Kinyitottam a szemem. Rá néztem az órára 11:23.
- Már ennyi idő van? – kérdeztem halkan magamtól. Felálltam és az ablakhoz mentem. Nem tűnt valami hidegnek az idő. Bementem a fürdőbe, megfésülködtem, és lent hagytam a hajam. Sminkeltem egy kicsit. De alig látszott.
Visszamentem a szobába és a szekrényhez léptem, elővettem egy kék farmernadrágot. Felhúztam, ki volt szaggatva, feltűrtem a szárát és a zsebébe raktam a telefonom. Kivettem egy kötött felsőt és egy kockás inget. Felhúztam őket majd elővettem egy fehér tornacipőt. Visszamentem a fürdőbe és felvettem egy barna bőr karórát, a nadrágomba a pólóm elejét betűrtem.
Ki léptem az erkélyre. Rebekah állt az egyik erkélynél, támaszkodott rá, oda mentem és én is rá raktam a könyökömet a hideg vasra.
- Nem akarja elfogadni a családját. – mondta Rebekah miközben a tájat nézte.
- Megpróbálok vele beszélni. – visszaálltam a rendes állásomba. Lefutottam a teraszra és kimentem az utcára, elővettem a telefonom a zsebemből. Megkerestem Klaus telefonszámát.
KLAUS
Felhívtam, kicsörgött, de nem vette fel. Kicsit ideges lettem, tovább sétáltam, de nem tudtam merre megyek.
Ismét hívtam.
- Elena mi van? – vette fel a telefont.
- Klaus, merre vagy? – kérdeztem.
- A kikötőbe Marselel. Miért?
- Kösz. – letettem a telefont és elkezdtem futni a kikötő felé. Az tudom, merre van.
Mikor oda értem, a kezemet a térdemre raktam kicsit fujtattam. Majd megint megkerestem a 124 – es raktárt.
Bekopogtam a nagy ajtón.
- Itt a Dampyr lányod, Klaus. – Marsel emelte fel az ajtót, de csak félig.
- Beengedsz? – kérdeztem. – Vagy csak itt állunk?
- Gyere! – tessékelt be.
- Hol van Klaus? – kérdeztem Marsel felé fordulva. Ő viszont a vállam felett elnézett. Tudtam, hogy mögöttem áll. Egy hirtelen mozdulattal megfogtam a csuklóját és magam után vonszoltam.
- Most velem jössz Klaus. – mondtam. Marsel még mindig az ajtót fogta viszont már le volt csukva.
- Miért mennék veled? – kérdezte.
- Mert, muszáj velem jönnöd! – mondtam. Klaus Marselre nézett. Marsel viszont felemelte az ajtót.
- Elengednél Elena! – kérte. Én meg is tettem. Sétáltunk pár métert a raktártól. – Hogy bízhatsz meg ennyire bennem?
- Talán, mert ismerlek.
- Elviszlek egy helyre. – mondta Klaus.
- Hova akarsz vinni? – kérdeztem, de nem felelt. Elsétáltunk a parkolóig. Ott parkolt, beültünk a kocsiba és csendben neki vágtunk utunknak. Nem volt hosszú viszont egy nagy telekre értünk. A parkoló közepén állt egy nagy kereszt.
- Ugye nem azt mondod, hogy elhoztál egy temetőbe?
- De igen. – mondta tiszta komolyan.
- Juj, izgi. – mondtam.
- Te ezt izgalmasnak tartod?
- Többnyire igen. – mondtam, és kiszálltam a kocsiból, besétáltam a temetőbe. Olyan volt, mint mindegyik.
- Szóval mit is akarsz tőlem? – jött mögöttem majd előttem ment el Klaus.
- Igaz. Fogalmam sincs.
- Mivel győzött meg Elijah?
- Semmivel. Beszéltem vele az igaz.
- Komolyan? Hallottam. Nem értem miért akarsz mindenkit meg védeni, és hogy miért kensz mindent magadra?
- Mert senkinek nem akarom, hogy baja essen. Nem akarod elfogadni a családod?
- De elfogadom, csak...- abba hagyta.
- Csak? Figyelj Klaus. – utána sétáltam és leültünk az egyik sírra. – Ők lesznek most a családod. El kell fogadnod őket.
