Megszólalt az órám csipogó hangja. Felemeltem a kezem majd az órára helyeztem. Fogalmam sincs hányszor nyomtam meg mire leesett és egy hangos csattanással a földre zuhant. Vissza akartam aludni, de sajnos nem ment. Benyitottak hozzám, sötét volt és nem láttam. Rám ugrottak, nagyszerű. 

- Mi van már! Egyszer az életben akarok aludni kicsit tovább erre az ébresztő is és te is felkeltesz?
- Jól van, na. – valahogy tudtam, hogy Tori az.
- Majdnem eltörted a gerincem.
- Bocsi.
- Mindegy. – mondtam és felkeltem. Elmentem az ablakhoz és elhúztam a függönyt. Kint, mondhatni ismét pocsék idő volt.
- Mit csinálsz ma? – ült az ágyamon Tori.
- Drága, még csak most keltem fel és te már itt el akarod dönteni, hogy mit csináljak ma? – dühöngtem.
- Elmentem. – topogott ki a szobámból és halkan becsukta az ajtót. A bútoromhoz léptem és előkerestem valami őszi ruhát, kinyitottam majd kotorászni kezdtem. Egy szürke koptatott kivágott farmert találtam, amit a hátam mögé dobtam és az ágyra landolt, egy halványkék inget hajítottam ismét el egy vállfáról, leguggoltam és egy fehér Dorkót vettem elő. Becsuktam a tükrös szekrényt, és ki ijeszt meg!?
- Elijah, a frászt hozod rám! – fordultam hátra.
- Ne haragudj! – állt feszesen és megint kiöltözve. Kivettem a kezéből a ruhákat, amiket azt hittem az ágyra dobtam.
- Mi járatban? – töröltem meg a kezem a nadrágomba.
- Ha ezeket szeretnéd felhúzni ne ezt, tedd.
- Miért? Csak esik az eső... - elfordultam az ablak felé és nem az eső esett, hanem a hó. – Mi, milyen hónapot írunk? – kérdeztem, kifelé mutogatva.
- December.
- Nem, az nem lehet.
- Pedig igen.
- Hát, csúcs szuper. – támaszkodtam meg a székem támlájába. Lehajtottam a fejem. – Na, szóval. – álltam vissza normális pozícióba. – Ne mondd azt légy szíves, hogy megint hova megyünk.
- Nem gondoltam semmire, de Klaus így is akar, veled beszélni akkor jobb lenne eljönnöd, hozzánk.
- Oké, ez még nem is hangzik rosszul mivel, nem kell csinálnom semmit.
- Hallottam, tegnapi próbán ügyes voltál.
- Milyen próbán? – feküdtem keresztbe az ágyon.
- Amikor Klausszal kést dobáltál.
- Azt ő mondta. – keltem fel, közben mentegetőzni próbáltam végül is így volt.
- Nem baj ki mondta, akkor is jó lehetett. – kigombolta a kabátját, majd csípőre tette a kezét. – Húzz fel valamit, a nappaliban várlak. – kiesett ő is az ajtón.
- Ennél jobb nem lehet. – mondtam magamnak. A ruhákat, amiket kiszedtem úgy, ahogyan volt visszadobtam a szekrénybe, a cipőt is bedobtam majd előkerestem egy kék cső farmert, amit mindjárt magamra rángattam egy fekete zoknit és elővettem a barna lovaglós csizmának nevezhető csizmámat, amit nagyon szeretek. Levettem a trikómat és egy fehér melltartót húztam fel, majd kopogás nélkül benyitottak. Elijah volt az, aki meglátott, majd elfordult.
- Elnézést, nem kopogtam. – felhúztam egy fehér nagyobb dekoltázsú hosszujjút.
- Nem gond, félig megvagyok. – megfordult, becsukta maga mögött az ajtót és megigazította az ágyamat. – Én is meg tudom csinálni. – de mire kimondtam már készen volt. A székbe ült.
- Akkor, köszi. – rámosolyogtam. Leakasztottam egy terep zöld színű szőrős mellényt. Az ágyra helyeztem és a fürdőbe tartottam, nyitva hagytam az ajtót. Fogat mostam és sminkeltem egy kicsit. – Mi volt ez a nagy berontásod? – kérdezősködtem, mikor a szememet tusvonalaztam.
