10. fejezet

A vég előtt

Aznap, mivel csak a lakásban volt internet (mobilnetre nem költünk, Nagyapa ki nem álhatja), ezért otthon maradtam, hogy kapcsolatban lehessek Dáviddal – szinte tízpercenként küldött magáról egy fotót, ahogy egy elegáns étteremben ül, fehéringben meg csokornyakkendőben, és borospohárba dugja a nyelvét. Pofákat vágott a kamerába, behúzta az állát és tokát varázsolt magának, megmutatta, mit eszik-iszik.

A hasam is belefájdult a sok nevetésbe, alig bírtam tartani a telefont és pötyögni a reakciókat a műalkotásokra. Ezt meg is írtam neki, ő pedig képet követelt. Nem voltam hajlandó küldeni, mert nincs sok tehetségem a szelfikhez, de ő nemes egyszerűséggel videóhívást indított az asztal alól. Véletlenül nyomtam rá a zöld gombra, és a szám elé kaptam a kezem, nehogy egy hangot is kiadjak és lebuktassam őt.

– Ne aggódj, anyu mosdóban van, nem fogsz bezavarni a nagy anya-fia vacsiba – nyugtatott meg Dávid.

Zavartan mosolyogtam és intettem egyet. Láttam a képernyőn, hogy borzalmasan nézek ki (mint aki egész nap az ágyban heverészett és próbált valakit kikergetni a gondolatai közül), ami miatt idegesen csavargatni kezdtem a hajam.

– És valószínűleg elég sokáig ott lesz, mert panaszkodott a borospohárra, hogy tönkretette a rúzsát. Ezért is jó, hogy fiú vagyok és teljes nyugalomban ihatok bármit bárhonnan – magyarázta Dávid, miközben figyelmesen megnéztem őt magamnak.

– Nem semmi helyen vagytok – mosolyogtam, és muszáj volt hozzátennem: – Jól áll a csokornyakkendő. Tiszta úriembernek tűnsz benne!

Dávid húzogatni kezdte az említett ruhadarabot és látványosan fintorgott.

– Annyira kényelmetlen! De anyámért mindent...

– Hős vagy! – Széles vigyort villantottam rá, ő pedig puszit küldött viszonzásképp a kamerába.

– Máris hiányzol, babácska.

– Nemsokára találkozunk, ne aggódj – mondtam, és reméltem, hogy semmilyen túl őszinte érzés nem rajzolódik ki az arcomon.

– Mi jót fogsz addig csinálni? – érdeklődött Dávid, és belekortyolt a borába. Hihetetlennek tartottam, hogy a múlt éjszaka után még képes alkoholra nézni.

– Még nem tudom. Villel beszéltük, hogy el kellene mennünk az Állatkertbe, de nem tudom, lesz-e belőle valami. Drága a jegy. Lehet, hogy csak elsétálgatunk mellette.

– Ó, az aranyos. Majd küldjetek fotókat! – Megigazgatta a csokornyakkendőjét, és kinyújtott nyelvvel lihegett, mintha nem kapna levegőt. – Megfulladok, komolyan mondom. Anyám meg fogalmam sincs, mit csinálhat abban a hülye mosdóban!

– Nőből van, na – védtem meg a mamát. – Még bent lesz egy ideig.

Pityegett a telefonom, ami Dávid figyelmét sem kerülte el.

– Ki írt neked? – kíváncsiskodott. Felszaladt a szemöldököm, amikor megláttam.

– Petra.

Dávid arca egészen viccesen festett.

– Petra. Az a Petra?

– Igen. De fogalmam sincs, miért írt. Tegnap bejelöltem Facebookon, de ennyi...

Elgondolkodva nyitottam meg a kép nélküli profilt. Dávid nem tudta megvárni, miért keresett Petra, mert megérkezett az édesanyja és muszáj volt kijelentkeznie.