- Örülök húgocskám, hogy megjöttél! – fordult hátra Klaus.
- Beka? Mit keresel itt? – kérdeztem.
- Elena. – és rám nézett, majd Klausra. – Klaus minket sem tudsz elfogadni. Akkor Elena mit vársz tőle majd Trist és a gyereket elfogadja?
- Rebekah, a gyermekemet senki nem bánthatja! – kiabált Klaus.
- És mi lesz Trisel?
- Azt majd eldöntöm! – mondta és arrébb állt. Én ismét nem menekülni akartam, de elfutottam. Elfutottam Trishez.

- Elena mit keresel itt? – jött oda hozzám Adam Bruno haverja.
- Tris? – kérdeztem majd levegőket kapkodva a szívem verdesett.
- Bent van a házba. – mondta és lehajolt hozzám, mivel én ismét a térdemen támaszkodtam. – Jól vagy? – kérdezte.
- Úgy nézek ki, mint aki jól van? – kérdeztem vissza.
- Elena! Szia! – jött ki Bruno a házból.
- Hali. – felálltam a bal kezemet a homlokomra raktam és bementem Trishez. Feküdt az ágyon. – Ne haragudj, hogy rád rontottam. – ledobtam magam a fotelbe.
- Mi történt veled? Hol jártál?
- Huh, Tris. Hosszú lenne elmagyarázni.
- Hallottam mi történt!
- Miért mi történt? – kérdeztem vissza, és felültem.
- Beszéltél megint egy farkassal.
- Figyelj Tris, elmagyaráznátok, ezt az egészet. Mi az Istenért vagytok ezen fent akadva? Egyszerűen nincs ehhez felfogásom? Miért en beszélhetnék egy farkassal? Most is azzal beszélek!
- Elena, nyugodj meg! Elmondom akkor, de nem mondhatod meg senkinek, hogy elmondtam.
- Hallgatlak.
- Tudod Elena, sok barátunk volt már farkasoknak is és vámpíroknak is, hogy Dampyr.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy sok Dampyr barátotok volt?
- Igen, sok. De mind meghalt. – kicsit berezeltem. – Viszont ők abban haltak meg, hogy nagyon félénkek voltak és nem harcoltak. A Dampyrokat arra nevelték, hogy harcoljanak.
- Engem senki nem nevelt így. Miért? Mi van velem? Én is meghalok?
- Nem te nem fogsz. – lépett be az ajtón Elijah. – Nem fogsz meghalni, mert téged a szüleid neveltek ilyenné amilyen vagy. Ezért nem ismerted őket, elfelejtették veled ezt.
- Szóval élnek a szüleim?
- Nem, nem élnek meghaltak. De ők neveltek fel. Aztán minket is ismersz, vagyis már régebb óta. Már vagy 19 éve.
- A születésem óta? Ne haragudjatok, ki megyek. Nem tudom ezt mind feldolgozni. – kimentem leültem Tris házával szembeni teraszra. Sírtam.
- Elena! Mi a baj? – jött ki Bruno a házból. Megsimogatta a hátam, és leült mellém. Rá néztem és kék lett a szeme. Felálltam. Féltem, most féltem.
- Te voltál a farkas! – sírtam. – Ezt nem hiszem el! – a fejemre raktam a kezem és sírtam, nagyon sírtam fájt mindenem. Egyszerűen annyi érzés kavargott bennem amennyi még soha. Leestem a földre. Összerogytam. A térdem nagyon fájt. Sőt most még a szemem melletti csíkok is.
- Elena! – kiabálta Rebekah előttem.
- Beka. Nyugi, nincs semmi. – álltam fel.
- Elena, de hogy nincs, eltűnt a folt a szemed felöl.
- Mi? – kérdeztem. Letöröltem a könnyeim.
Oda mentem Rebekah-hoz és megöleltem.
- Klaus? – kérdeztem.
- Bent van. – mutatott Rebekah az ajtó felé.
- Klaus. – rontottam be a házba.
- Mi történt E...- nem folytatta a mondatot. Mindhárman ledermedve néztek rám.
- Mi van? – kérdeztem.
- Eltűnt a foltod. – mondta Elijah.
- Igen, már megkaptam a tudósítást.