- Majd, majd megtudod. – dadogott.
- Utálom a mostani meglepetéseiteket. – és tényleg igazat mondtam, bármit is mondd Damon vagy ő annak mindig valami balul sült dolog lesz a vége.
- Ez nem lesz olyan rossz. – kimentem a fürdőből és, mivel Elijah-nak is elég érdekes arca volt.
- Na, jól van, készen vagyok. – álltam meg a tükör előtt, az ágyról felvettem a mellényt majd magamra húztam. A kifésült hajamat hátul elválasztottam, majd két oldalra a vállamra engedtem és így elől lógattam le alul hullámos hajamat. A fejemre dobtam a kapucnimat. Elijah megindult az ajtó felé, mire követni kezdtem, de visszafutottam a lépcsőről a telefonomért. Nekiindultam utolsóként a lépcsőnek, majd kimentem a hideg zord télbe. – Őszintén szólva. – kiabáltam Elijah után. – Nem gondoltam, hogy ilyen idő van. – a fekete BMW ajtaját nyitottam ki, majd bevágódtam az autóba. – Bocsi, kicsit havas lett, ott alul. – mutattam a kocsiban lévő szőnyegre, ami a lábam alatt helyezkedett el.
- Nem baj. – mutatta.
- Szóval akkor hozzátok megyünk? – kérdezősködtem majd a kezeimet egymásba töröltem. – Hú, még nem is voltam nálatok.
- Ezért jössz most. – nem értettem mi volt ez a nagy sürgetés, hogy öltözzek és megyünk hozzájuk.
- Minek megyünk hozzátok? – nem válaszolt, pár perc elteltével sem. Nem folyattam a kérdezést, hisz ha már nem válaszol, akkor mit kérdezzek még tőle. Úgy sem válaszolna. Az ablakon bámészkodtam kifelé, majd észrevettem egy házat a semmiből, ami jól el volt dugva akárhogyan is néztük. Az út mellett, szorosan álltak a tuják. Hatalmas szökőkút ágaskodott a magasban, persze víz nem jött ki belőle. Egy szobrot ábrázolt, valamilyen madár lehetett egy nagyon nagy félelmetes madár. De nem lehetett belőle kiolvasni semmi többet, hó fedte, és kicsit el is kopott már. Elijah mintha körforgalomba lettünk volna, úgy állt meg a ház bejáratánál. Téglából épült, ami látszott. Falait nem vették körbe festékkel, nem túlozták. Az épület régies, de még mindig jól néz ki.
- Nem olyan, mint a másik városban igaz? – kérdezte, ahogy kinyitotta előttem a kocsi ajtaját.
- Hát, nem. Bár az ablakait elnézve ugyan olyan. – mondtam.
- Azok olyanok. – felmentünk pár lépcsőfokon. Fedett terasz alatt álltunk. Elijah kinyitotta az ajtót majd betessékelt. A falak ugyanolyanok voltak, mint a városban ahol laktam, itt viszont egy nagy lépcső vezetett felfelé.
- Lehet, kívülről nem hasonlít, de belülről ugyan úgy. – a lépcső alól kilépett Klaus.
- Hát megjöttél. – csodálkozott rajtam Klaus, a karjai összefogva a mellkasán.
- Igen, meg. – a kelleténél lassabban beszéltem. Klaus jobb oldalon a lépcső oldalának támaszkodva állt.
- Menj be. – mutatott az ajtó felé. A mellényemet vettem le, a kezembe tartottam, Elijah a kezét nyújtotta és mutatta, hogy adjam oda a mellényt. Kivettem belőle a telefonomat majd a zsebembe toltam. – Menj csak! – mondta és ismét az ajtó felé mutatott. Elijah-ra néztem bólintott egyet, hogy semmi nem lesz, mehetek. Bementem barnás öregebb falak, rengeteg könyv és könyves polc, egy hosszú ülőgarnitúra és ehhez kettő fotel. Mindhárom ülőhely az égő kandalló felé nézett. A jobb oldali fotelben egy nő ült, hosszú barna göndör haja, a fotel hátán lógott le. Az ablakot néztem beszivárgott egy kis fény.