– Majd jövök! Puszillak! – Puszillak. Elképzeltem, ahogy tényleg megpuszil, és a torkomba ugrott a szívem. Mielőtt nagyon belemerülhettem volna az ábrándokba, inkább belenéztem Petra üzenetébe. Nem tudtam értelmezni sem elsőre, sem másodjára:

Hogy volt összefogva a hajam legutóbbi találkozásunkkor?

Homlokráncolva gépeltem be egy választ:

Összefonva, ha jól emlékszem. Miért kérded?

Kíváncsi voltam, hogy tényleg tudod-e, ki vagyok, vagy csak véletlenszerű módon jelöltél be.

Fura vagy – írtam meg neki, amire nem érkezett válasz, sem reakció.

Amikor másnap Villel sétáltunk fel-alá az Állatkert körül, jót mosolygott a történeten.

– Igen, Petra valóban furcsa lány – értett egyet. – Amikor Zétivel találkoztam, összefutottunk Petrával is. Éppenséggel nincs egy síkon a humorunk, de nagyon vicces vele társalogni. Olyan, mint Wednesday Addams.

– Hm – hümmögtem, mert nem sok mindent tudtam Wednesday Addamsről. – Hogyhogy találkoztál Zétivel? Én szinte semmit nem tudok róla.

Vil megvonta a vállát, ettől a kisebb mozdulattól is ugrálni kezdtek arany loknijai.

– Próbálok mindenkit rendesen megismerni az osztályból. Elvégre négy évet együtt fogunk tölteni! Zéti amúgy jó fej. Csöndes, visszahúzódó, de pár óra alatt sikerült kihoznom belőle a remek csevegőpartnert. De nem hiszem, hogy társasággal eljönne, nem tűnik olyannak. Azért érdemes vele megismerkedni, csak bátorítani tudlak.

Zsebre vágott kézzel hallgattam, és magamban csodáltam, hogy Vil ennyire nyitott és közvetlen tud lenni, és hogy mennyire nagyszerű, hogy mindenkit meg akar ismerni, és egy olyan kevésbé hangos és elég introvertált sráccal is foglalkozik, mint Zéti.

Úgy éreztem, a dicséretet hangosan is el kell ismételnem:

– Annyira jó, hogy az osztályban van egy ilyen ember is, mint te. Aki ennyire...

– Ne keresd, én se tudom a jó szót – vágott közbe Vil. – Amúgy meg nem kell túlreagálni, én csak... van egy húgom, akit eléggé kiszorítanak a sulijában, és nagyon nem szeretném, ha bárki magányossá válna és én nem tettem volna meg érte mindent, hogy ne legyen az.

Megfogtam a vállát, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.

– Zseniális vagy, Vil.

Belenéztem szikrázó kék szemeibe, és arra gondoltam, mennyivel egyszerűbb lenne Vilbe belezúgni! Úgy néz ki, mint egy angol herceg: sugárzó tekintet, őszinte kedvesség, báj, elegancia, szőke angyalfürtök, lovagiasság... és nem nőcsábász.

– Ugyan-ugyan, ne bókolj már – legyintett vigyorogva és meglökött a vállával. – Az is jó tulajdonság, ha egy emberrel való kapcsolatba fektetsz sok energiát. Mint te meg Dávid.

– Mint én meg Dávid? – értetlenkedtem, és igyekeztem nem elpirulni. Vil bólintott.

– Igen! Úgy értem... nem mondom, hogy én vagyok a legjobb emberismerő, de ti tipikusan olyan párosnak tűntök, akiket a világ is egymásnak teremtett. Mármint, úgy értem, lelkitársak, mindörökre legjobb barátok és... tudod, mint a parabataiok! Sőt, most így belegondolva, ti lehettek a parabataiok, Dávid teljesen úgy néz ki, mint Alec Lightwood!

– Micsoda? – Most még jobban elvesztettem a fonalat.

