Sötétségben ébredtem, és éreztem, hogy már nagyon nem a kórházban vagyok. Te jó ég, az otthonom! De hogyan kerültem haza? Lassan tisztázódott ki minden, majd egy idő után felismerve helyzetemet nyöszörögtem egy hangosat, mire hangokat hallottam a szobámon kívülről. Szerencsére az a valaki, aki hazahozott, a saját szobámba tett le. Éppen már arra gondoltam, hogy gyorsan megkeresem a baseball-ütőmet, és kimegyek, megkeresem a betörőt... Aztán belém hasított a felismerés, hogy az ágyamban fekszem, tehát nem tudok megmozdulni, amíg valaki bele nem tesz a székembe. A másodperc törtrésze alatt futottak át a lehetőségek az agyamban. Első megoldás, hogy legurulok az ágyamról, odakúszok az ütőhöz, és valahogy kimászok a szobámból, majd a támadóm lábát ütlegelni kezdem, ő pedig elterül. Szép.... Lett volna, bár kétlem, hogy egy betörő megijedne egy kúszómászó lánytól baseball-ütővel a kezében. Na, jó, ez mondjuk tiszta horrorfilmbe illő, talán ezt a megoldást választom. A másik, hogy itt fekszek továbbra is, csöndbe maradok, és fülelek, mit csinál ez a valaki a házamban. A házam... Már csak az enyém, nem az enyém, és anyué együtt...
Egy darabig gondolkodtam, de mivel egy mozzanást sem hallottam, így szó szerint legurultam az ágyamról önszántamból.
-Áááúúú... -nyöszörögtem, mert a vállamba belenyilallt az éles fájdalom.
Na, igen arra nem számítottam, hogy a hátamra esek. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Fogalmam sincs, meddig tornáztam, hogy valahogyan a hasamra tudjak feküdni, csak arra eszméltem föl, hogy két igen magas láb állja az utamat. Felsikítottam, és ösztönszerűen béna kis kezeimmel megpofoztam párszor a betörő lábait, ami persze semmit nem ért, mert ő leguggolt hozzám, majd mélyen a szemembe nézett kék íriszeivel. Úristen... Ez nem Erik. Tényleg egy betörő lenne?!
-Ki... Ki maga?! -motyogtam félve, egész testemben remegve.
Hiába tettettem volna határozottságot, mert ebből az emberből sugárzott a magabiztosság, hogy tudja, mit csinál. Ám egy pillanat alatt a betörő szemei megteltek könnyel. Talán mégis fájt neki, ahogy megütöttem?!
-Adél... -szipogta halkan, közben próbálta visszanyelni könnyeit. -Annyira sajnálom! -rázta a fejét.
-Mi?! -néztem rá értetlen fejjel. -Honnan... Honnan tudja a... A nevem? -kérdeztem dadogva, mert a helyzet kezdett nagyon félelmetessé válni.
Egy betörő, aki tudja a neved, sajnálkozik, és sír. Elég bizarr, nem?
-Én vagyok az -fogta meg a kezemet mosolyogva. -Az apád vagyok, Adél! -jelentette ki...