- Helló. –szólalt meg, hangja hasonlított az enyémre.
- Szia. – támaszkodtam a kanapé végébe.
- Elena, igaz? – fordította el felém a fejét, az arca, a szemei, a vonásai. Mindene az enyém volt. Próbálok nem kiakadni és pozitív maradni.
- Igen, te meg... - nem folytattam.
- Kathrine.
- Kathrine. – ismételtem és evvel befejeztem. Elijah került a jobb oldalamra. Klaus pedig Kathrine fotelénél állt még mindig ölbe tett kézzel. – Rendben. Drága Kathrine örültem a találkozásnak. – fordultam meg és menni szerettem volna. Az ajtónál álltam mikor Elijah lépett elém.
- Nem fogsz elmenni, Kathrine sem fog sokáig maradni. Ülj le! – parancsolt rám, és durcásan visszamentem és levergődtem a másik fotelba. Egyáltalán nem éreztem magamat megalázva, hiszen még csak egyikkőjüket sem ismerem.
- Szóval Akkor Kathrine. Ki is vagy?
- Ez hosszadalmas lesz, - kezdte.
- Tudod, ha elkezdenéd nem tartana sokáig.
- És ha nem szakítanál félbe, akkor sem. – várt egy kicsit és folyatta. – Katerina Petrova vagyok.
- Én meg Elena Pierce.
- Erről nem volt szó, hogy jön egy hasonmás is és még a nevemet is viseli. – mondta rám mutatva Klausra nézve.
- Ezt nem értem, van belőlem egy ember ez sem lehetséges. – Elijah a kanapén ült, a tenyerébe süllyesztette a kezét.
- Katerina fejezd be, téged ez nem sokkol. Elena, te pedig fogadd el. – Kathrine felállt és elment.
- Ez aztán szép, most én is foghatom magamat és elmehetek? – kérdeztem és egyszer Klausra majd Elijah-ra néztem.
- Nem! – vágták rá egyszerre mindketten. Visszasüllyesztettem magamat a fotelbe. Klaus leült Kathrine helyére.
- Miről, fogtok beszélni? – kérdeztem. – Felkészültem, - fújtam ki a levegőt. – kezdhetitek.
- Mivel most csak tényleg bele cseppentél a világunkba, illik tudnod, mi is vagy és mi mik vagyunk.
- Kezdjük, azzal ti mik vagytok, mert ez nekem zűrösnek tűnik. – mondtam.
- Elijah vámpír, Rebekah is és az összes ismerősöd, éppen akik itt vannak, egyetértve Katerina, a barátnőd, Damon és Stefan is.
- És te mi vagy? – a kezeimet egymásra tettem és nyugodtnak próbáltam látszani, de sírhatnékom volt.
- Egy Hybrid.
- Oké, és ez mit is jelent?
- Magyarán azt, farkas, és vámpír keveréke.
- Szuper, szóval ismételten egy nagy fenevad. – raktam idéző jeleket a levegőbe.
- Ezt hogy érted? – nézett rám Elijah.
- Hagyjuk, mi van a réttel? Ami egy, hogyan is mondják? Birtokkal? Milyen birtok is?
- Az erdő mélyén? – kezdte el Klaus. – Az, a rét csak egy része, amerre én úgy mondd, eltűnők arra van a birtok másik fele, mivel ott van egy pince.
- Pince? Még jobb.
- És most félelmetesnek találsz. – dőlt hátra Klaus.
- Nem, attól, mert farkasos valami vagy attól nekem tartanom kéne? Inkább váltsunk témát, én mi vagyok?
- Vadász. – mondta Elijah.