– Nem ismered az Árnyvadászokat? – Vil teátrálisan a szívére szorította a kezét, aztán felkacagott. – A testvéreim olvasták, ezért kénytelen voltam én is. És hú... a parabataiok az Árnyvadászoknál azok a párosok, akik lelkitársak-legjobb barátok és össze vannak kötve egy rúnával, hogy érezzék, amit a másik és erőt adhassanak egymásnak.

– Értem – pislogtam nagyokat. – És Dávid meg én ilyenek vagyunk... harcosok?

– Neeeem – rázta a fejét Vil. – Csak lelkitársak. Bár, vagány lenne, ha harcosok is lennétek. Én mindig vámpír akartam lenni, pontosabban maga Raphael Santiago... mindenesetre, Dávid nagyon jó Nephilim lehetne. Mondom, pont úgy néz ki, mint Alec. Neki a parabataia Jace, de te nem hasonlítasz rá, se kinézetre, se személyiségre. Lehetnél... Magnus? Ő szereti a verseket.

– Vil. Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Levegőt vett a további magyarázathoz, mire megemeltem a kezem, hogy hagyjon beszélni: – Ha ez a Csontváros, akkor az első kötetet olvastam, még ezeréve.

Vil szeme felcsillant.

– Igen! De miért csak az elsőt?

– Az volt meg a könyvtárban. De miért hasonlítgatsz minket a szereplőkhöz?

Édes vigyorra húzta a száját.

– Mert ez a legjobb dolog a világon! Szeretek azzal játszani, hogy az általam megismert embereket próbálom könyv- vagy filmkarakterekként meghatározni. Szívesen lennél Magnus?

– Magnus nem összejön Dáviddal? – kérdeztem óvatosan, de annyira óvatoskodtam, hogy rossz nevet mondtam. Zavartan helyesbítettem: – Úgy értem, Aleckel.

– De igen – gondolkodott el Vil. – Bár attól még, hogy passzoltok az adott karakterhez, nem kell köztetek is annak a kapcsolatnak lennie.

– Mhm-hm.

Beültünk egy kávézóba, és amíg Vil mosdóba ment, küldtem Dávidnak egy fotót, kivételesen magamról. Elég sokat szórakoztam vele, de megérte:

Ez nagyon jó!! – érkezett a reakció. – Jók a fények. És tetszik ez az ing!!!!!

Magamban vigyorogtam, de nem tudtam válaszolni neki, mert Vil töprengő kifejezéssel az arcán visszaért, én pedig lecsaptam a mobilom az asztalra.

– Tudod, ki lehetnél? – ült le, és megkevergette a kávéját, majd a karamellával koronázott tejszínhabot kezdte kanalazni a szájába.

– Na ki?

– Kökörcsin. A Vajákból. Olvastad, láttad?

– Az első részt olvastam abból is, de nem láttam semmilyen feldolgozást – feleltem és nagyot kortyoltam a kávémból. Lehet nyár és akármilyen forróság, egy jó és szívmelengető kávénak sose tudnék ellenállni. – De miért pont Kökörcsin?

– Hát, Kökörcsin bárd, művész, vicces és olyan... olyan te.

Megvontam a vállam.

– Értem. Lehet. De Kökörcsin túl szoknyapecér hozzám képest.

Vil vigyorgott.

– Ami késik, nem múlik. – Hatalmasat kacsintott, még a száját is kitátotta hozzá. – De mindegy, még gondolkozok. Szerinted én ki lennék?

Gondolkodás nélkül vágtam rá:

– Egy angol herceg.

Nevetett, de én komolyan mondtam.

– Nem tudnék konkrét karaktert mondani, de gondolkozom, ígérem – esküdöztem.

A találkozónk végére arra jutottam, több időt kellene Vil mellett töltenem a közel- s távoljövőben egyaránt. Még az is megfordult a fejemben, hogy elmondjam neki, nemcsak a lányok, hanem a fiúk is tetszenek, de hiába küzdöttem ellene, bennem maradt a félsz, ezért inkább hallgattam róla. Pedig volt egy sejtésem, hogy Vil nem ítélne el miattam, de részegen (meg józanon is) elég sok mindenről fecsegett össze-vissza, szóval végül arra jutottam, még nem mondok neki semmit. Bár amilyen jó emberismerőnek tűnik, az is lehet, hogy már sejti...