- Muszáj elolvasni. – Klaus furcsán nézett Elijahra.
- Igazad van. Elviszem magammal a lányt. – mondta Elijah és megfogta a karom.
- Mi, hova viszel? – még rám se nézett csak rángatott. – Legalább elengednél? – semmi reakció. Aztán rá jöttem, a jobb kezem szabad ezért az arcára csaptam egyet, rám nézett. Ismét elindult. Még mindig a karomat fogta. Elé léptem, „ki gázoltam".
Csak megbotlott. Nem adom fel! Megálltam. Muszáj volt neki is. Szembe ált velem.
- Hogy lehetsz ilyen vadító?
- Látod! – majd felrúgtam és térdre esett. Elfutottam.
-Úton értelek!
- A francba! – mondtam. Most már nem rángatott inkább lassan sétált mellettem.
- Becsaptatok!
- Miért?
- Klaus elfogadja a gyereket!
- A gyereket! – mondta. – De Trist nem!
- Tudom. De el fogja fogadni akkor mikor, megszületik a gyerek.
- Talán.
- Miért mondod ezt? – kérdeztem.
- Hát mert csak talán.
- Amúgy hova is megyünk?
- A régi házunkba, ott vannak a könyveink.
- Miért kell könyv? Mire kell könyv?
- Rád! – mondta, nem tettem fel több kérdést úgy is minden kiderül. Ki értünk az útra, ahol állt a kocsi, beültünk és egy szót nem szólva egymáshoz neki vágtunk az útnak. A város másik végében volt egy fehér ház, ami mondható polgármesteri háznak, mert dettóra úgy nézett ki.
- Itt vagyunk! Kiszállhatsz. – feltettem magamnak a kérdést, akarom én ezt? De kiszálltam, belülről valami azt sugallta, hogy meg kell tennem akár mi is lesz. Beléptünk a házba. A mennyezeten csillogó csillár lógott a padló fényesen csillogott. A fal színe fehér két oldalt képek vannak a falon és két barna komód, tükörrel.
- Gyere, erre kell menni. – balról nyílt egy szoba. Barna volt bent minden, egy asztal volt az ablak mellett pár méterrel, mögötte egy szék. Arra gondoltam valami iroda lehet ez, de utána észrevettem az a rengeteg könyvet. Ami egyszerűen megfogott. Felléptem a lépcsőre és elkezdtem olvasgatni a könyvek címét.
Mindegyikhez napló volt írva aztán rá bukkantam egy különlegesre. Vámpírok csatája cimű könyvre.
- Elena, gyere ide egy kicsit. – szólt Elijah az ablaknál állva. Észrevettem, hogy amikor jöttünk még a nap besütött az ablakon most viszont már sötét van kint, Elijah kapcsolt egy álló lámpát, és a kezembe nyújtott egy kézzel írt könyvet. – Ezt olvasd el. Azt hiszem, a 43-dik oldalon van, amit keresel! –mondta.
A könyv bőrbe van burkolva, barna színű, és tintás kézírással van írva. Át lapoztam az összes oldalt, míg a 43-as oldalra nem értem.
Elkezdtem olvasni. Címe: Dampyrok és az éjszaka vadjai
- Nem, ne haragudj! – mondtam és Elijah-ra néztem. – Nem olvasom el, nem érdekel, amit a könyv ír mondd el te, az elejétől a végéig.
- De hát nem hiszel nekünk.
- De fogok, csak mondjad el.
- Rendben, a szüleid, vagyis inkább az anyád egy nagyon nagy erejű boszorkány volt, a testvéredet, azaz Adriant úgy fogadták örökbe, mivel az anyádnak nem lehetett gyermeke. Aztán mikor hozzáment a férfihoz, apádhoz megszülettél te. Anyád mindig is arra vágyott, hogy legyen egy olyan gyereke, mint ő. De sajnos rosszra fordult a dolog számára. Mi mindvégig ismertük, mivel a mi anyánkkal védelmezték az egész falut. Aztán mikor meglátták, hogy te farkasokkal vagy, minden a feje tetejére állt. A rég múltból ismert már Dampyrokat, de nem ilyen nagy erejűt, mint te voltál. Ők másabbak voltak, kicsit önteltek és egyszerűen lusták és egyáltalán nem voltak bátrak. Aztán megkért Helen édesanyád minket, hogy tüntessük el ezeket az emlékeket belőled, majd még neveltek öt éves korodig, minden évben ki kellett az elmédet tisztítani. Aztán hat éves korodra a bátyád elég nagy lett ahhoz, hogy tudjon nevelni. Igaz a szüleid jó barátjuknál laktatok, de oda is jártunk elmét tisztítani. Majd mikor a bátyád 14 éves lett rá hagytunk és ő volt az, akit ismertél. Szóval igaz nehéz sorsod volt, és lesz, de nagyon ügyes leszel.