- Vadász, miket ölök? Barna medve? Esetleg, valami őz? – kérdeztem, ennél szuperebb tényleg nincs. – Bocsánat. – hajtottam le a fejem. – Elég rossz passzban vagyok, szóval küldje el valamelyikkötők Kathrine telefonszámát, akarok vele beszélni. Nem is fontos miért. Elijah, a többit majd elmondod. Ehhez nincs most türelmem végig hallgatni. Elnézést. – felkeltem majd kimentem ebből a szobából. A mellényemet leakasztottam a fogasról és felhúztam felcipzáraztam magamra vágtam a kapucnit és kimentem. A hó növekedett, lüktetett a fejem. „ – Csak az időjárás!" – mondtam magamnak, és elhagytam az épületet, próbáltam emlékezni az útra amerre jöttünk, de semmi. Megcsörrent a telefonom, amitől hirtelen megriadtam.
DAMON
- Igen? – szóltam bele a telefonba.
- Szia, Elena, hol vagy? – kérdezte.
- Út szélén, jókor hívsz épp azon kattogott az agyam kit kéne felhívni. – hazudtam. – Eljönnél, vagy ha nem tudsz, majd haza jutok.
- Elmegyek, hogy ne. Merre vagy? – kérdezte.
- Elijah-ék házát most hagytam el. Halló, Damon itt vagy? – letette, nem reagáltam. Inkább visszacsúsztattam a telefont a zsebembe és folytattam utamat a havas, fenyős helyen. Egy elágazáshoz értem, a főút hosszasan folytatódott, visszanéztem, lábnyomaim már nem látszottak, hó lepte el őket. Egy erdőbe vezető út volt a bal oldalamon. Határozottan bekanyarodtam. Vállamról a kisebb havakat lehúztam, kapucnimat megigazítottam így lejött a fejem tetejéről is. A fehér pólóm érdekesnek tűnt, viszont nem ázott át. Valahol az erdő mélyén járhattam, ahol még esett a hó, de már nem úgy, mint eddig.
- Te mit keresel itt? – jött egy selymes női hang a hátam mögül.
- Kathrine, - fordultam meg. - nem tudom. Csak gondoltam, miért ne látogathatnám meg a természetet.
- Kíváncsi vagy, Elena.
- Ha, többnyire az emberek nem mondanak, nekem semmit akkor majd én kiderítem, és addig megyek utána, míg meg nem tudom.
- Mire vagy kíváncsi? Mit meséljek el? Én elmondok bármit. – egyezkedésnek hallatszott a dolog, de nem bánom, tudni akarom, mi folyik körülöttem.
- Mindenre kíváncsi vagyok, amúgy csak pár kérdésem lenne, semmi több. Persze ezekre nem adtak választ még. – közelebb jött.
- Az autóm az erdő végén van, csak pár méter. Beülhetnénk egy kávézóba. – mondta. – Habár oda nem a legesedékesebb beülni.
- Akkor menjünk el hozzánk, ott majd beszélünk. Remélhetőleg Rebekah és Tori nincs otthon. – elindultunk, egy-két kidőlt fa rönkön kellett át másznunk, nagyobbakon és kisebbeken. Nem okoztak nagy gondot, minidig is szerettem mászni és különböző akadályokat végig csinálni.
- Térjünk a lényegre. Tori kicsoda?
- Az egyik volt legjobb barátnőm mióta meg nem halt. – próbáltam tapintatos lenni és nem kimondani, hogy mióta vámpír lett, de Kathrine-t nem érdekelte.
- Magyarán, mióta vámpír nem lett?
- Igen. – hidegen és szárazon ejtettem ki ezt az „igen" szót. Továbbmászkáltunk tovább, hallani lehetett a lábam alól felgyülemlő hangokat, amikor a hóra tapostam. Végül elértük az erdő végét és egy hófedte fekete autó előtt álltunk meg.
- Nem szállsz be? – kérdezte az ajtót fogva.
- Ó, dehogy nem. – beültem az autóba, és Kathrine elindította az autót.

- Megérkeztünk, én itt lakom. – álltunk meg a ház előtt.
- Jól néz ki. – mondta.
- Tudom. – beléptünk levetem a mellényem, amit a fogasra tettem, de nem értettem, hogyan került az oda, eddig nem volt ott fogas. – Add a kabátod, leteszem. – levette kék kabátját, és az enyém mellé tettem.
- Úgy látszik igazad volt, nincs itthon senki. – nézett körbe.
- Hát nincs, nincs. Hol akarsz beszélni, menyünk fel a szobába, a nappaliba? – mutogattam a helyiségek felé.