Este azzal szórakoztattam magam, hogy az olvasónaplómat lapozgattam és Vil játékát játszottam. A Nagyapának egyelőre Krúdy Szindbádjának karakterét adtam, Dávidnak tetszett Alec Lightwood – beleborzongtam, ahogy elképzeltem Dávidot bőrnadrágban és bőrdzsekiben, karddal a csípőjén, tegezzel a hátán és íjjal a kezében. Nagyot nyeltem és abbahagytam az ábrándozást, mielőtt túl messzire mehettem volna benne. Azért még pár olyan jelenetet elképzeltem, ahogy Dávid kaszabol a pengéivel, de ez volt a legtöbb, amit meg mertem magamnak engedni.

Gyorsan tovább tértem Erikára, nem kellett sokat gondolkoznom – Ulpius Éva, a végzet asszonya, akibe minden férfi szerelmes. Találó.

Vilhez a legjobb, amit ki tudtam találni, John Watson volt, de Vil valahogy ennél több... Watson brit, de nem elég herceg...

Mielőtt álomba merültem volna, az utolsó gondolatom kivételesen Vil volt, nem pedig Dávid.

Aki ezt kicsit zokon is vette. Másnap reggel vettem csak észre, hogy mennyit írt este. Amint megnyitottam az üzeneteit, rögtön érkezett a videóhívás.

– Babácska! – A hangja szinte vádlón hangzott, amitől elkapott a bűntudat. De képtelen voltam bocsánatot kérni, túl korán volt hozzá.

– Azt se tudom, hány óra van – mondtam nyűgösen és lefejeltem az ágyat a telefonom mellett, ami így csak a plafont vette.

– Megijesztettél – folytatta Dávid –, küldtél egy képet a kávézóból, és utána, Amadé, semmi! Láttam, milyen környéken laksz és...

Erre már belenéztem a kamerába.

– Hé! Te féltettél? – Dávid egy kocsiban ült, a telefont a műszerfalhoz támasztotta ki. A homlokát ráncolta.

– Persze, hogy féltettelek – közölte Dávid. – Mondom, hogy emlékszem a környékre.

Ettől úgy elvörösödtem, hogy szerintem még a kamerán keresztül is látszott, de Dávid erre szerencsére nem reagált.

– Akkor minden rendben, ugye?

– Igen, persze – bólogattam szaporán. – Csak Vil mutatott egy játékot...

Összefoglaltam neki a lényegét, mire Dávid egyre szélesebben vigyorgott.

– Tényleg Kökörcsin vagy!

– De nem is – mondtam panaszosan. – Az a könyv olyan véres és Kökörcsin...

– A sorozatot láttad már?

– Nem.

Dávid elszörnyedve tátotta el a száját.

– Hogy mi?

A tenyereimbe támasztottam az arcom és így összenyomtam a szám. Túl álmos voltam, hogy gondoljak arra, rosszul nézek-e ki, Dávid viszont jót derült rajtam.

– Na látod, pont az ilyenek miatt hívlak babácskának.

– Blee – öltöttem ki rá a nyelvem, aztán nevetve eltakartam az arcom. – Istenem, bocsánat, nem tudom, mi van velem, fura vagyok.

– Csak egy kicsit – vigyorgott Dávid. – De így vagy tökéletes, kis babácska. Cuki.

Cuki?

– Éhes vagyok, mennem kéne reggelizni – mondtam, mert zavarba hozott a bók után beállt csend.