- Erre nem tudok mit szólni. Nem tudok mit szólni. – a lábamat felhúztam a hasamhoz és átfogtam a kezemmel. – Elmondanád, hogy régen milyenek voltak a Dampyrok?
- Persze. A Dampyrok mindig is viszonyultak a vámpírokhoz, farkasokhoz és más természetfeletti lényhez. De a boszorkákhoz sosem. Ezért is hagyott el anyád, de azért szeretett. – akarta kihúzni a kínos helyzetből. – Viszont nem voltak valami okosak a Dampyrok. Mindig is buták voltak és lusták. Te pedig hiperaktív vagy és egyszerűen őszinte és minden más egyéb. Talán te ezért születtél, hogy megtarts mindenkit.
- Egy utolsó kérdés.
- Mondd!
- Halhatatlan vagyok? – kérdeztem aggódva.
- Többnyire igen.
- Ez mit jelent?
- Mivel te vagy az egyetlen ember és Dampyr is ezért halhatatlan vagy.
- Jézusom! – mondtam és eldőltem a kanapén.
- Na, gyere, menjünk haza. – állt fel. Majd utána mentem, ki értem a házból és kit láttak szemeim Bruno állt ott. – Becsukom a hallójárataim és beszéljétek meg, ha olyan. – mondta Elijah és beült a kocsiba.
- Mit akarsz Bruno? –kérdeztem és a zsebembe raktam a kezem.
- Bocsáss meg, el akartam mondani, hogy velem beszéltél. Csak... - nem tudta befejezni a mondatot, megcsókoltam.
- Jó éjszakát! – kikerültem és beültem a kocsiba Elijah mellé.
- Tudod, mikor azt mondom, becsukom, a hallójárataim az nem azt jelenti, hogy nem látok semmit! – mondta és nevettünk.
Ki tolatott és csendben egy kis zene mellett haza mentünk. Halkan nyitottam ki a kaput de persze, hogy ott álltak előttem a többiek.
- Mi történt? Elijah? – kérdezte Klaus.
- Elijah kint van! Rebekah?
- A szobájában. – mondta Klaus felszaladtam a lépcsőn és berontottam Rebekah-hoz.
- Elena! Örülök, hogy itt vagy.
- Én is! – megöleltük egymást. – Elmegyek zuhanyozni, aztán nézhetnénk egy filmet. – ajánlottam.
- Én addig keresek valami jót, te menj zuhanyozni. – beszaladtam a szobába és lezuhanyoztam amilyen gyorsan csak tudtam. Amikor visszaléptem a hálómba Rebekah feküdt az ágyon a laptoppal.
- Milyen filmet nézünk? – kérdeztem.
- Nézzünk valami mesét! – ajánlotta.
- Mesét? – kérdeztem.
- Igen mesét, mostanában majd úgy is azt kell, hiszen majd nem sokára megszületik a gyerkőc. – mondta teljesen komolyan.
- Igazad van. – Rebekah rá ment az Online filmek-re majd ott nézegettünk egy-két mesét. De ami a legjobban tetszett az agymanók volt.
- Te, Beka ott van egy tök cuki kis mese. – mondtam.
- Hol? – kérdezte.
- Görgess fel kicsit. – mondtam neki. – Stop! Ez az. – mutattam rá.
- Agymanók? Most komolyan? – kérdezte.
- Igen agymanók, miért ne? – kérdeztem, de nem válaszolt.
Szerintem mindketten a film alatt elaludtunk, mert én őszintén bevallva fáradt voltam, ő meg kimerült! Szóval már ketten voltunk.