- Nekem aztán ugyan mindegy. – ledobtam a cipőt és be menetem a napaliba, leültem a kanapéra Kath pedig a fotelba. – Na, kezdheted.
- Ki, hogyan, hogy te meg én szóval? Magyarázd el. – mutattam kettőnkre.
- Nem tudom, ezt nem tudom, erről Elijah és Klaus tudna beszélni, viszont amint hallottal semmit nem mondanak.
- Ami igaz is, mert szinte alig mondanak valamit. – törtem le, a lábamat keresztbe tettem a térdemre helyeztem a kezeimet és kényelmesen elhelyezkedtem.
- Viszont ami azt illeti, nagyon dögös lehetek, hiszen te az vagy. Kedves Hasonmás.
- Az biztos. Szóval, hogyan változtál át vagy mi volt? – kérdeztem meg tőle erre kicsi haragot láttam a szemében.
- Nem volt valami jó érzés, főként, hogy csak a kínokra emlékszem, a vér átitató marására, majd amikor elkezdett bennem élni a vágy a vér iránt. Nem tudom ki változtatott át, de amit tudok, hogy én két embert változtattam át, emberről vámpírrá.
- Szólj, mielőtt engem is bántanál, előtte felkészülök. – vágtam rá.
- Nem, egy; nem öllek meg, mert nagyon szimpatikus vagy és olyan, mint én. Kettő; ha próbálkozni akarnék, se tudnálak, bármilyen erős is vagyok.
- Ó, köszi. Pedig mostanában abban hiszek, hogy ilyen – gyilkosokkal. -, vérszívókkal vagyok körülvéve, akik simán meg tudnának ölni.
- Most magyarázzam el. Téged nem lehet, nem, hogy nem lehet, senki nem is akar megölni. Te vagy az egyetlen ember vagy akármi is, amiből egy van. Vegyük a hasonmást.
- Mindenkinek van hasonmása.
- Kétlem, hogy ilyen kepeségekkel.
- Mit tudsz rólam? – kérdeztem. Tekintete már nem szemkontaktus volt, hanem inkább a homlokom, a szám és más testrészemet nézte.
- Nem mondhatok erről semmit.
- Erről miért csak Klaus beszélhet? Elijah is, majd ha eljön az ideje. Minek az ideje?
- Mit mondott Klaus? – kérdezte és visszatért a pillantása a szememhez.
- Vadász vagyok, de nem érdekelt, eljöttem. Nem tudom kinek, vagy minek a vadásza. Egyébként is védeni kellene valakit? Magamat? Itt egyedül én érzem azt, hogy veszélyben vagyok. Már úgy is mindegy.
- Minek mindegy?
- Ha valami kiképzést akar adni, akkor még most tegye, mert ha akkor akar mikor annak jön el az ideje akkor már késő lesz.
- De minek jön el az ideje?
- Harcnak, talán. – összezavarodtam. – Bocs, - visszatértem a jelenbe. – azt hiszem elkalandoztam. Hol is tartottunk? Ja, igen meg van, két embert változtattál át? Kik voltak azok? – kérdeztem.
- Elena, jól vagy? – kérdezte én meg bólintottam. Se, nem zavarodtam össze se nem csináltam semmit, tudtam miről beszéltek Elijah-ék és tudom mi lesz, legalább reménykedhetek, valamiben.
- Jól, miért?
- Mindegy, semmi. Damon és Stefan.
- Tudják, hogy itt vagy?
- Nem, de nem is számítottak rám. De engem amúgy nem érdekelnek ők. Nem miattuk jöttem.
- Akkor?
- Miattad. – a zsebébe nyúlt. Elővett egy cetlit.
- Itt a telefonszámom, ha szeretnél, hívjál fel. Most ha nem bánod elmegyek.
- Kösz. – kifordult a nappaliból és az ajtó csapódását hallottam végszóként. Ismét kinyílt az ajtó és becsapódott, hátra fordultam és körbenéztem. – Kath, mit hagytál itt? – szóltam, de nem válaszolt senki, felálltam és az ajtó felé mentem a lépcsőnél állt Damon, fekete bőrkabátban kicsit ázott hajjal.