– Menj, nehogy elfogyj nekem! – Dávid beletúrt a hajába, a nap besütött a kocsi ablakán és ettől aranyan ragyogott fel Dávid amúgy sötét szeme. – És... bocsi az aggodalmas üzenetekért. Hallottam sztorikat arról a környékről, és nem akartam, hogy bármi történjen veled... Csak korábban mindig válaszoltál, most meg... eltűntél.

– Sajnálom – suttogtam. Annyira jólesett, hogy aggódott értem, hogy nem tudtam mást mondani.

Égett az arcom, dobogott a szívem, és próbáltam visszafogni magam, hogy ne játsszak el a gondolattal: Dávid hasonlóképp gondol rám, mint én rá.

Felnyögtem, és ellöktem magamtól a telefonom. Még egy ideig fetrengtem az ágyamban és mindent megtettem, hogy ne ábrándozzak Dávidról, de közben természetesen semmi másra nem gondoltam, csak Dávidra, Dávidra és Dávidra.

Amikor már tényleg nem bírtam az éhséggel, kikászálódtam az ágyból. Nagyapa a kanapén fekve olvasott egy olasznyelvű regényt, és néha elismerő pillantásokat vetett az új, lopott festményére.

– De jókedvű valaki. Kivel csicseregtél reggel?

– Senkivel – mondtam álmosan, és müzlit kerestem magamnak.

– Ennek a senkinek a hangja eléggé hasonlított Dávidéra.

Erre összerezzentem és tudtam, hogy le is buktam vele.

– Elviótól kaptad azt a könyvet? – kérdeztem vissza, ami sajnos egyben válasz is volt. Nagyapa felhúzta a vállát.

– Igen. Ma átjönne, szóval örülnék, ha nem lennél láb alatt.

Ez azt jelentette, hogy időben érjek haza és csukjam magamra az ajtót, tegyek úgy, mintha nem is léteznék.

Nem volt ezzel probléma, az egész napot otthon, a szobámba zárkózva töltöttem. Főként azzal ütöttem el az időt, hogy mindent megtettem, hogy továbbra se Dávid töltse ki a gondolataimat.

Szóval olvastam, a Nagyapától kapott kis walkmanen kazettákat hallgattam, és amikor már nagyon nem bírtam magammal, verseket írtam. Először csak a nyári Budapestet akartam bemutatni, de egyre többször tértem vissza Dávid szemszínének ecseteléséhez. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, amiért még egy napot kell kibírnom nélküle, ami miatt nagyon mérges lettem magamra.

Hogy kiszakadjak ebből a borzalmas állapotból, folytattam a Vil-féle játékot és táblázatot készítettem hozzá, komoly megfigyeléseket és összefüggéseket írtam le – csak reméltem, hogy nem fog teljesen bolondnak nézni, amikor elküldtem neki néhány telitalálatot. Szerencsére nem nézett annak: csinált egy Messenger-csoportot Lujzával közösen, ahol ezeket a karakter hasonlóságokat tudtuk kitárgyalni, szóval egy jót csevegtünk erről este, és le is beszéltünk egy időpontot, hogy élőben egy kávé mellett is összevessük az ötleteinket.

Imádtam, hogy az új osztályomban ilyen emberek járnak.

És azt még jobban imádtam, hogy végre kezdenek ténylegesen érdekelni emberek Dávidon kívül.

/*/

A jókedvemet jó alaposan megtépázta a másnap délután és este, amit Dáviddal töltöttem. Az utolsó óráink közösen, mielőtt messzire-messzire elutazna. Próbáltam nem azon aggódni, hogy minden percet tökéletesen kiélvezek-e, de még így is szinte bűntudatom volt elmenni mosdóba, amikor órákat töltöttünk egy McDonald'sban.

– Gyere, mutatok egy király helyet! – invitált Dávid, amikor a csokis-mekis fagyim maradékát is elnyammogtam.

– Rendben – egyeztem bele, és remegett a gyomrom a gondolattól, hogy király helyekre visz el.

Vajon minden barátjával ilyen?

Erre hamar megkaptam a választ: nem.

