Minden egy halloweeni éjszakán kezdődött. A washingtoni kisváros lakói már jóval az ünnep előtt kidíszítették udvarukat. Egyesek még a ház legapróbb részeit is kicicomázták, míg mások Millerékhez hasonlóan csak egy kevéske házicsokit készítettek az arra járó gyerekek számára.

Sötétedés után pár perccel még csak a baglyok huhogását és szárnycsapását lehetett hallani. A szélben egy-egy ág megingott, mire a Rain Street házainak mozgásérzékelő lámpái felgyúltak. Az utca legapróbb házából színtisztán kiszűrődött a rádióban daráló meteorológus hangja.

- Zárd be az ablakot, Brad!

Másodperceken belül az ablakok bezáródtak és az utcára csend borult. A kicsi, hetes szám alatti házban Bradford Miller és felesége épp a vacsorájukat fogyasztották egy hosszú nap után, így a hangulat itt sem volt hevesebb.

Az öreg Miller úgy kanalazta magába a töklevest, mint a két hónapig koplaló ember miután asztalhoz ül. Anne ezt dühösen figyelte végig. Ő vele ellentétben alig nyúlt az ételhez, főleg azért, mert mohó férjét látva, elment minden étvágya. Senki nem csodálkozott volna azon, ha Mrs. Miller vacsora helyett úgy dönt, hogy inkább a szobájában marad magazinjait és verses köteteit bújva. Vékonyka teremtmény volt, beesett arcáról sokan betegnek ítélték meg, ám nem szenvedett semmilyen kórban, kivéve hogy május óta kerekesszékben ült.

Amint Bradford abbahagyta a szürcsölést, az ajtón kopogtak. Anne elmosolyodott, egyrészt azért, mert férje már nem gusztustalankodott, másrészt pedig igazán felpezsdült a kopogás hallatán. Egy fehér kendővel megtörölte vékony ajkait, majd boldogan várta, amíg férje rendbe szedi magát és eljuttatja őt a kijárathoz. A nő kinyitotta az ajtót és legnagyobb örömére a lépcsőről különböző jelmezekbe bújt, pöttöm emberpalánták pislogtak fel rájuk kiskutya szemekkel.

- Csokit vagy csalunk!- kiáltották.

Anne nagyon szerette a gyerekeket, sőt, egyenesen oda volt értük. Persze szegény asszony nem szenvedett semmilyen vonzalomban, amiért félteni kellett volna őket tőle. Mindezek ellenére a párnak sajnos soha nem lehetett saját gyereke, így hát legnagyobb örömüket unokahugaikban lelték, ám ezt is csak nyaranként élvezhették ki.

Mr. Miller lecsúsztatta az ajtó melletti szekrényről a reá készített tálat, majd a gyerekek elé nyújtotta, hogy ők kiürítsék azt. Brad étkes ember volt, -bár testalkatán ez nem látszott annyira meg-, ezért kaján vigyorral nézte végig mindezt, ám legbelül visszavágyott gyerekkorára, csak azért, hogy ő is ingyen csokit kaphasson.

A Rain utcán erős szél söpört végig, Millerék házában pedig megcsendült a telefon. Brad sietve rohant a készülékhez, viszont nem sejtette, hogy a hír hamarosan felbolygatja a város minden lakóját.