- Te hol voltál? – kérdezte mély hangon.
- Itthon, miért?
- Amikor hívtál, nem hinném, hogy itt voltál.
- Ja, igen, ott voltam pár méterrel majd az erdőbe mentem, de semmi gondom nem volt.
- Milyen Kath? – felhúzta a szemöldökét.
- Katerina Petrova.
- Itt van Kathrine? – neki támaszkodott a lépcsőnek, a korlátjának.
- Igen, itt. Esetleg rossz, hogy itt van?
- Nem, viszont, gyere most velem. Kell beszélnünk.
- Még nem vezettem a Mercedes-t szóval, ha nem bánod, akkor utánad tartok. – mondtam neki, és a cipős szekrény tetejéről a kosárba belenyúltam és kivettem belőle a kocsi kulcsot. Leakasztottam a mellényem-felvettem és kimentem a házból.
A garázsajtót nyitottam fel mikor megállt mellettem Damon.
- Segítek! – a nehéz ajtót egy kis karmozdulattal feltolta.
- Kösz. – bementem és beültem. Az autó kényelmes barna bőr huzattal és egy nagy GPS-el a műszerfalon. Magamban már elolvadtam az autó látványától, mert belül csodaszép, kívülről is, mert fehér a színe, mint a hóé. Beindítottam az autót, és lassan kitolattam. Próbáltam a sötétben megtalálni Damon fekete autóját. Később mikor már az úton álltam akkor megtaláltam merre is áll az autója. Láttam beülni és elindítottam, lámpái felgyúltak, megfordult és rá lépett a gázra. Hatos sebességre váltottam, majd utána meredtem. A BMW-el hajtott előttem és pár méterrel le voltam lassulva utána. Amikor aztán utolértem mosolyra nyílt a szám.
- Nem hitted volna, igaz? – beszéltem ismét magamnak. Az út nem csúszott, pedig féltem, hogy fog, de tévedtem. Havas volt, ami inkább friss volt így tudtam vezetni biztonságosan. A rendőrlámpák sárgán villogtak, így a két sávban normálisan, de azért óvatosan kellett közlekedni. Az egyik lámpánál, a másik sávba álltam be, így közelebb lehettem Damon autójához. Egy éles kanyart hagytunk el, és következett a hosszú egyenes út, Damon lehúzódott én még viszont mentem, a visszapillantóban láttam, követi az autót. De minek küldött előre? Ismét egy éles kanyar, a kormányt megfordítottam, de az autó megpördült, leléptem a gázról, és hagytam, hogy az autó mozogjon magától, a korlátnak csapódott az egész autó. Kicsit sokkot kaptam. Kinyitotta egy fekete alak az autó ajtaját.
- Jól vagy? – kérdezte Damon hangja.
- Igen. – fogtam meg a kormányt és az ülést majd kiszálltam az autóból.
- Gyere. – a derekamnál karolt át, én pedig a nyakánál.
- Nem sérültem meg! – vettem el a karomat a nyakától.
- Még jó, meg is öltek volna, amiért nem vigyázok rád.
- Kiképző táborban vagyok, vagy mi? – mentünk a túlsó oldalra Damon autójához.
- Nem.
- Ja, csak mindig valakivel kell lennem, vagy azért, mert nem tudom merre is indulhatnék el, és merre van a ki út. – beültem a hátsó ülésre. Becsaptam az ajtót és a fekete üvegnek hajtottam a fejemet. Az üveg hideg és párás volt, képzeletbeli köröket rajzoltam rá, Damont vettem észre miként telefonál, és próbáltam hallgatózni, csak hogy az üvegen semmi nem hatolt át. A szélvédőn kinézve lehetett látni az apró hópelyheket. Ismét elmosolyodtam. Damon szállt be az autóba. Elfeküdtem a hátsó üléseken.
- Mit csinálsz?
- Nem szándékozok veled utazni.
- Pedig megteszed. – a hideg karomat a homlokomra tettem.

- Te mit csinálsz? – néztem körbe, Elijah-ék háza előtt voltam Damon a karjában vitt. – Tegyél már le! – szóltam rá. Erre engedte, hogy kimásszak a karjai közül. – Mit keresünk itt? – nyitotta ki az ajtót.