Egy hatalmas, kerek fonott hintában feküdtünk a sötét ég alatt a Duna-parton. A levegő hűvösebbre fordult, de mivel Dáviddal lehettem, nem érdekelt. Épp azt magyarázta, milyen jó, hogy vagyok, mert a régi barátait mind elveszítette Helga miatt és ők amúgysem voltak igaz barátok, mert velük csak „inni és csajozni, és ivás közben a csajokról beszélni" lehetett.

– Üde színfolt vagy az életemben, Amadé – mondta. A karjait a feje alá hajtotta, emiatt esélyem se volt azzal játszani, hogy megfogja-e az ujjaim, ha a keze mellé teszem a kezem; ez egyszerre volt a helyzet pozitívuma és negatívuma is.

– Te is az enyémben – ismertem el. – Azaz mondhatni egyáltalán egy nagy színfolt vagy, mert eddig nem sok mindenkit nevezhettem barátnak.

Talán Ervint. De ő életem legbonyolultabb kapcsolata, amit mai napig nem tudok megfejteni – és ez valószínűleg rejtély is marad, mindörökké. Az elmúlt másfél évben nem is gondolkodtam rajta sokat, csak most, Dávid miatt kezdtem el újra tűnődni a vele töltött időn.

– És már nagyon régen szerettem volna egy barátot – tettem hozzá halkan. Dávid nem válaszolt, csak finoman meglökte a térdem a térdével.

A rövid csönd beállta után felhozta témát, amit a legjobban utáltam vele kitárgyalni.

– Tudod, miért várom nagyon Ausztráliát? Ott lesznek Babett csinos barátnői és Erna csinos barátnői is. – Haboztam, nem feleltem rögtön, ő pedig hirtelen és lelkesen felkiáltott: – Meséltem már neked Ernáról?

– Nem hiszem – mondtam és próbáltam érdeklődőnek tűnni. Dávid teátrálisan hangosan és hosszan sóhajtott.

– Ő... ő életem szerelme! Mindig is őt akartam. Ha feleséget kellene választanom ebben a pillanatban, ő lenne az.

Csak hümmögtem. A hümmögés egy praktikus válaszadás arra az esetre, ha amúgy nem akarsz felelni.

– Az vele az egyetlen baj, hogy valószínűleg a bátyám is így van vele. Sőt, több mint valószínűleg, sajnos biztosan.

– Kicsit összezavarodtam – vallottam be. Dávid fészkelődött, hogy előhúzhassa a mobilját.

– Bocsi, ha Ernáról van szó, nincsenek józan gondolataim, érthető mondataim meg végképp nem. – Amíg a galériájában keresgélt, beavatott: – Erna Jászon menyasszonya. Szóval nyilván semmi esélyem sincs nála... de azért nem hiszem, hogy baj lenne a róla való fantáziálás... mármint, nézd meg! Vezetnek egy ilyen Instagram oldalt, biztosan nem én vagyok az egyetlen srác, aki róla ábrándozik.

A fejünk fölé tartotta a mobilját, úgy mutogatta a képeket. Közelebb húzódtam hozzá, a fejem a vállát érte, persze csak azért, hogy jobban lássam a képernyőt.

– Nahát! – Elismerően füttyentettem. Meg tudtam érteni Dávid rajongását. A fotókon egy fiatal, telt idomú, hamuszőke lány szerepelt, hatalmas szemekkel, elnyíló ajkakkal bámult a kamerába; igen kevés ruhát viselt, a legtöbb fotó nem sokat bízott a fantáziára.

– Ugye? Alig várom, hogy viszontlássam! Szerinted, ha eléggé lerészegedünk, lefekszik velem?

– Dávid!

– Jó, na. Azért ábrándozni ábrándozhatok róla.

Nevettem, és a vállába dörgöltem az arcom, szerettem volna még jobban hozzábújni, annak ellenére, hogy az imént (is) lányok iránti vágyairól beszélt.

