgyhogy takarodj ki a szabadba, és csinálj valamit a barátaiddal! Már vannak olyanjaid, vagy nem?

– Nem kell csinálnod velem semmit – mondtam duzzogva. – Igazságtalan vagy! Miért nem érezhetem rosszul magam, csak egy kicsit?

– Egyrészt azért, mert még meg sem történt a dolog. Másodszor pedig azért, mert semmit nem tettél azért, hogy ne történjen meg. – Erika felhúzta a lábát és nekidőlt a falnak.

– Mégis mit kellett volna tennem? Nyilván elutazott a nővéréhez, nem...

– Megmondhattad volna, mit érzel.

– De hát én se tudom!

– Ahhoz képest elég pocsékul vagy.

Olyan hangosan sóhajtottam, amilyen hangosan csak tudtam. Mintha az utolsó lélegzetem leheltem volna ki. Remélhetőleg kiskutya szemekkel sikerült felnéznem a nővéremre:

– Hogy tudok kiszeretni belőle anélkül, hogy beleszerettem volna?

Erika elvigyorodott.

– Sok piával, bulival és jó csajokkal. Ha gondolod, ajánlhatok neked lányokat, akik, mivel az öcsém vagy, ingyen dolgoznának neked. Legalábbis egy alkalmat biztos fordítanának rád, főleg mert olyan csinos fiú vagy...

Erre elvörösödtem és felültem.

– Hagyj már! – intettem idegesen. Ártatlan pislogás volt a válasz.

– Miért, most már csak a fiúkat szereted? Ha arról van szó, biztos be tudnék fűzni fiút is... Bogáncs biztos vevő lenne rád.

– Szerintem aszexuális leszek – válaszoltam, és cigarettát kerestem. A Bogáncs névre már fel se figyeltem, Erikának a „munkaneve" Dália.

– Azt korábban kellett volna kezdened. – Erika felállt, mögém lépett, de tartotta a tisztes távolságot és nem ért hozzám. – A szerelem múló dolog. Ha elég időt töltesz más, szintén kellemes társaságban, el tudod felejteni, ameddig el kell. Add meg mindenkinek a lehetőséget! Nincs senki, akinek tetszenél?

Egyből Lujza jutott eszembe, ahogy mindig keresi a pillantásom, ahogy mindig megérint, ha alkalma nyílik rá, ahogy teljes lényében sziporkázik, amikor velem beszélget. Volt olyan megérzésem, hogy tetszem neki, de mivel nem akartam, hogy ez tényleg így legyen, inkább elnyomtam magamban a gondolatot. Meg aztán, nekem is tetszik Lujza, szép lány, Vil is tetszik, csinos fiú. Dávid viszont... Dávid minden.

– Senki nem olyan, mint Dávid – suttogtam megrendülten, amikor erre rájöttem. Erika tarkón legyintett. Felszisszentem, bár egyáltalán nem fájt az ütés, inkább csak sok másikat juttatott eszembe.

– Hány hónapja is ismered? Másfél? – kérdezte gúnyosan Erika. Hevesen fordultam meg és felkiáltottam:

– Igen! És azalatt a másfél hónap alatt több jót tett velem az életemben, mint bárki más! Sokkal de sokkal több örömöt okozott és sokkal inkább azt éreztette velem, érek valamit az életben.

– Csak nem úgy, mint szerető – mondta Erika, diplomatikusan nem reagált a mondandóm első felére. Miért is tette volna? Nem hiszem, hogy érezne bűntudatot azért, ahogy az elmúlt tizenöt évben bánt velem.

– Hát, ja. – Kénytelen voltam egyetérteni vele. Erika sóhajtott és a kezembe nyomott egy ötezrest.

– Menj, és vegyél magadnak egy könyvet! Attól mindig jobb kedved lesz.

Gyanakodva vettem el tőle a pénzt, de csak akkor, amikor szinte belegyömöszölte a markomba.

– Miért vagy velem kedves? – vontam kérdőre. – Ez nem normális.

Erika felhúzta a vállát, a tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni.

– Mondtam már: nem akarom, hogy enyém legyen a felelősség, ha bármi butaságra adnád a lüke fejed.

Majd kivonult a szobámból. A kezeim közt gyűrögettem a papírpénzt, és átkoztam magam, amiért még ezt a hihetetlenül bizarr élményt is legelőször Dáviddal szeretném megosztani.