- Gondoltam itt jó kezekben vagy. – megforgattam a szemem.
- Haza akarok menni. – morcosodtam.
- Most nem mehetsz. – csukta be az ajtót Elijah ahogy beléptünk.
- Miért? – akaratoskodtam.
- Mert, mert nem. – sosem tetszettek ezek a válaszok mikor nem tudják megmagyarázni, mi miért van.
- Oké. – flegmáztam. Karjaimat mellem előtt keresztbe tettem.
- Add a mellényed. – jött ki Klaus a nappaliból. Levettem és neki adtam. A barna fogasra tette, mint Elijah délelőtt.
- Most így fogtok engem körbe állni? – néztem körbe.
- Mondhatni. – mondta Damon, Elijah egy pillantást vetett rá, majd elkísérte valamerre. Klausal maradtam.
- Gyere velem. – hátul a keze össze volt fogva, kicsit rogyasztott volt az állása. A lépcsőn haladtunk felfelé és elfordultunk, a barna burkolatú folyosón végig mentünk majd egy barna ajtónál megálltunk. Kinyitotta. Jobb oldalon egy ágy, előtte egy bútor a szoba színét a bevilágító fény nem adta ki teljesen. Jó is volt. Többet nem is akartam észrevenni a szobában, a nagy ablakokhoz mentem és kinyitottam az erkély ajtót. Hűvös szélt fújt, ami csípte az arcom, de szabadnak éreztem magamat egy percig.
- Köszönöm. – Damon a hátamra terített egy meleg vastag plédet.
- Ne haragudj, nem kellett volna arra mennünk. – mondta majd az erkélyről lenézett.
- Semmi gond, végül is én mentem arra. – mondtam és rá néztem, tengerkék szemébe belelógott néhány fekete hajtincs. – Mit akart Elijah? – megszakítottam nagy bámulásomat.
- Semmit. – rázta meg a fejét. – Klaus hozott ide? – nézett rám.
- Magamtól nem jöttem volna ide. – húzott a szájából egy rossz fiús mosolyt.
- Mit tudsz Kathrine-ről?
- Nem sok mindent. – minek mondjak bármit is amikor senki nem mondd nekem semmit, csak Kathrine.
- Ezek szerint mindent tudsz? – kérdezte.
- Elnézést, zavarok? – tette Damon vállára kezét Klaus.
- Nem. – mondtam, egyszer végre jókor jönnek. Nem kell magyarázkodnom.
- Volt Katerina? – rám szegezte Klaus a szemeit.
- Nálam? – kérdeztem.
- Igen, nálad.
- Nem. – hazudtam. – Miért?
- Hazudsz? – feszült meg Damon.
- Nem, nem volt nálam. – néztem rájuk.
- Mit kerestél az erdőben? – faggatott tovább Klaus. Az erkély korlátot markoltam.
- Mit kerestem az erdőben? Semmit nem kerestem, csak egy kis szabadságot. – szorosabban fogtam a korlátot, majd át löktem magamat rajta és lent voltam a földön. „- Nagyszerű Elena! Innen hogyan menekülsz el?" – járt a kérdés a fejemben. Hirtelen azt se tudtam merre is menjek.
- Elena, te meg, hogyan jöttél le? – jött ki a hátsó ajtón Elijah.
- Leugrottam.
- Hogy mi? Na, jó haza viszlek. Egész útón egy szót sem szólva egymáshoz.
- Mondanom kell valamit. – törte meg a csendet.
- Méghozzá?
- Tori elment.
- Mi? – nem értettem. – Miért ment el? És, hova?
- Vissza, Caroline hívta, muszáj volt neki. Búcsúzkodnia kellett.
- Várj, nem szóltatok nekem? Mikor ment el?
- Most szólók, reggel.
- Reggel? – összeomlottam, totál ki voltam akadva. – Rendben. – csináltam, úgy, mint akinek semmi baja nincs. Ismét hirtelen csend.
- Jól vagy? – feszült meg a karja.