– Ezt kirakhatom Instagramra? – kérdezte Dávid.

– Ernát? Hát szerintem lehet, nem kéne...

– Nem, erre gondoltam, nézd!

Felnéztem a képernyőre, amin egy pár másodperce készült kép világított – Dávid nevet, én pedig a vállához bújok.

– Hát... ha szeretnéd – mondtam végül. Nem akartam zavarba jönni, de ez annyira jólesett, hogy megint fájdalmasan összeszorult a szívem. Dávid... Dávid annyira végig tudja zongorázni rajtam az érzelmek teljes skáláját, hogy az elviselhetetlen.

– De küldd el nekem is – tettem hozzá és a bordái közé böktem az ujjam. – Kell háttérképnek.

– Jó-jó – vigyorgott Dávid. – Mi a neved instán?

– Semmi.

– Kukac-semmi? Nincs ott még számjegy vagy valami?

Felkönyököltem, hogy lenézzek rá és a pillantásommal válaszoljak neki. Azonban ő továbbra is várakozón nézett rám, így felvilágosítottam:

– Nincs profilom.

Dávid színpadiasan nagyra nyitotta a szemét.

– Na nee! Ezt orvosolnunk kell. Amint hazajöttem Ausztráliából, Jászonnal csinálunk rólad fotókat, hogy kirakhassuk az oldaladra.

– De én egyáltalán nem akarok oldalt.

Lebiggyesztette az ajkát és kiskutyaszemekkel pislogott rám.

– Akkor hogy jelöljelek meg a fotón?

– Írd oda, hogy Amadé, és akkor biztosan tudni fogják, hogy én vagyok az.

– Erről majd még tárgyalunk – mondta játékosan duzzogva Dávid, és felhúzta az orrát. Megérintettem az ott összefutó fintorráncait, majd a járomcsontját, és kisimítottam az arcából egy kallódó tincset. Aztán vissza is kaptam a kezem, felültem, kis gubóba húztam magam. Mit művelsz, Amadé? Ne simogasd így!

– Minden oké, babácska?

Most Dávid bökött belém, mire összerándultam. Megcsiklandozott, de még arrább húzódtam. Nem tudtam eldönteni közelebb vagy távolabb akarok menni.

– Hideg van – panaszoltam. – Nem kéne már lassan...

– Nem! – vágta rá Dávid, nem engedve, hogy befejezzem a mondatom. Eltette a telefonját és széttárta karjait. – Gyere, majd én felmelegítelek!

– Húha – tettem megjegyzést olyan hangon, ahogy ő szokott, mire felnevetett és megborzolta a hajam.

– Húha, bizony. Na, gyere-gyere!

Óvatosan belebújtam az ölelésébe. A mellkasára húzott és átkarolta a hátam, a karja elfedte az enyémet.

– Atyaég, tiszta libabőr vagy! Miért nem szóltál előbb?

Végigdörgölte a felkarom meleg tenyerével, én pedig az oldalához szorítottam hideg ujjaim.

– Hát, amíg Ernát néztük, melegem volt – dünnyögtem. Ez a közelség rosszul hatott rám, éreztem, hogy mennyire közel ég hozzám a veszélyes tűz. Lényegében mintha Dávid lángolt volna, én pedig egy máglyán feküdnék, amin lassan porig égek...

Dávid az orrát a fejemhez nyomta.

– Tudod, mindig annyira szerettem volna egy kisebb, vagy legalább egy nagyjából velem egykorú testvért. Egy ikret!

Jaj, ne. A gyűlöleten kívül ez a legrosszabb, amit érezhet irántam. Sőt, ez a legrosszabb – gyűlölet? A gyűlöletet a szerelemtől egy nagyon vékony határ választja el. De a testvéri szeretet? Abból soha nem lesz semmi!

Mire a gondolatmenet végére jutottam, megdermedtem Dávid karjában.

– Babácska! Nem mozogsz. Jéggé fagytál? Jégmadárka-állapot állt be?