- Igen, minden rendben. – mondtam, lehetett látni, hogy tudja mi a bajom, de nem szólt. Hagyta.
Mikor le ált, a padkánál, kiszálltam és vissza sem nézve, berontottam a házba ledobtam a mellényt és a cipőt is. Felfutottam a szobámba, becsuktam az ajtót, és végig csúsztam rajta.
- Sírj, sírj már! – a fájdalomtól nem jött egy könnycsepp sem a szemembe, vagy még is? Égette valami a szemem. – Semmi gond nem lesz, túléled. – ismét magamnak beszélek.
Felálltam bezártam az ajtóm, kimentem az erkélyre, ott hagytam az est folyamán tegnap a naplóm és a tollam meg a pokrócokat.
Leültem. Az erkélyem fedett, így ide nem esett be a hó, van, némi jó pillantom is.

Drága Naplóm!
Te is átérzed, amit én, nem könnyű, utálok itt lenni, nem szeretem ezt a várost, na persze, mintha sok időt töltenék a városon belül több részben is, csak itt ahol vagyok és néha egy-egy erdőbe betévedve. Tényleg? Minek kell velem ilyen dolgoknak történnie?
Összeomlottam, kész vége! Nem bírom, Tori itt hagyott, Elijah úgy ahogy és Damon aki foglalkozik velem. A többiekkel mi lett? Nem tudom eldönteni mit is akarok.

Sírok, és még mindig jön a szememből a könny. A betűk összefolynak előttem. A tollat a naplómba raktam, és magam mellé tettem. A semmibe nézve láttam, ahogy esik a hó. A fejemet az összezárt combjaimra tettem, kiborultam. Megrezzentem, egy kéz simogatta a hátam.
- Nincs semmi baj. – egy ismerős, gyengéd hang volt. Felnéztem, Damon volt itt.
- Te, hogyan? – kérdeztem. – Hogyan jöttél ide, hiszen bezártam az...
- Hallgass. – tette a szám elé az egyik ujját. – Gyere, menjünk be. – mondta és most tényleg kellett a segítség, hogy menni tudjak. Felkapcsolta az éjjeli szekrényeken a lámpát.
- Elmegyek, zuhanyozni. – kinyitottam a fürdőajtót. – Ne menj el. – fordultam vissza. A fürdőbe lépve a sminkem rémisztő hatást mutatott, hiszen minden elkenődve volt rajtam. Fantasztikus! Letöröltem az egészet, majd megmostam az arcom. A zuhany alá lépve, éreztem, hogy minden egyes porcikám megkönnyebbül, a hajamat is belemártottam a vízbe.
Megtörölköztem, és észrevettem, hogy nem hoztam magammal pizsamát. Komolyan ennél jobb már tényleg nincs? Kimentem az ajtón a törölközőt szorosan fogtam magamhoz.
- Hát nem mentél el? – kérdeztem, nézve fekvő Damon-t.
- Amint látod, nem. – végigmért. – Te meg? – mutatott végig rajtam.
- Nem vittem pizsamát. – mosolyra nyílt a szája. – Ne szólj. – kinyitottam a szekrényt elővettem egy alvós nadrágot, ami egy rövidnadrág volt. Egy pólót, aminek a háta ki volt vágva. Visszamentem a fürdőbe, felvettem egy fehérneműt, egy fekete toppot és rá a fehér hátul kivágott pizsama felsőt és a nadrágot. Kimentem összefogtam vizes hajam és megtöröltem. Felgumiztam majd befeküdtem az ágyba.
- Mi a gond? – nézett mélyen a szemembe.
- Nem is tudom. – a mellkasára feküdtem. Éreztem, ahogyan veszi a levegőt, mellkasa fel-lemozgott. – Talán csalódott vagyok.
- Nem lesz gond, majd megoldjuk. – megsimogatta vizes hajam. Az ablakot figyeltem ahol el volt húzva a függöny, tehát reggel nem fogok kilátni. – Nem fogsz aludni? – kérdezte. Felnéztem rá. Majd lekapcsoltam a lámpát és visszahajtottam a fejemet a mellére.
- De. – mondtam és megtettem, amit mondott, aludni fogok. Nem fog érdekelni semmi.