Amíg Dávid a rosszabbnál rosszabb szóvicceket sütötte el, én próbáltam életet lehelni a testembe. A gondolatok bénító hatást gyakoroltak rám, a világ minden erejét magamhoz kellett szólítanom, hogy felemeljem a fejem. Mondani akartam valamit, de csak nyöszörgés jött ki a számon. Dávid nevetett, és a hajamhoz nyúlt, a fülem mögé próbálta igazítani a tincseket, de azok mindig kicsúsztak onnan.

– Tudod, nagyon irigyellek – mondta egyszer csak.

– Tényleg? – Nagyot nyeltem. Lehetetlenség volt nem arra figyelnem, hogy milyen kínzóan közel, mégis milyen hihetetlenül távol vagyunk egymástól.

– Aha – felelte, még mindig a fürtjeimmel küzdött. – Mert annyira szép vagy.

– Szép? – kérdeztem vissza, felvontam a szemöldököm.

– Nagyon szépek az arcvonásaid – magyarázta Dávid, és végigsimított a szemöldököm, majd a járomcsontom vonalán. A számba haraptam, próbáltam arra a kis fájdalomra koncentrálni, nem pedig bármi másra. Dávid közben folytatta: – A színeid gyönyörűek, a bőrödé, a szemedé, a hajadé. Hosszúak és nagyon feketék a szempilláid. Imádom őket, egy fotózásnál meg sokat ki lehetne hozni belőlük. És egyen meg a fene, szinte hibátlan a bőröd, nem is tudom, hogy csinálod. Az orrod és az ajkad vonala is egyszerűen csak szép, mintha... egy festményről léptél volna le.

– Hú – böktem ki. Nem is tudtam, mit kéne reagálnom, szóval csak mondtam valamit: – Amit a bőrhibákról mondtál, nem igaz. Vannak, csak mivel sötétebb a bőröm, nem látszik.

Dávid megböködte az orrom hegyét.

– Nem szereted, ha dicsérnek?

Hezitáltam, de aztán bevallottam:

– Nem tudok mit kezdeni ezekkel a dicséretekkel. – Lesütöttem a szemem, és halkabban folytattam: – Tudom, hogy sokan találnak szépnek. Tudom, mert ha belenézek a tükörbe, az apámat látom viszont, aki valóban szép, és ez... ezt nem szeretem. Hogy ennyire hasonlítok rá. Szóval, ha lehet, kerülöm a tükröket.

– Akarsz róla beszélni? – Dávid felnézett rám, a szemében ott tükröződött az utcalámpa halvány fénye.

– Nem. Még nem. Majd egyszer talán.

Leheveredtem mellé, nem bírtam tovább tartani a szemkontaktust. Dávid újból átkarolt, hogy melegítsen, de már nem volt rá szükségem – ez a bókáradat alaposan megizzasztott.

– Hiányozni fogsz – szólalt meg váratlanul. – Az elmúlt pár hétben nagyon sokat voltam veled.

Késszúrás sem fájhatott volna annyira, mint a szavai. Egyszerre estek jól és egyszerre akartam őket azon nyomban elfelejteni, kitörölni, soha ki nem mondottá tenni.

A kezem a mellkasán nyugodott, éreztem a szívverését a tenyerem alatt. Nem mertem az arcára nézni, féltem attól, mit látnék rajta.

Szerettem volna az a tenyerembe venni az állát, közel húzni magamhoz, csókot lehelni puha ajkaira. De azzal is megelégedtem volna, ha eltölthetek vele egy napot anélkül, hogy lányokról beszélne.

Hiába simogatta gyengéden a hátam, sírhatnékom támadt, alig bírtam visszanyelni a könnyeimet: tudtam, hogy az utazás után gyökeresen meg fog változni kettőnk kapcsolata.

És azt is tudtam már, hogyan: ő kevesebbet, én sokkal többet fogok érezni, mint most.